Hogy nemesedjen a lélek

Ha valaki megkérdezné, hogy miről ír Szilágyi András Némán hordott című verseskötetében*, érzékeltetésül hirtelenében ujjammal felmutatnék az égre. Hogy miért éppen az égre, s nem mondjuk, a folyóparti kődarabra? Azt már aligha tudnám megindokolni. Különben is eleve rossz a kérdésfelvetés: senki, de senki ne bátorkodjon effélét megkérdezni tőlem, pláne egy frissiben megjelent verseskötet elolvasását követően. Tudniillik a versek – a verseskötetek – általában nem valamiről, hanem valamitől szólnak, akár a gyermek saját keze által készített és ajkával megszólaltatott tilinkó dallamai. Efféle sajátos tilinkó-, vagy ha úgy tetszik, furulyadallamok lobbannak fel Szilágyi András új verseskötetében, s a dobhártya által berezonálva megrezegtetik a lelket. Ekképpen: „húsbaragadva: nyitva-tárva / betakar a múlandóság / forró lepkeszárnya” (Némán hordott). És ekképpen: „Tested érintése megtűri a csendet / szelíden, mint a párna / süllyedek egyre beljebb a halálba” (Kit magamba hordok). Persze a verseskötet következő oldalairól is kiemelésre kívánkoznak olyan verssorok, mint a „Falevelek takarnak eső után / simogass meg anyásan és puhán” (Vérem), vagy: „mint mosolyon a horpadás / mélyül a csönd (Paraván mögött).

Nos, akinek van füle, hallása és ráhangolódási képessége az efféle poézisre, az már sem nem kérdezősködik, sem nem „lovagol” gyakorlati logikával, hanem egyszerűen csak átengedi magát az érzelemnek, s ahogyan a szélkerék teszi, moccanni, forogni, pörögni kezd, merthogy az jó neki. Így hát semmi értelme a dacnak, az ellenszegülésnek, a tagadásnak. A költészet mákonya ez: „A hontalan vörhenyes ég alatt / van egy visszatérő pillanat / amiben minden megmarad / amit megjelölt a nap // Itt keresheted magad / megtalálva örökre vagy / mérlegelő időprés alatt / engedd hogy megtaláljalak (Hontalan).

Megmagyarázni a szélkerék pörgését? Ugyan! Megteszik azt a fizikatanárok. E figyelemfelkeltő recenzióban én a poézist igyekszem tetten érni. A költő jóvoltából ezt szerencsémre lépten-nyomon tetten is érhetem: „még szájadon erotikus a csipke / már homályodon az idő hajtincse / ezüst – meggörbül íve // letudhattuk volna csóknak / könnyes sziromtakarónak / oly halkan álmodom rólad” (Ezüst rokokó). Nem azért mondom, de bármiféle kommentár belerondítás lenne a költő e halk álmodásába, amely a legféltettebb titkokkal is felér.

Amíg a kötet első felében, az Arcom kilőtt honvágya című versciklusban Szilágyi András partikuláris akkordjai varázsolnak, addig a másik versciklusban – Keretbe gyűrődve – nem kisebb festők, mint Botticelli, Rembrandt, Van Gogh, Monet, Schiele és mások művei szolgáltatják az ihletet, például ekképpen: „Miért nem volt Monet-fénybuborék? / Pedig az történt, ami épp… most… pukk! / Csak tartotta az ecsetet / – a nap ébredését várva – / míg saját súlyától lecsöppen a festék / amit beivott a vászon / és beivott a föld (Tavirózsák illata).

A költő csöppet sem rejti véka alá, sőt kötetének hátsó borítóján alkotói szándékát nyíltan bevallja: a vigasztalást, az örömforrásokat keresi ő is, hogy nemesedjen a lélek. Mármint a sajátja, miként a versolvasóké is.

Gittai István

* A 2004-ben Békéscsabán nyomtatott verseskötet a szerző magánkiadása.