Ovlachi (Hasznosi) Aliz (Nagyvárad, 1977) pszichológus, költő. A kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem pszichológia szakán 2000-ben diplomázott. Azóta Budapesten él, férjével és kislányával. Jelenleg a Pécsi Tudományegyetemen klinikai pszichológiát tanul. Verset és meséket is ír. A Bihari Naplóban debütált (Hasznosi néven) verssel, majd a Magyar Naplóban és az Alarm Magazinban közölt verset, a Dörmögő Dömötörben mesét.

Ovlachi Aliz

Álom (1)

 

Tél van,

megyünk a hegyekbe.

Ledobjuk ruháinkat,

és megtisztulunk a hóban.

Átfagyott végtagjaink

izzanak majd, ha lemegy a Nap.

Körülöttünk az Idő zuhog,

de most érzéketlenek vagyunk,

csak vörösre fagyott végtagjaink világítanak.

Betérünk egy üres templomba,

és elalszunk a deszkapadokon,

világító végtagjainkat magunk alá gyűrve…

Isten befúj az ablakokon.

 

 

Álom (2)

 

Hármunkról írok.

Te bölcs vagy,

és egy gomba tetején ülsz,

pipával a szádban,

mint a hernyó a mesében.

Õ talán gyöngyházfényű.

Nem azt mondom, hogy jelentéktelen.

Csak nem él már.

Én, azt hiszem, rózsaszínű vagyok.

New York legmagasabb toronyházának tetején ülök,

és évek óta próbálok lezuhanni.

 

1996. december 25.

 

 

Ha visszajeleznél, kedvesem…

 

Ha visszajeleznél, kedvesem,

őrjöngve bár, de mégis kedvesen,

ha ruhád ráncából szívhatnám

azt, ami az élethez kell,

– mint csöppnyi magzatod,

ha ugyan érted, amit kérek, s ha akarod –,

ha mondanád, hogy végre mondhatom,

érző szívedbe csöpögne lágyan halkuló halál-dalom,

lobbanó lélegzetem

söpörne végig roppant lelkeden,

kimondanék mindent,

amit lehet,

mert van már rá „pénz”, és van már rá „keret”

kimondhatnám,

s nem marna úgy belül,

mint nedvet a nedv,

mely bennem elegyül –

mily igen szeretlek,

s mily igen nem szeretlek…

 

2005. június 22.