Merényi Krisztián költő (Karcag, 1970). Magyarországi lapokban, antológiákban publikál.
Önálló kötetei: Labirintusban (versek, 1997), A múlhatatlan ma (versek, 1997), Táncoló szobor (versek, 2004).

Merényi Krisztián

Ahol a fűzhajtás a poharunkba lóg

Frédi barátommal egy Balaton-parti, Árnyasra keresztelt étteremben borozgattam.

Az asztalok zöme foglalt. Nekünk vízhez közeli hely jutott, no és sok-sok szúnyog.

– Frédim, jöhet még egy kör?

– Igen, i-i-igen, de most te fizetsz!

– Főúr!

– Parancsoljon! Mit hozhatok?

– Ugyanezt! De mondja, miért nem nyírják le az ágakat? Mindjárt az asztalra érnek!

– Uram, ha tudná, hányszor próbálkoztunk már! De a Tájvédelmi Hivatal nem engedélyezi.

Frédi felocsúdott ábrándozásából.

– Piros az ág vége…

– Ezt hogy értsem, uram? – kérdezi a pincér.

Lefordítom Frédit:

– Az imént a poharába lógott! Érti? Bele a borába!

– Tisztelt uraim! A világért sem akarok sablonosnak tűnni, de tudják, hogy van! A pincér egy báb, az Isten a főnök!

– Akkor hívja őt!

– Máris!

A levegőben kiütöttek a várakozás első hullafoltjai, amikor végre felénk döcögött a kockás inges, kockás zakós, kockás nadrágos, csíkos nyakkendős hegyi-mentőkutyaforma nagyfőnök. A kisújszállási tolató személyvonat lelkesebben közeledhetett nála.

– Jó estét! Nos, miben segíthetek?

Üdvözöltem, persze állva. Rangja és alkatához illő pökhendi megjelenése alázatra késztetett. Elcsukló hangon folytattam:

– Uram, nézze ezeket az ágakat!

– Tipikus, visszatérő probléma. Több alkalommal jeleztük a Tájvédel…

– Igen! A pincér úr már mondta.

– De már tényleg olyan rossz ez!

– Frédi, hallgass! Uram, nem mi számítunk, hiszen hamarosan megyünk, és talán sohasem járunk erre ismét.

– Rendben, a jövőben minden tőlünk telhetőt megteszünk!

– Uram, nem tudná most…?

A főnök úgy sóhajtott, mint kimerült cet alkonyatkor. Hunyorogva nyomkodta telefonja gombjait.

– Halló! Átugranál egy percre, Gerzson? Tudod, a füzes ügy. Épp itt van két szimpatikus úr. Rendben, kösz.

Tíz perc múlva négyen könyököltünk az asztalon, körünkben a kétméteres, ötvenkilós, kecskeszakállú tájvédelmi képviselővel, aki háromperces időtartamba csomagolt fejbúbvakargatás, arcdörzsölgetés után így:

– Nos, uraim, hamarosan talán közös nevezőre juthatunk az általam javasolt ideiglenes felvetés, vagy mondhatnám ötlet kimondása után.

Örömmel vettük, hogy a lajtorja keresi a megoldást.

– Halljuk!

– Szóval, tettel és minden egyébbel! Akkor mondom, helyesebben javaslom, remélhetőleg mindkét fél közös megelégedésére, vagyis azt, hogy nyisszantunk le egyarasznyit mindegyik kritikusan lelógó ágból!

Bortól mámorosan bólintottunk Frédivel. Kezünkben egy kör ingyen borral figyeltük büszkén a teleholdtól és a halvány kertlámpáktól megvilágított csokornyakkendős pincér-cincéreket, ahogy colostokjukkal lemérték a tizenöt centimétert, és ollójukat csattogtatva szaporán vagdosták a megannyi fűzvéget.

 

 

Õrjöngés

 

Denevér-sovány testét, hártyás bőrét sok helyen majdnem átszakítják kitüremkedő csontjai. Belép a hűvös lépcsőházba, kidülledt pupillával keresi a lift hívógombját, alig találja meg. Ráköszön az udvar macskájára. Jobbra-balra kapkodja fejét, retteg a lépcsőháztól. Úgy hiszi, leginkább itt figyelik.

Húsz éve rokkantnyugdíjas. Az ebédjét mindennap házhoz szállítja az önkormányzat futára. Hetente kétszer jár vásárolni. Cigarettát, kenyeret, Pannónia sajtot és túrós tésztának valót vesz ilyenkor. Kedvenc csemegéjét nem tudja elkészíteni, de baráti segítséggel hetente akár háromszor is félholtra tömi magát a puhára főzött tésztából.

Hozzátartozói az éjszakai ügyelet tanácsára a tavalyi nagyrohamánál cseréltették ki a törékeny tárgyakat.

Konyhaasztalára kirámolja a zsemléket, és három karton cigarettát. Lefőzi negyedik kávéját, undorral vesz tudomást az előtte büdösödő négynapos mosatlanról. Buli volt az éjjel: detoxikált járó betegek partija. Elmentek hajnalban, eszük ágában sem volt segíteni rendet rakni.

Pislog a sok ragacsos pohárra, zsíros tányérra, a szűrőben maradt, kifehéredett, féregforma tésztára és a mosogató sárguló falára. Mintha csodára várna. Amint az edényhez nyúl, az menten kiperdül a kezéből.

– Rohadnál meg, te szemét!

Megnyitja a csapot, kezét megégeti forró vízzel. Arcának bal fele rángatózik. Visszaugrik, megcsúszik, kis híján hanyatt vágódik.

– Orvosok! Mocskos orvosok!!!

Hogy miért épp az orvosok? Világrajövetelénél, állítólag, a szülész hibázott, és ezért nem tudja kifordítani bal karját. Ezért nem sikerül neki semmi, ezért nincs barátnője, ezért nem tudja levinni a szemetet, ezért nem tud kenyeret szelni; ezért lett rokkantnyugdíjas. No, és ettől szar az egész élete.

A nehezen felszakítható tésztamaradékot a kukába kaparja, de a fele mellé hullik. Teljes tüdejéből ordít:

– Rohadj meg! Megölöm! Kibaszott orvosok! Pusztuljatok!!!

A lépcsőház felől ajtócsapkodások. Hozzászoktak, mégsem lehet megbékülni szomszédjuk dührohamaival.

Hátrább lép, ha most nem lazít, meghal, vége… Már-már bravúros, extra szerencsétlen mozdulattal kap a szívpirulának hitt szorongásoldó tablettájához. Mind a konyhakőre borul.

– Szemétláda orvosok! Miért?!

Rángatózó bal szemét masszírozza.

– Rohadjon szét, aki kitalálta a gyógyszeres dobozt!!! Hogy válna le a lépe…

Valaki hatalmasat sújt az ajtajára. Némileg magához tér. A kulcslyukon leskelődik. Senkit nem lát odakint. Leöblít két tálat és egy villát. Elégedett bizsergés járja át, nyugodtabb lesz, sikerül két kanalat is elmosogatnia. Felbátorodva nyúl a súrolószerért, de könyökével leveri a serpenyőt. Mintha gúnyos fintort formálna a szétfolyó olaj.

– Megölöm! Orvosok! Takarodjatok!

Szobájába ront, bekapcsolja a Sport 1-et, feltesz egy Presser-lemezt, megnyugszik, de csak addig, amíg nem veszi észre három, csikkektől púposodó hamutartóját. Ez főként az egyik késő hajnalig maradt barátjának a teljesítménye, aki képes elpöfékelni akár négy doboz cigarettát egy ültő helyében.

– Torpán! Miért nem üríted ki magad után?! A seggedet is az anyád törli?! Te barom! Te állat!

Felugrik az egyik hamvvederrel. A konyha felé menet összeesik. Aléltan fetreng, szája habzik, olykor gaggyant valamit. Néha rándul, mély álom… Másnap reggel kábán tápászkodik fel. Körülötte csikkek és szőnyegbe hempergett hamufoltok. Az udvaron tompán ismét hallani:

– Szemét orvosok! Mocskos orvosok! Elééég…

 

 

Rezzenéstelenül

M. G.-nek

 

Póc hasára görnyedve pislog a vonatablakon túli tájra. Vele szemben ül tányérarcú fia, gallérján szószfolttal. Elhagyják Aszódot. A vonat zötyögésének ritmusa jól követhető Póc tokájának rázkódásán.

A fiú, apja disznópofáját lesi. Szólna, de nem viszi rá a lélek. Apja felé kap, aki végre méltóztat rá figyelni. A fiú kirobbanó daccal:

– Mi lesz a szappanbiznisszel, öreg?

– Ne hívj így nyilvános helyen!

A fülkében csupán egy szögegyenesen maga elé bámuló, szikkadt emberféleség.

– Az amortizáció és a benzinköltség a te reszortod! A többi az enyém… na és ne feledd, hogy a tapasztalat én vagyok!

– De a múltkor is csúnyán félreszámoltál!

– Miről beszélsz? Inkább hálálkodnál, hogy bevettelek! Ez egy cég! Itt nincs család! Ha úgy alakul, zokszó nélkül kicsinállak!

Póc arca lángvörös, fulladni kezd. Fia sírással küszködik. Rejtőzködnek egymás elől.

Rájuk nyit a sarlóhold képű kalauz. A jegyeket automatikus mozdulattal kezeli le. Az emberféleséget figyelmen kívül hagyja.

A fiú élőhalott nyugalommal kérdi Póctól:

– Jó apának lenni?

Póc hosszú ideig nem reagál, torkát köszörüli, majd üvölt:

– Te takony! Ki a faszom robotolt évekig, hogy legyen a szaros segged alá pelenka?!

– Nem a szülői kötelezettségről beszélsz? És azután?

– Na mi, te okostojás?

– Lazulás és kocsma… Most meg „gyere fiam, igásbarom, perkáld le az amortizációs költséget, aztán nesze neked veszteséges biznisz”. Apa! Nem mehet így tovább!

– Anyáddal szövetkeztél? Aha… anyáddal.

– Õt hagyd… amióta külön éltek, szerencsére fejlődik.

– Bár… tudod mit, fiam? Nem teszem meg azt a szívességet, hogy válaszoljak. Annyit azért elárulok, hogy most gyűrted össze a közöttünk lévő virtuális munkaszerződést… He-he-he, de hülye vagy, édes fiam, de hülye… Az öreg, dörzsölt Hugyovszky boldogan lép a helyedbe!

Póc igyekszik higgadtságot mutatni, ám fulladása újra előtör. A fiú előredől, megrázza apja vállát, ám Póc nem figyel rá, színlelt érdeklődéssel nézi Hatvan állomását.

– Apa! Nem válaszolsz a fiadnak?

Póc nem reagál.

– Ez komoly? – kérdi a fiú, és a föld egy pontját bámulja. Feláll. Megragadja csomagjait, és elindul a vonatlépcső felé.

Még visszanéz. Apja az ablak felé fordul… rezzenéstelenül.