Karcagi Magyar Margit 1956-ban született Karcagon, jelenleg Budapesten él, a Merényi & Társai Képzési és Tanácsadó Kft. ügyvezetője. Mezőgazdasági és műszaki főiskolát végzett, 2003-ban kezdett el publikálni különböző folyóiratokban, főként verset és novellát.

Karcagi Magyar Margit

Csonyi, a disznó

„Úííííí! Úííííí!” Agyvelőig hatoló sikítás ébreszti.

– Csonyi! Hol vagy? Mi történt az én szép kövér, rózsaszínű malackámmal? – riad fel kis Gyurka.

Úgy pattan ki ágyából, mint lekötözött keljfeljancsi szabadulásakor. Meztéláb, egy szál kockás, flanel hálóingben rohan a szürkületbe borult udvarra. Malackája saját vérébe fagyva, ég felé emelt lábakkal rúgja ki magából az utolsó párát. Meg-megrándul, feje oldalra billen, barna, megüvegesedett szemeit – melyekből még az élet apró jelei sejlenek – gazdájára, kis Gyurkára mereszti. Hóba ivódott vére bőre alatt vöröslik.

Gyurka nekiront a gyilkosoknak. Üti apját, nagybátyját. Fájdalmas ordítása – „Úííííí, úííííí!” – feljut a disznó mennybe repülő lelkéhez.

A pálinkától bűzlő férfiak már gondtalanabb dimenziókban tivornyáznak. Kancsali szemekkel, a fizikai munkától izzadva, hangosan röhögnek az apró kezek ütlegétől:

– Maradj má’, te kis hülye! Ugye kérsz húrkát és kóbászt?

Az anya beviszi fiát a hátsó szobában duruzsoló kályha mellé. Felitatja könnyeit, betakarja pléddel, s fülébe súgja:

– Hozom a finom falatokat, mindjárt jobb lesz.

Gyurika anyja puha bőrétől és édeskés illatától megnyugszik. A tüzet szemléli a kályha vasrácsán át. A tűztündérek narancs, kék, lila ruhában táncolnak, úgy hajladoznak, mint a folyóparti szélfútta jegenyék. Gallyzene pattog körülöttük. Az egyik tündér hátrahajolva kaput formál testéből, alatta bújnak át a többiek, tovatűnnek a vörösen izzó alagútba. Végül a legszebb mutatja be pergő táncát. Aprókat lépkedve körbelengi a zenélő ágakat. Akár meszelt falon az árny, besuhan a füstfátyolba.

*

„Itt a hagymás sült vér! Hozom a forró boros teát!”

Gyurka hozzányomja hátát a meleget adó zöld cserépkályhához, s Csonyi vérét falatozza. Tele bendővel felmászik a sutba. Szőrmemalacát átölelve álomba merül...

„Röf, röf, gyere Gyurka, vakard meg a hátamat! Úííííí, úííííí! Evés után majd játszunk!”

Az apa a tisztára mosott vályúba önti a moslékot. Csonyi jó étvággyal csámcsog. A fiú alig bírja megállni, hogy ne kóstoljon bele.

„Gyere, fogjál meg!”

A disznó tele hassal, nagyokat nyögve Gyurka után fut. A meggyfa körül kergetőznek a füves hátsó udvaron. A földre rogyva, átölelik egymást...

*

Gyurika izgató szagok csábítására ébred. Követi a hívogatót. A konyha kitárul. Nagymamája és nénje a sarokban ülnek, Csonyi hosszú beleit késsel kaparják, s az asztal végére helyezett vödörbe folyatják a barna, gőzölgő ürüléket. Gyurka befogja orrát, apja gyors mozdulataira figyel.

Színes, fenséges illatú darált hústömegek. Pirospaprika, fokhagyma, bors, no meg Csonyi friss húsa csúcsos hegyet alkot a kopott asztalon. Az apa akkurátus mozdulatokkal tölti a tisztára mosott disznóbélbe a zamatos darálékot. Sparhelten rotyog a káposztáshús. Visszafojtva nyöszörgi a tetején gyöngyöződő paprikás zsír: „Úííííí, úííííí!” Az anya vacsorához gyúrja a hájas tésztát. Egész nap tart a megfeszített munka. Gyurkába tompul a reggeli fájdalom, már a többiek dolgába kotnyeleskedik.

Alkonyatkor a rokonok körbeülik a konyhát beterítő négyszögletes asztalt. Karácsonykor, húsvétkor és disznóvágáskor veszik elő az ünnepi abroszt; a fehér nyomott-mintás damasztterítőt. Búzavirágos tányérok, üvegpoharak sorakoznak. Csillognak a ritkán használt ezüst evőeszközök, amiket az apa kapott 1944-ben az órás Grósz úrtól, miután három napig bújtatta annak unokaöccsét.

Szalvétával bélelt kosárban a pirosra sült cipó búzamező illatát árasztja. Az orjalevesből kitüremkedik a főtt disznóhús és a puha sárgarépa; felszínén borsszemek futkosnak. Az agyagtálban aranysárga csigatészta gurul ide-oda. Az erőt adó lé után tálalják a tejföllel locsolt gőzölgő káposztáshúst. János bácsi a jó házi bortól úgy becsíp, hogy észre sem veszi a fehér ingén lefolyó piros, zsíros káposztalevet, mely terebélyes foltot hagy szíve környékén. Az apa dalolászik, s arra gondol, hogy ezen a télen sem éhezik családja. A felnőtteket utánzó unokatestvéreket a nagymama csitítgatja. A kisebbek az asztal alatt mászkálnak, s kioldják a rokonok cipőfűzőjét.

Megérkezik az ételek királya! Mindenki áhítattal lesi a hatalmas fatálat. Rajta rozsdabarna oldalas, bordópiros kolbász, feketére sült véres hurka, sárgásvörös májas. Körülöttük ecetes paprika, uborka, paradicsom, dinnye, karfiol, hagyma.

– Ez ám a lukulluszi lakoma! – kiáltják. Mielőtt nekikezdenek a zamatos eleségnek, az apa feláll, s elmondja imáját:

„Úííííí, úííííí!” – Hálát adok Néked Istenem, amiért hagytad felhizlalni Csonyit! Hálát adok, hogy adsz erőt és egészséget elfogyasztani áldott jószágunkat! Hálát adok néked Csonyi, mert megértetted, hogy haláloddal életed tovább folytatódik kis Gyurkában!”

 

 

Az ibolyaerdőben

 

Karácsony előtt a második disznónkat vágtuk, az elsőt húsvétkor volt szokás. Reggel hatra a férfiak már részegen ténferegtek. Pálinkával kezdték, borral fejezték be. Szorgos kezekből csipegettem az ízletes falatokat. Vacsorára tisztaság mindenhol. A rokoni kóstolók a spájz kövén sorakoztak katonásan. A tepertőnek való feldarabolva. Fáradtan tértünk szalmával tömött ágyunkba. A szárított avar illatát apám alkoholos bűze és vakkantó horkolása nyomta el.

A térdig érő hóban, félig megfagyottan csak a kemence melegének emléke enyhítette fagyfájdalmamat. Nagynéném elkékült végtagjaimat dörzsölte. Ázott, kötött térdzoknimat, mackónadrágomat a cserépkályha tetején szárította. Régi történeteket mesélt. Az öngyilkosságokról szóló históriákat hallgattam a legszívesebben. Borzongva bújtam kövérkés csípőjéhez, beszippantva köténye húsleves-szagát.

Harmadnap apámat elkísértem a beszolgáltatásra. Disznóöléskor, aratáskor zsírt, szalonnát, lisztet adtak le a népek a szovjet katonáknak. Õk védték hazánkat a rothadó kapitalizmustól.

A hosszú, sötét, álmos tél után – melyben csak a nagy pelyhű hó hozott vidámságot – megérkezett a tavasz. Március közepére telítve a levegő a kikelet illatával. Túrva szaglásztuk a friss süteménynél is aromásabb földszagot. Figyeltük a serkenő füvet. Rügyfakadásra fejünkből is új ötletek pattantak ki.

Rozsdással, valódi nevén Erzsivel, vidám játékokat találtunk ki. Apám nevezte el Rozsdásnak, mert a bőre és a haja olyan vörös volt, mint az ezeréves vasba ett reve. Udvaruk, istállójuk akkora, hogy a házunk háromszor belefért volna. A felsőporta a miénkhez képest egy palota volt. Azt mondta az apám, hogy kulákok, mi meg munkások és kommunisták. Bántam, hogy nem vagyunk kulákok. Elneveztem az udvarukat paraszt-állatkertnek. Élt ott birka, tehén, ló, disznó, pulyka, kacsa és még olyan is, amit falusi létemre sem ismertem fel.

Kora tavasz első mókáját Zolin teszteltük. Kétméteres léckerítésről figyeltük a ritkán arra tévedő tenyeres-talpas, kiálló fogú, lapáttenyerű marconát. A várakozás gyümölcsöt termett. Az utca végén rövidnadrágban, atlétában fütyörészve, faággal kezében közeledett. A kapu tetején támaszkodtam, Rozsdás felnyújtotta a vödröt. A jeges kútvíz Zoli nyakába loccsant. Hirtelen azt sem tudta, hogy fiú-e vagy lyány. Feleszméltében először egy elfojtott basszátok meg szorult be torkába, majd:

– Tudom, hogy a kerítés mögött vagytok! Kis szemét, hülye kurvák! Ha a szemem elé kerültök, szétrúgom a beleteket!

Dühöngését az utca kereszteződéséig hallottuk.

A tavasz ibolyaszedésre csalogatott bennünket. Belemerültünk a kékség mezejében. Csapatnyi fiú botorkált a fák között. Élükön Zoli nyílegyenesen felém. Felálltam. Csokorral a kezemben vártam a büntetést. Öklével kiverte a virágokat, aztán két hatalmas pofon után egy csavarintott rúgással gyomorszájon talált. Görcsben, hang nélkül kuporogtam szétszórt, lilának, vörösnek látszó virágaim között. Rozsdás mellém guggolt és bosszút forralva vigasztalt. Amikor már egyenletesen vettem a levegőt, letöröltem szám széléről az elkenődő vért. Összeszedtem virágaimat, és egy újabb tapasztalattal kisétáltunk az ibolyaillatú erdőből.