Szilágyi András költő, filozófus, művészeti író, műkritikus (Békéscsaba, 1954). Gépészmérnökként diplomázott, majd művelődésszervezést és filozófiát tanult. Szellemi szabadfoglalkozású. Jelenleg esztétikát, filozófiát tanít főiskolán és egyetemen. Számos tanulmány, kritika és katalógus írója. Rendszeresen publikál folyóiratokban és napilapok kulturális rovataiban. Három-három vers- és tanulmánykötete jelent meg. Bárka-díjas.
Szilágyi András
Senki teveled
A bennem
sértett kép
Teveled
sírásod rajta
könnytelen
elvette arcodat
a szem.
Már senki
se lélek se test
csak a lényeget
betöltő poshadt
vadvizek
mossák
időnk
hajléktalan
testét.
S az a tekintet
már felsértett
kövület.
Onnan
ordít
koldulva
érzést.
Onnan
visszhang
Teveled.
Vízsodrása
Vízsodrásában
nézem,
ahogy hálóban a hal,
verdes, visszacsap
– messziről érkező riadt tekintet.
Más nemzések,
más halálok,
benne síró,
megszakított álmok.
S látom,
ahogy szemhéja alatt
áramlik, folyik vissza
az alvilági,
testet fogott ikra,
s ahogy ébredő
világa fordul,
a télre úszott ősz,
mint a tej
kifehérül.
Élnék én
Élnék én rendesen,
de ez már sok
globálisan gyűrűzött
lett a világ,
s még a porszívóra
beindult kutyám is
úgy vonyít,
mintha kiverték volna
belőle a fogsort,
keresve a halott-közeli
végtelent,
arccal a földnek.
Az egészből
Az egészből már nem hiányzik
A hiányt már nem tölti meg,
Ha egyedül vagyok, bennem a másik
Magamról mondom, ha senkinek.
Szívemnek vér, vérnek szív,
Attól függ, ki, hogyan vétkezi,
Áramlások örvényében
Magamat, belőle lükteti.
Így élek az egyedüli társon,
Rohanva egymásnak,
Egymásért – egymáson.