Búcsúzunk Indig Ottótól

1936–2005

Nem hagyjuk lelkünkből kifakulni

Kedves gyászoló család! Barátaim! Váradiak!

Végtisztességtevő gyülekezet!

Ismét szegényebb lett egy színnel Nagyvárad kultúrájának mai képe. Fogyatkozó közösségünk intézmény-emberét, egy megkerülhetetlen személyiséget veszítettünk el.

Ám igazából most nem a tanárt, nem a közírót, a műgyűjtőt, az irodalom- és színháztörténészt, s nem is az Ady Társaság elnökét gyászoljuk, hanem az embert, akinek még ugyancsak lett volna dolga közöttünk. Aki nem arra készült, hogy végleg letegye a tollat.

Gyászolunk, s közben értékelünk, gyászolunk, s közben a veszteséget mérjük: hogyan tovább nélküle. Legyen szó családról, az irodalmi társaságról, folyóiratról. Nélkülözzük lényeget-látását, ismeretanyagát, szókimondását, döntéshozó bölcsességét.

De talán fölösleges is minden méltató szó. Hiszen elég csupán itt a koporsó mellett körülnéznem, hogy tudjam, az érdemek és értékek említésénél szavak nélkül is sokkal többet mond az, hogy milyen sokan jöttek el, milyen sokan jöttetek el ezen a fagyos decemberi napon utolsó útjára kísérni kedves elhunyt barátunkat, dr. Indig Ottót.

Alighanem valamennyien úgy vagyunk képesek a leghitelesebben megőrizni emlékét, élő alakját, ha egy hozzá fűződő fontos pillanatot, emlékezetes mozzanatot felidézünk magunkban. Ilyen, mérföldkövet jelentő meghatározó találkozás volt számomra négy esztendeje egy ilyen tél eleji nap, amikor a folyóirat-alapítás ötletéről beszélgettünk.

Talán igazából akkor kristályosodott ki a Várad, akkor indult el a maga útján, s nem titok, hogy bölcs tanácsok mellett ő volt az, aki az első két szám költségeit is magára vállalta. Nem véletlenül tartotta fontosnak az ügyet, hiszen ő volt a legerősebb kapcsok egyike, mely a szellemi elődhöz, a Kelet–Nyugathoz fűzte a mai lapot. Ahhoz a Kelet–Nyugathoz, melynek az első számtól munkatársa, majd utolsó főszerkesztője volt.

Néhány hónapja, júliusban, pár lépésnyire ide, Tabéry Géza sírjától az évfordulós főhajtás után a kapu felé sétálva egy korábbi ötletet továbbgondolva egyeztünk meg abban, hogy jövőre könyvet írunk a Rulikowski temetőről. Aztán novemberben sürgetőleg rám kérdezett: „Na, öregem, megcsináljuk?”

A kérdésre már nincs jó válasz, amikor a szerző ily tragikus gyorsasággal válik a mű lehetséges szereplőjévé. De az emberre, kézfogására, jellegzetes hangjára, barátságos tekintetére, s a gazdag életműre emlékezve, emlékeztetve még itt van a család, itt vannak a közeli s távolibb barátok, itt vannak az ismerősök, tisztelők, tanítványok és olvasók. S itt vannak a könyvek, a lapok, a társaság. Szegényebbek lettünk itt Váradon egy színnel – mondtam –, de akik láttuk, ismertük ezt a színt, azok nem hagyjuk lelkünkből kifakulni.

Nyugodj békében, Ottó!

Szűcs László

Elhangzott 2005. december 13-án Nagyváradon,
dr. Indig Ottó temetésén.