Ujvárossy László

Kulturális arculattervezés

József Attila születésének 100. évfordulójára

Victor Ernest Masek A Gutenberg galaxis című könyve előszavában írja: Marshall McLuhan abból a feltevésből indul ki, hogy létezik egy ideális emberi állapot, melyben az ember érzékei tökéletes harmóniában vannak, de ez a körülmény már nagyon régóta nem felel meg az ember mai valós viselkedésének és struktúrájának. Az okát az emberi befogadás modelljeinek instabilitásában látja, melynek elindítója az a tény, hogy az ember változik, mihelyt változnak az érzékei közötti viszonyok. És ezek a viszonyok akkor változnak, amikor egy érzéke vagy valamilyen testi vagy szellemi funkciója technológiai formában – másként, mint a többi – exteriorizálódik. Az ember által alkotott technológiák, és ebbe értendők a kommunikációs eszközök is, valósággal meghosszabbították érzékeinket. A hajdani verbális kommunikációt felváltotta az írás, majd a nyomtatott információ, most pedig az elektromágneses információt közvetítő kommunikációs formák tömkelege, mely pont az írás jelentőségét csonkítja.

Mindezek jókora változásokat követeltek a percepció területein. Az alkalmazott grafikusnak nemcsak ezekhez kellett alkalmazkodnia, hanem a megrendelőhöz is,1 aki többnyire képtelen lépést tartani a kommunikációs sebesség követelményeivel, a kor ízlésével. Ha kifogtunk egy konzervatív, maradi megrendelőt, akkor az alkotó számára megszakad a kreativitási mezők közti átjárás, és a nagy szakmai felkészülést igénylő alkotási játékot felváltja a kompromisszumos munka, mely olyan lesz, mint a favágás. De lássuk a megváltozott igényeket a reklámgrafika kulturális műfajában. A régi plakát helyett egy esemény hírverésénél ma már arculattervezésről beszélünk, ami a reklámtípusok változatossága függvényében számtalan statikus és dinamikus információhordozó eszközt, terméket kell tartalmazzon. (Például: embléma, logó, levélpapír, boríték, meghívó, sajtóreklám, szórólap, programfüzet, katalógus, plakát, kabala, animációs tévéreklám, audiovizuális multimédiás CD, kulturális honlap stb.). Most nincs helyünk arra, hogy tisztázzuk, miért van szükség ilyen mértékű reklámszaporításra. Érdekes lenne összehasonlítani a jelenséget a falu társadalmából ismert kikiáltó funkciójával.

A művészeti felsőoktatás célja a mesterségbeli tudás elsajátításán túl a művészeti kísérlet, vagy pragmatikusabb hangzásban: a kutatás. Hogy mit kutattak a diákjaink? Elsősorban az írás üzenetének vizuális eszközökkel való értelmezését. A lineáris gondolkodás alternatíváját. Vilem Flusser Az írás című könyvében írja, hogy „az írás indítéka nem csupán az, hogy gondolatainkat eligazítsuk, hanem az is, hogy e gondolatokat máshoz továbbítsuk. (…) Az írás nemcsak gondolati, befelé forduló gesztus, hanem kifejező, kifelé irányuló (politikai) gesztus is. Aki ír, saját bensőjébe hatol, ugyanakkor kifelé is hat embertársaira. Ez az ellentmondásos hatás kölcsönzi az írásnak azt a feszültséget, amelynek köszönhetően a nyugati kultúrát hordozó és terjesztő kóddá vált, és a amelytől e kultúra oly átütő erőre tett szert.”2 Úgy tűnik, az írásjelek lineáris egymásutániságának tradíciója a jövőben nem lesz annyira népszerű, így a nyomdai betűnyomóformákra sincs szükség. „A történelem előtti képkódokban a történelem alfabetikusan, az új pedig digitálisan fejeződik ki. E síkok közt szakadékok tátonganak. Minden olyan alfabetikus kísérlet, amely a szakadéknak a »digitális« irányába történő áthidalására irányul, kudarcra van ítélve, mivel saját lineáris, célratörő struktúráját viszi bele a digitálisba, és ezzel elfedi azt.”3

Ebben az értelemben a diákok mostani íráskísérletei a lineáris gondolkodást, az „alfanumerikus kódot, amelyet az évszázadok során a lineáris lejegyzésre”4 használtak, ugyan rombolják, ugyanakkor gondolatot közölve olyan képformációtkat hoznak létre, melyek digitálisan kifejezve újra hangsúlyozzák az írás jelentőségét. Lásd: „Az Isten itt állt a hátam mögött s én megkerültem érte a világot”, Ördög Ágota; „De szeretnék gazdag lenni”, Gál Gergelyfi Erika; „Le a kapitalizmussal! Hatalmat, húst a dolgozóknak!”, Dudás Levente; „Mint hajnal börtön ablakára”, Kerekes Zsuzsa; stb. alkotásait. A már említett talált tárgy és kollázs, jelen esetben a tipográfiai betűkészlet, melyet az alkotók megfelelően kiválasztott környezetbe helyeztek, a verssor üzenetét vizuálisan érzékeltette. És a betű-ikon, azaz logó fejleszti a digitális gondolkodásban a szimultán kép-szó használatban az olvasás fontosságát. A gyakorlat arra is példa, hogy egy verssor, egy gondolat miként lehet szlogenje, blikkfangja akár egy ilyen kulturális típusú plakátnak, lásd: „A hetedik te magad légy!”, Ferenczi Márk Róbert kollázsában.

A többi plakáton és könyvművészeti munkában is a modern művészet eszköztárát felhasználva kellett kortárs művészeti vizuális kommunikációs kifejezést létrehozni. Például a pop art által felfedezett nagyított tárgy Kopacz Annamária munkájában egy makró szem, amely néz, és amely egyben a mázsányi lágy szőke boldogság („Láttam a boldogságot én, / Lágy volt, szőke és másfél mázsa”). A magas művészet stílusirányzatainak jelenlétét tetten érhetjük más alkotásban is, például Árus Tünde falfirkájában, ahol a szubkulturális graffiti eszköz a város peremén élő költő, proletár környezetének megidézésére. Árus munkájában, akár a versben, a téglafalra lerakódik mint guanó keményen, vastagon a korom, és a költő szavaival élve: „Lelkünkre így ül ez a kor.” Miklós Albert az arte povera kifejezési anyagával játszik, homokba formálja választott idézetét: „…hisz a valóság elpereg / és megmarad a látszat.” Boda Szabolcs pedig a Natur Art nyelvezetét alkalmazza, amikor fotós poszterén a falra kapaszkodó növényzetnek száraz sivárságába helyezi a metafora kék ablakát – a léttel küszködő költő igazságának optimizmusát. Albert Katalin plakátjában szintén a tragikus sorsú költőre emlékezik, amikor minimal art-os egyszerűséggel fehér lepedőre helyezi a József Attila születésének dátumát és nevének szándékosan elmozdított vibráló feliratát. Vasile Gheorghe falragasza Attila emlékét a nyomokkal szólaltatja meg, amelyek önmagukban gyakran nem verbálisak – amint Foucault mondja –, vagy csendben valami egészen mást mondanak, mint amit monda-nak. „Manapság éppen a történelem alakítja át a dokumentumokat emlékekké, és ott, ahol korábban az emberek által hagyott nyomokat olvasták, ahol azzal kísérleteztek, hogy az üres teret kitöltve felismerjék, kik és mik voltak ezek az emberek, most elemek sokasága jelenik meg, amelyeket el kell különíteni, csoportosítani kell, sokatmondóvá kell tenni, viszonyba kell hozni egymással, halmazokba kell rendezni”5. Az oksági kifejező viszonyokat kutatva teszi ezt Vasile Gheorghe, aki a József Attiláról ránk maradt dokumentumfényképre montírozza utolsó versének javításokkal tűzdelt kéziratát. Birton Botond pedig a tasizmus, a gesztusfestészet nyelvezetét használja könyvmunkáinak kivitelezésében. Vizuális kommunikációs anyagának magját a témára elkészült animációs frame-ek statikus kimerevítéseiből nyerte, melyben ragyogó stílusegységben képi metaforákkal ragadja meg a vers hangulatát, József Attila „világizzását”: „Mikor születtem, a kezemben kés volt – azt mondják, ez költemény. Biz tollat fogtam, mert a kés kevés volt: embernek születtem én.”

Minden esetben a grafikust is jellemzi a költőt megidéző verssor kiválasztása, amint Kovács Zsiga meditáló alkatára is illenek a következő sorok: „Akadnak olyanok, akik lovon, autón és repülőgépen / is gyalog vannak, én a pacsirták hajnali énekében / heverészek, mégis túljutottam a szakadékon.” Munkája konceptuális jellegű, hiszen a felületképzése a verbális információn, az említett idézeten kívül látványában teljes mértékben visszafogott. A közlekedési jelre utaló kommunikációfelület, a környezetéből szinte kivilágló fehér négyszög az egyetlen valósághoz köthető motívum, s egyben szellemi kapocs a versben szereplő „Jó volna jegyet szerezni és elutazni Önmagunkhoz” gondolat kifejezésére. Másik intellektuális alkatú szerző Balázs Klára, aki a hagyományos normákat nem szokványos alkotói magatartásával mindegyre felrúgja, így a sorból kilógva szellemi rebel-lisként hoz létre „ordító képeket”. Fektetett formátumú plakátjában az ismert „nem én kiáltok” hangok kiejtésének szuggesztív szájmozgását sorozatban fotózta, és a kép terébe bizonytalanságérzetet keltve a szöveget és a képsort ferdén helyezte be. A fogalmi elemeket nemcsak járulékos mivoltukban használja, teret hagyva a képen nem látható „a föld dübörög” gondolat folytatásának.

A plakát klasszikus értelemben vett emblémaszerű tömörségét három alkotásban fedezhetjük fel, mindahányan alkalmazzák Papp Gábor, Frank János az emblémára vonatkozó definícióversének tanulságait: „Az emblémának a jelszónál vagy az epigrammatikus / tömörségnél is tömörebbnek kell lennie. / Tervezőjének le kell nyesegetnie minden / művészkedő kinövést, meg kell torpannia a / legvonzóbb asszociációs ugrás előtt is. / Olyan szolidra kell kovácsolnia művét, / hogy az a leghosszabb pályafutást is kibírja.” (Papp–Frank) 6

Az intelem Péter Izoldánál, Jakab Szilárdnál, Izsák Elődnél ezennel bevált. Izolda a Mamára gondolva a padlást fotózta, és eredeti felvételei mind hangulatukban, mind szellemiségükben méltó, magasztos emlékei a költőnek. Jakab munkájában József Attila életrajzának tömbbe szedett betűstruktúrájára írta a nevet és születésének évfordulóját. Ezzel a szinte olvashatatlan betűtengeren a név sejtelmességével izgalmas optikai effektust hoz létre. Izsák alkotásában a kompozíció monumentalitását a sínpár vertikális elhelyezése teszi. S ezen a módon a vasúti sín szimbolikus jelentést nyer: a földet az éggel összekötő lajtorjává módosul, melyen nem lecsúszni, hanem költészetünk egyik csillagához függőleges utazásban csak felemelkedni lehet.

 

1 Az alkalmazott grafika alkalmazkodik – Papp Gábor mondása. In: Frank János: 100+1 éves a magyar plakát, Műcsarnok, 1986, 120. o.

2 Vilém Flusser: Az írás. Van-e jövője az írásnak? Balassi Kiadó-BAE Tartóshullám-Intermedia, Budapest, 1997, 10–11. o.

3 uo.133. o.

4 uo. 23. o.

5 Michel Foucault: A tudás archeológiája, Atlantisz Kiadó, Budapest, 2001, 13. o.

6 Frank János: Plakát 1945–1986, In: 100+1 éves a magyar plakát. A magyar plakátművészet története, 1885–1986, Műcsarnok, Budapest, 1986, 124. o.