Mahagóni Eszter Váradon született 1970-ben, matematikatanárnő Biharban. Bevallása szerint nem annyira a reáliák, mint inkább a zene és az irodalom érdekli igazán.
Mahagóni Eszter
Ujjgyakorlatok
1. Fogytán a borom, porlik az estém
Körömnyomok a kedvesem testén
Szívemen apró körömnyomok
Õsz avarán vijjogok
2. Talán esni fog – vagy várjunk valami másra
Ez a nap nem lehet a semmi folytatása
Na jó, ha nincs más ötlet, holnap meghalok
Csak érezzem előtte egy percre, hogy vagyok
3. Az utcakövek, amiken járok
Elhalkuló szívdobbanások
S ahogy sűrül a csönd köröttem
Elfelejtem, miért is jöttem
4. sehogy se jó – ez nyílt titok
másnak se fáj – nem ordítok
létezem csak – megunt szerep
senki se veszt ha elveszek
5. fejem felett tintaoldat
bámulom a teliholdat
hajnalban az égre írta:
hígulsz te is mint a tinta
6. fél sírás és fél öröm
rejt a látszat: börtönöm
csupán jobbra-balra-körbe
ne nézz holnap a tükörbe
7. van egy férfi messze messze
nem tudom hogy volt-e lesz-e
erősebb és bölcsebb nálam
azt álmodom: sir utánam
8. szívünkbe titkos ősz oson
meghalt a nyár a városon
virágtalan és jeltelen
nyomunkba lép a végtelen
9. kéne egy kis álomfesték
olyan szürkék most az esték
s remény hozzá – mi az ára?
szenvedélyre tűzifára
itt van most
ez a rövidpróza-pályázat: írnom kéne
ha még tudnék
ha még képes lennék magamhoz édesgetni a szavakat
én aki évekkel ezelőtt belefulladtam a szótlan hétköznapokba
a bevásárlólistákba
a „hogy vagy köszönöm” kedvességébe
nem is beszélve az időjárásról meg a gazdasági helyzetről ugyebár
írnom kéne de hogyan
régenvolt hegycsúcsaimról
mintha
maguktól gördültek alá a szavaim
miért is felejt el az ember gyököt vonni
papírhajót hajtogatni
csillagokat nézni
írni
persze a tetszetős csomagolást is
szem előtt tartva
hogy olyan izgalommal bontogassa az olvasó
akárha kagylót a gyöngyhalász
ha volna igazgyöngyöm
van viszont egy gitárom
csak most éppen elszakadt egy húrja
és nincs póthúrom
nincsen pótéletem
néha szeretek másokat is
zavarba hozni efféle kérdésekkel:
miért nem élsz úgy
mintha ez a napod volna az egyetlen
az utolsó –
persze lehet hogy
mégis a helyemen vagyok
pár négyzetméterén a világnak
négy kéz láncol a vasnál is erősebben
ide hogy
sátorlap az erős szélben
el ne repülhessek
szerencsére most szélcsend van
írhatnék már az életemről is akár
így az első félidő vége felé
de kinek ízlenének az én emlékbefőttjeim
ki érezhetné nagyanyám kezének mosószappanillatát
amint jólfésült hajamat és gyermekkoromat fonja a hokedlin
vagy írhatnék nagy költői kérdésekről
ám az én életem
fogjuk rövidre
amúgy sem kérdőjel
nem is felkiáltójel
én hirtelen felindulásból sem szoktam felkiáltani
ráadásul a gitárom húrja is elszakadt
az én életem egy pont
– szótlan hétköznapokba fúlt
bevásárlólistákba fúlt
„hogy vagy köszönöm”-ökbe fúlt
nono azért ne legyünk
ennyire pesszimisták
hagyjunk egy aprócska esélyt
a folytatásra
mint a brazil sorozatok utolsó epizódja
legyen inkább vessző
az is jó valamire
lám csak hogy hiányzik
ebből a botladozó irományból is
ugye ugye hogy hiányzom
minden jó valamire
gyermekeim gyöngysort fűztek az elszakadt gitárhúromra