Váradi B. László próza- és tanulmányíró (1946, Nagyvárad). 1972-ben elnyerte a Román Írószövetség Díját a Forrás sorozatban megjelent A kölyökharcsa c. elbeszéléskötetével. A hetvenes években Németországban folytatta tanulmányait. Jelenleg Magyarországon él. Biológus, vadászati szakíró, több természetvédelmi és a Kárpátok állatvilágát bemutató film forgatókönyvének a szerzője.

Váradi B. László

Ökopatriotizmus

(Haza a magasban…?)

A somogyfajszi rét zsombékos sarkát ügyeltem a történtek idején. Kollégáimmal felváltva figyeltük, hogy a hét száraz esztendő után visszatérnek-e régi fészkelőhelyükre olyan fontos alkatrészei a világnak, mint a pettyes és a törpe vízicsibe. A csodálatos esti hangáradásba (hangzavarnak ez nem nevezhető) belefáradva autórádiómhoz fordultam. A Petőfi bemondója egy lehetőségről tudósít: a Duna Televízió új vezetősége két hosszú órán át fogadja és megválaszolni igyekszik a tisztelt és a Kárpát-medencébe, valamint nagyvilágba szétszórt és szóratott nézőinek kérdéseit. A Duna Tv (zöld) műsorainak akár csekély befolyásolása mindig ígéret földjének tűnt számomra. Sőt minekutána a Duna megvásárolta és leadta a barnamedvéről szóló filmemet, levélben bátorkodtam egy „ökológiai műsorterv” körvonalait javaslatképpen megszövegezni. Címzettnek egy soros reszortigazgatót választottam. Mindhiába.

A Duna Tv telefonszámát tárcsázónak még a kezelő jelentkezése előtt kedves robothang hozza tudomására, hogy ezúttal a magyarság televízióját hívta. Ezt a pontosításszámba menő kijelentést lélekemelőnek tartom. Így utólag olyan élethelyzeteimet is rekonstruálni vélem, mikor is pusztán ezért hívtam fel a Dunát.

Ilyen előzmények után érthetővé válik talán felindultságom, mellyel a Petőfi rádió megadott számát bebillentyűztem, és mikor rám került a sor, megpróbáltam a tévé új vezetőségéhez intézett kérdéseimet megfogalmazni. A kapott válaszokra nem panaszkodhatom. Igaz, általánosabbra sikerültek, mint a kérdéseim, de még én is együgyűnek nevezném azt a felhőajtó-nyitogató embertársunkat, aki egy betelefonálós adástól várja a világ megváltását… Együgyű vagy nem együgyű személyem azonban nem ilyen lovat akart. Hogy nem pusztába kiáltozok, arról mérhettem le, hogy Balogh Júlia válaszában a Németh László-i tájhazát emlegette, s ha jól hallottam, Pomezansky György nyúlt utána a szívemen melengetett és ez alkalomból a rádió nyilvánossága elé gurított ökopatriotizmus fogalmának. Mi is tehát ez az ökopatriotizmus? Magyar nyelvterületen először Festetics Antal említi a fogalmat. A biotóp (élőhely) természetjárás révén pszichotóppá, azaz lelki-élménytérré válik, és így születik meg az ökológiai hazaszeretet. Tekinthető-e jobbára ismeretterjesztő tévéműsorok céljának az ökopatriotizmus megteremtése, illetve megerősítése? Ajánlható-e az ökopatriotizmus rendezőelvnek egy műsorterv elkészítésekor? A választ mélyebbről kezdeném...

Ha van baja a Kárpát-medencében szaggatott metapopulációban élő, immár közszolgálati tévével is rendelkező magyarságnak (márpedig magas Teremtőnk, hogy ne lenne?) annak okai elsősorban a szétszaggatott elszigeteltségben keresendők. Mára oda jutottunk, hogy nem a gyepűn kívül rekedteket illeti szánalom, hisz azok tudják, hogy mi történt velük, és azt is, hogy kinek mije fáj. Nem mondható el ugyanez az elbutítva anyaországosdit játszó bévül rekedtekről A „merjünk kicsik lenni” (bazári) akciós ajánlat – a felelőtlen megkönnyebbülést követően – óhatatlan szellemi elnyomorodást és beszáradást eredményez. Ez a (vagy ördögi, vagy kretén) indítvány nemcsak terméke, de mérföldköve is egy olyan sorvadási (degenerációs) folyamatnak, mely a Magyarországhoz csatolt, Magyarországon élő magyarokat és nem magyarokat megfosztja a történelmi térben és időben való tájékozódás képességétől. Az ily módon lépre csalt és miskárolt elme nemcsak a soros hatalom által sugallt döntései révén válik önpusztítóvá, hanem gyarló hozzáállása egyéb élethelyzetekben is megmutatkozik.

A természeti környezet az emberi civilizáció nyersanyagának, tehát különböző kultúrák alapanyagának tekintendő. Közép-Európa, ezen belül a Kárpát-medence egyik jellemző sajátossága az emberi társadalmi lét és a természeti környezet évezredes összefonódása és egymásrautaltsága. Ezen kölcsönhatások következtében a természeti értékek közötti ökológiai folyosók (például migrációs utak) átfedéseket mutatnak a humán szellemi értékeket összekötő és megtartó, szellemi javak áramlását elősegítő (virtuális) zöld folyosókkal.

A már említett szellemi beszáradás veszélye jelenik meg az alábbi, nem éppen köznapi történetben: A nyolcvanas évek végén állami önkénytől szorongatott pursás (román vándorjuhász) lépte át erdélyi rackáival a nagyhatalmaktól 1920-ban ajándékba kapott román–magyar határt. Figyeltem a történteket… Azt sejtettem, hogy a magyar közigazgatás nem fogadja sóval és kenyérrel a kisded bolygóját maga előtt terelő, félve hátratekingető embert. A pursásnak a megsemmisülés legkeservesebb formája: a nyájának elvesztése. Igaz, ott is különbséget tesz, miszerint zord idő, ragadozó állat vagy emberi hatalom fosztja meg létének értelmétől. Hogy az utat a táltos bárány súgta-e meg a pásztornak, vagy a csobánban elevenedett meg valamilyen őseitől ráhagyományozódott térkép, nem tudni… Tény, hogy a nyáj és pásztora egy régi, mára burján és özönnövény-verte, hortobágyi telelőhelyre szolgáló úton ereszkedtek alá, azon ősi ökoszociális öltések (varratok) egyikén, amelyek a Kárpát-medencét összetartják. Elmozdult értékrendű napokat éltünk akkoriban, a magyar közigazgatás becsületére legyen mondva, hallgatólagosan bár, de nyugton hagyta a jövevényeket. A hatalom döntése a méltányosság határain belül esett… Nem úgy a történet média-, illetve sajtóvisszhangja. Móc (sic!) ravaszságtól kezdve oláh furfangig, orgazdaságtól a tolvajlásig, a futó és kapcabetyárságig mindent nyakába varrtak a pursásnak, és hitvány kárörömmel nézték legelőfoglalási nehézségeit. Annak végiggondolására, hogy mi is történik, itt a röhécseléstől már nem marad energia…

Ennek ellenére kíséreljük meg: A szálas bundájú, szemfoltos (vakisás, szemők) erdélyi rackák, a bibliai szamarak és az anatóliai szabású, szeges nyakörvektől vértezett kutyák életek milliárdjait hordják-viszik testükben és bundájukban, élősködők, növényi magvak és rovarok formájában. Ezt a hatalmas, útraváló genetikai anyagot a kelet-közép-európai agrárium mára marginálissá vált alakja vezeti föl: a vándorjuhász. Õ sem érkezik üres kézzel az újra felfedezett Zöld Folyosón. Szívében őszinte gyűlölet izzik az őt nyájától megfosztani akaró diktátori önkény ellen. Tehát a társadalmi, sőt individuális emberi lét egy szorongatott pillanatában (zsarnoki önkény elrendelte, vagyontól való megfosztás) a román vándorjuhász vagyonának megőrzése és (saját) megmaradása érdekében egy klimatikus hatásra (mérsékelt égövi hideg tél) létrejött, a környezeti valóságba évszázadok óta beépült migrációs utat talál meg, újít fel, vesz igénybe. Nem viccből, hanem oltalmat remélve. Történik mindez a hajdanvolt Szent István-i keresztény magyar állam területén, a Kárpát-medencében…

Hol itt a vigyor helye?

Talánynak hathat talán a tény, hogy az érték, legyen az természeti vagy (humán) erkölcsi eredetű, ha egyszer érték, miért szorul rá ezen folyosók meglétére? Eredetileg ökológiai folyosónak tekintünk minden olyan, gyakran eltérő sajátosságú, egymással kapcsolatban lévő élőhelyet, mely a populáció vándorló tagjainak élet- és szaporodási feltételeket, valamint tartós fennmaradási esélyeket kínál…

A román (a nagyon gyengék kedvéért: oláh, szőröstalpú, nustyu) vándorjuhásznak és nyájának dél-bihari (partiumi) megjelenése és 1920-as határon átívelő vesszőfutása kevésbé jelenti egy özönnövény lepte, feledés torlaszolta marhahajtó út újra fölfedezését, sokkal inkább a humán és ökológiai (és humánökológiai) igazság megvilágosodásának ritka és spontán pillanatát. Ebben az igazságban sok minden benne van. Legmarkánsabban a Kárpát-medence földrajzi és szellemi egységének az üzenete képviselteti magát. A jelenséget követő reakciók arról a történelmi térben és időben való tájékozódásképtelenségről tanúskodnak, melyre való „hivatalos” felkérés később „a merjünk kicsik lenni” felszólítás nem évülő mondandójában érkezik. A történelminek nevezhető felszólítás remélhetőleg sokáig nem halványul a szétszabdalt, szétcsúsztatott nemzettest emlékezetében…

Visszatérve nemes lelkű embertársunk korát megelőző BCB-projektjére, nos, ezen most és itt magyarul(!) vihorászni eszementséget feltételez… Az a közösség, törzsszövetség, urambocsá, nemzet, mely az igazság ritka lába nyomát kísértetjárásnak véli, és felvilágosult fogyasztóként ízléstelen élcelődésbe kezd, hamar saját történelmének hordalékává válik.

Tisztelt Cselényi úr, a fenti elkeserítő példát önöket buzdítandó vázoltam fel, ha meglévő műsorstruktúrájukkal (esetleg létesítendővel) egy Kárpát-medencei ökológiai eszmélet feltámadásán munkálkodnának. Egy régvolt ökológiai alapállás poraiból támadna föl főnixmadárként ez az eszmélet, és vele együtt megjelenne a használt természeti környezettel szembeni felelősség is: az ökológiai lelkiismeret. A Kárpát-medencei ökológiai alapállás vonulatait (például: a törvényhozó székely falu környezethez való viszonyát vagy a különböző, természettel együtt lélegző természethasználati, művelési formákat) mára felőrölte a történelem, és a maradékot belepte az ipari mezőgazdaság szenynyezett üledéke. Nemcsak papnak és tanítónak kellett pusztulnia, talán még előttük verték agyon a molnárt kommunista embertársaink. A magyarázat, ha egyáltalán szükségeltetik, igen kézenfekvő: aki a malom intézményét látogatta, az nem szorult alamizsnára, és nem volt kénytelen egy darab kenyérért a hazugság malmaiban a lelkét lejáratni.

Közép-európai, Kárpát-medencei magyar identitásunk, gondolkodásmódunk és kultúránk egyaránt agráriumi vétetésű. Egy természethasználó és természeti környezetalakító, állattartó kultúra része itt minden a kármentőtől az oltárterítőig… Környezetközpontú identitásunk fel- és elismerése (valamint elismertetése) olyan feladatunk, melynek függőben hagyása tovább mélyíti a nemzet testét szabdaló szomorú repedéseket.

Arra a cinikus (és nem túl körmönfont) felvetésre, miszerint volt már egy magyar törzsszövetség, s ha megcsúfolt jogállamból újból azzá vásna, Koppány új felnégyelése árán megint államalakulattá tudnánk szerveződni a Kárpát-medence kies lejtőin, néhány megjegyzéssel reagálnék: Verecke híres útját nem a Strabag és nem a Vegyépszer építette. Nemcsak élni akarás, hanem egy (nagy)állattartó életforma tört itt utat (tájalakító tényező!!!) a maga térölelő (legelőközpontú) gondolkodásával. Nagyon gyakorlati hozadéka ennek az életformának egy elemi erejű harcmodor („de sagittis Hungarorum libera nos, Domine!”). Az autonóm, önkormányzati elvek alapján szerveződő törzsszövetség föderalisztikus módon szervezett katonai expedíciói ezt a hadászati know-how-t vetették be Bizánc és a Német-római Birodalom belvillongásoktól és testvérháborúktól fenntartott hadászati piacain.

Ebből a korból egy sor katonai szerződés ismeretes. A friauli Berengár királlyal, később császárral 24 éves szerződés köti az évenkénti rendszerességgel felvonuló (törzs)szövetségi csapatokat, sereget. Vérbulcsú című 1954-es esszéjében Padányi Viktor érzékletesen írja le, hogy a lakosság a magyarok felvonulási útját „stratta ungarorumnak” nevezte el, és hogy a sereg a hadszíntér elérése előtt hadicselekménybe (például: szabadrablás) nem bocsátkozott. A korabeli római katolikus egyházfő, II. János pápa minekutána kiátkozta egyházából a magyar törzsszövetség „intervenciós” csapataitól segítséget igénybe vevő államfőket, fejedelmeket, a zendülő toscanai patríciusok megfékezésére (közvetítővel bár) ugyanőket volt kénytelen bevetni. Ha hadászati, végső soron gazdasági megközelítésben know-how-ról beszélünk, a helyzet ökológiai indíttatású elemzésekor a humán migráció (a népvándorlás utolsó hulláma) bonyolult jelenségén kívül, Közép-Európában és a Kárpát-medencében azt az ökológiai niche-t (rést) is felfedezhetjük, mely résben a magyar létforma a maga önkormányzati és föderalisztikus elemeivel megkapaszkodhatott. Mazochistának hat történelemszemléletünknek az a vonala, mely a 955-ös augsburgi vereséget (sőt a 933-as merseburgi vereséget is) a magyarok gonoszkodására bekövetkező büntetésként fogja fel, és egy létforma kudarcaként méltatja. Eszébe nem jut senkinek a sarcoltató és hadizsákmányt céljukul kitűző hadjáratok létét tagadni. Ám a pusztán rabló, fölégetett föld „stratégiáját” követő, majd a történelem süllyesztőjébe eltűnő hordák mibenléte nehezen vethető össze a nagyállattartásból eredő harcászati tudás birtokában hadi tevékenységet folytató magyar törzsszövetség államalapításba torkolló tevékenységével. Az Árpád halálát követő száz esztendőnek korántsem ezek az „égrekiáltó” katonai vereségek voltak a meghatározó eseményei. Sokkal inkább a magyarság európai beilleszkedése (integrációja) folyamatának elkerülhetetlen korrekciójáról gondoskodtak ezek a megtorpanások. A lényeg azonban a folyamat, mely folyamatnak legjelentősebb állomása az első Kárpát-medencei keresztény államalakulat létrejötte. Túlzott agyafúrtság lenne elhallgatni, illetve az immár műholdas közszolgálati tévével is bíró magyarokban nem tudatosítani, hogy ez az államalakulat magyar volt.

A magyarság államát nem életformájának megtagadása, még csak nem is hitéből való kitérése árán nyerte, a magyarságnak és kultúrájának Kárpát-medencei létjogosultsága nem tombolán és nem keresztvetési és hányási vetélkedőn dőlt el. Méltánytalan botorság (görénység) lenne a tényt vitatni, miszerint a kereszténység a magyarság megtartó erejévé lett, ám szintúgy méltánytalan az első Kárpát-medencei államalakulatot jutalomfalatnak tekinteni, melyet a megtért fiú tányérjára vet a bölcs és megbocsátó történelem. A kereszténység (akár a törzsszövetség-kori keleti, bizánci, akár a Szent István-i államot fémjelző nyugati), az egyistenimádat által kiváltott, teremtő erejű szellemi koncentráció, mint tudjuk, nem azonnal fejti ki jótékony hatását. Hosszan tartó termékenyítő kettősség uralkodhatott hit dolgában. Ezen (lelki)állapotok megértéséhez a bihari hajdúváros szülötte, Sinka István Árpád-házi Szent Lászlóról írott versének utolsó szakasza kínálkozik: Élt egy király Váradon, / S hol a hold tüzet rakott, / berkünkben a szent fáknak, / s Boldogasszony-anyánknak / egyszerre imádkozott.

Az említett ökológiai niche-t, rést, adott rendszeren belül fellépő vagy keletkező HIÁNY-ként, üres helyként szoktuk definiálni, mely a tényezők és adottságok kölcsönhatásai során fel-, illetve kitöltődik. Az ily módon kiegészülő rendszer rugalmassága és stabilitása nő. Györffy György szerint a honfoglaló magyarok a Kárpát-medencébe hat-nyolcmillió háziállattal érkeztek. (1982) Nem arról van szó tehát, hogy a füvek és fák, valamint a domborzati formák kéjesen vonaglottak a magyarok bejövetelének hírére, sőt ezúttal még csak arról sem, hogy volt-e letelepedett magyar ajkú vagy magyarokhoz szító lakossága a Kápát-medencének bejövetelükkor, azt azonban fel kell érnie lassan ésszel a világnak, hogy a magyarokat a Kárpát-medencébe való megtelepedésük alkalmával senki és semmi nem akadályozta. A nagyállattartó életforma, melynek közvetlen hozadéka Európa hadászati piacain elsöprő erejű harcmodorként jelentkezett, tovább élt és hatott az állammá szerveződött, kristályosodott magyarság fizikai és spirituális tartományaiban. Maradjunk azonban egyelőre a fenti életforma fizikai tartományokat befolyásoló, például tájalakító jelentőségénél. A délibábos róna szókapcsolatunkat illetően, mely a giccses falvédőtől kezdve meghatározó irodalmi művekig mindenütt gyakran előfordul, annyit tanácsos tudni, hogy a róna eredetileg azokat a létező vagy rágás (legelés) és taposás által létesülő legelőket összekötő feltáró utakat jelentette, melyeket a rideg marha tört a különböző vízi és szárazföldi növénytársulások közé. A marha esetünkben, bármilyen rideg vagy szilaj legyen, hajtott marhát jelent. Az se téved tehát, aki kijelenti, hogy a Kárpát-medence teljes feltárása, valamint Európához való csatlakoztatása a magyarok marhahajtó útjai révén történt.

A marhahajtó utak nem találomra jelöltettek ki, akár keletre, Kijevbe, akár délre, Itáliába, Milánóba, akár nyugatra, Nürnberg felé tartottak ezek a felhajtó utak, mind a korábbi katonai expedíciók útvonalát követték. A zsoldosokkal, kézművesekkel, térítő papokkal és építészekkel szemben százezrekre menő vágómarhagulyák nem évekig, nem évtizedekig, de évszázadokon át folytak-áradtak például nyugat felé.

A nagyállattartó életforma, tájalakító tevékenységén túl (itt kezdődött a közép-európai táj antropogén hatásra történő kultúrtájjá válása) pásztorai és hajtói (hajdúk) révén történelemalakító szerepét is megtartani látszik. Az 1605-ben Erdély, majd a szerencsi gyűlés által Magyarország fejedelmévé választott, vallási türelméről híres Bocskai István erdélyi magyar főúr nevéhez egyszerre két, magyarok számára előnyös(!) béke fűződik. A zsitvatoroki béke volt az első olyan béke a török korban, melyért nem Isztambulban kellett rimánkodni, a bécsi békében pedig a Habsburgokkal szemben biztosította a magyarság szabadságát. A bécsi és a zsitvatoroki béke olyan 15 éves háborút zárt le, mely mérhetetlen szenvedést hozott a népnek.

A meg nem tagadott magyar életforma kontinuitásának, a benne és általa termelődött fizikai és szellemi értékek felizzásának „gyakorlati” pillanata a Bocskai-szabadságharc zászlóbontása 1604. október 15-én. Bocskai „két pogány közt” vívódó katonaember volt, akit a személyét ért támadás és az ország állapota győzött meg arról, hogy uralkodójának tett hűségesküjénél fontosabb a hazához való hűség. Katonái nem zsoldosok, nem kötéllel sorozottak voltak, még csak nem is katonai mesterséget tanult hadapródokból lettek azzá. Bocskai katonái hajdúk voltak, marhahajcsárok, akik az akkori magyar gazdaság fő vagyonképzőjének és legfontosabb exportcikkének, a marhának a nyugati piacokra való felhajtásáról gondoskodtak. A pásztor, a háziasított állattal foglalkozó ember kiemelkedő szerepet játszik az emberiség történetében. Személyében a rájuk bízott élőlények iránti felelősség testesül meg. Vezető társadalmi tisztségre válnak így „jópásztorságuk” arányában alkalmasnak. A Jitró nyáját terelő Mózest ezért tette meg Isten Izráel népének szószólójává, és a Góliát ellen kiálló Dávid elmondja Saulnak, Izráel királyának, hogy ő a védtelen bárányt még az oroszlán vagy medve(!) szájából is kiragadta. A Biblia szerint ezért volt méltó Izráel királyságára. A szilaj vagy rideg marhatartás nemcsak az illető korok legjobb „biomassza-értékesítési módja” (legelőkihasználtság), leghatékonyabb tájfeltáró és tájalakító tényezője, de a szarvasmarha itt nyerte el mostani formáját, máig is „beszámítható”, mai tenyésztőt is érdeklő tulajdonságait, mint táplálkozási igénytelenség, finom fejalkat, csekély ellési súly, részarányos tőgyalakulás, valamint a herélt hímivarú állatok (ökrök) hihetetlen erőtermelési képessége. Itt és most azonban nem az állatok háziasításának gigászi művét, annak jelentőségét, esetleg a menet közben fellépő torzulásokat, netán a tenyésztésbe fogott állományok genetikai veszteségeit szeretnénk méltatni, pusztán arra figyelmeztetnénk, hogy a rideg gulya a karámozáson túl megőrzi sajátos szociális struktúráját (például hierarchia) és vadállatközeli viselkedésformáit (például ivadékainak gulyán kívüli elfektetése). A veszélyeztetőnek és zavarónak érzett jelenségekre individuális és kollektív reakciókkal válaszol. Érthető tehát, hogy a mindenkori marhapásztor és -hajtó munkájának végzése közben a lehető legkomplexebb kiképzésen esik át. Ennyit Bocskai István katonáinak, a hajdúknak fizikai hátteréről. A sanyargatott, szétzüllő országban a hajdúság egy jövőtlen, kétségbeesett nincstelenekkel dúsult sereggé vált. A továbbra is hajdúkapitányok alá szerveződő had egy pénzért mindenre kapható katonai potenciállá vált. Ennek a jövőtlen, ide-oda sodródó, lerongyolódott, még mindig hatékony katonai potenciálnak Bocskai nem pénzt ígért, hanem földet és jogokat. A haza földjéből, melyet először harccal meg kell váltani… Így vált a hajdú-szabadság egy évszázadon át a parasztság óhajtott jogi státusává, eszményévé. Bocskai serege a foga fehérét Diószeg és Álmosd között mutatta ki, a mai Bihardiószeg (Érmellék!!!) határában. Basta császári generális korszakos vereségét nem enyhíti a tény, hogy a hajdúkapitányok „elfelejtették” őt tudósítani átállásukról. Ilyen körülmények között legalább olyan felesleges a gentlemen’s agreement szellemisége után kutakodni, mint a honfoglalást követő katonai expedíciók harcosai között fehér tevén nyargalászó, pacifista jelszavakat mormoló hadfiakat keresni. Lehet, hogy voltak… ªi ce folos?

Habsburg Rudolf császárnak és Isten kegyelméből magyar királynak (azon túl, hogy a törökkel és a világgal szemben a keresztény Európához tartozásunk eszméjét kellett volna erősítenie) volt még egy főbenjáró bűne, mely döntően hozzájárult a vallási toleranciájáról híres Bocskai győzelméhez. Õfelsége ugyanis az ellenreformációt kizárólag a protestánsok üldözésével hajtotta végre, miközben megfeledkezett egy érdekes regionális sajátosságról (regional characteristic), mely a későbbiekben kontinentális és univerzális jelentőségre tesz szert. Történt ugyanis, hogy az aranyosszéki Tordán (Turda), annak is a közepében, a mára szürke cementporral borított templomban 1568-ban, január 6. és 13. között az erdélyi országgyűlés Európát messze megelőzően kimondja a lelkiismereti szabadság törvényét, az unitárius János Zsigmond fejedelem elnöklete alatt. A világ első törvénye, mely a vallás szabadságára vonatkozik, Dávid Ferenc – a fejedelmi udvar papja – hittani és erkölcstani eszméinek vív ki megvalósulási lehetőséget. A törvény lényege az, hogy mindenki szabadon választott vallása szerint hordja hitének keresztjét, követi annak tanításait, leli meg létének értelmét és lelkének nyugalmát. Teszi, teheti mindezt szabadon, és most következik az a kitétel, mely magán a törvényen továbbmutat: „a szomszéd zavarása nélkül”. Január havában az aranyosszéki Tordán (és Turdán) hideg szokott lenni és korán sötétedik. Hideg és sötétség volt itt 1568 januárjában is. Viasz- és faggyúgyertyák, olajmécsesek fényénél fedezték fel tehát az erdélyi főurak a máig ismeretlennek ható kontinenst: a más hitvallású másik embert. A másságot az urak tisztelettel szomszédnak nevezik el, és egy füst alatt háborítatlanságáról is gondoskodnak. Ilyen közegben aztán óhatatlanul összekeni a kalapácsnyelet az a császár és magyar király, aki ellenreformációban vállalt szerepét a magyar kálvinisták megtörésével próbálja letudni. Aki az apostoli küldetéséhez szükséges, az államvezetés által elherdált pénzt a zúgolódó magyar főurak felségsértési perekbe való „bevonásával” próbálja előteremtetni. Ettől az olajmécsesektől és ezüst gyertyatartóktól bevilágított templombelsőtől pedig azért szabadulok nehezen, mert az az érzésem, hogy ezek az urak itt nemcsak a vallási türelmet emelik törvényerőre, de annak édesatyját, a TOLERANCIÁT is itt segítik e világra. Egy kitétel formájában…

A vallásgyakorlás szabadsága azonban nem csak szabadságot, netán szabadosságot jelent, hisz maga Dávid Ferenc, az unitárius hitelvek megfogalmazója tette hozzá a jézusi kettős parancshoz („Szeresd az Istent és szeresd felebarátodat”) a Pál apostoli tételt: „Ti szabadok vagytok, de szabadságotok ne váljék szabadossággá!” A vallási türelem, a lelkiismereti szabadság sokkal inkább a világnézetek szerteágazó voltát hivatott szolgálni, azt a kulturális diverzitást (sokféleséget) tehát, mely a ráépülő rendszer (kultúra) rugalmasságát és spirituális fejlődőképességét fenntartja. A kulturális diverzitás civilizációalakító szerepe leginkább a biológiai sokféleségnek földi evolúcióban betöltött szerepéhez hasonlítható. Vandana Shiva ökológus, filozófus, fizikus szerint: „A diverzitás a természet jellemzője és az ökológiai stabilitás alapja. A különböző ökorendszerekből különböző életformák és kultúrák keletkeznek. A kultúrák, életformák és előfordulási helyek együttes evolúciója megőrizte bolygónkon a biológiai diverzitást. A kulturális és biológiai diverzitás együtt jár.” (1952) A fentiekkel a hindu gondolkodó éleslátásának elismerése mellett messzemenően egyet lehet érteni. Azt azonban meg kell jegyeznünk, hogy a fenti gondolatsor esetünkben általános képletként alkalmazható, melybe be kell helyettesítenünk a Kárpát-medence (gyakran közép-európai átlagtól elütő) adatait.

Abbeli sejtésemnek adtam hangot a megelőzőkben, hogy ahogy a Názáretit rejtegethette a betlehemi istálló, úgy állhatták körül az erdélyi rendek Tordán a világ másik nagy hatalmának, a toleranciának a születését. Nemcsak „szomszédodnak” és vallásának tudatos gyámolítása képes a világot megváltani, de már egymás (másságos) létezésének a tudata is képes annyi önkorlátozást életre hívni, amivel meg lehet indulni. Hogy hová? Erre ugyanazt felelhettük 1568-ban, mint felelhetnők ma. Tovább az emberré válás rögös útján… És nemcsak azért, mert közben maga a történelem zajlik. Érdekes azonban, hogy mára, 2000 induló évtizedének derekán, mire kiderül, hogy a kultúratermő természeti környezet károsodása és a leépülő emberi társadalom problémái ugyanarról a tőről fakadnak, ugyanezt az önkorlátozást, esetleg önként vállalt áldozathozatalt tartjuk az egyetlen orvosságnak, mellyel a romlás irreverzibilitása ellen hadba lehetne szállni.

Ha egy Kárpát-medencei ökológiai eszmélet feltámasztásán munkálkodunk, mely végre felismertetné velünk a hasadó tudatú, kultúrageneráló természeti környezet szorongatott állapotát, nem feledkezhetünk meg a tényről, hogy a magyarság egy jelentős része kisebbségi sorban kénytelen megérni ezt a folyamatot. A kisebbségi ember kultúráján kívül földrajzi, biológiai környezetében találja meg megmaradásért folytatott harcában a leghívebb szövetségest. Ez nem (csak) úgy értendő, hogy kergetik a kisebbségit, ő meg a sűrű erdőnek fordul vagy a nádbakonyba veti magát. Igaz, hogy a képletnek ez a primer és vegytiszta előfordulási alakja őszinte hálát, sőt tiszteletet válthat ki az érintettből a természeti környezet iránt. Sokkal inkább úgy, hogy alapvető emberi jogainak gyakorlásában meggátolt kisebbségi embernek nemcsak gyámola, de elemi létszükséglete egy olyan természeti környezet, mely megtartó erejét a benne kialakult kulturális és biológiai diverzitásból nyeri. Nem tudható be véletlennek a tény, hogy a mindenkori hatalom (külső, sőt belső) környezet elleni merényletei általában egy-egy kiadós etnikai ürgeöntéssel járnak. Ezen fejlesztés és modernizáció fedőnevű hadműveletek áhított hozadéka a célközösségek földönfutóvá és saját kultúrájukban ágyrajáróvá tétele lenne. (Ettől pedig el lehet fogyni, és bele lehet dögleni.) Bizonyítandó, íme néhány példa: A Duna bősi fojtogatását a csallóközi magyarok szenvedik. A Hargita katonai támaszponttá alakításának tervét a székelység rettegi. Az ökonacionalizmus vádját elkerülendő említem meg a Duna-delta gigászi átalakításának tervét (Ceauºescu), ahol is 4 konfesszió alá soroló 8 néptöredék nézte üvegesedő szemmel az Európa legfiatalabb földjét szaggató kotrókat.

A Göndör (Ceauºescu) azonban egyebet is tudott. Például kíméletlen pontossággal oda sújtani, ahol térben és időben bármilyen távolra is magyar szellemi vagy fizikai önellátási (autonómia) törekvések derengtek. Például falurombolás: A székely szombatosok faluja, Bözödújfalu ott-jártamkor már szét volt hordva, és gyűlt rá a Küsmöd vize. A zsidózó magyarok unokáinak portáit csak az egy tömbbe zsaluzott, vízből előbukkanó feljárati lépcsők tanúsították. Négy-öt lépcsőfok a mennybemenetelhez… saját Kálvária… hetedíziglen. Ha rászántad magad, és a domboldalbeli héber feliratos temetőből végignéztél a világon, e megtaposott kilövőpályákat láttad, és a templomot, mely hasig állt a vízben, mint egy meghajszolt fehér szarvasborjú…

Egy zsarnok népének tiprását nemcsak a természeti vagy épített környezet megalázása révén éri el, hanem a rendszerek biotikus és abiotikus összetevőire is gondot fordít. Nyugat-Európa nagyragadozóinak utolsó példányait szinte kivétel nélkül a kivezényelt katonaság számolta fel. A Kárpátok juhászainak Európában medvéhez, farkashoz való egyedülálló viszonyulása szűnik meg a Ceauºescu-érában. Száz juha lévén, a juhász csak kilencvenet tart a magáénak. Tízet a medve, a farkas és a zord idő számlájára ró. Ily módon a medvének nemcsak élőhelyéhez való joga szentesül, de a ragadozó életforma létjogosultsága is hitelt érdemlően megerősíttetik. Ragadozóval szembeni tolerancia?! Itt úgy látszik, erre is telik. A havasi legelők házigazdája a medve. A pásztor és nyája vendég itt, jó esetben szomszéd. Emlékezzünk hát az olajmécsesektől megvilágított tordai templombelsőre, az 1568-ban ott kimondottakra!

Az erdélyi toleranciának ezt a mindenségben szerzett rangján kezelt kedvezményezettjét, a medveszomszédot kívánja meg a zsarnok céltáblának. Mivel egy zsarnok népének megalázásán kívül semmihez nem ért (így aztán hogy is értene a vadászathoz), a medvéket megalázandó, túlszaporítandó fenti jártasságából meríttet lakájaival. A leölt medvéné (= nősténymedve, csángó szóhasználat) bocsait janicsárnak viszi, mocskos vályúból etetve teszi függővé, elfeledteti velük a szabad medvelétüket szavatoló zsigeri meditációt, a fajfenntartó téli álmot. Az ily módon lóvá tett, neveletlen medve minden törvényt megszeg, ami eddig emlőstársával, az emberrel való együttélést lehetővé tette. A pásztort ez a túlszaporodott, zavaros viselkedésű, izgága, pauperizálódó medveállomány szorítja le az emberré válás rögös útjáról. Fegyvert, csapdát nem használhat, fejvesztés terhe mellett, így hát a pásztor „étet”. Félmaréknyi gombostűt gyűr bele maroknyi faggyúba… Ilyenkor aztán nemcsak a medve vész el nyomorultul, de jobbik (transzszilván) Énünk is…

A vándorjuhász vesszőfutása vagy a barnamedve szemétdombon való hányódása és szomorú vége olyan történések, olyan jelenségek, melyek ha másért nem, hát szenzáció voltuk miatt a Duna Tv zöld magazinműsoraiban is szóhoz jutnak. Én abban hiszek, hogy a történteknek egy ökológiai alapállásból, egy ökológiai lelkiismeret megvilágításában való interpretációja a lehető legtöbbet nyújtja a Duna világban szétszórt nézőinek. Helyzetük átgondolására készteti őket. Ily módon a média által keltett virtualitás gomolygása hagyna alább, és rögből, porból való vétetésünk tudatosulna a szétcsúsztatott nemzettest szétszórt tagjaiban. Illyés Gyulával még életében se adatott meg szólnom, és mára vált ez igazán nehézzé. Mára, amikor életműve iránti feltétlen tisztelettel kérdezném meg tőle, hogy „A haza a magasban”, evvel most hogy állunk? Nemzetünk és kultúránk együttmaradásának e zseniálisan kimódolt, égrehajtó egérútja érvényes-e még? Egy – történelmi térben és időben elvesztett – tájékozódási képességről már szóltam, és hogy ne szólnék a felgyorsult időben (történelemben) uszadékká vált identitást meghatározó tériszonyról?

Időnként földrajzi formák, medrek, dombok, rétek sorsáról, jelen állapotáról szoktam érdeklődni érmelléki barátaimtól. Ezt tettem Gavrucza Tibor székelyhídi református lelkésszel folytatott beszélgetésem során is, mígnem barátom különösebb felvezetés nélkül közölte velem, hogy a Református Egyház 10 hektár földet vásárolt az Érmelléken. 10 hektár? Hát mi az mondjuk 103 ezer négyzetkilométerhez képest? Miért pont 103 ezer? Csak! Miért vásárol egy szekularizált világban egy egyház földet? Ez már nem csak a túlhajtott szekularizáció egyik súlyos mellékhatása, hanem a Földünket uraló globális ökológiai válság (Dr. Farkas Péter, 1994). Ez körülbelül úgy realizálható, hogy örök érvényű erkölcsi törvényeket tiltunk ki az úgynevezett profán életszférából (gazdaság, politika), és az egyes életterületek világi törvényeivel helyettesítjük őket. Bárhogy is számolnánk, 10 hektár csepp a tengerben.

Csepp, csepp, de milyen csepp? Haszontalan az általam megértek után önámításba bocsátkozni. Meg kell vallanom azonban, hogy a Hír hallatán bizakodás lepett meg, szinte orvul. Arra gondoltam ugyanis, hogy ez a zsebkendőnyi föld (meg a hozzá csatlakozók) egyik biztos pontja lehet az Illyés által (fájdalmában) magasba emelt haza megtérésének. Földre szállásának.

Az Érmellék, az antropogén jelenlét és művelés évezredei során a táj geológiai és biológiai milyensége, tartalma mellé egy második „tudatra” is szert tett.

A táj geológiai identitását a Szatmári-síkságon áthaladó ősfolyók medre és a kéregmozgások határozzák meg. A Szatmári-síkon kanyargó ősfolyók az Érmellék süllyedékén át igyekeztek az erősen sülylyedő (bihari) Sárrét felé. A kéregmozgásoknak és a folyók építő és romboló munkájának köszönhetően az egész vízrendszer formája és folyásiránya többször alapvetően megváltozott. A régi érmelléki életformák, megmaradási és túlélési, de gyarapodási stratégiák is, az ember-természeti környezet kölcsönhatás kiegyensúlyozottságán álltak vagy dőltek. Ennek a hozzáállásnak az alapja a cselekvésen alapuló folyamatos dialógus a természeti környezettel, a tapasztalatszerzés visszacsatolási rendszerén keresztül. Ez a visszacsatolási rendszer ugyanakkor kultúrageneráló is volt, mert a tapasztalatok tradíciókban, szokásokban, rítusokban rögzülve, vagy/és népművészeti termékké kristályosodva éltető módon az emberi közösségre szálltak vissza. Az Érmellék emberi tevékenység által feldúsult biodiverzitása nem csak kenyeret és bort (bakator) tud, és nem csak az anonim (népi) művészetet táplálja gazdagságával. E fosszilis folyómedrek valamelyikében tanult magyarul és lovacskázott a gyermek Ady. Ha porból vétetik az ember, bármekkora is legyen, porból vétetett Ady Endre is… és akkor porok porából fakadt zseniális életműve is… Érmelléki porból… Vátesz költőnk verseit olvasva tűnik szembe, hogy nemcsak az Ér mentének szín- és formavilágát használja költészetében, de tisztában van az ott lejátszódó folyamatokkal is. Itt is feltehető tehát a kérdés: mit tesz az, aki természeti környezetet pusztít? Az bizony kultúrát pusztít… Megviselt fajtánk egyetlen valós földi fogódzkodóját.

(Hogy mit lehet itt tenni ? Utánanézni például az UNESCO 1970-es párizsi 16. Közgyűlésén meghirdetett „Man and the Biosphere” (MAB) programjának. Az alig százéves múltra visszatekintő természet- és környezetvédelmi mozgalom első olyan programja ez, mely nem szegregál, és nem próbálja törvényekkel és tiltótáblákkal körülbástyázni a védett területeket, beszáradó zárványok sorsára juttatva természeti értékeket és a biodiverzitáshoz kapcsolódó kulturális diverzitást.)