Pomogáts Béla irodalomtörténész, kritikus (Budapest, 1934). Részt vettaz ,56-os forradalomban, rövid ideig internálták. Több rangos folyóirat szerkesztőbizottságának tagja.1992 óta az Anyanyelvi Konferencia elnöke, 2001-ig a Magyar Írószövetség elnöke. A 20. századi magyar irodalommal, ezen belül a népi írók mozgalmával, az erdélyi és a nyugati magyar irodalommal foglalkozik.

Pomogáts Béla

Város és irodalom

A város és az irodalom fogalma történeti értelemben mindig összefüggött egymással. Már az antik Hellászban és Rómában is a városok voltak az irodalom termőterületei: Athén és Róma nemcsak politikai és gazdasági központokként töltöttek be igen fontos szerepet, hanem a szellemi életben, a kulturális folyamatokban is, mint ezek műhelyei. Mindez folytatódott a keresztény középkor világában, hiszen akkor is a városok: Velence, Firenze, Milánó és Róma, München és Frankfurt, Párizs és Orléans, London és Edinborough vagy éppen Buda és Kolozsvár voltak a szellemi, irodalmi élet centrumai. Igazából csak a közép-európai irodalmaknak, így a magyar irodalomnak volt valamennyire „falusias” jellege, minthogy az írók nagy része akkor még vidéki kúriákban, paplakokban, iskolamesteri otthonokban élt: Csokonai Vitéz Mihály (legalábbis életének egy szakaszán) Csurgón, Berzsenyi Dániel Niklán, Kölcsey Ferenc Szatmárcsekén, Kazinczy Ferenc Bányácskán (amit ő nevezett el Széphalomnak), Kisfaludy Sándor Sümegen és még Madách Imre is Alsósztregován.

A szervezett magyar irodalmi élet létrehozója: Kisfaludy Károly azonban már Pest-Budán telepedett le, és ettől kezdve ez a város: a magyar gazdasági élet, az államigazgatás és a nemzeti kultúra központja lett a magyar irodalom fővárosa is. Itt élt és dolgozott Vörösmarty Mihály, Eötvös József, Kemény Zsigmond, Petőfi Sándor, Arany János és Jókai Mór, és itt gyülekeztek a huszadik század magyar írói is, jóllehet budapesti születésű alig akadt közöttük. A magyar fővárosban telepedtek le az erdélyi és partiumi származású írók is, az imént említett Kemény Zsigmond után Ady Endre, Szabó Dezső, Tersánszky J. Jenő, Kaffka Margit, és csak azok az írók, például Tolnai Lajos vagy Petelei István maradtak és éltek szülőföldjükön, akik előtt nem nyílott meg a fővárosi érvényesülés útja, és ez a szülőföldön-maradás többé-kevésbé befolyása alá vonta tehetségüket is, amely talán jobban kibontakozhatott volna egy születő nagyváros mozgalmas világában.

A városi életforma és a város irodalomtápláló és -szervező ereje természetesen nem kötődött kizárólag Budapesthez, hiszen a tizenkilencedik század második felére (az 1867-es kiegyezés utáni korszakban) kiépült és részben modernizálódott jó néhány vidéki magyar város is, így Debrecen, Szeged, Pécs, Pozsony, Kassa, Szabadka és természetesen a történelmi erdélyi és partiumi (akkor még színmagyar) városok: Kolozsvár, Nagyvárad, Szatmárnémeti, Arad, Marosvásárhely, illetve a csak részben magyar lakosságú Brassó és Temesvár. Az, hogy ezek az erdélyi városok urbanizálódtak a tizenkilencedik század folyamán, igen nagy jelentőséget kapott a trianoni végzést követő évtizedekben, minthogy ezekben az akkor még magyar városokban; Kolozsváron, Nagyváradon és Marosvásárhelyen jöttek létre a születő erdélyi magyar irodalom központjai és műhelyei.

Talán érdemes egy pillantást vetni a statisztikákra is, annak bizonyságául, hogy ezek az erdélyi városok a huszadik század első felében, nemcsak a két világháború közötti időszakban, hanem tulajdonképpen az ötvenes évek végéig (a bukaresti hatalom nagyszabású urbanizációs és ezzel együtt románosítási programjának a megindulásáig) mennyire magyar jellegűek voltak. Lássuk tehát az adatokat: Kolozsvár lakóinak száma 1910-ben (a Monarchia utolsó népszámlálása idején) 60 ezer fő volt, ebből 50 ezren voltak magyarok, 1930-ban (az első román népszámlálás idején) 100 ezer volt, ebből 55 ezren voltak magyarok. Ugyanez Nagyvárad esetében: 1910-ben a városban 64 ezren éltek, ebből 58 ezer magyar, 1930-han 82 ezren, ebből 55 ezer volt a magyar. Szatmárnémeti lakossága 1910-ben 35 ezer volt, ebből 33 ezer magyar, 1930-ban 51 ezer, ebből 30 ezer magyar. Marosvásárhely lakossága 1910-ben 25 ezer, ebből 23 ezer magyar, 1930-ban 38 ezer, ebből 25 ezer magyar. Végül Brassó lakossága 1910-ben 41 ezer, ebből 18 ezer magyar, 11 ezer német és 12 ezer román (tehát viszonylagosan a magyarság volt többségben!), 1930-ban 59 ezer, ebből 25 ezer magyar, 13 ezer német és 19 ezer román (tehát még mindig a magyarság volt relatív többségben!). Azóta természetesen mindez radikálisan megváltozott és mára (a székely városok kivételével) minden erdélyi városban a románság került többségi (erős többségi) helyzetbe, a magyarság visszaszorult; a németek pedig szinte eltűntek.

Az erdélyi magyar városoknak ez a „magyarságvesztése” (más oldalról nézve: „elrománosodása”) az egyik legnagyobb magyar etnikai és történelmi veszteség a magyarság számára, mondhatni, ezeregyszáz esztendős közép-európai története során. Mindennek ellenére sem lehet azt mondani, hogy ezeknek az – egykor színmagyar vagy magyar jellegű – városoknak a jelenben ne volna magyar kulturális vagy irodalmi arculatuk. Elvégre Kolozsvár ma is a magyar irodalom egyik otthona, műhelye és központja, és ha korábban, a két világháború közötti korszakban olyan magyar írók karakterizálták a város magyar irodalmi jellegét, mint Reményik Sándor, Áprily Lajos, Kós Károly, Bánffy Miklós, Kuncz Aladár, Dsida Jenő, akkor a jelenben is olyan írók adnak Kolozsvárnak magyar irodalmi rangot, mint Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár, Szilágyi István és Kántor Lajos (és adtak még nemrégiben olyanok is, mint Páskándi Géza, Szilágyi Domokos, Bodor Ádám és Szabó Gyula).

Az erdélyi magyar városoknak az egész magyar nemzeti közösség tudatvilágában mintegy mitikus jelentése van, nemcsak nagyszerű történelmi és művelődéstörténeti események és intézmények (Kolozsvár esetében az erdélyi országgyűlések vagy a második magyar tudományegyetem, Nagyvárad esetében A Holnap című költői antológia és ezzel összefüggésben a modern magyar líra megszületése!) következtében, hanem irodalmi művek: költemények és regények mítoszteremtő hatása okán is. Például Kolozsvár múltját és hagyományait Reményik Sándor, Áprily Lajos, Dsida Jenő versei, Bánffy Miklós, Kós Károly, Kuncz Aladár, Laczkó Géza, Szabó Dezső, Cs. Szabó László, Tamási Áron, Hunyady Sándor, Kolozsvári Grandpierre Emil prózai művei, Nagyváradét Ady Endre, Juhász Gyula, Horváth Imre költészete, Dutka Ákos, Tabéry Géza elbeszélő művészete helyezte el azon a mitikus magaslaton, ahol a nemzeti emlékezet és a kulturális identitás vonatkozási pontjai találhatók.

Az erdélyi magyar városneveknek a magyar történelemben mitikus értelme van: Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagyvárad, Brassó és a többi város neve történelmi és művelődéstörténeti asszociációkat keltenek, s a valóban hiteles magyar nemzeti tudat egyszerűen nem nélkülözheti azokat a történelmi ismereteket és mondákat, amelyek a városnevekhez tapadnak. Ezek a városok ugyanis, éppúgy, mint Buda, Pest, Esztergom, Székesfehérvár, Pozsony, Szeged, Debrecen, Kassa és a többi, a nemzeti történelemnek és a művelődésnek voltak minden időkben számon tartandó alakítói és otthonai. Mindebből következik, hogy az erdélyi város és az erdélyi városi kultúra hagyományosan magyar, illetve német (erdélyi szász) jellegű volt. Az egykori délkelet-magyarországi területek magyar többségű vidékein – a Székelyföldön, az Alföld peremvidékén, Kalotaszegen, Aranyosszéken, a Zsil völgyén – kívül éppen az erdélyi városok voltak azok, amelyek határozottan és egyértelműen megszabták Erdély és a további 1918-ban Románia által elfoglalt történelmi magyar területek magyar nemzeti jellegét. Ezt a városi karaktert a bukaresti nagyromán politika tulajdonképpen nem tudta radikálisan megváltoztatni Trianon után sem, és csak az ötvenes évek közepétől vezettek be nagyobb szabású erőszakos intézkedéseket annak érdekében, hogy végérvényes szándékkal átalakítsák a nagyobb erdélyi magyar városok etnikai jellegét.

Ezekre az erdélyi magyar városokra várt valamikor az a nagyszerű szerep, hogy létrehozzák a polgárosult társadalmat és kultúrát, hozzájáruljanak a polgárosult Magyarország megszületéséhez. Ady Endre 1911-ben szinte prófétai izgatottsággal jövendölte meg azt, hogy a városokra vár az a feladat, hogy igazán magyarrá tegyék Magyarországot és természetesen Erdélyt. Városos Magyarország című írására gondolok, ebben olvasom a következőket. „Ma Magyarország: a városok, a készek és a leendők, ők a kultúra, ők a magyarság, sőt a nemzetiségi kérdést is csak ők jogosultak és nobilisak megoldani. A városos Magyarország, talán utolsó lehetősége és kerete egy lehető Magyarországnak, ébredjen, eszméljen egy kicsit. A városok felejtsék el végre már, hogy valamikor csak a vármegyei urak vigadóhelyei voltak csupán, hetenként, városonként, alkalmanként. Ma már kezükben van az urak revolvere, a híres »mi vagyunk a magyarság« nevezetű revolver is, tessék harcolni vele. Budapest, nemrégiben egyetlen olyan-amilyen magyar város, félbátorsággal meg tudta állni a helyét, s vétót mondott szükséges időkben. A magyar városok lássák meg, hogy ellenük nincs szervezhető mezei had, s már a legkulturálatlanabb, pópás nemzetiségi tömegekkel akarnak az ő fejlődésükre, életükre, szóval a lehetséges kultúr-Magyarországra törni. A városos Magyarország döntse el, mert csak ő döntheti el, a demokrácia, a kultúra s ha – úgy tetszik – a magyarság sorsát.”

A „városos Magyarország” talán valóban el tudta volna dönteni a régi, a Trianon előtti Magyarország sorsát, ha nem jön közbe a balvégzetű első világháború, amelyben a magyarság egyáltalában nem magyar érdekek védelmében vérzett ki, hogy azután szomszédai minden különösebb erőfeszítés nélkül tegyék rá kezüket a magyar városokra. Ez a „városos Magyarország”, legalábbis ahogy Ady Endre szerette volna látni és megvalósulni, Trianon után elveszett, és most már a románság, a szlovákság, a szerbség etnikai fölénye (amelyet az államhatalom is megtámogat) dönti el ezeknek az erdélyi, felvidéki és délvidéki (egykor magyar) városoknak a történelmi sorsát.

A veszteség végzetesnek tetszik, a „magyar városok” ideálját és álmát mégsem adhatjuk fel, és ahogy újabban tapasztalni lehet, az erdélyi magyarság sem kívánja ölbe tett kézzel szemlélni azt, hogy a számára hagyományosan otthont adó városokat a történelem mindentől megfossza, ami magyar. Lehet abban találni némi biztatást, hogy szinte minden egykori magyar erdélyi városban, az utóbbi évtizedben vagy csak az utóbbi esztendőkben, kezd magára találni a városlakó magyar értelmiség. Kolozsváron ennek intézményes formája is létrejött: a „Kolozsvár Társaság”, és másutt, például Nagyváradon is működnek magyar felsőoktatási intézmények, irodalmi társaságok, lapok és folyóiratok, szerveződnek magyar kulturális találkozók és ünnepségsorozatok. A „városos” magyarság ismét abban a helyzetben van, hogy el tudja dönteni „a magyarság sorsát” – Erdélyben, a Felvidéken, Kárpátalján, a Délvidéken. És ha a magyar városi közösségek, a magyar városi kultúra tartja magát, mi több, erősödik, akkor minden eddigi (az utóbbi ötven esztendőben táplált) reményhez képest nagyobb reménységgel nézhetünk a Kárpát-medencében élő magyar kisebbségi közösségek jövendő sorsa elé.