Barok Márk 28 éves, jelenleg PhD-hallgató a Debreceni Egyetemen. Eddig a Menedékidő 2004 című antológiában, a PRAE-ben és a Váradban publikált.

Barok Márk

130 540

köszönettel

Frederic Brownnak, a Tükörteremért

Az egyszerű berendezés időtlen idők óta a szobához tartozott, mégsem látszik semmin a kor. Egy olcsó, fióktalan íróasztal áll a fal mellett, lapján magnó, előtte az asztalhoz csak olcsóságában illő szék. A két szekrény közül az egyik az asztallal szemközti falnál, a másik a sarokban. Előbbi könyves-, utóbbi ruhásszekrény lehet, könyvek és ruhák nélkül. Ajtó is van, a ruhásszekrénnyel átlósan, majdnem a sarokban. Meg egy ágy is, a ruhásszekrényhez tolva, egy ember alszik rajta. Semminek nem látszik a színe, sötét van.

A szoba egy harmadosztályú hotel szobájától csak két dologban különbözik: nincs ablak, de van a könyves szekrény fölött valami. Az ablak hiánya így hajnalban fel sem tűnik, úgyis alszik, nappal meg alig lesz majd a szobában. Dolga lesz. Meg aztán egy napot ki lehet bírni ablak nélkül. A könyves szekrény fölött, az a valami, első pillantásra egy furcsa, fémes keretben lévő képnek tűnik – olyan helyen is van, ugye, ahol képet várnánk –, de jobban megnézve az bizony nem más, mint egy szám: 130 540.

- - - - - - - -

Z az oldalán fekszik, a fal felé fordulva. Mozdulatlan, akár egy halott. Az ágy és a fal közötti rést kitölti a jobb keze. Szája nyitva, a mélyen alvók nyála csorog belőle. Úgy alszik, mint akit agyonütöttek. És úgy is ébred. Nyöszörögve húzza ki a fejét a nyálfoltból, nagyon lassan a másik oldalára fordul, a szoba felé. Messze van még attól, hogy kinyissa a szemét, hogy először pillantsa meg a szobát.

Még nem csörgött az ébresztő. Addig bizony ki nem nyitja a szemét, amíg nem csörög. Pár percig utána sem. Minden egyes perc aranyat ér. Mit perc, minden másodperc! Z magában elmélkedik az ébredés hiábavalóságáról. Miért nem lehet örökké aludni? Persze, ki akarna örökké aludni… azért biztos lenne vállalkozó. De legalább többet aludhatna, csak egy kicsivel többet! Sosem pihenheti ki magát. Aztán Z eszébe jutott az a csehszlovák mese, a Bob és Bobek, a rémes párbeszédével (akkor, mondjuk, amikor nézte, még szerette, csak azóta, azóta irtózik tőle valahogy, de sokszor gondol pedig rá! majd minden nap, reggel):

Ébresztő! Gyerünk dolgozni! Munkára fel!

De miért?

Mert a munka nemesít!

Nem emlékezett, hogy melyik nyúl volt Bob és melyik Bobek, de a nagyobbik – jobban meggondolva annak kellett a Bobnak lennie –, az hajszolta állandóan a kicsit. A munka. Nemesít. Francokat nemesít. Legalábbis az ilyen munka nem. Ez nem olyan nemesítőféle. Nyugodtan aludjatok csak, nyulak! Ez a munka bizony nem nemesít, kedves Bob! De majd, egyszer, nem is olyan sokára, talán úgy egy-két év múlva… na, akkor majd egészen más lesz. Az majd nemesít! Z csukott szemmel elmosolyodott, és ásított. Hány óra lehet? Biztosan nincs még öt. Ötre állította az órát. Vajon a munka kilenckor, tízkor, tizenegykor is nemesít?

Z alig bír megmozdulni. Miért olyan hatalmas ébredéskor a gravitáció? Egy gondolat motoszkál a fejében: nem lehet, hogy már jóval elmúlt öt óra? Nem, az lehetetlen! Ha nem kel fel ötkor, akkor… akkor… még rágondolni sem akart, egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy elkéssen! Nem, semmiképp nem szabad elkésnie, inkább majd alszik bent, ha állva is, de alszik bent, csak egy kicsit, nagyon ráférne már az alvás.

Z jobb keze végigtapogatja az ágy melletti szőnyeget, padlót, ahová lefekvéskor az óráját tette. Csak nem nyomta le félálomban, hogy aztán visszaaludjon? Csak azt ne! Biztos itt van az a nyavalyás óra valahol, és csak hármat mutat, legfeljebb négyet, messze még az ébredés ideje, aludhat még. De hát meg kéne bizonyosodni, ugye.

Z jobb keze sehogy sem találja az órát, bosszúsan-rémülten résnyire nyitja a szemét, de a rés még abban a pillanatban óriásira tágul a döbbenettől: Z először látja meg a szobát.

- - - - - - - -

A folyosóról a rossz ajtó alatt beszűrődő kevés fényben Z szemügyre veszi a szobát: ágy, két szekrény, íróasztal, ajtó. Ajtó! Z az ajtóhoz ront és megrántja a kilincset: zárva. Nem veszi tudomásul, egyre vadabbul rángatja az ajtót, és rugdossa is. Hosszú percek telnek el, míg visszanyeri az önuralmát, körbejárja a szobát, megnézi a magnót az asztalon, kinyitja a két szekrényt, üresek. Megáll a falon lévő szám előtt: 130 540. Sokáig nézi. Nahát, hogy miket ki nem találnak az emberek! Vagy ez művészet lenne? Más nincs a szobában, egyebet nem tud megnézni: leül az ágyra és töpreng. Fogalma sincs róla, hogy kerülhetett egy számára teljesen ismeretlen szobába. Hol van? Hogy került ide? Miért zárták be? És kik? Meddig kell itt maradnia? Miért nem jön már valaki?

Z-t hirtelen különös gondolat szállja meg, mintha… mintha látta volna már ezt a szobát… valahol… valamikor… talán… de nem! hiszen nem emlékszik semmire! Egészen biztos benne, hogy még soha nem járt itt.

Az ajtóra néz. Furcsa, gondolja, meg se moccant a rugdosására, nagyon masszív, sosem látott még ilyen ajtót. Az ajtó alatt észrevesz egy cédulát. Az előbb még nem volt ott! Biztos, hogy nem volt, hiszen okvetlenül észrevette volna. Vagy mégis ott volt? Szinte magán kívül rugdosta az ajtót, lehet, hogy nem vette észre a cédulát? Elkerülte volna a figyelmét? Z újra az ajtóhoz fut, fölveszi a cédulát és olvassa:

A magnó, az asztalon.

Egy utolsó, kétségbeesett és persze eredménytelen ajtórángatás után Z az asztalhoz megy és leül a székre. A magnón kívül nincs más az asztalon. Látja, hogy a magnóban van egy kazetta – amikor először megnézte, még nem volt ott. Nincs mit tenni, megnyomja a play-t, a kazetta elindul, a hangfalból lassan, hosszú-hosszú szünetekkel csöppennek ki a szavak:

Üdvözlöm!

Ön most itt van.

Nem fontos, hogy ki maga.

Valaki, bárki, senki.

Nem fontos, hogy honnan és hogyan került ide.

Nem fontos, hogy miért van itt.

Büntetésből, jutalomból, viccből, véletlenül vagy szándékosan, esetleg egyszerűen és tudatlanul-szerényen: csak úgy.

Nem fontos, hogy hol van, hogy mikor történik mindez, mióta, meddig tart.

Ezekre a kérdésekre válasz nincs.

Ön most itt van.

Higgye el, tulajdonképpen bárhol lehetne, bármikor, bármit csinálhatna, akkor is csak ugyanazt tenné, amit itt fog tenni.

Ön egy ideig itt lesz, és az itt-létében a könyv fogja segíteni.

A könyv, a szekrényben.

Z agyán átsuhan, hogy mintha emlékezne erre a hangra, hallotta már valahol, egyszer… régen… aztán arra gondol, hogy ha ismeretlen helyzetbe kerül az ember, akkor görcsösen kutat valami ismerős után, képes az ismeretlent ismerősként azonosítani, hamisan persze. Nem, nem, soha nem hallotta ezt a hangot. Különben is, ha valaki akárcsak egyszer is hallja ezt a száraz, érzelemmentes, dallamtalan hangot, az később százszázalékos biztonsággal felismeri, nem csak átsuhan rajta egy bizonytalan talán-érzés.

Könyv? Miféle könyv? A szekrényben! Hiszen ő már mindkét szekrényt megnézte: üresek. Újra kinyitja a könyves szekrényt, hát persze: semmi, semmi nincs benne, ahogy az előbb sem volt. Aztán a ruhásszekrényt, és… ott, az aljában, ott van egy apró, piros fedelű könyv. Tiszta őrület, hogy az előbb nem vette észre, ezt sem. Z-t kiveri a hideg verejték.

- - - - - - - -

A könyv nem sokkal nagyobb egy zsebkönyvnél, nem túl vastag, úgy ötvenoldalas. Mégis milyen súlya van! Nem nehéz persze, de ahhoz képest, hogy mekkora...

Se a piros fedelén, se a kékes hátulján, de szürkés, kopott oldalán sincs írás. Z sóhajt egyet és kinyitja. Az első lapon mindössze ennyi áll:

VISZKETÉS – Üsd meg!

Z lapozni akar, de nem tud, a könyv lapjait lehetetlen szétválasztani, csak az első oldalát mutatja meg.

Kezében tartva a könyvet, körbenéz a szobában:… ez… ez… egyszerűen… teljesen lehetetlen… képtelenség ez az egész… itt…

Egy kattanással kinyílik az ajtó.

- - - - - - - -

Z megkönnyebbülten rohan le a lépcsőn, minél előbb otthagyni a szobát, magnóstul, könyvestül, legyen már vége ennek a lidércnyomásnak! Tágas előtérbe ér, de egy lelket sem lát… hacsak… igen! igen! a portás! Portásnak nem örültek még ennyire.

Z, amíg a portásfülkéhez siet, megigazítja a haját, mélyeket lélegzik, igyekszik összeszedni a gondolatait. A portás egyedül ül a fülkében, Z-t nézi.

Jó napot! – köszön Z.

Jó napot! – válaszol a portás.

Megmondaná a hotel nevét, kérem?

Nincs neve.

Hogyhogy nincs neve?

Nincs.

Egy hotel, amelyiknek nincs neve?

Nincs neve.

Õrület! Mi a fene folyik itt?

És, ha szabad kérdeznem, hol van ez a névtelen hotel?

Itt.

Mi az, hogy itt? Hol? Hol? Könyörgöm, hol?

Itt.

Maga… maga ugye tudja, hogy ki vagyok?

Tudom.

Akkor mondja meg, hogy kerültem ide! Látott velem valakit?

Egyedül nem jöhettem ide! Azt sem tudom, hol vagyok! Ki hozott ide?

Senki nem volt Önnel.

Egyáltalán: maga látott már engemet?

Nagyon sokszor láttam már Önt.

De mikor? És hol?

Itt. Mindig itt találkozunk.

Találkozunk? De ember, én még soha nem láttam magát!

Vannak itt rajtam kívül mások is?

Egyedül, van. Ön teljesen egyedül van itt.

De hol? Itt, itt, itt! Az istenért, hol? Mi folyik itt? Miért? Miért?

Meghallgatta a kazettát, nem?

… a ka… a kazetta…

Z elfordul, többé nem vesz tudomást a portásról, a kijárat felé tántorog, muszáj kijutnia a levegőre, megfullad, ha még egy percet bent marad. Öntudatlanul vakargat egy szúnyogcsípést a fülén.

A kapun kirobbanó Z-t még éppen elérik a portás szavai:

Ne felejtse el, hogy mit olvasott a könyvben! Ha megtette, jöjjön vissza! Nagyon fontos, hogy jöjjön vissza!

- - - - - - - -

Nyirkos, hideg reggellel köszönti az utca Z-t. No meg egy éppen arra járó nővel, aki, ha már arra jár, neki is ütközik a kiszáguldó Z-nek. Mindketten elesnek, a nő kezéből kihulló hamburger pirosas foltot hagy Z nadrágján. A széles utca kihalt, mindössze négy embert látni. A kapu előtt a hamburgeres nőtől Z igyekszik bocsánatot kérni. A nő egy árva szót sem szól, bandzsán és grimasszá torzult mosollyal bámulja Z-t, majd alig észrevehetően átbiccent az utca túloldalára, egy kapualjban az alkalmi fekhelyén fekvő csavargónak. Az ember óhatatlanul arra gondol, hogy nem az ő cimborájuk-e az a magas, sovány alak, a negyedik, aki pöfékelve támasztja a hotel melletti a falat. Bár ez utóbbi egyáltalán nem néz ki csavargónak, mégis mintha valamilyen módon összetartozna ez a három ember. Illetve négy.

Z végre felnéz a hotel falára, mohón kutat valamilyen felirat után, de nem lát semmit, nincs felirat, csak a csupasz fal. Fogalma sincs, hogy mi lehet ez a hely, hogy hotel-e egyáltalán… és hol van most? Miféle utca ez?

Csak tudná, hogy miért viszket ennyire a térde ott, ahol felbukott benne az a nő…

- - - - - - - -

Egy óra múlva Z egy pad előtt, a földön ül. Õrülten vakarózik. Füle, térde, combja, hasa, háta… mindene viszket, mindene! A körmei véresek, egész teste sebes, lábából, karjából csurog a vér. Kavarognak a szavak a fejében:

… a kazetta… meghallgatta a kazettát, nem?… a ka… z… Ön most itt van… a kaz… nem fontos, hogy ki maga… itt lesz… Ön egy ideig itt lesz… itt lesz… itt… a könyv fogja segíteni… a szekrényben van, érti? a szekrényben… a könyv… ne felejtse el, hogy mit olvasott a könyvben!… mit olvasott?… ha megtette, jöjjön viszsza! Jöjjön vissza! Jöjjön vissza!… a könyv fogja segíteni… a könyv… a könyv… viszketés… viszketés… viszketés… viszketés…

Üsd meg! Üsd meg! Üss!

Viszketés… viszketés… viszketés… viszketés…

ÜSD MEG!… üsd meg! üss meg! valakit… bárkit… valakit… ÜSS!

A buszra várakozók a szemerkélő eső és a hideg szél elől a megálló fedett kis odújába húzódnak. Elférnek, csak ketten vannak. Egy harmadik, egy tizenhat év körüli fiú az utcán közeledik. Egyáltalán nem siet, komótosan jön, nem zavarja, hogy esővíztől nedves hajába kap a szél.

A fiú Z-re ügyet sem vetve elmegy a pad mellett, megáll a buszmegállónál, de nem áll a másik kettő mellé a fedett részbe, tovább ázik. Pedig időközben az eső igencsak nekieredt.

Még három alak fordul be az utcába, de nem jönnek közelebb, a sarki ház eresze alatt maradnak. A buszmegállót nézik, figyelnek. A hamburgeres nő, a csavargó és a most is pöfékelő magas, sovány férfi.

Z viszketése egyre csak fokozódik, szeretné lenyúzni magáról a bőrt, megszabadulni az elviselhetetlen tagjaitól, még ha akkor belőle nem is maradna sok. Már nincsenek kérdések a fejében, képtelen gondolkozni, mindenét kitölti a viszketés és a hangok: üss! üss! üss!

Húsz perc telik még el, amíg rájön, hogy mit kell tennie, húsz gyötrelmes perc. Szerencsére nem jön a busz, a három ember tovább várakozik. A fiú és Z áznak.

Amikor Z reszketve elindul, a fiú megfordul, háttal az úttestnek egyenesen Z szemébe néz. Minden lépés egy évszázadig tart. A fiú kétezer évig várja Z-t, aki érkezésekor ököllel hatalmasat csap az arcába. Amint a fiú feje a betonnak csapódik, Z viszketését mintha elvágták volna. Zavartan áll a fiú fölött. Kábultsága múlik, értelme visszatérőben. Megmagyarázhatatlan érzés bujkál benne, déja vu. Most érkezik a busz, ketten felszállnak. A padka szélénél lévő lefolyóba pirosra festve zubog az esővíz.

Z visszamászik a padhoz, és ernyedten zuhant le rá. Az egész csak egy álom, csak egy álom, egy rossz álom. Elalszik.

- - - - - - - -

Az eső elállt. A fagyos szél nekiszalad az utcának. Nem talál egy lelket sem, vissza kell térnie a padon alvóhoz, ha valakire fújni akar. Délelőtthöz képest sötét van, a nap nem akar kibújni a felhők mögül. Fog még esni ma.

Z negyedórája alszik. Összegöngyölődve védi magát a hidegtől, nem sok sikerrel, vizes ruhája a testére tapadt. A szél leszakít egy ágat, az alvóra hajítja. Z megrándul, és nyöszörögni kezd. Nemsokára fejfájásra ébred. Biztos megfáztam, gondolja, ilyen időben nem is lenne csoda. A vérző fejű fiúra gondol. Vajon álom volt? Felkapaszkodik a padra, arrafelé néz, ahol ütött, senkit nem lát, a buszmegálló, az utca üres. Ránéz a nadrágjára, a pirosas pecsétet, a hamburgeres nő nyomát nem tudta eltüntetni az eső. És a vért sem. Képtelenség! Tényleg megütötte volna a fiút? Hogy ömlött a vér a fejéből! De hol lehet most? Ha olyan nagy baj történt, akkor ott kellene feküdnie az úton. Z még egyszer odanéz. Nincs ott. Hál’ istennek! Akkor hát elment…, ha mégiscsak ütött volna,… akkorát. Nincs ott, mégsem sérült meg olyan súlyosan. Már csak azt kéne kitalálni, végre, hogy ő, Z, hol van.

A fejfájás rátesz egy lapáttal, Z szeméből patakzik a könny, gyomra a torkában. Oldalára dől és hányik, epét, nincs mást. Nadrágján összekeveredik a ketchup, az epe és a vér. Az epe teljesen az övé, a vérnek csak a fele.

Az újra eleredt eső nem ugyanazt az embert találja a padon, akit otthagyott. Z két kézzel szorítja lüktető fejét a földhöz. Az eső elcsitítja a föld friss, méregzöld színét, de a fetrengőn nem segít. Z még soha nem volt ennyire rosszul.

Csak egy dologra tud gondolni, az tartja életben: vissza kell mennie, ahogy a portás mondta, vissza kell mennie, a szobába, a könyvhöz, ez az egyetlen esélye, visszamenni, ha bír.

- - - - - - - -

A fájdalom légypiszokként kente szét az időt. Mikor jött vissza? Ma? Tegnap? Vagy egy éve? Hányadszor biccentett neki rezzenéstelen arccal a portás, mint egy réges-régi ismerősnek, amikor belépett a kapun? Megint hogy nézett rá az a nő! De most a hotel halljában ült, mellette a csavargó és a sovány alak. Valamelyik mondott is valamit… a csavargó. Mit is mondott? Mit is…

Z csak egy dologban biztos, igaz, más nem is érdekli: most a szobában van – végre! –, és a könyv ott van az asztalon. Mohón veti magát rá:

FEJFÁJÁS – Szúrd meg!

Megvan hát, hogy mit kell tennie, de nagyon gyorsan, amíg van ereje, ideje.

A falon a szám hivalkodóan világít: 130 540.

- - - - - - - - - - -

A reggeli eső még Z pufók arcát verte, most egy összeaszott arcú ember áll a szobában. Z egy nap alatt lett csontsovány. Megrémülne a tükörképétől. De nem néz tükörbe, ennél sokkal fontosabb dolga van.

A könyvet tartja a kezében. Ötödször. Öt nyomorúság. És már azt is tudja, mi lesz a hatodik. Érzi. Csak azt nem tudja még, hogy mit kell tennie.

Most hamar visszajött, így van egy kis ideje, gondolkozhat. Istenem! Micsoda borzalom! Hogy tehetett ilyet? Hogy volt erre képes? Iszonyú! De muszáj volt. Meg kellett tennie. Ahogy a többit is. Mindet. Vajon a következőt is megteszi?

Már este van, sötét, de még mindig nem tudja, hogy hol van. Miféle város ez? Miféle világ? Egyetlen ismerős szegletet sem talált. Mégis: minden annyira ismerős. Mintha járt volna már ezeken a helyeken. Itt – ahogy a magnó mondta. A sarkon behunyja a szemét, és látja, hogy milyen lesz az utca, ha befordul.

És az a három alak! Mindenütt ott vannak, és figyelnek. Hogy mit fog csinálni. Semmin nem lepődnek meg, pedig nem mindennapi dolgok történnek. Szörnyű dolgokat tesz. A hamburgeres nő, a csavargó és az a magas, sovány csak nézik egykedvűen, szótlanul. Talán csak egyszer, a hotelben, amikor a feje fájt, akkor súgott a csavargó a magasnak valamit, valami olyasmit, hogy még milyen sokszor fogunk vele találkozni! A portás is azt mondta, hogy „nagyon sokszor láttam már Önt”, meg hogy „mindig itt találkozunk”. Sokszor! Itt! Mindig itt találkozunk! Mi lehet a valószínűbb, hogy ő, Z, őrült meg, vagy hogy csupa-csupa hibbant veszi körül. Bár az túlzás, hogy körülveszik, éppen csak páran vannak… itt… de azok! Igen, meglehet, hogy az egész nem így történt, hogy semmi sem így történik, sőt, egyáltalán nem történik semmi. Z úgy érzi, hogy reggel óta képzelődik.

Miután Z leharapta az öreg fülét, rögtön visszament a szobába. Megtanulta, hogy mihelyt végrehajtotta a könyv utasítását, azonnal induljon vissza, így ússza meg a legkevesebbel. Most például még alig fullad, de ki tudja, mi lesz pár perc múlva? Lehet, hogy levegőt sem tud majd venni.

A fulladással dacolva sokáig nem néz a könyvbe, gondolkozik, majd átlapozza az első oldaltól:

VISZKETÉS – Üsd meg!

FEJFÁJÁS – Szúrd meg!

SZOMJÚSÁG – Vágd le!

PUFFADÁS – Kínozd meg!

VESEGÖRCS – Harapd le!

Szörnyűségek. De mindet megtette, egytől egyig mindet. Most itt vannak a szeme előtt: a vérző fejű fiú, a hasba szúrt férfi, a levágott karú néni, a vergődő kislány, a jajgató öreg. Sosem hagyják már nyugodni. De nem tehetett mást, meg kellett tennie, muszáj volt. Õ nem tehet róla… nem tehetett mást…

A hatodik oldal előtt egy pillanatra megáll, ugyan most mi jön? Miféle elképzelhetetlen borzalom?

FULLADÁS – Mondj mesét egy gyereknek! Utána bontsd ki a borítékot!

Z nem lepődik meg, hogy csak most veszi észre a borítékot az asztalon. Felveszi, zsebre rakja. Meg sem próbálja kinyitni, ahogy a könyvben nem tud előrelapozni, ezt sem tudná kinyitni, most még.

Mielőtt kilép az ajtón, visszanéz a szobára: minden ugyanolyan, mint reggel: az ágy, a szekrények, az asztal, a szék, a szám.

- - - - - - - -

Már régen lement a nap, az utcán halvány fénnyel égnek a lámpák. A járdára fagyott esőn nem lépked senki. Csend van, csak a szél süvít.

Hol találhat ilyenkor az ember gyereket? Z másfél órája bolyong az utcákon. A fulladás eleinte meglepően kíméletes volt, először csak köhögés, mintha félrenyelt volna, majd egy kis légszomj, meg kellett állnia pihenni, kifújnia magát, egyre gyakrabban. Lassan, alattomosan fokozódott, míg végül lépni sem bírt, összegörnyedt, levegőért harcolt.

Szüksége van egy gyerekre! Hol a fenében van egy gyerek? Z esdeklőn néz körbe. Csak egy mesét szeretne elmondani, semmi rémség, csak egy ártatlan mese. Kérem, könyörgöm, jöjjön erre egy gyerek! A boríték égeti Z zsebét.

Három ember figyeli az utca túloldalán villanyoszlopnak támaszkodó alak kétségbeesett haláltusáját. A magas férfi mond valamit a csavargónak, majd a falnak dől, és rágyújt. Z-t ismeretlen erő egyre mélyebbre nyomja. Rettenetesen gyenge, de nem feküdhet le, ülve még kap levegőt, ha lefekszik, akkor vége, megfullad. Talán jobb is lenne úgy…

A villanyoszlop mögül egy öt év körüli kisfiú lép elő. Megáll Z előtt, de annak már annyi ereje sincs, hogy felnézzen. A fiúcska megérinti Z karját, az érintésre a fulladás kissé alábbhagy, Z könnyebben kap levegőt, agya kitisztul, észreveszi a fiút.

Na mi lesz, akkor mondod a mesét? – szólal meg vékony hangján a fiú.

… – Z kezd magához térni, döbbenten nézi a fiút. Hihetetlen! Egy gyerek! Akkor talán…

Tudod, neked mesét kell mondanod! Hallgatom, mondd csak!

… – Z szája mozog, de képtelen hangot kipréselni rajta.

Na? – nógatja a gyerek.

Igen… mesét… a mese…

Várom. Aztán szép legyen!

Egyszer… volt… hol nem volt… – Z próbálja összeszedni a gondolatait: mesét, mesét kell mondania! De sehogy sem megy. – …volt egyszer egy… egy ember… aki élt, éldegélt a városában… ennek az embernek aztán született egy gyereke… és ez a gyerek… miután az apja meghalt… nem csinált egyebet, mit az apja: élt, éldegélt… egészen addig… amíg ő is meghalt…

…meghalt… ennyi… vége… – fejezi be Z.

Hát, ez nem volt túl hosszú. De megszokhattam volna már. Még mindig fulladsz, ugye? – kérdi a fiú.

Igen – nyögi Z. Újra alig kap levegőt. Nyöszörögve kapálózik. De miért? Miért fullad még mindig? Õ végrehajtotta az utasítást, elmondta a mesét!

Annyira sajnállak. Nem vagy túl szerencsés. Bontsd ki a borítékot, jó?

… – a boríték! Hát persze! El is felejtkezett róla! Z-nek minden erejét össze kell szednie, hogy előhúzza a zsebéből a borítékot. Mielőtt felnyitná, újra megszólal a fiú:

Tedd meg! – mondja. Többet nem szól. Kissé félrefordítja a fejét, és sápadtan vár.

Z reszketve tépi fel a borítékot. Kihúzza a levelet, és félhangosan olvassa:

FOJTSD MEG!

Z kiejti a levelet a kezéből, hörög, száján hab jelenik meg, elsötétül előtte a világ… épp annyi ereje marad még, hogy kinyújtsa a kezét, és elkapja a fiú nyakát…

- - - - - - - -

Z gyomra már úgy jó tíz perce ég. Igen, itt a következő, gyomorégéssel kezdődik, aztán majd ki tudja, mivé fajul. De még fél órája biztos van, addig tud gondolkozni, tiszta fejjel. Maga előtt látja a sápadt kisfiút, csöndesen vergődik, ahogy kezd elszállni belőle az élet, úgy tér vissza Z-be. Nem akarta! Bárcsak ne érte volna el a fiút! Neki kellett volna meghalnia, akkor vége lenne… és a fiú élhetne. Soha többé nem megy vissza a könyvhöz, nem érdekli, hogy miféle újabb rémségre akarja kényszeríteni a könyv. Csak egyféleképpen vethet véget ennek az egésznek: meg kell halnia.

Éjszaka van, nemsokára új nap kezdődik. A csillagok és a Hold világítják meg a felüljárót. Egy nő és három férfi áll rajta. Z csukott szemmel talált oda, odavitték a lábai. Csöppet sem lepődött meg, hogy a másik hármat ott találta. Eddig is láttak mindent, ezt is végignézik. Nincs sok ideje, majd kilyukad a gyomra, és úgy szúr a mája… Sietnie kell, meg kell tennie, amíg gondolkozni tud. Z a híd peremére lép, de valami visszatartja, meg kell tudnia, hogy…

A három alak felé fordul:

Mit akarnak tőlem? Miért követnek? Miért figyelnek? Kik maguk? – Z szinte üvölt.

… – a három némán néz Z-re.

Mit keresnek itt? Mindenütt ott vannak. Mit akarnak tőlem?

Kérem, segítsenek! Nagyon rosszul vagyok!

Én nem akartam senkinek rosszat! De hisz maguk tudják, hogy miért tettem meg… azokat a dolgokat. Én… én… én nem voltam magamnál… nekem… muszáj volt megtennem.

A könyv. Mit akar tőlem a könyv? Miért vagyok folyton rosszul?

...

Kérem! Szólaljanak már meg! Süketek talán?

Maguk ellenőrzik, hogy végrehajtom-e az utasításokat?

Kik maguk? Kérem!

Maga ki? – szólal meg a magas, most is dohányzó férfi.

Én? Én vagyok… az én nevem… én… nem tudom… nem emlékszem… vagyis… talán… mintha…

Nem fontos, hogy ki maga. Valaki, bárki, senki – mondja a magas, sovány.

Z előtt elsötétül a világ. A kör bezárult. Újra a híd peremére lép, és a mélybe veti magát.

- - - - - - - -

Z sokkal lassabban zuhan, mint ahogy azt a fizika parancsolná. Valami fékezi, visszatartja a zuhanást. Meddig kell még szenvednie? Hány másodperc lehet még, amíg a földbe nem csapódik, és véget ér ez az őrület, ez az egész hátborzongató őrület? Negyven másodperc talán? Harmincnyolc, harminchét… harmincegy, huszonkilenc, huszonnyolc, huszonhét, huszonhat, huszonöt… … … 130 511, 130 512, 130 513… 130 520… 130 525… …130 530… 130 536… 130 537… 130 538, 130 539, 130 540… 130 540, 130 540. 130 540! 130 540!

Z agyának rejtett zugából szörnyű sejtelem tör fel: 130 540! 130 540! 130 540!

Úgy látszik, a fizika megemberelte magát, Z végül mégis megfelelő sebességgel rohant a halálba. Az aszfaltot a feje érte el először. Azonnal vége lett. Vége.

- - - - - - - -

A szoba egyszerű berendezése azóta sem változott. Ugyanott áll a fióktalan íróasztal, lapján a magnó, előtte az olcsó szék. A szemközti falnál és a sarokban a két szekrény. A könyves és a ruhás. A másik sarokban az ajtó. És persze az ágy. Rajta az ember. Ugyanaz. Z. Semminek nem látszik a színe, sötét van, mivelhogy nincs ablak. Az ablak hiánya, a sötét, így hajnalban fel sem tűnik, úgyis alszik, nappal meg a dolga miatt nem lesz sokat a szobában. Különben is, csak egy napot kell kibírnia. Egyetlenegyet.

A könyves szekrény fölött most is ott van a keret és benne a szám:

130 541.

Már csak néhány perc, és Z először látja meg a szobát. Újra.

 

 

Mók Géza, Minden Hajak Legfőbb Haja

avagy minden bizonnyal

 

Egy minden bizonnyal tökéletes, általam már számtalanszor kipróbált, és mindannyiszor látványos sikert aratott cselekvés, és beszédmintát szeretnék nyújtani arra az esetre, amikor találkozunk a nővel – ha ismerjük őt, azért, ha akkor látjuk először, azért:

Mindenekelőtt igazítsuk meg fényes loboncunk oroszlánhullámait. Ezután könnyed meghajlásból elegáns, erőt sugárzó mozdulattal egyenesedjünk ki, hogy daliás termetünk megörvendeztesse a nőt, mert már biztosan reánk néz. És ha már egyszer reánk nézett, köszöntsük dallamos, búgó hangunkon mondott „Kezét csókolom!”-mal. Még mielőtt megszólalhatna, kecses, különleges alakú kezünkkel emeljük ki jól öltöztetett felsőtestünkre délcegen tapadó mellényzsebünkből az apró, de gazdagon díszített dobozt, majd a dobozból a derekán arany szalaggal átkötött hajszálat. Ünnepélyesen, mégis kicsit félszegen rebegjük a következőt: „Íme, bemutatom Kegyednek Mók Gézát, Minden Hajak Legfőbb Haját” – természetesen a Mók Géza név helyett használjuk a sajátunkat. Ezek után nagy szemünkkel mindvégig mélyen a nő szemébe nézve meséljük el az alábbi csekélységet:

„Ott. A két nem akármilyen fülem közé szorult halálmezőn, ahol a rendet kegyetlen szigorral havonta ellenőrzik, és a többiektől való legapróbb eltérést csonkítással vagy halállal büntetik. A magas homlokomtól az árkos fejtetőmön át a lapos tarkómig, ahol már milliárdnyi áldozatot szedtek az irtóztató rendszerességgel lesújtó, rémesen csattogó fémszárnyak. Az izgága halántékom körül, ahol oly sok jobb sorsra érdemes szál esett el értelmetlenül. A két homlokdudorom és a nyakszirtcsontom kiemelkedése közé feszített elátkozott réten, ahol az anyák zokogva ültetik utódaik hagymácskáit, mert tudják, hogy fiuk vértanú lesz. A szemüvegszárak közé kerekedett rengetegben, ahol ismeretlen a töredezett, ősz öregség, mert senki nem éri meg. Ahol az élet ijedten kuporog a csonka hajszálak tövében, ahol a borzalmak fényes nappal csapnak le az égből. Igen ott. A fejem tetején, annak is a kellős közepén, a Fémszárnyú Istenség tizenötödik esztendeje Dermesztő havának első napján született egy hajszál, akinek szülei a Géza nevet adták.

A Fémszárnyú Istenség hű társa, a Százfogú Istenség kíséretében minden hónap utolsó előtti napján meglátogatta alattvalóit, és szörnyű pusztítást végzett közöttük. A Százfogú félelmetes sercegéssel adta a Fémszárnyú szájába a hajszálakat, erre a Fémszárnyú megállt, hangosan köhintett, majd egy fényes és nyikorgós csattanás nyomán ezernyi élettelen test hullott a mélybe. Aztán mohón újabb szálakat kapott be, és megint újakat, és megint újakat, végig, körbe-körbe érdekes alakú fejemen. Mikor éhsége csillapodott, megparancsolta a Százfogúnak, hogy csak különlegességeket szolgáljon fel. És a Százfogú örömmel vetette magát a sűrűbb, a hosszabb, a csapzottabb részekre, ezeket terítve a Fémszárnyú szárnyai közé. Aki kéjes, halk csattanássokkal ropogtatta ezt a zamatos desszertet. Végül a Százfogú pontosan megmérte a megmaradt hajszálakat, és amikor mindet egyforma hosszúnak találta, mind a száz foga elégedetten felkacagott, ezzel jelezve a Fémszárnyúnak, hogy a lakomának vége. Ekkor a két istenség jóllakottan távozott, milliónyi holttestet és milliárdnyi levágott testdarabot hagyva a pontosan másfél centiméter hosszúra nyírt, vérben fürdő, jajgató hajszálakon.

A hónapok szörnyű sorában a Dermesztő hónap volt az egyetlen, melyben a Fémszárnyú és a Százfogú nem osztott halált. Így azok a szerencsések, akik e hónap elején születtek, épségben megérhették akár a két hónapos kort is. Ennyi idő pont elegendő volt ahhoz, hogy nagyra nőjenek, sokkal nagyobbra, mint azok, akiket egyszer már megcsonkoltak az istenségek. De ez a nagyság feltétlenül a halálukat okozta, mert míg a Fémszárnyú a rövidebb hajszálak testéből csak jókora darabokat metszett ki, a hosszabbak ínycsiklandó különlegességként egészben kerültek a szárnyai közé. A Mók Géza nevű ifjú hajszálnak azonban irdatlan és csodálatos szerencséje volt, mert nem sokkal születése után egy kődarab méretes ütést mért a fejemre, és eltépett a Mók Géza gyökerét tápláló négy erecske közül hármat, így ez a szerencsefia csak egy zsinóron keresztül kapta az életet, minek is az lett a következménye, hogy teste rettentő lassan növekedett, ráadásul még festékanyagokat sem kapott megfelelő mennyiségben. Amikor tehát az Olvadó hónapban eljött a Fémszárnyú, Mók Géza nem csak kicsi volt, de szinte láthatatlan is: egészben élte túl a mészárlást.

Hála oly lassú növekedésének, élete az elkövetkező két hónapban sem forgott veszélyben. Ám Mók Gézának csak a teste volt satnya, hajszálfejében roppant értelem növekedett, és a négy túlélt hónap alatt igencsak nagy tervek fogantak benne. De a megvalósításukhoz szüksége volt a meggyötört, nyomorék, reményvesztett hajpolgárok segítségére. Ehhez pedig legalább a legkisebb körzetben, a Fejtetőmközépi Hajszálkörzetben, össze kellett hívnia a Hajsággyűlést. De már ez is lehetetlen feladatnak tűnt. A halál rendszeres eljövetele, és utána a tetemek millióinak két-három hétig tartó eltakarítása arra késztette az életben maradt hajszálakat, hogy az istenek következő eljöveteléig fennmaradó egy, esetleg két hetet – melyek könnyen lehet, hogy az utolsó heteik – családjukkal töltsék, a többi hajszálról szinte meg is feledkeztek. Nem voltak rendezvények, szervezetek, gyűlések, fórumok, összejövetelek, nem voltak iskolák, munkahelyek, templomok, hivatalok, sőt akik egyáltalán tudták még, hogy ezek a szavak léteznek, azok is igen kevesen voltak – egyre kevesebben. A hajszálak még az utcára sem léptek ki, féltették a perceket, melyeket valami vagy valaki elvehetett volna tőlük. Csak ültek otthon, és csendesen nézegették szeretteiket. Ámbár, megkockáztatom, hogy mivel mindez már nemzedékek óta így folyt, a dolgok valamennyire megszokássá is váltak – már amennyire a borzalmak megszokhatók, de erről a hajszálak tudnának mesélni.

Ehhez képest nem is sok az a négy teljes hónap, amely alatt Mók Géza megszervezte a Hajsággyűlést – ó, mennyi szerencsétlen hajszál hullott el ez idő alatt a szeme láttára! Tehát a Fémszárnyú Istenség tizenötödik esztendeje Szőkítő havának utolsó hetében, az istenségek eljövetele előtt három nappal, megtartották az Első Hajsággyűlést. Teljesen kikopaszodtak a hajszálkörzet egyéb részei, annyira nagy számban tódultak a hajszálak a Fejtetőmközépi Forgóterembe. Ott aztán egymás hegyére-hátára zsúfolódva – bizony mondom, egy tűt nem lehetett volna leejteni! – vették körbe az emelvényt, és izgatottan várakoztak. Maga Mók Géza is megdöbbent azon, hogy a minden percüket féltő és csak a családjuknak szentelő hajszálak milyen hatalmas számban jelentek meg, és szorongva lépett az emelvényre. De szorongása hamar elmúlt, mert a hajszálak kitörő lelkesedéssel fogadták, és minden mondata után üdvrivalgásban törtek ki. Napokig lehetne erről a hajszáltörténeti jelentőségű gyűlésről mesélni, de most csak annyit mondanék – egyelőre –, hogy az Első Hajsággyűlésen ellenszavazat és tartózkodás nélkül, hihetetlen forró, forradalmi hangulatban a következő rendkívüli intézkedéseket hozták Mók Géza – akit közfelkiáltással a Hajak Hajának választottak meg – javaslatára:

A Fejtetőmközépi Hajszálkörzet legerősebb polgáraiból különleges egységet hoznak létre. A mintegy tíztucatnyi hajszálnak ezután az lesz a feladata, hogy a Fújó hónaptól a Fehérhulló hónapig – azaz négy teljes hónapon át – a Fémszárnyú és a Százfogú Istenségek elől a lehető legjobban elbújva, szorosan a fejbőrömhöz tapadva eddzék és erősítsék magukat, valamint különleges fizikai és szellemi kiképzést kapnak.

Azok, akik nem tartoznak a különleges alakulatba – az úgynevezett közhajszálak –, kötelesek lesznek az alakulat tagjait:

– táplálni (oly módon, hogy minden polgárnak a saját gyökerét tápláló négy ér közül egyet fel kell ajánlania, ezen milliónyi ér vérét aztán egy nagy skalpalatti tóvá gyűjtik, amelyet kizárólag a különleges alakulat tagjainak táplálására fordítanak)

– rejtegetni, eltakarni (ez gyakran azt jelentette, hogy a közhajszálak saját testüket dobták a Százfogú elé, hogy aztán ők kerüljenek a Fémszárnyú félelmetes szájába, megmentve ezzel az alakulat tagjait; hasonló hősiességgel védték egykor a hajanyák hajfiaikat)

– és azok minden kívánságát lesni és teljesíteni.

A gyűlés után a tíztucat hajszál kiválasztására és elrejtésére mindössze két napjuk maradt, de a körzet minden hajszála megállás nélkül dolgozott, így a Fémszárnyú csak a közhajszálakból zabálhatott, az egyébként valószínűleg desszertként asztalra kerülő elithajakat önfeláldozóan elrejtette a nép.

A Fehérhulló hónapban aztán a különleges alakulatból kiválasztották (figyelembe véve pl. a hosszúságot, a színt, a vastagságot, az illatot) azt a tizenkét hajszálat, amelyek a leginkább alkalmasnak látszottak őrszemnek. Ezeket a stratégiailag legfontosabb helyekre vezényelték kettesével. Az alakulat nyolc tagja újabb hajszálakat toborozott, és nyolc csoportban megkezdődött az olyan speciális védőfeladathoz értő hajszálak kiképzése, mint a nemezeseké (feladatuk a Fejtetőmközépi Hajszálkörzet határainak védelme, valamint – Mók és a többi hajszál reményei szerint – a majdani megszerzett területek elkerítése), a göndöröké és a feketéké (nekik kellett a kiképzőközpontokat, a gyűléseket és más különösen fontos helyeket és rendezvényeket elrejteni), a szőkéké (belőlük őrszemek, kémek, előretolt egységek lettek), a vastagoké (akiknek támadó és védő harci feladatuk lett), az észrevehetetlenül vékonyaké (ők, majdan óriási sokaságban, egy láthatatlan, de igen erős hálót képeztek a Fejtetőmközépi Hajszálkörzet fölött), a könnyen kihullóké és a töredezőké (akik a Fémszárnyú közeledtére száz és száz darabkára törtek, azt sugallva ezzel a Fémszárnyúnak, hogy elég már a mészárlásból). A különleges alakulat maradék tagjait harcosokká képezték, és nekik kellett az új harcosokat is kiképezni. Hónapokig lehetne a hajszálkörzet védelmének megszervezéséről és az ezt követő borzasztóan kegyetlen, hosszú harcokról mesélni, de most – egyelőre – csak annyit mondanék, hogy a Fejtetőmközépi Hajszálkörzet tizenhárom hónapig tartó rettenetes vérengzés után kivívta függetlenségét. A bátor hajszálak – már amennyien megmaradtak – megszabadultak a Fémszárnyú és a Százfogú Istenségektől, megszületett a Független Fejtetőmközépi Hajköztársaság. Mók Gézát, a hajszabadság-mozgalom elindítóját és irányítóját, minden tervek kiötlőjét és végrehajtásuk felügyelőjét pedig a Minden Hajak Haja címmel ruházták fel.

A Független Fejtetőmközépi Hajköztársaság hajpolgárai ezután minden erejüket arra fordították, hogy újabb területeket foglaljanak el, és felszabadítsák hajtestvéreiket az istenségek elnyomása alól. A hajszálak kezdeti látványos sikerei után azonban az istenségek feltartóztatták a hajhadakat, és ellentámadásba lendültek. A hadiszerencse megfordulását a hajtörténészek ma a következőkkel magyarázzák:

A Fémszárnyú és a Százfogú már nem havonta egyszer, hanem hetente, sőt hetente többször, ráadásul teljesen váratlan időpontokban (az is megesett, hogy sötét éjszaka!) támadott.

A két istenség irtózatos kegyetlenséggel bánt a szabadságukért küzdő harcosokkal, a lázadásért csak egyféle büntetés létezett: halál.

Az egyszerű hajnépet szigorúbban és gyakrabban ellenőrizték, a hajhossz-határt fél centiméterre csökkentették, és a hajnép közül is jóval többen haltak meg, mint az a háború kitörése előtt megszokott volt.

A hajszálak lelki megtörésére is nagy hangsúlyt fektettek – a Százfogú hosszú sorokban emelte föl a még élő hajszálak fejét, így kényszerítve őket arra, hogy végignézzék, amint a Fémszárnyú a harcosok és a védők jól látható helyekre felaggatott testét bestiális kegyetlenséggel felkoncolja.

Mindezeknek köszönhetően a fejemet óriási kopasz foltok és hajtetemek milliárdjaival fedett megtört, legyengült, beteg, földönfutó hajszálak borították. A hajhadsereg nemcsak hogy visszavonulásra kényszerült, de úgy tűnt, hogy a Független Fejtetőmközépi Hajköztársaságot újra leigázza a Fémszárnyú és a Százfogú. Az isteneknek nagyobb hatalmuk volt, mint valaha. Reménytelen, kétségbeejtő volt a helyzet. Egyesek már a hajnép teljes kipusztulásáról beszéltek.

Ezekben a válságos napokban az egyik hajszálnak óriási ötlete támadt. Ez a hajszál pedig nem volt más, mint Mók Géza, Minden Hajak Haja. Az utolsó esélyt jelentő ötlet pedig a következő volt: Minthogy a hajtársadalom rendelkezik egy hatalmas, nagynyomású skalpalatti vértóval, melyet annak idején az elithajszálak táplálására hoztak létre, az istenek elkövetkező támadásaikor üssenek apró réseket a skalpon, és az így nagy nyomással feltörő vérnyalábbal újra és újra áztassák el a Fémszárnyút, miáltal is az – Mók Géza és a még gondolkodásra képes hajszálak reményei szerint – nagyon hamar berozsdásodik, mozgása lelassul, esetleg el is pusztul; a Százfogú egyedül pedig már jóval könnyebben megfutamítható.

Évekig lehetne mesélni ezekről a harcokról, de most – egyelőre – elégedjen meg annyival, drága Hölgyem, hogy Mók Géza ötlete bevált, hosszú, hosszú áztatás után az egykor csillogó fémszárnyak végre berozsdásodtak, a Fémszárnyú lelassult, elbizonytalanodott, aztán teljesen eltűnt, talán meg is halt. És negyvennyolc havi szüntelen küzdelem után homlokomtól a tarkómig, halántékomtól halántékomig a legutolsó hajszál is szabad lett. Jó pár hétnek kellett ezután eltelnie, míg a hajszálak megerősödtek, megsokasodtak. Akkor aztán összehívták a Nagy Hajsággyűlést, és kihirdették, hogy a hajság mostantól független és szabad mindörökké. Mók Gézát pedig Minden Hajak Legfőbb Hajának választották – derekára aranyszínű szalagot kapott. A Nagy Hajsággyűlés után sosem látott ünnepségeket tartottak körös-körül az egész fejemen.

Kezdetét vette egy békés és boldog időszak, amelyről szívesen mesélnék nagyon-nagyon sokat, de most, drága Hölgyem, csak annyit mondanék, hogy a nagy harcok óta – mintegy hatvan hónapja már – a Fémszárnyú Istenség és hű társa, a Százfogú Istenség meszsze elkerüli hajszálaimat. És a fejemen minden hónap utolsó előtti napján csöndes megemlékezést tartanak a zsarnokság áldozatainak tiszteletére.”

Most, hogy befejeztük e minket kimerítő, a hölgyet megható, megindító történetet, könnyeinken keresztül ellenállhatatlanul nézzük az ekkorra már minden bizonnyal megpuhult nőt. Ismerjük fel azt a felemelő pillanatot, amikor akaratát teljesen elveszítve megszédülni látszik, ekkor elcsukló hangon, lassan, meg-megállva mondjuk a következőket:

„Ma reggel, édes álomból ébredve kicammogtam a fürdőszobába, és az előző esték mulatságainak következtében csak résnyire nyíló szemeimmel belenéztem a tükörbe. Valami egészen nagy szörnyűséget láttam! Ó, elmondanom is nehéz! A hőst láttam! A rendíthetetlen hőst, Mók Gézát, amint a tisztségének megfelelő pompázatos arany szalaggal a derekán élettelenül lóg a jobb fülemre… Milyen méltóságteljes és nagyszerű volt még akkor is! Ó, drága Hölgyem, képzelheti, mily veszteség ez számomra!” A legjobb, ha ebben a pillanatban lehajtjuk fejünket, és felzokogunk. Ez nem gyengeségünk, sokkal inkább érzékeny lelkünk bizonyítékának fog tűnni. De hamar szedjük össze magunkat, és barna, nagy, könnyes szemeinkkel felnézve mondjuk ezt: „És én most szeretném Mók Gézát, Minden Hajak Legfőbb Haját Kegyednek ajándékozni!” Ünnepélyes mozdulattal fektessük a hölgy kezére Mók Gézát.

Teljes biztonsággal állíthatom, hogy ha az utasításokat pontosan végrehajtottuk, a kívánt hatás nem maradhat el. A hölgy olyannyira elgyengül és elérzékenyül, hogy minden kívánságunkat teljesíti, mindjárt elsőnek teljes mellszélességével karjainkba hullik.

De ha esetleg, netalántán valamit mégsem akar megtenni, ártatlanul csillogó szemeinket forgassuk körbe, és kedvesen kérdezzük meg: „Vagy meséljem el részletesen az Első Hajsággyűlésen történteket? Esetleg a függetlenségi harcokat? Esetleg a…”

Végezetül igazítsuk meg fényes loboncunk győzedelmes oroszlánhullámait.