Kinde Annamária költő, újságíró (Nagyvárad, 1956). Brassóban szerzett erdőmérnöki diplomát (1982), 1990-től dolgozik a romániai magyar sajtóban, 1997-től 2002-ig a nagyváradi sajtókollégiumot igazgatta. Számos versantológiában szerepelt, négy önálló kötete jelent meg a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál. Jelenleg az Erdélyi Riport munkatársa.

Kinde Annamária

Még egy szerelmes utcabál

Szűcs Lacinak

Képzeljünk rakott köves utcát.

Az érzékenység elvezet

valami ósdi, lakott tájra.

Emlékezzünk egy régi táncra,

magába néző üres szemre

és vonallá záruló szájra,

görcsbe rándult kezekre, lábra,

testre, amelyben teng a lélek,

már szinte életképtelen,

a tükörbe bele sem fér,

csak részletek a képeken,

és ha mégis előtüremlik

a múlt, mint sosemvolt idő,

szép hazugság a lapokon,

nem is mindig előkelő,

zsebben lapuló lopott könyvben,

hiúzok szeme villanása

részeg vidám hajnalokon,

amikor reméltük, hogy egyszer

a mi lámpánk is zöldre vált,

örömünk s bajunk fennakad

csillagos lobogók alatt,

rendezünk majd egy utcabált.

Oda mindenki eljöhet:

az ellenség s a jó barát,

a régi, titkolt szerető,

a furulyás dalos leány,

a hosszú láb, s a hosszú kéz,

a legjobb elhalt társaság,

és így senki sem szabadul,

mit megtartani nem lehet,

sem te, sem én, sem mi, sem ők,

fátyolt neki, bús sejtetést,

múltért csak így kaphatsz jövőt,

saját magunkba öltözünk,

nem számít, amit mondanánk,

hát valcerozzunk egy nagyot:

rendezzünk még egy utcabált.

A zenekar húzza a nótát,

s feltűnnek majd a tüntetők.

Palotát minden királylánynak!

Továbbá az sem tűrhető:

hogy odabent, a senkiföldjén

bujkálnak még semmittevők,

azok a rémes kóborok

a hágón kalyibában hálnak,

gyanús bogyókat gyűjtenek,

hogy majd azokkal ártanának,

ruhájuk szakadt és az elme

már képzetét sem őrzi annak,

hogy milyen az égnek kegyelme,

özönlik mindenféle jószág:

tünde, manó, kobold, sötét elf,

vadászni mind az erdőn kószál,

elképzelt utakon poroszkál,

s a hegyes fülű, harcos néne

zsákja mindig akkor szakad ki,

amikor varázsolni kéne.

A kockakövön forgolódva

világ jobbá nem bűvölődik,

a valcer sem feledteti, hogy

mocsaras lett a bizalom,

s a barátságot is feledték,

ha üzletre nyílt alkalom,

s azt ugyan kitől kérjem számon,

ha gyerekeknek alkonyul,

megutálják a szép világot

többnyire még ártatlanul,

ki mondja meg az igazat,

látni a vak kitől tanul?

Nincsen bizalmuk semmi másban,

csak ami kiszámítható,

száműzött lett a szerelem,

számokba át nem írható,

külön úton a hölgy s az úr

és egyik sem megbízható,

a nő szeméremöve rozsdáz,

tükrén pókháló szaporul,

ködre vadászik Dániában,

torz vadat űz ifjú király,

belefáradtak a mesébe,

s hiába már az utcabál,

csak savanyúság s keserűség,

ebből nem lesz kicsi királyfi,

s akkor pedig az új reményt

ki fogja nekünk feltalálni?

Titkos, szégyellt hajlamainknak

most kiderülni nem szabad,

Rejtsük el, váláshoz vezethet,

illó örömök mákonyába

öltöztessük a rémeket,

hagyjuk a kérdéseket másnak,

húzzuk nótáját Katrinának,

Oszamának és Szaddámnak,

és Bushnak és a többi dúsnak,

búsnak, halnak és fagyott húsnak

rendezzünk egy bált a világon!

Ami külön volt, elvegyíti,

összemossa az utcabál,

megtörténik a tereken

a mindig vágyott szerelem,

mint szivárványos pille szárnya,

rebeg majd a nők szempillája,

ha érkeznek a hős, erős,

gyengéd, erényes férfiak,

a végső tiszteletkört rója

bizottság kezében a rózsa,

elvegyülnek a táncosok közt

a hiúzok s a hírvivők,

fáradunk, legyen mit pihenni,

érzést adunk a múltnak enni,

s a forgatagban levethetjük

magunkat, mint egy álruhát.