Irodalmiriport-pályázat, II. díj

Novák Valentin

A zene igájában

Novák Valentin író, költő (Budapest, 1969). Tanárképző főiskola magyar nyelv és irodalom szakára járt, 1997-ben diplomázott, számos folyóiratban közölt változatos műfajú írásokat, eddigi kötetei: No! Jé! (kisregény, 1994), Roskadás (versek, 1997), Zsír Balázs (pikareszk, 2001), Japánkert (versek, 2002).

Párizst idézi a pillanat. Ahogy fölkászálódik nyakában a tangóharmonikával. Az eleresztett hangszer kifújja magából az előző dallamot. Ám nyomban megragadja a peron végén, egy fürge, gyakorló futammal fölhívja magára a figyelmet, s mikor már minden tekintet reá szegződik, belekezd egy ismerős, vidám-szomorkás melódiába. Hiába zötyög, rángatódzik átkozottul a villamoskocsi, egyetlen hangot sem vét. Elegáns franciasággal árad szét a sanzon. Az utasok csodálkoznak. Akad, aki mosolyog. Más rosszallólag elfordítja a fejét. No, megint egy koldus! – gondolja.

Nyakában egy edényke lóg. Abba kellene dobni valamicskét. Nem akad aprója senkinek. Ellépdel közöttünk. Váll a vállnak. Szinte lepattan rólunk, a közönyünkről. Már távolodik a dallam. A kocsi elejében leszáll. Látom, észreveszi, hogy a megállóban egy kolléga melegít. Szintén tangóharmonikás. Összekacsintanak. Amannak a fia is ott van. Lehet vagy hatéves. Nagyobb a „muzsikája”, mint a gyerek. Oly ügyes. Pedig biztosan nem járatták szolfézsra, mint gazdagabb kortársait. A nyitott ajtón behallik a játéka. Neki mindent az utcán kell megtanulnia, hallomásból, nem a kottafüzet ákombákomjaiból. Kell, mert ez lesz az élete. Menni, menni és mosolyogva zenélni.

Mi történt itt? Párizsban lennék? Egyszer jártam ott, tizenhárom éve. Akkor láttam először zenélő koldust. Avagy „megélhetési” zenészeket. Az egyik metrómegállóban a vak bácsi Edit Piafot billentyűzött. A másikban mérges punkok reszelték a gitárt. Eggyel odébb dzsesszduó lépett a kocsiba, s teremtett remek hangulatot. Másutt klasszikus zenészek játéka visszhangzott a szűk utcákon. Zenélt a város. A Montmartre-tól a Diadalívig. Öreg és fiatal, profi és képzetlen, bőgővel, fűrészlappal, pikulával, húzta-vonta, fújta, nyekergette. Azóta nem kedvelem azt, aki a semmiért várja az alamizsnát. Elrontják e szép emlék romantikáját.

Utóbb nálunk is megjelentek az utcai zenészek. Indiánok, furulyások, térítők (dallammal szabadítók), nagyvárosi regösök – egy szál gitárral. S most számos tangóharmonikás vidítja a télbe szomorodott pestieket. Már rég megfeledkeztem minderről, mivel ritkán villamosozom. Ám egyszer megint a sárga járműre várakoztam, s lám, ki torpan meg mellettem, a múltkoriban látott harmonikás. Fekete sapkája félrecsapva. Subaszerű, kopott kabátja kigombolva. Alatta a jellegzetesen erdélyi pulóver. Láthatólag didereg. Az ujjak végén kivágott kesztyűit összedörzsölve igyekszik fölmelegíteni a kezét. Közeleg a villamos. Rövidesen zenélnie kell. Nagy párafelhőket lehel. Szilvóriumos ködöket. Bajsza alatt egy ravasz kis mosoly, szemével is csippent, amint észreveszi, hogy méregetem. No, gondolom, egy életem, egy halálom, megszólítom, mielőtt elnyeli megint a sárga pesti kígyó, mármint a villamos belseje. Annyira nem sietek.

Rááll a meghívásra. Egy sörért meg egy barackért elmeséli, miképp vetette ide a Nemere, mert hamarosan bebizonyosodik sejtésem: Erdélyből, Brassó mellől kerekedett a világnak. Dumitru a magyart egészen jól beszéli olténiai ősei ellenére, mi több, választékosabb szavakat használ, mint a honi átlagpolgár.

– Már kicsi gyerekként is zenéltem. Zömmel magyarok közt. Apám alig tudott a maguk nyelvén, mégis magyar dalokat játszottunk. A család abból élt, hogy atyám, ő hegedült, a nagyobbik bátyám, ő meg brácsázott, s én, jártuk a mulatságokat, szórakoztattuk a népet. Mivel még apró voltam, s a kocsmákban egymást követték a csihipuhik, sötétedés előtt mindig hazazavartak. Végül is nem számítottam az idő tájt jó muzsikusnak, csak érdekességként cipeltek magukkal. Tudtam négy-öt számot, olyan szívhez szólókat, amiket szeretnek az emberek, s azokat kérték tőlem, a kicsitől. Botladozott még az ujjam, ám így is attrakciónak számítottam. Most jut eszembe – énekelnem is kellett. Mégis sokszor a nadrágszíj volt a fizetség, mert pokoli rossz gyerek voltam. Néha megmakacsoltam magam, s nem mutattam hajlandóságot a játékra.

Aztán felcseperedve elküldtek, tanuljak valami tisztességes szakmát, mert egyre kevésbé lehetett megélni a muzsikálásból. Divatba jött a diszkó. Nem maradt becsülete a zenészeknek. A „kétkeziek” lenéztek bennünket. Egész évben csak nyekergetünk, reszelünk, mulatságokban eszünk, iszunk, nappal henyélünk, este virágzunk, mint a tök, mikor pedig minden tisztességes ember aludni tér… Sokszor jutott eszembe a tücsök és a hangya meséje. Nem, tücskök azért nem voltunk. Nem koldultunk, nem kértünk, nem siránkoztunk soha. Kemény, verítékes munkának tartom a zenélést. Hogy gyakorolni is kell, azt fel sem fogják az egyszerű halandók, akik évszázadok óta a ritmusainkra ropják a csárdást, a forgatóst. A mások kedvre derítése, a talpalávaló elhúzása megteremtette a család betevőjét. Persze a zenészek között is lézengnek mihasznák, akik mind egy szálig elisszák a keresményüket, de hát a normális emberek között szintúgy akadnak hasonlók… „Hosszú szárú laboda, nem születtem dologra! Kezem, lábam a táncra, szemem a kacsintásra…” – dúdolja-énekli hirtelen váltással. Ismeri az úr ezt a nótát? Még ez a dal sem rejti véka alá… A tánc a dolog ellenében van, s aki a táncmulatság alapját kerekíti, a szép melódiákat előcsalogatja hangszeréből, az sem a mezőn kaszál, az sem a tűző napon cserzi a bőrét…

Summa summarum – kőművesnek álltam, de nem sokáig volt maradásom, mert a társaságomban mindig akadt egy-két zenész, s hamar engedtem a csábításnak. Odahagytam téglát, maltert, s nekivágtunk Erdélynek. Nehéz élet az, tudja. Nem lehetett bizonyosságunk soha afelől, kapunk-e fedelet, meleg ételt az estére. Murkot kotyvasztottunk pityókával… Idejutottak a hangszeresek – mérgeskedtünk gyakorta… Máskor meg akadt munka bőven, szállás is járt érte, meg maradék, csak épp a fizetség hibádzott. Húztuk-húztuk reggelig, lakodalmon, toron, meg ki tudja, még miféle ünnepeken, aztán semmi. Sőt, volt, hogy megszóltak, leingyenélőztek. Kiveszett az emberekből a becsület. Ha apám fiatalkorában ilyesféle megtörténik, hát ott bicska nem marad zsebben. Az ő idejében parolára köttetett az üzlet, de az szentnek számított. A sok csalódás, a közöny miatt újfent kőművesnek álltam. De falun nem akadt munka. Kolozsvárra kellett utaznom. Építhettem a girbegurba falú lakótelepi házakat Monostoron. Annyi szakértelemmel volt megáldva ott kőműves, művezető, mérnök, hogyha zenére lefordítanám azt a sok tudást (hozzá nem értést), kezemben nem szólalna meg a harmonika, csak fújtatna repedt tüdő módjára. Elment ezzel vagy tíz év. Követ kőre. Ha csára áll, az se baj… Néha-néha fogtam csak hangszert a kezembe. Névnapokkor, születésnapokon. A gyakorlatlanságtól már a hangok is félrementek, akár a téglák… Meg hát a fizikai munka nem kedvez a hangszeres zenének. Bumfordi, virslivé vastagodó ujjakkal nehéz életre csalogatni a szép futamokat…

Már a második barackot issza. Újabb sört nem mer kérni, hisz megy vissza dolgozni. A harmonikát le sem vette a nyakából. Szinte összenőttek. Kissé fölengedtek az ujjai. Rágyújt. Igazi Carpaþi. Ballal a billentyűkön babrál. Mondom, játsszon valamit. Tétova. Kapacitálom tovább. Játssza el a kedvencét. Belekezd egy keserédes dallamba. A pultos morózusan leinti. Néhányan röhigcsélnek a sarokban, ki ez az eltévedt, ágrólszakadt vagabund.

– Látja, nem örülnek az emberek a szép muzsikának. Jobb szeretnek búslakodni. Igává lett az, amit csak örömmel és hittel lehet csinálni. De én mondom magának, erről nem mi tehetünk. Mikor átjöttünk négyen Magyarországra, volt közöttünk szaxofonos, brácsás, hegedűs, lakótelepeken próbálkoztunk. Akárcsak utolsó, romániai éveimben. Gondoltuk, akik azokban a sivár kőkasznikban laknak, megérdemelnek egy kis derűt. De már annyira elmérgesedtek az emberek, hogy a zenénk fölbőszítette őket. Tojást vágtak hozzánk, üveget, száraz kenyeret. Akkoriban jött vissza egy földim, akivel véletlenül összefutottam. Õ javasolta Budapestet. Azt mondta, olyan lassan, mint Párizs. Õ, a szerencsés – ott is járt. Én meg addig se Pesten, se Párizsban.

(Mikor kérdezem, miképp lépték át a határt a sok hangszerrel, milyen ürüggyel, s egyáltalán van-e valamiféle engedélyük az utcai zenélésre, csak somolyog. Az ellenőrök sokszor piszkálják, mióta villamosozik – ennyi kiderül azért. Hagyom is beszélni, nehogy valami hatósági embernek gyanítson, hisz akkor harapófogóval se húzok ki belőle többé egy mukkot sem.)

– Fölutaztunk Pestre, s lakótelepeket kerestünk. Hát mit mondjak, itt még értetlenebbek, hidegebbek az emberek. Kukára való szemét gyűlt össze köröttünk, mire egy-egy szám végére értünk. Pedig beleadtunk apait-anyait az új közönségnek. Egyszer úgy fejen találtak egy krumplival, hogy be kellett kötözni. Rettenetesen vérzett. Teljesen kiábrándultam. A kevés pénzemet elittam bánatomban. Nyár volt, parkokban aludtam. Mondanom sem kell talán, már egyedül „éltem” a hangszeremmel. Odahagytam a többieket. „Miért kockáztatnám a bőrömet, egyszer még agyonvágnak hálából!” Ezekkel a szavakkal búcsúztam a társaktól.

Jött az aluljárózás, de ott a rendőrök nyaggattak. Aztán eszembe jutott a villamos. A már említett földim arról is beszélt, hogy Párizsban az utcazenészek fölszállnak a járművekre, s ott húzzák-vonják az emberek fülébe. Mondom, kipróbálom, mert visszamenni a még nagyobb reménytelenségbe, nem akartam. Most a villamosokat járom. Konkurencia is akad. Itt azonban valamivel többet keresek. Persze testközeli a kritika. Van, hogy a szemembe röhögnek. Más úgy vág hátba, hogy majd orra esek. Főleg a részeg suhancok tesznek így az éjszakában. Hogy mennyit keresek? Egyszer hopp, másszor kopp. Így mondják, nem? Volt olyan nap, mikor kétszáz forintot, máskor ötezret. Akad, aki egy tízest ad, volt, aki ötszázat dugott a sajkámba. Megesett, azért fizettek, hogy hagyjam abba, máskor meg nem engedtek leszállni a felhevült ifjak. Sokszor az ellenőr kerget el, pedig még zenés felárat is kérhetne az utasoktól…

Itt keserűen elneveti magát. Felhajtja a harmadik barackot. Régen nem ivott ő ennyit, csak az utóbbi pár évben. A meg nem értés, az üldöztetés, a közöny, a hánykolódás. Nincs család, nincs, akit megtanítson a tudományára, s nincs is remény a dolgok megváltozására. Szerencsecsillaga, ha volt, Budapest felett végleg kihunyt. Vágyik haza. Vannak napok, úgy felönt a garatra, rákövetkezőre képtelen a muzsikájához nyúlni a kézremegéstől. Elnézést kér, köszön mindent, de mennie kell. Ma még nem keresett semmit. Hátha az itóka szebb dallamokat csal ki az ujjaiból, szól hozzám huncutul. Aztán ellépdel. Kopott, eltaposott sarkú csizmáiban kiklaffog a kocsmából. Látom, amint fölkapaszkodik az épp állomására érő villamosra. Aztán belevész a pesti forgatagba. Mennyi kérdést föltehettem volna még neki! Mennyi miértet, hovát, meddiget és mineket? Akkor talán kerekebb lett volna írásom. Kerek, mint a vándorok széllel bélelt köpönyege. Ám így jobb! Hirtelen jött, hirtelen ment, mint egy garabonciás, akit nyughatatlan tudás kerget… Az ő tudása ennyi: mit lehessen sejteni, mit hoz a holnap. A múltból zenél, s az értetlen mában él. Jövője pedig megfoghatatlan… Kérdésekkel főképp…