Szilágyi András költő, filozófus, művészeti író, műkritikus (Békéscsaba, 1954). Gépészmérnökként diplomázott, majd művelődésszervezést és filozófiát tanult. Szellemi szabadfoglalkozású. Jelenleg esztétikát, filozófiát tanít főiskolán és egyetemen. Számos tanulmány, kritika és katalógus írója. Rendszeresen publikál folyóiratokban és napilapok kulturális rovataiban. Három-három vers- és tanulmánykötete jelent meg. Bárka-díjas.

Szilágyi András

Senki teveled

 

A bennem

sértett kép

Teveled

sírásod rajta

könnytelen

elvette arcodat

a szem.

Már senki

se lélek se test

csak a lényeget

betöltő poshadt

vadvizek

mossák

időnk

hajléktalan

testét.

S az a tekintet

már felsértett

kövület.

Onnan

ordít

koldulva

érzést.

Onnan

visszhang

Teveled.

 

 

Vízsodrása

 

Vízsodrásában

nézem,

ahogy hálóban a hal,

verdes, visszacsap

– messziről érkező riadt tekintet.

Más nemzések,

más halálok,

benne síró,

megszakított álmok.

S látom,

ahogy szemhéja alatt

áramlik, folyik vissza

az alvilági,

testet fogott ikra,

s ahogy ébredő

világa fordul,

a télre úszott ősz,

mint a tej

kifehérül.

 

 

Élnék én

 

Élnék én rendesen,

de ez már sok

globálisan gyűrűzött

lett a világ,

s még a porszívóra

beindult kutyám is

úgy vonyít,

mintha kiverték volna

belőle a fogsort,

keresve a halott-közeli

végtelent,

arccal a földnek.

Az egészből

 

Az egészből már nem hiányzik

A hiányt már nem tölti meg,

Ha egyedül vagyok, bennem a másik

Magamról mondom, ha senkinek.

Szívemnek vér, vérnek szív,

Attól függ, ki, hogyan vétkezi,

Áramlások örvényében

Magamat, belőle lükteti.

Így élek az egyedüli társon,

Rohanva egymásnak,

Egymásért – egymáson.