Lakatos Artúr Loránd történész, közíró (Kolozsvár, 1980). Szülővárosában végezte tanulmányait, a Babes–Bolyai Tudományegyetemre járt, a CEEPUS-program keretében a budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetemen is tanult és kutatott vendéghallgatóként. Területe a jelenkori történelem és a nemzetközi kapcsolatok.

Lakatos Artúr Loránd

Reálpolitika és revízió Bethlen István külpolitikájában

A trianoni Magyarország első évtizedében a politikai élet meghatározó egyénisége Horthy Miklós kormányzó mellett kétségkívül gróf Bethlen István volt. 1884-ben született Gernyeszegen patinás magyar nemesi család, a bethleni Bethlen nemzetség tagjaként.

A politikai életben 1901-től vett részt mint alapjában véve konzervatív beállítottságú politikus. Az Osztrák–Magyar Monarchia bukása után aktív szervezője az „ellenforradalomnak” – saját maga nevezte így –, ekkor alakul ki kapcsolata Horthy tengernaggyal, gróf Teleki Pállal, Gömbös Gyulával. A Tanácsköztársaság megdöntése után szembeszegül egy katonai diktatúra kiépítésének gondolatával, mint ahogyan élete folyamán később is ellenezni fog mindenfajta szélsőséges, antihumánus irányzatot. 1921 áprilisában szerzi meg a miniszterelnöki posztot, s ezt tíz éven át tölti be. Romsics Ignác szavaival „e tíz esztendő alatt Magyarország kilábolt abból a mély gazdasági, társadalmi, politikai és érzelmi válságból, amelybe a háború elvesztése és a trianoni békeszerződés következtében jutott, s a húszas évek közepére-végére Dél- és Kelet-Európa egyik viszonylag stabil országává vált”.1

Bethlen sokoldalú, hosszú távú, rendkívül komplex külpolitikájának több mozgatórugója és több, rövid távon látszólag ellentmondó célja volt, valamint rendkívül változatos eszközöket használt, a végső cél azonban végig ugyanaz maradt: Magyarország és a magyar nemzet érdekeinek érvényesítése, természetesen azon a módon, ahogyan ő jónak látta. Éppen ezért sok támadás érte minden oldalról. Gömbös hívei még karrierje csúcsán azzal vádolták, hogy nem elég revizionista, túl sok kompromisszumot köt és eladja Magyarország nemzeti érdekeit, hogy London, Párizs vagy Genf zsidó bankjaitól pénzt vehessen fel2. A második világháború utáni hivatalos történetírástól is megkapta a magáét, ezt bizonyítandó elég egy viszonylag nagy tekintély 1988-as könyvében megjelent általánosítást idézni: „Az ellenforradalmi Magyarország külpolitikájának kezdettől fogva az integrális revízió volt a fő célja, nem pedig az etnikai elveken esett csorbák jóvátétele.”3 Maga Bethlen, annak ellenére, hogy tevékenységére rányomta bélyegét arisztokrata származása és ebből következő konzervatív beállítottsága, anélkül, hogy elveinek feladására kényszerült volna, gyakran igen meglepő külpolitikai rugalmasságról tett tanúbizonyságot. Külpolitikájában több célkitűzés is szerepelt, ezek közül az elsődleges és a legaktuálisabb volt kormányra lépésekor Magyarország helyzetének stabilizálása és az elszigeteltségből való kitörés. 1921-es választási kampánya során hódmezővásárhelyi beszédében hangsúlyozta, hogy Magyarország előtt az egyetlen lehetséges út megfelelő szövetségi politika kialakítása, aminek előfeltétele az ország belső helyzetének helyreállítása, valamint Szombathelyen kijelenti: „Nem kalandokra, hanem reálpolitikára van szükség… nem arra van szükség, hogy a közönség körébe újabb izgató anyagot dobjunk, most megnyugtatásra, a hullámzó tenger lecsillapítására van szükség, mert ez az igazi irredentizmus.”4

Másik fő célja a trianoni békeszerződés revíziója maradt, ezt nagymértékben kötötte össze előző céljával. A revízió érdekében minden szomszédos állammal megpróbálta elfogadtatni elképzeléseit, részlegesen vagy teljesen, és mivel tisztában volt azzal, hogy Magyarország önerejéből képtelen bármiféle változtatást kieszközölni, ez irányban is igyekezett megnyerni a különböző nagyhatalmak segítségét. Hosszú távon azonban a szomszédos államokkal – legalábbis egy részükkel – mindenképp való megbékélés és szövetség híve volt, mivel politikai pályafutása kezdetétől kollektív módon tekintett mind a kelet-közép-európai kisebb népekre, mind a két nagyobb, az orosz és a német nép közé került és ezáltal függetlenségükben vagy akár puszta létükben is fenyegetett entitásokra, melyek egyenként magukat megvédeni képtelenek. Az Osztrák– Magyar Monarchia fennállásának ideje alatt éppen ezért ez államalakulatról az volt a véleménye, hogy „ha nem lenne, ki kellene találni”, majd ennek bukása után már 1919 elején megfogalmazta azt a véleményét, hogy a térség újonnan létrejött kisállamai előbb vagy utóbb a nagyhatalmak kiszolgáltatottjaivá vállnak.5 Azt, hogy a későbbi németorientáció ellenére sem változtatott ez irányú véleményén, az 1933-as londoni előadásában elhangzottak tükrözik: kifejti, hogy ha nem sikerül idejében megállapodást kötni, „egy sötét és viharteljes idő következik, amelynek rendjén Közép-Európa kis népeire vagy a keleti szláv óriás fog kezet emelni, vagy a germán Drang nach Osten, vagy egymással megegyezve mindkettő”.6

A trianoni békeszerződés rendkívül súlyos helyzetbe hozta Magyarországot: addig 324 000 négyzetkilométeres területe 93 000 négyzetkilométerre, 21 milliós lakossága közel egyharmadára csökkent. A békeszerződés a sokat hangoztatott wilsoni elveket a magyarok esetében semmibe véve nemcsak az addigi kisebbségeket, hanem a magyar népesség egyharmadát is elszakította az anyaországtól: 1,5 millió magyar Románia, 1 millió Csehszlovákia, félmillió pedig Jugoszlávia határai mögé került. Magyarország gyakorlatilag elveszítette ásványkincseinek nagy részét, így például sóbányáinak egészét. Katonai vonatkozásban a szerződés a magyar hadsereg létszámát 35 000 főre korlátozza, valamint megtiltja nehéztüzérség, harckocsik és harci repülők tartását, gyakorlatilag háború esetén kiszolgáltatva ezzel bármelyik győztes szomszédjának, és jóvátétel fizetésére kötelezte Magyarországot.7 A magyar ellenállás egyetlen esetben – nem véletlenül Ausztriával szemben – vezetett eredményre. Habár Trianon Ausztriának juttatta Burgenlandot, ezen a területen nagyarányú magyar felkelés tört ki, és az osztrák csendőrség képtelen volt a rendet helyreállítani, így a zóna gyakorlatilag senki földjévé vált. A megoldás érdekében Bethlen Olaszország közvetítését kéri, amit az osztrákok és az olaszok szintén elfogadnak. A tárgyalásokra Velencében kerül sor, október 11-i kezdettel. Október 12-re sikerült is aláírni egy megállapodást arról, hogy a harcoknak azonnal véget vetnek, és Ausztriának jut Nyugat-Magyarország legnagyobb része, Sopronnak és környékének hovatartozását viszont népszavazás fogja eldönteni. A későbbi népszavazáson a terület lakosságának nagy része a Magyarországhoz való tartozás mellett döntött, Sopron ezzel kiérdemelte a „leghűségesebb város” címet. Velencében ugyanakkor Toretta olasz és Bánffy Miklós magyar külügyminiszter titkos négyszemközti tárgyalásokat is folytatott, s ezek során Toretta megígérte, hogy kormánya latba veti befolyását a határ magyar szempontból való kedvező kijelölése érdekében, és felvetette egy olasz–magyar kereskedelmi szerződés megkötésének lehetőségét is.8 A magyar–osztrák határprobléma a kortársak és az utókor véleménye szerint is megfelelően rendeződött és a két ország határa az elkövetkező időszak legstabilabb határává vált a régióban, a két ország viszonyát azonban továbbra is ha nem is ellenségessé, de meglehetősen feszültté tette a „vörös Bécsben” menedéket találó és onnan aktiváló magyar kommunisták problémája.9

A másik három szomszédos országgal szemben az ellenséges hangulat kimondottan éleződött, ez pedig 1921 nyarán a francia diplomáciai támogatást élvező kisantant létrejöttében konkretizálódott. Bethlen már rendelkezett konkrét revizionista koncepcióval, mely nagyrészt saját, egyéni, eredeti, de a kor magyar vezető politikusaival nagymértékben közös elképzelésekre alapozódott. Bethlen meg volt győződve arról, hogy tulajdonképpen csak két nép, a horvátok és az erdélyi románok szakadtak el a népi önrendelkezés alapján, teljesen jószántukból Magyarországtól,10 de ezeknek sem lett volna joguk dönteni a hozzájuk közel élő más etnikumok sorsáról, és nem volt helyes ezek akaratát kizárólagosan döntőnek venni és a többi etnikumot ennek elfogadására rákényszeríteni. Másik meggyőződése az volt, hogy a szlovákok és több délszláv népcsoport főleg kényszer hatására csatlakozott a cseh és a szerb néphez, melyek akaratát a nyugati győztesek mint kedvenc szövetségeseikét igyekeztek a legnagyobb mértékben teljesíteni, saját elveiket sértve meg ezzel. Bethlen szerint igazságos rendezésnek bizonyulna az, ha Magyarország észak irányában Kárpátalját és Szlovákia nagy részét, de esetleg csak a szlovákiai magyarlakta, határ menti területsávot, déli irányban Dél-Bácskát, keleten pedig a partiumi részeket visszakapná, Erdély pedig vagy Románia keretén belül jutna autonómiához, vagy pedig függetlenedne, későbbi, 33-as cambridge-i beszédében kifejtett svájci típusú államberendezkedéssel.11 Ennek keresztülvitele azonban rövid távon lehetetlen lett volna, annál is inkább, mert egy katonailag, gazdaságilag gyenge, diplomáciailag meglehetősen elszigetelt Magyarország lett volna a szószólója. Ugyanígy nem sikerült megvalósítani a Kárpát-medence biztonságát szavatoló, magyar részvételű katonai szövetség kialakítását, ezt Bethlen egy Olaszországra vagy Franciaországra, esetleg mindkettőre támaszkodó lengyel–magyar–román szövetségben képzelte el.12

Hasonló célkitűzés fogalmazódott meg a lengyel vezető politikai körökben is. Lengyelországnak ugyanis Csehszlovákia elszigetelése volt a célja azáltal, hogy Romániát eltávolítja tőle, Magyarországot pedig partnerként tekinti egy esetleges Csehszlovákia elleni katonai akcióban, amelynek eredményeképp Lengyelország Teschent, Magyarország pedig Ruténföldet szerezte volna meg (vagy vissza – csak viszonyulás kérdése), és hajlamos akár közvetíteni is két potenciális szövetségese között, anélkül viszont, hogy a területi vitákban akár a legcsekélyebb mértékben állást foglalna. Az 1920 november elején Varsóban tárgyaló Take Ionescu román külügyminiszter, aki Lengyelországot a kisantant számára próbálja megnyerni, azt a választ kapja, hogy a viszony lehető legjobbá tételéhez Romániának Magyarországhoz való viszonyát kell mihamarabb rendeznie, és ha Magyarország túlzott követeléseket támasztana, Lengyelország kész rábírni a kompromisszumra.13 A nemzetközi helyzet alakulása révén viszont a román–magyar kiegyezésből és az ebből következendő magyar–román–lengyel szövetségből semmi sem lett. Lengyelország már csak erős francia orientáltsága miatt sem számíthatott százszázalékosan megbízható partnernek revizionista kalandokra, Romániával és Jugoszláviával szemben – előzővel a fennálló szimpátia, utóbbival pedig a geopolitikai helyzet miatt – végképp nem. Romániával szemben akadhatott volna egy erős, reális szövetséges, a Szovjetunió, mely nem ismerte el a Párizs környéki békéket, Besszarábiát illetően területi követelései voltak Romániával szemben, és a közös határ hiányában hiányzott minden hagyományos területi vitára szolgálható ok Magyarországgal szemben.14 A bolsevik forradalmat megélő, az ellen harcoló magyar vezető körökben azonban rendkívül erős volt a szovjetellenesség és a kommunizmustól való félelem, és habár viszonylag így is későn, 1924-ben magyar–szovjet diplomáciai tárgyalások kezdődnek, melyek során titkos diplomáciai és kereskedelmi szerződést írnak alá, Magyarországon ezeket nem ratifikálják. Maga Horthy ellenzője volt a Szovjetunióval történő kapcsolatfelvételnek, így még formai diplomáciai kapcsolat sem épült ki egészen 1934. február 4-ig.15 Léteztek szimpátiák egyrészt Magyarország, másrészt Törökország és Bulgária között, de különösebb gyakorlati eredmény nélkül.16 Maga a későbbi nagy szövetséges, Olaszország is a húszas évek első felében inkább a kisantant, ezen belül is főleg Románia felé orientálódik ennek megbomlasztása és Jugoszlávia bekerítése céljából. Ezekben az években a magyar állam feszült viszonyban van összes kisantantbeli szomszédjával, egyedül csehszlovák részről voltak Benes révén kezdeményezések, ezekre reagálva a Teleki-kormány, majd Bethlen is tárgyalásokat folytatott. A két ország közeledésének elsősorban gazdaságilag lett volna kedvező hatása, hiszen a magyar mezőgazdaság és a cseh ipar nagymértékben kiegészíthette volna egymást. A csehszlovák kormány részéről felmerült a csehszlovák–osztrák– magyar vámunió terve is, a tárgyalások viszont megbuktak a revízió kérdésén. Az 1921 májusában Marienbadban külügyminiszteri szinten folytatott tárgyalásokon Bánffy Miklós etnikai határkiigazítást kért, míg Benes csak esetleg Losonc és Komárom átadásáról lett volna hajlandó tárgyalni. A sikertelenül végződött tárgyalások után a két ország nyílt szembenállása egyértelművé vált.17

Hogy a gazdasági élet helyrejöjjön, miniszterelnökségének első hónapjaiban Bethlen önerőre támaszkodó szanálási politikában bízott. Aktív külkereskedelmet próbált bevezetni, melynek eredményeképp Magyarország Közép-Európában mint agrárexportőr, a Balkánon pedig mint ipari és agrárexportőr lépett volna fel, a nemzetközi helyzet viszont ezt lehetetlenné tette, így 1922-ben már nagyobb méretű külföldi kölcsön után nézett. A 250 millió aranykoronás kölcsön felét Anglia biztosította, de kibocsátása – Franciaország és Csehszlovákia ellenállása miatt – meglehetősen későn, 1924. június 26-án kezdődött meg, ezt viszont a húszas évek második felében továbbiak követték.18 A kölcsönpolitika enyhítette a légkört magukkal a kisantant államaival is, melyek Magyarország gazdasági stabilizációjától a revizionizmus mérséklését várták.19

1923. január 31-én Magyarországot felvették a Nemzetek Szövetségébe. Először még 1921. március 11-én kéri gróf Bánffy Miklós Magyarország felvételét, de ekkor még a három szomszéd ellenzi, és Burgenland kérdése miatt a nagyhatalmak sem támogatják. 1925 novemberében – annak ellenére, hogy a magyar–francia viszonyt meglehetősen feszültté tette a magyarországi frankhamisítási botrány – magyar– francia gazdasági szerződést is aláírnak. A magyar szélsőjobboldali csoportok – melyeknek működését a Bethlen-kormány elnézte és tolerálta, habár nézőpontjukat nem tette feltétlenül magáévá – rendkívül aktív kapcsolatokat tartottak fenn az ukrán, orosz, lengyel, osztrák, horvát, szlovák, de főleg a német nacionalista csoportokkal, ez viszont nem zavarta meg Bethlent angol orientációjában.20 Anglia viszont távol állt attól, hogy a békeszerződések bármilyen módosítását támogatta volna, sőt 1925 végén arra biztatta Magyarországot, közeledjen a kisantanthoz, normalizálja hozzá való viszonyát és akár lépjen is be a szövetségbe. Akár a kisantant felbomlasztásához, akár a hozzá való közeledéshez a legcélszerűbbnek tűnt Jugoszláviával kezdeni tárgyalásokat, mivel ezzel az országgal szemben voltak a legkisebb arányú magyar követelések, és a szerbeket az első világháborúban tanúsított vitézségük miatt a konzervatív katonai körök többre értékelték, mint a cseheket vagy románokat. Horthy Miklós kormányzó a mohácsi csata évfordulójára megrendezett 1926. évi ünnepségeken tartott beszédében elismerően szólt a szerbekről, és magyar–jugoszláv baráti tárgyalások lehetőségét vetette fel. Genfben meg is kezdődnek Walkó és Ninsic között a tárgyalások21, ám végül nem Jugoszláviával, hanem Olaszországgal köt szövetséget Magyarország.

Még 1919-ben, mikor az olasz fasiszta mozgalom még csak bontogatta szárnyait, az Ébredő Magyarok Egyesületének követsége megkereste Mussolinit Milánóban, s ez megígérte, hogy ha hatalomra kerül, támogatni fogja a magyar revizionista törekvéseket.22 A fasiszta hatalomátvételkor viszont a látványos olasz támogatás, ha léteztek is találkozások és tárgyalások a két ország vezető politikusai között, e kérdésben elmaradt, Olaszország inkább a kisantant felé orientálódott abból a célból, hogy a térségben a francia befolyást olasszal váltsa föl. 1924 januárjában meg is kötik az olasz–jugoszláv barátsági és együttműködési szerződést, majd június 5-én létrejön a békeszerződések betartását garantáló olasz–csehszlovák szerződés is. 1926-ban pedig megkötik az olasz–román szerződést, melynek értelmében ha valamelyik szerződő fél háborút visel egy harmadik ország ellen, a másik mindenképpen megőrzi semlegességét.23 Mindennek ellenére a francia befolyás a térségben nem csökken, Jugoszlávia pedig továbbra is az az állam marad, mely az olasz revizionista törekvéseknek és az olasz nagyhatalmi politikának leginkább az útjában áll, és ha magyar–jugoszláv baráti viszony jönne létre, Olaszország elveszítheti egyetlen reális potenciális szövetségesét terveit illetően. Ez még a magyar–jugoszláv tárgyalások idején arra késztette Grandi olasz államtitkárt, hogy Walkónak tárgyalásokat és közeledést ajánljon fel. Egy hónappal később Durini budapesti olasz nagykövet keresi fel Bethlent és közli vele, hogy Mussolini a jugoszláv– magyar közeledés ügyét meg szeretné tárgyalni a magyar miniszterelnökkel, és felveti egy magyar–olasz–jugoszláv hármas szövetség gondolatát. Ezt követte Bethlen 1927-es római látogatása, melynek eredményeképp április 5-én Rómában megkötik az olasz–magyar örök barátsági szerződést. A szerződésből azonban kimaradt több olyan fontos tény is, amely szintén meghatározza az elkövetkező évekbeli politikai stratégiát. A tárgyalások során Mussolini és Bethlen megállapodott abban, hogy a francia befolyás mérséklése és a kisantant felbomlása mindkettőjük közös érdeke. Olaszország elvállalja Magyarország törekvéseinek támogatását, e célból titokban fegyvert szállít neki, és közös katonai akciók lehetőségét is megtárgyalják. Mindkét ország támogatja – többé-kevésbé titokban – az osztrák szélsőjobboldalt képviselő Heimwehrt, melynek hatalomra juttatása után katonai terveikbe Ausztriát is bevonnák és a horvát usztasa mozgalmat is. A szerződés nagy népszerűségnek örvendett magyar politikai körökben, és a magyar–olasz kapcsolatok a kor egyik legstabilabb szövetségét képezték. Egy esetleges magyar–jugoszláv szerződés sem zavarhatta volna meg a jó viszonyt, mivel az 1926-os tárgyalások maguktól zátonyra futottak, amikor Jugoszlávia csak olyan szerződés megkötésébe ment volna bele, mely nem sérti eddigi szövetségi érdekeit, Magyarország viszont garantált semlegességet kívánt egy harmadikkal való konfliktus esetén.24 Habár Bethlen már ekkor tisztában volt azzal az emlékiratában leszögezett ténnyel, hogy „Olaszország harci értékét kezdettől fogva nem lehetett túlbecsülni”25, ez nem akadályozta meg abban, hogy a szerződést mint az aktív magyar külpolitika kezdetét mutassa be és nyíltan keményebb hangot üssön meg a revízió kérdését illetően. 1928. március 4-i debreceni beszédében nyíltan ki is jelenti: „Mi nem tartományokat vesztettünk el. Bennünket földaraboltak… mi fajunk egyharmadáról örökre le nem mondhatunk…nekünk más határokra van szükségünk.”26

A kelet-európai országok közül még ebben az évben lépéseket tesz Lengyelország irányában, amellyel már 1925 óta létezett kereskedelmi egyezmény. Pilsudszki lengyel diktátor egyetértett a magyar békeszerződés igazságtalan mivoltával és habár a pillanatnyi helyzetet nem tartotta arra alkalmasnak, ennek későbbi módosításaival. A lengyel szerződés biztosította Magyarország hátát Csehszlovákia irányába és indirekt módon közvetítő láncszemet képezett Franciaország felé. A viszony Franciaországgal is egyre javult, a francia vezetők elismeréssel nyilatkoztak a magyar konszolidációról. Így újra szövetségi politikára is lehetett gondolni, és Bethlen fejében felmerült egy olasz vezetésű közép-európai blokk terve, melyben Ausztria, Magyarország és Románia vennének részt, és esetleg Bulgária és Lengyelország is támogatná, így Jugoszlávia és Csehszlovákia gyakorlatilag szabad prédájává válna az új szövetségnek. Ehhez viszont román–magyar megbékélés lett volna szükséges, amit Olaszország és Lengyelország egyaránt javasolt.27 A romániai magyar kisebbség helyzete és az optánsper viszont a kapcsolatok javulását lehetetlenné tették.

Nem sikerült viszont még egyelőre a háború legerősebb vesztesének, Németországnak a megnyerése a magyar célok számára. A weimari Németország ugyanis elzárkózott a Horthy-féle Magyarországgal való szívélyes kapcsolatoktól, ez azonban nem vette el Bethlen kedvét a próbálkozásoktól, mivel gazdasági szempontból Németország jó piac lett volna a magyar áruk számára, és habár a német imperializmus újraéledése Bethlen szerint is a legnagyobb veszélyt jelentette volna Magyarország számára is, ő úgy képzelte, hogy a többi nagyhatalomnak sikerülni fog legvégső esetben kordában tartania, és Németország bizonyos fokú megerősödése magyar szempontból egyenesen kívánatos. Figyelemmel kísérte a német külpolitika alakulását, és az 1926-os locarnói német diplomáciai sikereket úgy jellemzi, hogy új utakat jelenthetnek a magyar külpolitika számára is. Az olasz közeledéssel egy időben egyúttal Németország felé is tett gesztusokat, és az 1927. december 6-i genfi Stresemann–Bethlen-találkozó alkalmával felveti az Anschluss lehetőségét, melyet Olaszország is támogatna abban az esetben, ha Németország hajlandó elismerni a Brenner-hágón át húzódó határt véglegesnek, valamint kívánatosnak tartja, hogy Németország garantálja a német–lengyel határ sérthetetlenségét is. Stresemann viszont nagyon óvatos, kitérő választ ad, melyben az Anschlusst nem tartja időszerűnek és a keleti határokat illetően sem hajlandó semmiféle garanciát nyújtani. Egy újabb közeledési kísérlet történik 1930-ban, amikor Bethlen Berlinbe utazik és Hindenburggal, Brünning kancellárral, Curtius külügyminiszterrel tárgyal. A tárgyalások célja olyan kereskedelmi szerződés aláírása, mely emelné a németországi magyar árukivitelt és Magyarországon keresztül előmozdítaná a német–olasz közeledést. E látogatás alkalmával történt meg először, hogy a német külpolitika vezetői egyetértően nyilatkoztak a francia délkelet-európai szövetségi rendszer fellazítására irányuló magyar törekvésekről.28 A gazdasági szerződést 1931. július 18-án írták alá, nem kísérte viszont politikai egyezmény is. Ettől számítva viszont rövid időn belül megbukott a Bethlen-kormány, mivel a nagy gazdasági világválság Magyarországot is elérte. A miniszterelnök sikeres erőfeszítéseket tett külföldi kölcsönök felvételére és újabb piacok szerzésére – az előbbire az 5 millió font értékű 1931-es francia gyorssegély, az utóbbira pedig a már fent említett német gazdasági szerződés a példa –, ezek azonban nem oldották meg a gazdasági nehézségeket, csak bizonyos mértékben enyhítették. Az elégedetlenség és a kormány népszerűtlensége egyre nőtt, és mivel drasztikus megoldások alkalmazása nélkül nem lehetett volna a válságból kilábalni, a Bethlen-kormány augusztus 19-én lemondott, helyébe a Gömbös Gyula vezette radikális jobboldali kormány lépett.

A harmincas évek magyar külpolitikája nagyrészt a Bethlen által megfogalmazott elvek alapján működött. Legfontosabb partner Olaszország maradt, emellett az Ausztriával és Lengyelországgal való viszonyt lehetett jónak nevezni. A német–magyar kapcsolatok egyre szorosabbakká váltak, az 1934-ben megkötött újabb német–magyar gazdasági szerződés újabb kedvezményeket biztosított a magyar mezőgazdasági áruk számára. Bethlen kimondottan helyeselte a német irányú közeledést és Németország felemelkedését magyar szempontból hasznosnak ítélte, de ugyanakkor túl nagy illúziói sem voltak a hitleri Németország jóindulatát illetően. „Az a gondolat, hogy a mai Németország ég a vágytól, hogy Magyarországból újra egy 21 milliós, erős államot alkosson, amely mint hű csatlósa helyette majd rendben tartja a Duna-medencét, azokhoz az együgyű politikai illúziókhoz tartozik, amelyekkel kávéházi politikusaink vagy a náluk még naivabb nyilasaink szeretik áltatni a jóhiszemű magyarokat” – írja emlékirataiban.29 Azt tartaná ebben az időszakban ideálisnak, ha a német–olasz szövetség támogatásával, Anglia jóindulatának biztosításával sikerülne a szomszédokkal békés tárgyalások útján, egy nagy nemzetközi konferencia keretében megegyezni. Ebben az időszakban aktív revizionista tevékenységet folytat, nézeteit külföldi körútjain ismerteti, főleg 1933-as angliai előadásaiban, mikor is a szigetországi közvéleményt próbálta ügyének minél sikeresebben megnyerni. A cambridge-i egyetemen kijelenti: „megállapítom, hogy nekünk magyaroknak nemzeti gyászunk és fájdalmunk emiatt mérhetetlen, és hogy a magyar nemzet… soha nem nyugodhatik belé a trianoni szerződésbe. mert árulás lenne testvéreinkkel szemben, és ezt önöknek meg kell érteniök.”30 Revíziós követelései korábbi pozícióihoz viszonyítva meglehetősen bővültek, a Szent István-i állameszme modern, föderációs változatára emlékeztetve. Követelte a döntően magyarok által lakott határsávok visszaadását, a történelmi Erdély független, önálló állammá történő szervezését, ezen túlmenően pedig a bánsági, kárpátaljai, szlovákiai és horvátországi lakosság önrendelkezési jogának biztosítását abban bízva, hogy a nem magyar lakosság is, összehasonlítva a volt monarchiabeli vagy akár a magyarországi viszonyokkal, a trianoni szerződés által létrehozott államalakulatokbelivel, nagy valószínűség szerint Magyarországhoz fog akarni csatlakozni. Az 1939-ig alakuló nemzetközi élet több eseménye is az ő elvárásait látszott igazolni. Nem nemzetközi konferencia eredményeképp ugyan, hanem német–olasz döntőbíráskodás keretében, de a Nyugat ellenkezése nélkül visszakapta a felbontott Csehszlovákiától a magyarlakta határ menti területeket, majd 1940-ben visszakerült Kárpátalja és Észak-Erdély is. Az ezt követő időszakra nézve politikai gondolkozását legjobban 1944-es emlékirata tükrözi.31

A világháború kitörése után Bethlennek az volt a véleménye, hogy Magyarországnak mindenképp meg kell őriznie semlegességét, semmiképp sem szabad bekeverednie egyik oldalon sem a nagyhatalmak olyan viszályába, melyből semmi konkrét nyeresége sem származhat. A háború sorsát az első napoktól kezdve eldőltnek tekintette, azt tartotta, hogy Németország, ha csak nem sikerül neki egyezségre jutni Angliával, a háborút semmiképp sem tudja megnyerni. Anglia, a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok koalíciójának létrejöttét szükségszerűnek és magától értetődőnek találta, hisz Sztálin sohasem engedhette meg, hogy a bolsevizmus legfélelmetesebb ellensége kerüljön ki győztesen a nagy mérkőzésből, valamint „Amerika belépése a háborúba is biztosra volt vehető, mert abban a percben, amelyben létrejött a hármas paktum Németország, Olaszország és Japán között, az a veszély fenyegette Amerikát, hogy Anglia legyőzése esetén az Atlanti-óceánon Anglia helyett a német flotta válik majd úrrá és Amerika így idővel két tűz közé szorulhat. Az egyik oldalon a német, a csendes-óceáni oldalon pedig a japán flottával kell akkor felvennie a versenyt, ami még az Egyesült Államokat is megoldhatatlan feladat elé állította volna.”

Lehetetlennek tűnt számára a német győzelem azért is, mert amellett, hogy a három nagy szövetséges gazdasági potenciálja és embertartaléka többszörösen múlta felül Németországét, ez a két nyugati hatalmat életbevágó fontosságú pontokon meg sem támadhatta, mivel hiányzott az ehhez szükséges hadiflottája, valamint az olasz és japán szövetség sem segíthetett sokat Olaszország nyilvánvaló gyengesége és amiatt, hogy Japán közvetlen segítséget nem nyújthatott Németországnak. Japán hódításait mind Angliára, mind az Egyesült Államokra kellemetlennek tartotta ugyan, de nem döntő jelentőségűnek, mivel az óriási térség önmagában szabott gátat a terjeszkedésnek és „lehetővé tette, hogy Anglia és Amerika egész erejüket először Németország ellen vessék latba, és addig defenzívában maradjanak Japánnal szemben Keleten, amely ország legyőzését így későbbre halaszthatták”.

Végzetes hibának találta, hogy Magyarország 1940. november 20-án csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez, mivel azzal, hogy szomszédai is csatlakoztak ugyanahhoz a szövetséghez, semmi nyeresége e dologból nem származhat, ellenben sikerül konfliktust találnia olyan nagyhatalmakkal, melyeknek máskülönben Magyarországgal szemben semmi követelésük és problémájuk sincs. „Olyan kis állam, mint Magyarország, lehetőleg soha ne kössön nagyhatalmakkal olyan szövetséget, amelyből ismeretlen terjedelmű konfliktusok, előre nem látható és illimitált obligók származhatnak reá nézve, amelyekbe a legmesszebb kötelezettségek magyarázhatók belé a terhére, és amely szembeállítja teljesen feleslegesen más nagyhatalmakkal, amelyekkel a jó viszonyt fenntartania érdemes.”

A következő katasztrofális lépésnek a háborúba való belépést és az oroszországi hadjáratban való részvételt tartotta. Természetesen nem képzelte, hogy Magyarország elszigetelődhetne Németországtól anélkül, hogy állami léte ne forogna veszélyben. Ideális magatartásnak azt tartotta volna, ha Magyarország nem venne részt egyik fél oldalán sem a háborúban, és amennyire csak lehet, álljon ellen azoknak a német törekvéseknek, melyek szuverenitásában korlátozzák. Hogy ezek ellenére Németország saját érdekében ne lépjen fel agresszíven, a magyar erőforrásoknak korlátolt mennyiségben történő rendelkezésére bocsátását tartotta volna megfelelő megoldásnak. Így a németeknek nem lett volna érdekük katonai erővel megszerezni ezeket, már csak azért sem, mivel érdekük nem feltétlenül az ország megszállása, hanem utánpótlási vonalaiknak biztosítása, s valószínű, hogy a szövetséges nagyhatalmak sem vádolták volna az országot semmivel. Véleménye szerint Magyarországnak fegyverkeznie kellene és türelmesen várnia azt a pillanatot, mikor hadba lépése számára előnyöket fog hozni. Ha csak lehet, el kell kerülni az összecsapást mind Németországgal, mind a Szovjetunióval, persze fel kell készülni arra is, hogy a szovjetek esetleges előrevonulásuk során megtámadnák Magyarországot is, ez esetben indokolt és feltétlenül szükséges a harc, a siker alapfeltétele viszont az, hogy a magyar haderő pihent, felkészült és ütőképes maradjon. Mert azt sem tartotta kizártnak, hogy Magyarország a háború végén a szintén német szövetségben harcoló szomszéd államokkal fog szembekerülni. „Valóban don Quijote módjára vívtuk a magunk szélmalomharcát minden positív háborús cél nélkül, amikor minden erőnket tartalékolnunk kellett volna arra a végső időpontra, amikor Szent István palástja fölött elkezdődik majd a marakodás szomszédaink részéről; mert hogy ezt a harcot ők fogják bevezetni fegyverrel, árulással és minden rendelkezésre álló aljassággal, hogy rajtunk, együgyű szövetségesükön kárpótolják magukat Németország szövetségében elvesztett háborújukért, az minden pillanatban várható volt ”32 – írja. Mikor látta, hogy nem sikerült visszatartani hazáját a belépéstől, tevékenységében arra fordított gondot, hogy minél hamarabb sikerüljön kompromisszumos megegyezésre jutni az angolszász hatalmakkal egy tisztességes kiugrást illetően. Habár ezt később sem ismeri be, úgy tűnik, aktívan vett részt a Kállay-kormány 1941–1943-as különbéke-kísérleteiben, ezek viszont sorra meghiúsultak. Abban reménykedett, Horthyval és Kállayval együtt, hogy a nyugati szövetségesek végrehajtják Churchill tervét, a balkáni partra szállást, és ők fognak Magyarország irányába hamarabb előtörni. Ebben a dologban egész 1944 nyaráig bízott, és így nem foglalkozott a Szovjetunió irányába történő közeledés gondolatával. Változás következett viszont be az 1944. augusztus 23-i sikeres román átállással, és ettől kezdve a szovjetekkel minél hamarabb történő kapcsolatfelvételnek és a mihamarabb megkötendő fegyverszünetnek lett legfőbb szószólója. Ha „továbbra is kitartunk a németek mellett, akkor Magyarországot a térképről ki fogják radírozni” – mondja Horthynak egyik szeptember eleji beszélgetésük során. Ennek ellenére haláláig az angolbarát orientáció híve maradt, haláláig azt hitte, de legalábbis remélte, hogy a szovjet megszállás csak időleges, hosszú távon ezt az angolszász hatalmak befolyása fogja felváltani. A háború után meg sem próbált beilleszkedni az újonnan kialakuló rendszerbe, amikor 1944. december elején Vas Zoltán a Kommunista Párt részéről felszólította a Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontba való belépésre, ő elutasította az ajánlatot. Élete utolsó három évében nem volt szabad: először Pécsen, Kiskőrösön és Kunszentmiklóson élt, majd 1945-ben került a Szovjetunióba, ahol 1947-ben elhunyt.33

1 Romsics Ignác: Gróf Bethlen István politikai pályája. 260. o.

2 Nagy-Talavera, Nicholas: O istorie a fascismului în Ungaria ºi România. 109. o.

3 Juhász Gyula: Magyarország külpolitikája 1919– 1945. Kossuth Kiadó. 1988. 6. o.

4 Romsics: i. m. 253. o.

5 Romsics Ignác: Bethlen István politikai pályaképe 1901–1944. Bethlen István emlékirata. Zrínyi Katonai Kiadó. Budapest, 1988. 47. o.

6 Bethlen István angliai előadásai. Genius kiadás. Révai Irodalmi Intézet nyomdája. Budapest, 91. o.

7 Raffay Ernő: Trianon titkai. Budapest. 1998. 142–160. o.

8 Juhász Gyula: Magyarország külpolitikája 1919– 1945. Kossuth Kiadó. 1988. 81–88. o.

9 Nagy-Talavera. i. m. 141–144. o.

10 Bethlen beszédei. 27–28. o.

11 Bethlen emlékirata. Romsics tanulmánya. 47– 48. o.

12 Uo. 47. o.

13 Kovács Endre: Magyar–lengyel kapcsolatok a két világháború között. Akadémiai Kiadó. Budapest. 1971. 42–43. o.

14 Diószegi István. A magyar külpolitika útjai. Gondolat. Bp. 1984. 361–362. o.

15 Juhász. i. m. 98–99. o.

16 Nagy-Talavera. i. m. 110. o.

17 Romsics tanulmánya. 48. o.

18 Uo. 44–47. o.

19 Bethlen István titkos iratai. Budapest. 1972. 48. o.

20 Uo. 42–46. o.

21 Juhász. i. m. 111. o.

22 Nagy-Talavera. i. m. 112. o.

23 Juhász. i. m. 112. o.

24 Uo. 100. o.

25 Bethlen István emlékirata. 98. o.

26 Bethlen beszédei és írásai. II. kötet. 210. o.

27 Kovács. i. m. 164. o.

28 Juhász. i. m. 112–113. o.

29 Bethlen emlékirata. 106–107. o.

30 Bethlen előadásai. 42–43. o.

31 Bethlen emlékirata. Romsics tanulmánya. 60– 64. o.

32 Bethlen emlékirata. 98–121. o.

33 Romsics tanulmánya. 63–70. o.