Zsidó Ferenc író, tanár (Székelyudvarhely 1976). Kötetei: Három díjnyertes kisregény (másokkal közösen, 2000), Szalmatánc (regény, 2002). Tagja az Erdélyi Magyar Írók Ligájának és a Fiatal Írók Szövetségének. Jelenleg doktori tanulmányokat folytat néprajzból a kolozsvári Babes– Bolyai Tudományegyetemen.

Zsidó Ferenc

Melodráma

Casa Nova kecsesen átlibben a kerítésen, s már ott is van. Valószínűleg ott is akar lenni. Mert ennek is meg kell lennie. Nem tudja, mire számíthat, de arra nagyon. Amikor nő van a dologban, ez magától értetődő. Amikor nincs, akkor is. Szanaszét, üresen vagy félig lakottan nagy kutyaólak álldogálnak ottan s itten. Casa Nova nem retten vissza, tudja, nem illik. Hanyag, kommandós mozdulattal előkap két gázspray-vetőt, ezért a kutyák el. Gördülékenyen megy minden, fölösleges bonyodalmak nélkül. Érezhető a rutin. Casa Nova előrenyomul a ház felé. Az utasítás az, hogy szíve arrafelé kell húzza.

Ezzel máris új színre lépünk. Erkélyjelenet, erkély és jelenet nélkül. Még Júlia létében sem lehetünk biztosak. Ezek a nyalánkságok a rendezőnek köszönhetők.

Casa Nova függöny gyanánt felgördül az ablakpárkányra, mert ott nyílnak már az orgonák. Szakaszt egyet, s azzal a mozdulattal befordul az ablakon át a konyhába. Hajnalban. Csókot kér, bár nem utoljára, s pofont kap. Meglepődik. Ilyen kedves fogadtatásra nincs felkészülve. Rövid, zavarodott köhécselés után összeszedi magát, s hosszas bóksorozatot vág ki, fejből. Nem szorul a súgóra. Életében talán először. Szeme különösen csillog. Arca kipirul, taraját bőszen emelgeti. Táncmozdulatokat tesz, kissé esetlenül, de maximális beleéléssel. A helyzet kezd melodrámaivá válni. Elviselhetetlenül. Rövidesen megtörténik a pozitív energiák látványos cseréje. A pofozkodó kéz lelassul, és másikával együtt szétnyílik U alakban. Casa Nova mindent vagy semmit alapon beleveti magát. Nem bánja meg, legalábbis egyelőre. Doromboló nagymacskát alakít, szinte hitelesen. Mint aki tudja, ezen most sok minden múlik. Tüzes tekintetét csatába híva hipnotizál. Eredményesen. Kezeit egyelőre nem fogja munkára. Elég a mindent lángba borító tüzes tekintet. Erre csakis emésztő szenvedélyű mosollyal lehet válaszolni, mely meglágyítja a világot, elmossa kontúrjait. Megható eseménysorozat. A rendező majdnem elbőgi magát. Casa Nova mély levegőt vesz, s eszeveszett tempóban a szerelmi vallomás negédes szavait kezdi eregetni szájából. Az előadásmód, hanghordozás meggyőző. A címzett ellágyul, mint ki tudja, ilyenkor mit kell tenni. Pedig nem. Úgy követ el bakit, hogy nem is tud róla. Nem is akar tudni. Feltárják egymás előtt szíveiket – kissé meggondolatlanul, kapkodó sietséggel, az utasításokat figyelmen kívül hagyva. A rendező fogja a fejét, de később, a biztonság kedvéért be is húzza. „Állj fel, bajtárs”, kiáltja még, s azzal el.

Megkezdődik a második aktus. Maximális intenzitással.

Ez kissé megviseli Casa Novát, ezért egy pillanatra csönd lesz. Még a bárányok is hallgatnak!! Aztán egyenletesen gyorsuló tendenciájú lélegzetvételek hallatszódnak. Soron kívül, szemtelenül. A tendenciózus mozdulatok fokozzák a jelenet melodrámai jellegét. Pedig erről nem is volt szó. Tán nem illik be szervesen az előre kialakított képbe, mégis kellő. Csak az irigység ne volna! Casa Nova úgy érzi, ez egy különös, új dimenziókat nyitó egymásra találás. Melyet minél érzékletesebbé kell tenni. Rendszert bontó, szenvedélyes mozgásokkal. Erről a rendező sem tehet, mert a kocsi rúdját idejében kicserélték.

Minő felháborodás!

Casa Nova kinövi magát, de már nem. Ezért a tető fogára hág. Ezt más is észreveszi, lesz is nagy hangzavar. Merthogy egyesek kimaradtak. Gond van a sorrenddel, a pozícióval. Káosz. Persze, Casa Nováék ebből mit sem érzékelnek. Õk abban a hiszemben ringatják egymást, hogy megcsinálták a nagyjelenetet. Köröttük ideges kirohanások, üvöltözés. Senkinek sem jut eszébe, hogy bejelentse a szünetet. A háttérben a rendező már nemcsak a fejét, hanem fülét is fogja – többször megpróbálja, de sajnos behúzni nem tudja. Szerinte helyénvaló lenne egy kis érzelmi kifakadás. Kifokadás. De nem találtat meghallgatásra. Később nem is találtat meg, hallgatásra hallgatás felelt.

A továbbiakban Casa Nova ingét vasaltatja, hosszú, hosszú útra készül, mégpedig sietve, mert bármikor betoppanhat a férj. Szóba se jöhet, hogy várjon vasárnap délutánig. Gyorsan beinkasszál egy búcsúcsókot, kibontakozik az ölelő karokból, s máris el. Az ölelő karok emlékét magával viszi, illatos szalvétába csomagolva: melodrámai szenvedéllyel helyezi a szíve fölé. Ezt különben el is várják tőle, mint érzelemtetőző zárepizódot. Az ablakon keresztül távozik, ahogy kell. Az orgonákkal ezúttal nem törődik, úgy érzi, már kellőképpen kivette belőlük a részét. Siet: magabiztosan, megkönnyebbülten, elégedetten. Mint aki jól végezte dolgát. Mindenki örömére.

Ezzel talán el is érkeztünk a befejezéshez, de azt a rendező hiányában nem lehet biztosra eldönteni, s ő pedig, sajnos, nincs kéznél, elment megnézni, nem lesz-e a Casa Nova által megkommandózott kutyákból szalonna. Hiába próbálja meggyőzni, nem lesz, ezért dühösen bevonszolja őket a híd alá. Azóta itt van a kutya eltemetve.

Eme ténykedését távozás közben Casa Nova meg is köszöni néki szépen. Ezt – jobb híján – zárszónak is el kell fogadnunk.

 

 

Újság

 

Lumpolva rostokolt a párnás, kopott huzatú karosszéken. Nagy kupacokba gyűlt köréje a csend, nem volt, aki eltakarítsa.

Néha benyitott az unokája – az öreg ebben a „néhában” hasztalan próbált valami rendszerességet felfedezni – és száraz hangon ezt mondta:

– Felhoztam az újságot!

Õ csak bólintott, volt ebben a bólintásban valami felsőbbrendűség, tán nagy múltú ősök öröksége. Az újság landolt az íróasztalon, az unoka hátrálás közben még motyogott valamit, az öreg visszafojtott egy köszönést, s azzal minden visszasüppedt a korábbi türelmes csöndbe. Újabban már nem olvasta el az újságot, legföljebb a címlapot böngészte át sosemvolt érdeklődéssel. Ott tornyosult forgatatlanul több év termése és szinte babonából a régen kiolvasottak is. Sajnálta kidobni őket, szinte nosztalgikusan tekintett rájuk. Amikor már kezdtek túl nagy helyet foglalni a lakásban, arra gondolt, megkéri az unokáját, vinné már el a papírkereskedésbe, de aztán rájött, az utóbbi időben úgy megromlott a kapcsolatuk, hogy nem lenne illendő. De jobb is így. Legalább látja őket, a porosodó tanúkat.

A karosszékben sokat rostokolt. Öregesen, csendesen. Tán életuntan is. Várásra beállított vezetékei már rég túlteljesítették a tervet. Lényegében gyűlölt várni, de mivel mást nem tehetett, szolid önbecsapásként eljátszotta, hogy szeret. Kompenzáció a köbön. Pirulhatna maga előtt! Magyarázkodni, bocsánatot kérni talán azért nem akart, mert várta, hátha visszaüt. Nem akart túl jóban lenni magával. Nem tudott. Ebben a korban már nem könnyű.

A szoba elzárt, kényelmes zugait semmiért sem adta volna. Valósággal hozzánőttek testéhez. A fia régen többször meghívta közös családi vacsorára, de ő mindig olyan hangnemben utasította el, hogy a meghívások nemsokára elmaradtak. Csak ő, és a szoba maradtak.

Magányos gondolat-sakkpartijait idővel magány-partikkal helyettesítette, rítusosan. Az egereket is kitiltotta a lakásból. Unokája egyre vonakodóbban hozta az újságot. Aztán egy napon az öreg utána kiáltotta:

– Meg ne lássam itt többé ezt a lapot!

Unokája elrohant, megkönnyebbülve, de mindenesetre értetlenül.

Maradtak a porlepte régi újságok, a kihasználatlan, porosodó szemüveg az asztalon, csend, a reszketeg öreg és a kopott huzatú karosszék egyre inkább elmélyülő kapcsolata. És a várakozás. Öregedő éjszakába olvadó öreg nappalok. A magány rítusai belső dialógusban. Örökkévalóságba nyekkent vég.

Az öreg lesikálta szeméről a múltnak szóló mosolyt is – valamikori feleség, tán gyerek, sakk-partik, …, …, – függöny. Helyette minden nemlése. És várakozás.

Aztán egy (már hosszúsága miatt is) nehéznek ígérkező napon az öreg – önmagát is meglepve – elhagyta karosszékét, hogy beletúrjon a régi hetilapokba. Fölkajtatta a rakások alján lévőket, visszalapozott, tíz, húsz, harminc évvel korábbi újságokat olvasott el, izgatottan, belefeledkezve, napok összefolyatásában, mintha múltjában, fiatalságában, életében lapozna, újjáélve azt. Reszketett a meglepetéstől és a gyönyörtől. Elmerülve ebben a különös világban, erősnek, fiatalnak, szenvedélyesnek és tettre késznek érezte magát.

Tán ezért volt, hogy a házhoz várt, megrendelt halál csak nem akart érkezni. Kivárt…

 

 

Tyúk-krimi

 

Csontjai még most is ott porladnak. Nem volt, aki eltakarítsa őket. Látszólag még a rothadás periódusában sem zavarta őket a néhai tyúk, azaz a bűze.

Még a kutyák is elkerülték.

– Biztos meg is volt mérgezve! – súgta sopánkodóan Juliska néni a szomszédasszonyának.

– Hát ez a János, mindig tudtam, hogy van vele valami baj…

Nézzünk csak be János háztájára: lássuk, mi a baj vele, és mit jelent az, hogy „meg is volt mérgezve”? Hát ilyen megaláztatást kellett megérjen szegény Kendermagi? Igen, így hívták a tyúkot, János abszolút kedvencét. És, hogy az „is”-t megérthessük: Kendermagit elütötte az autó (is). Így már jobb, ugye? Laposra gázolta, meg is csúszott rajta, s morbid poloskaként felmászott a szemközti ház falára. A sofőr azt állította, valósággal beszédült a kerekek alá, mintha részeg lett volna. Nem értette, egyáltalán mit keresett az úton, ki eresztette ki, mitől riadt meg. A méregtől pirosra gyúlt rendőr indulatosan kérdezett meg egy arra játszadozó kisfiút:

– Kié ez a nyomorult tyúk?

– Nekünk nincs lapos tyúkunk – válaszolta a megszeppent fiúcska.

Tényállás: nem elég, hogy elütötte az autó, meg is volt mérgezve, a méregtől kábultan szédült be a kocsi alá. (Ebből fabrikálj jelentést, konyé!)

Zavaró tényező: mivel magyarázható az, hogy minden valószínűség szerint épp János mérgezte meg, holott a kedvence volt? (Ojjé, ha nem egyéb, be kell vonni a CIA-t!)

– Párizsi zölddel! – mondta rosszallóan Juliska néni –, mintha más nem is lett volna jó!

– Hallatlan, épp párizsival…! Hát ez a János – urambocsá! – tiszta gógyé volt!

János sorsát köd borítja. Mi sem foglalkozunk sokat vele. Annyit mindenki tudott, hogy zárkózott volt, tán szomorú is, de ez senkit sem érdekelt, mert János jövevény volt. Csak nemrég költözött a faluba. A lakásban, ahol új rezidenciáját elfoglalta, egy láda alá borítva Kendermagi fogadta. Biztosan elfelejtették elvinni a sebtében költöző elődök. Ahogy János fölemelte a ládát, a tyúk nyakába zúdította minden panaszát:

– Ez mégiscsak borzasztó! Így itt hagyni engem, engem, aki a pávák között is császárné lehetnék!

És János megvigasztalta, és ellátta minden földi jóval, egyszóval tojatta, na! Én nem hallottam, de valószínűleg ő is elsírta neki bánatát.

Nincs ebben semmi furcsa. Miért vagyunk olyan biztosak abban, hogy a tyúknak nincs lelke? Hátha a maga részéről a tyúk is ezt gondolja rólunk? Miként tudnánk bebizonyítani, hogy nincs neki, ha sokszor a magunkéról sem tudunk számot adni!? Még szellemi fölényünket sem tudnánk igazolni, mert hiába mutogatnánk neki Rembrandt-festményeket, vagy realista nagyregényeket, a tyúk rájuk se tojna. De az is lehet, hogy ő meg azért nem mutat nekünk semmi hasonlót, mert tudja, érdeklődésünk eleve ki van zárva. És akkor lehet, hogy épp olyan butának lát minket, mint mi őt, és az is lehet, hogy pont olyan érthetetlennek látja világunkat…, mint valójában amilyen.

Itt van például az a János. Esete merőben érthetetlen. Egy hónapja sem élt együtt Kendermagival, mikor egy kora délutánon – miután látszólag a legbékésebben heverészte át a tyúk társaságában a délelőttöt – váratlanul bevett egy dupla adag párizsi zöldet (nagy mennyiségben vásárolt a patkányok ellen). Majd, mintegy időtöltésként (már vérében zöldellt az erős méreg), leült a küszöbre, és fölvágta ereit. Nem tudni, miért. Nem mondta senkinek. Tán még a tyúknak sem. Képzeljék, még neki sem! Ezért történhetett meg, hogy Kendermagi, aki oldalra hajtott fejjel figyelte János ténykedését, talán kíváncsiságból, talán mert szomjas volt, inni kezdte a porban szétfolyó, zöldes vért…