F. Diósszilágyi Ibolya

A lélek útvesztőin

Juhász Gyula betegségéről

 

Juhász Gyula egész életét végigkísérő betegsége, a periodikus depresszió költészetében és levelezésében megnyilatkozó vallomásai alapján nyomon követhető.

Az 1908–1911 közötti időszakra eső váradi tanársága látszólag az egészséges ember képét mutatja, de lappangó betegsége csupán az itteni élete túlzsúfoltsága miatt nem került felszínre, jóllehet költői képeiből és tematikájából kimutatható.

Betegségének első jelei igen korán jelentkeztek. 1904-ben, mindössze huszonegy évesen egyik levelében, beszámolva a Szentesen, kellemes baráti környezetben töltött nyári napjairól, azt írta Kosztolányinak, hogy bár „nyíló rózsák és suttogó nyárfák társaságában” él, mint mondja: „életem legszebb, sőt talán legboldogabb napjaim közé számítom ezeket, de mégis elfog, itt is meglátogat az őszi sejtés, mely a nyárfák esti beszédéből kihallik – érzem az új, közelgő életviharokat –, s ez a szélcsend az, amely megelőzi őket. Betegségére jellemző, hogy soha nem jutott nyugalmi pontra, mindig okot keresett és talált a bánkódásra.

Juhász Gyula 1908 tavaszán egy Emőd Tamással folytatott Körös-parti beszélgetésben magáról mondta, hogy egész élete az epikureusi életöröm és a krisztusi lemondás válságokkal teli tusája volt. Már 1904-ben ugyanez a lelki kettősség nyilatkozott meg Kosztolányinak írt egyik levelében, amikor bizonyos művészeti kérdésekről szólva így fogalmaz: „a pogány életöröm, amelybe belecsöppent a keresztény lemondás mérge, shakespeare-i téma.” (3. levél) A kép 1905-ben sem változott, amikor Oláh Gábornak lelkiállapotáról így vall, „Arany utolsó sorai”-t idézve, magára vonatkoztatva: „Mi vagyok én? Senki Pál! Egy fájó gép, mely pipál.” Nem kétséges, hogy az alázaton túlmenően a kisebbségi érzés jelentkezése ez, betegsége összetevői közt ez is szerepel. Ilyen előzmények után nem csodálkozhatunk, hogy ugyancsak 1905-ben, a maga szokott, látszatra nyers modorában, a baráti szeretet sugallta szavaival így feddi: „Hát tönkre mentek idegeid? Jól van, jól van, kell ez neked?! Mért vagy költő, ha tudósnak születtél?! Vagy mért tudóskodol, ha nagyobb a szíved, mint a fejed? Sokan megjárták már evvel a két ellenlábassal, te is megjárhatod!” Íme, a kettősség, a harci sík, mely örök ellenállást követel más vonatkozásban!

Idegbetegsége okai közt keresgélve rábukkanunk versei és levelei alapján a szerelemhez való viszonyulására is. Oláh Gábornak leplezetlen őszinteséggel írja 1905. augusztus 2. előttről keltezett levelében, egyáltalán nem költői formában az elkeseredés szülte sorokat: „Gyáva és jellemtelen vagyok a szerelemben. Pupák, hülye, marha! Volt már vagy öt ideálom, de a versírásnál többre egyiknél se merészkedtem.” (39. levél) Ugyanezt lírai formában az Õk című versében így fogalmazza meg: szőke lányfejek mosolyognak felé a múltból, kedvesek, szépek, szerette őket, s egyiket sem csókolta meg. A kiábrándulás keríthette hatalmába, mert augusztus 16-án újból Kosztolányinak vallott magáról: „Valami szürke józanság fog el mostanában.”(…) „Mintha tévesztett életre néznék vissza. Mintha mérgezett volna a lelkem.” Ugyanakkor jelzi, hogy Novíciusok címen, feltételezhetően a váci kispapsága emlékét felelevenítve, „egy intim drámát” írt, melyet nem szán a nyilvánosságnak, s hozzáteszi: „A hőse én vagyok.” A rá jellemző lelki kettősség, az életigenlés és az életlemondás közötti harc ismét jelentkezik, s az érzelmi inga most az aszkétizmus irányába lendül át.

Betegsége kiváltó okai között ott találjuk az önbecsülés és önmegvetés kínzó érzelmi kettősségét is. Ez egybevág egykori tanítványa, Fleischer Miklós visszaemlékezéseivel és jó megfigyelésre valló megállapításával, miszerint költői felsőbbségi tudat és emberi kisebbségi érzés kínozta egyszerre. Ezeknek az érzelmi összetevőknek tudhatók be az ugyancsak Oláh Gáborhoz címzett sorok: „Oda vagyok egészen! (…) Az élet buta, cudar. Nem győzöm tovább (…) Szeretnék sírni, ha te tudnád!” (59. levél). 1906-ban betegsége már számára is nyilvánvalóvá válik. Lelkiállapota feltárásakor, a gyógyulás útját keresve Gedő Simon barátjának írta: „Pihenni kéne, mert beteg vagyok. (…) A bajt úgy hívják, hogy hogy is hívják?” (79. levél)

Betegségmotívumai között az elszalasztott ifjúság feletti bánkódást is idesorolhatjuk, „mely szép és szomorú volt”, írta alig huszonhárom évesen. Juhász Gyula máramarosszigeti tartózkodásának idején lelki mélypontra került és az élete elvetésének gondolata is foglalkoztatta. Három napig kóborolt a hegyekben, s már-már el is követte volna a végzetes tettét, de édesanyja képe visszatartotta az életnek. 1907-ben Rozsnyai Kálmánnak írt levelében panaszkodott: „Én szegény, szomorú ember vagyok, akit az élet kifosztott. Csak dalaim vannak. Máramarosszigeten voltam tanár, most az anyám vendége vagyok.” (122. levél) Állását otthagyta, jövője bizonytalan. Ebben az állapotban megváltásnak tűnt a nagyváradi premontrei főgimnázium egyik katedrájára történő meghívás 1908-ban, amely három évre szóló szerződést jelentett. S Várad, a száz-esti-fényű vidám város szeretettel három és fél évre fiává fogadta. A kedvére való, örömmel járó, sokirányú szellemi foglalkozás elfoglalta, teljesen kitöltötte életét, szerencsére nem volt ideje magát figyelnie, így betegsége nem tudott felszínre kerülni, a felszínes szemlélőnek egészségesnek tűnt, pedig levelei az ellenkezőjéről tanúskodnak. 1909. július 30-án írja Branyovszki Dezsőnek – két színdarabja és a két holnapos kötet bemutatását követően –: „Én nem panaszkodhatom, de nem is dicsekedhetem. Megvagyok, éppen, hogy megvagyok.” Ki értheti ezt? Sikerei csúcsán áll – csakis a betegségével magyarázható mindez. Okot keres a szomorúságra, hogy melankóliáját táplálhassa. Gyötri mindaz, ami megváltozhatatlan: az elkésett élet, az elszalasztott ifjúság, a mulandóság kínzó tudata, az ártatlan gyermeki éden elvesztése és nem utolsósorban a reménytelen, végzetes szerelme. Sokat foglalkoztatta az öngyilkosság kérdése, verset írt a fiatal öngyilkosról, akit bátorságáért csodál. Ugyanígy foglalkoztatta az őrület problémája, visszatérő kép verseiben az élőhalott. Fél, hogy apja betegségét örökölte, Juhász Illés ugyanis az őrültekházában fejezte be szomorú életét. Közben halálfélelme is egyre fokozódik. Kezdetben csak játszik a halál gondolatával, szinte vidáman gondol a sír kínálta örök nyugalomra. Betegsége súlyosbodása idején, amikor a kínzó fizikai tünetek is jelentkeznek, szabadulást keresve menekülne a halálba, s végül vágyja a szenvedésektől megváltó nagy pillanatot. Egy másik gyötrő lelki alapérzése a félelem. Ez a sokirányú, szétágazó érzéskomplexum az egyszerű ijedségtől a rémületen át egészen az iszonyatig tartalmaz mindent, hol egyik, hol másik kerül benne felszínre, de mindig jelen van, ő virraszt mellette, ha alszik, ő járkál benne, mint elképzelt élő személy, aki előbb-utóbb a rettegett őrületbe vezeti. Fél az élettől, mely megoldhatatlan feladatokat állít elé, nem mer élni, holott élni szeretne, egyik levelében életkontárnak nevezi magát. Fél az őrülettől, a magánytól és a félelemtől.

Az Anna-komplexum külön kóreset. Szereti, mert el nem érheti, akarja, de ugyanakkor fél a beteljesüléstől, mely a róla alkotott álomkép megsemmisülését jelentené. Mert két Anna él tudatában egymás ellentéteként, a valóság Annája és az általa teremtett ábrándkép. Ez utóbbi versei forrása, ehhez a sírig ragaszkodik, a másikat rég elfelejtette, tudja róla, hogy „csak cseléd volt Tobozóban”, de Dulcinea örökké él. Betegségét nem ez a váradi szerelem hozta felszínre. Az Anna-komplexumban tulajdonképpen a szenvedéshez ragaszkodott, amelyet az örökös melankóliája megkívánt. Az önmagával folytatott harcban idegei felőrlődnek, egyre jobban magába zárkózik, egyre kevesebbet akar tudni a világról. A „hűs fehér pokol”, ahogy az elmekórházat nevezi, egyre inkább lakójának érzi.

Mély titok a lélek, útvesztőin eltéved az ember, Juhász Gyula mélyen behatolt ebbe a rengetegbe úgy, hogy többé nem is tudott kikerülni belőle. Betegsége tetőfokán, az elviselhetetlen fizikai fájdalmak közepette esdve kérte, várta, hívta a halált, míg ő ment elébe, 1937-ben önkezével vetett véget életének.

(A szövegváltozatot a szerző bocsátotta közlésre.)

F. Diósszilágyi Ibolya tanár, ifjúsági író (Makó, 1918. júl. 20. – Nagyvárad, 2006. febr. 1.) Egyetemi tanulmányait a Szegedi Tudományegyetemen kezdte, majd a kolozsvári egyetem magyar–történelem szakán fejezte be. Azóta Nagyváradon tanított. 1973-ban nyugdíjazták. Megjelent munkái: Fények és árnyak. Versek, 1946; Nyolcadikosok. Ifjúsági regény, 1962; Buksi. Ifjúsági regény, 1992; Költő a Holnap városában. Juhász Gyula nagyváradi évei. Monográfia. 1994; A csillagot virágzó fa. Meseregény, 1995; A pásztorfiú csodálatos utazása és egyéb mesék. 1998; Egy szempillantás volt a nyár csupán. Válogatott versek és verses művek, 2000; A búsképű lovag kalandjai. Színművek, 2002.