Jászkunság 2003 - almanach





Vissza          Tartalom          Címlap          Előre





Szalai Csaba:

Úgy üssön meg...*

Kenderes. A Kossuth utca 92. szám alatt alacsony házikó. Keserű Lajosé, az egy­-kori csendőrtörzsőrmesteré. A 90. évét tapossa, ha fölkel az ágyból. Éjjeliszekré­nyén gyógyszerei, mellette egy füzetlap, rajta a fontos gondolatok. S ott feketéllik bőrkötésben a Biblia. A mackósan öltözött, termetes aggastyán széket húz maga alá s letelepedik.

  Mi volt eredetileg a foglalkozása?

– Férfiszabónak tanultam, de a nagy gazdasági világválság ’29-ben munka nél­kül hagyott engem is. Végigjártam az országot, de hát akkor új ruhát nem na­gyon csináltattak még az urak se. A szakmám cserbenhagyott. Elmentem hát ön­ként ka­tonának. A 4. határőrségnél szolgáltam Darócihalmán. Nem tetszett, hogy a kato­naság vasfegyelmet követelt. A szigor miatt átkértem magam a csendőrség pé­csi 4. gyalogezredéhez.

Ott akasztotta össze a bajuszt a nyilas pártitkárral?

– A dombóvári gettóhoz vezényeltek. Előbb Szekszárdon töltöttem el a kö­te-lező félévem. Amikor tudtam, ha nem is nagy dolgokkal, de segítettem a zsidó­kon. Egy Hirsch nevű bútorgyáros zsidó  panaszkodott, hogy elfogyott az enniva­lójuk oda­benn.

– Rendben! Majd velem jön ki a piacra, vásároljon amennyit csak akar, de maga nem szól senkinek egy kukkot se. Érti? Az összevásárolt húst, krumplit, mi­egy­mást. Pécsre vitettem a nagy csomagot egy  Porubszky nevű emberhez. Ő köz­vetí­tett.

A szolgálat éppen lejárt. Bent már tudtak arról, hogy mi történt. A szolgálat­ve­zető rám szólt.

– Hát nincs ennivalójuk – szabadkoztam, de azt is odavágtam, hogy amíg itt vannak, mi felelünk értük. Az élelem aztán átjutott a kapuőrségen, engem meg följelentettek a kerületparancsnoknál. Hajmáskői pedig nyilas érzelmű volt, de na­gyon. Kihallgatott, a társamat is kihallgatták. Őt roppant sajnáltam, mint jogvégzett embert. Az apja evangélikus pap volt, így csaptak ki bennünket a frontra. Ő oda is veszett.

Térjünk vissza a dombóvári esethez.

– A nyilasok föl akartak vonulni, de törtek-zúztak. Történetesen akkor jött oda Szálasi Ferenc, a nemzetvezető. Akkor már a zsebemben volt a főbíró fölhí­vása, oszlassuk széjjel a menetet. Szálasi, dacára, hogy mindig utáltam őket, úri­ember módjára viselkedett. Közöltem vele, hogy nem tarthatják meg a fölvonulást.

– Ő csak a pártirodába megy. Megnézi az elszámolásokat, de Szatra Pál el­len­szegült.

– Mint kicsoda?

– Mint a helyi nyilasközösség vezetője.

– Dacolt? Ellenszegült?

– Én mint járőrvezető elrendeltem a társamnak, Balatoninak, bilincselje meg. Amikor aztán a karperecet rá akarta kattintani, hozzákapott a puskájához. Én – ez a valóság! – megütöttem. Megjegyzem, soha nem bántottam senkit, ha a törvényt, a szabályokat betartotta. Bekísértük, de megkértem a büntető főbírót, hogy ne en­gedje szabadon, mert hát adtam neki egy pofont.

– No, Keserű bácsi én sem kértem volna abból. Úgy látom, igen jó erőben van még mindig.

– Az ám, de a főbíró Szatra Pált futni hagyta. Este már meg is érkezett a távirat rádión. Így aztán sok lett a rováson, újabb kihallgatás. S ki is vágtak mind­járt a frontra. Kiev alá. A halál torkába.

– Nem a Donnál esett fogságba?

– Nem, nem, Budán! Mit mondhatnék a januári harcokról? A Csalogány ut­cá­ban lebombáztak egy házsort, ahonnét kiszabadítottunk egy házaspárt, meg há­rom gyermeket. A vészkijáratnál pedig kibontottunk egy kisfiút. Élve. Ekkor kap­tam meg az „Életmentésért” érmet.

 – Mi volt a dolguk egy frontországban?

– Ukrajnában a megszállt területeken a közbiztonságért feleltünk. Orosz, uk­rán, ha panaszkodott, fölvettük a jegyzőkönyvet és orvosoltuk mindjárt a bajt, ha egy mód volt rá.

*  *  *

– Maga a kommunista párttitkárral is pórul járt, már Diósviszlón a szülőfa­lujá­ban. Mesélje már el, hogyan történt?

– Egy szép öltönyt szabtam rá, aztán egy álló évig hitegetett, hogy fizet, de egy huncut garast nem adott. Majd aztán szólni találtam neki. Ő meg vissza.

– Vegye tudomásul, itt én vagyok az élet és halál ura!

– Jól van – nyeltem egyet s lekentem neki két nagy marha pofont. Most már ki van fizetve, de meg ne próbálj kiabálni. 

– Ő vitette el?

– Kezdjük el onnan – s ekkor a szálfatermetű felzokog – a házunkat előbb kör­befogták az ávósok meg a rendőrök. Szegény feleségem!

Gondolhattam volna, hogy a lelki húrok megrezdülnek. Erzsike toldja meg em­lékezetét, hisz számtalanszor, óráról órára haladva megbeszélhették már azt a na­pot. Majd Lajos bácsi hősiesen erőt vesz magán, s nem engedi lányának sem, hogy ő folytassa. A saját élmény az csak az ő sajátja!

– Tehát bekísérték...

– Igen, az irodai szobában találkoztam össze Kurucz Vendellel, Herendivel. Kurucz kocsmáros, Herendi próbacsendőr volt. És ott várt Hosszú László, az öltö­nyös párttitkár is, no meg a községi bíró, Kovács s egy Göndör nevű őrsparancs­nok.  Még a szüleit ismertem. Az ÁVÓ-s tiszt a többiek füle hallatára érthetően felolvasta hatá­rozatot. El ne feledjem, ÁVÓ-s tisztből is volt három. Rám rivallt valamelyik.

– Írja alá!

– Nem én! Tudtommal – hisz a Pinczés-féle büntetőjog  kimondja –  valakit valamely helyről, csak úgy lehet kiutasítani, ha bűnvádi eljárás indult ellene, vagy bírósági végzés rendelkezik róla. De hát őket nem érdekelte. Háromszor is felszó­lítottak, de csak nem tudták kezembe adni a tollat. Így Göndör, az őrmester vette föl.

– Nem baj, majd én aláírom.

Lehetetlen – kiáltok föl, de az elfúlt, rekedt hang is a plafont veri.

– Ez okirat-hamisítás, úgy tudja meg!

– Még egy mondatot! – kérlel Erzsike – édesanya, ugye otthon maradt s nála egy kisújszállási rendőr strázsált.  Véletlenül megakadt a szeme a falon lógó képen.

– Hát ez a kenderesi templom! Hogy’ került ez ide?

– Mert én meg kenderesi vagyok – vallotta be neki.

Erre föl a kisújszállási rendőr megenyhült.

– Magukat elviszik, habár tilos róla beszélnem. – S leterített egy lepedőt abba csomagolt, mert anyám csak ült és sírt.

Rögtön tegyük hozzá a nagy családi batyuhoz a lovat, a tehenet, a szekeret, a szemesterményt. „Szükség lesz ott rá!” – csapták be álnokul a diósviszlói gazdákat is, mert szegény fejük elhitte, hogy minden jószág velük lesz, etetik–itatják, majd ott is, ahová az ÁVÓ telepíti őket. A vagonokban itatták is, aztán a Hortobágyi Állami Gazdaság vezetői a szemük láttára köttették a gazdaság istállóiba.

Volt ennél nagyobb vesztesége is a Keserű Lajosnak. Édestestvérét az érett­ségi bankettről hurcolták el. Már tanítóként. A kis Erzsikét nem találták, így mene­kült meg a Hortobágytól. A kenderesiek úgy tudják, hogy tőlük az önkény senkit nem telepített ki, mert nem volt olyan galád hatósági elöljáró Horthy falujában, aki tel­jesí-tette volna az eltökélt párt és az ÁVÓ utasítását. Hogy igaz-e vagy sem, arról az árulkodik, hogy a Vitéz Bakos-féle árkusi fogolylistán egyetlenegy kenderesi csa­lád sem szerepel.

*  *  *

– Pörgessük az időt. Egy nagy ugrás. Árkus a Hortobágyon. Már ott is van­nak.

– Ott fölismert a gépműhely vezetője – járja át ma is a melegség, a derű Ke­serű Lajos szavait – Marosvári László volt az, egy hadifogoly társam. Rögtön a cséplő­géphez osztott be, de a feleségemmel együtt. Arra ugye mindig vigyáztam, hogy közel legyünk egymáshoz, mert én nem hiszek senkinek. S egyszer csak jött az apósom, vele a Szolnoki Cukorgyár igazgatója, a munkatársai és a felügyelők. Közbenjártak. Az apósom, Kard László, diplomás agrármérnök, meglobogtatta a fölmentést az internálás alól. Tehát előbb nekünk mutatta meg a cséplőgépnél, csak aztán mentek át Szásztelekre, ahol Lugossi pártitkárt keresték. Csakhogy a feleségem kijelentette: nélkülem nem hagyja el a tábort. Nem válik el tőlem, és nem ír rólam alá semmi­lyen rendszerellenes koholmányt. Világos beszéd. Engem, mint csendőrt innen ugye ki nem vihettek. Ők sem erre vállalkoztak. Ha pusztul­nunk kell, pusztuljunk együtt – vigasztaltuk egymást. Már az is nagy csendességgel töltötte el szívünket, hogy a kislányom menedékre talált apósomnál. Második ott­honra.

Így aztán a fogságot választották.

Együtt, de az élet haladt tovább. A gépesítés a gazdaságban sem állt meg. ’51 ta- vaszán, ha nem is hirdették ki, de már traktornyeregbe ülhettünk. Az állatte­nyésztési ágazat kapuja is megnyílt előttünk. Ám nyugtalankodtam szakértelmem miatt. Mond-tam is Marosvári Lászlónak.

– Tudod, hogy szabó vagyok.

– Ne foglalkozz te azzal! Ne azon törd a fejed. Megtanítalak én egy nap alatt vezetni. És már fel is ülhettem a sztalinyecre Fiatal Istvánhoz. ’51 őszén a Méhes-háton szántottunk. Majd Fiatal Pista a kórházi ágyat nyomta jó ideig Debrecenben, így Vona Tamás traktoristát tették át Árkusra Borzasról.

– Nagy kiváltság volt az, hogy szabadokkal együtt lélegezhetett?

– Ha ketten szántottunk kint, úgy igen.

– S maga is vezette a normanaplót? Nem csalták el a teljesítményét?

Egy szusszanásnyi kényszerpihenőre megállunk. Lajos bá’ a gyógyszereit egy csupor teával fölhörpinti.

– Tamás megmondta, hogy más az ő normája, más az én normám és más a ke­zelőké. Őket a MEVIÉP küldte. Tamás fizetésének igazságosan én a  80 százalé­kát kaptam volna meg, de több lett! A két gyereké is, mert az egészet összeadta és ő fizetett. Így osztott.

– Disznóföld, Méhes-hát,  egyiket sem az árkusi nagymagtár mellé tették le. Ott kinn, ilyen messzeségben igazán a pacsirta szabadsága köszöntött magukra. Rendőr mégse kísérgethette a sztalinyecet.

– A célom is az volt, kivonni magamat a tömegből.

– De naponta visszajárt a földekről?

– A táborba? Nem! – értetlenkedik civil ostobaságomon.

– Az előbb még azt állította, hogy magától még a munkában se vált el a
fele­sége.

– Soha. Csakhogy őt meg én vettem magam mellé gépkezelőnek. Az igazság az, hogy a szerencse kezemre játszott, mert a MEVIÉP visszakérte a két kölcsön­adott fiút. A sztalinyecről viszont túl sok jót ne írjon! Télen? Ha felfagyott? De­hogy is hasítottunk már barázdákat.

Megbotránkozik tudatlanságomon, mert én meg a korabeli Szabad Nép győ­zelmi jelentésére hivatkozok, amikor majdhogynem országosan megünnepelték a 275. lánctalpas átadását.

– Ez? Elhasznált ócskaság volt. Hát nem a gyári szalagról legördült újakat irá­nyították Árkusra, Borzasra. E lánctalpasok már a második világháború előtt el­használódtak.

Ott az isten háta mögött, a fabódéban fohászkodtak-e istenhez a szabadulá­sért?

– Én mindig bíztam, de Tamáson kívül soha senkivel még bizalmatlanul se tár­gyaltam. Ő vele igen! Barátilag. Persze. Nála még egy disznót is hizlalhattam.

*  *  *

Szökött meg valaha is?

Csak Debrecenig. A kórházban látogattam meg a feleségemet. Mindig az első vonattal. Már jó előre megváltottam a jegyet Gyökérkútnál. Az egy árva meg­álló­hely. Ha egyenruhás bukkant fel, a fülkék közt mászkáltam. Este pedig vissza­osontam a táborba – kiadós gyaloglás után. Egy Esküdt nevű öreg éjjeli őr (ugyan­csak telepes) – tudott róla. A szájába rágtam. „Ha keresnek, a gyeptörést mérjük valahol a Köves-háton”.

– És odaadóan ápolták a feleségét?

– Nagyon. De ott feküdt egy rendőr neje is. Megzsarolt: „Látom ám az együtt­működést!”

Együttműködést? Kórházban?

– A látogatásra fogta, s azt is ráolvasta a feleségemre, hogy szimulál.

– Az orvosok – veszi át szót Erzsike pihentetőül – túljártak az eszén, mert in­kább kivették édesanya manduláját, s találtak nála egy gyomorfekélyt is, hogy a rizsföld jéghideg vizében szerzett súlyos szívelégtelenségét gyógyíthassák. Külö­nösen dr. Papp Ottó városi belgyógyász és az osztályvezető főorvos tett ki magáért, de ők se lehettek túlságosan biztonságban a rendőrfeleségtől.

Ez a pech!

– Csaba! Azt nem tudja-e véletlenül, hogy annak idején Árkusra ki járt ki? Me­lyik doktor? Nála is jelentkezni kellett. Az én fiatalasszony édesanyámat a mocskos végigtapogatta. Meggyötörte, épp hogy meg nem erőszakolta. A rendőr meg csorgó nyállal az ajtóból nézte.

Engedély nélkül, kintről rokonok szöktek be?

– Nagyapa többször is.

A fényképét nézegetjük. Tekintélyes, magyaros arcú, javakorabeli férfiú. A be­csületesség szinte lerí róla. Mintha rám vetné tekintetét, ám Erzsike egy másik fényképről szomorú történetet olvas le. Patyolatfehér ruhácskájában a Nyugati-fő­csatorna hídján a korlát előtt álldogál. Hároméves.

– A ruhácskát egy tündéri kis öregasszonnyal bent varratta édesanyám meg­le­petésül, ha jövök. Azzal rohantam vissza nagymamámhoz, hogy „Nézd csak! A néni adta”. Hát édesanya nagyon odavolt tőle. Rettenetesen sírt.

Hol játszódott le a jelenet?

– Az őrs épületében. Anyámat annyira megviselte, hogy lelkileg egész életé­ben nem bírta feldolgozni. S azt tudja-e? – kérdi tőlem Erzsike – apámék ahogy halad­tak a szántással Füredkócs alá, a tanyasiak tojással, tejjel túróval álltak ki az útra. Néhány forintot csak összeadtak rá a sovány árkusiak. Anyám kelengyéjét kimene­kítették, a cukorgyári felügyelők gépkocsit küldtek érte. A tiszacsegei gátőr a töl­tésre rakta ki a tejeskannát a „népnyúzóknak” a kegyetlen téli, ártéri fairtáskor. Ennyit a népről.

Végtére is, kinek a kezében suhogott a kormánypálca Árkuson?

– A kiscsizmáséban. ÁVH-s tiszt volt. A nevét nem tudhattuk.

– Tulajdonképpen a gazdaság vezetőjét, urát tiszteltük benne. Szokása volt, hogy a kiszemelt telepest szembe állította fölsorakozott tömeggel. Engem is kiállí­tott a placcra a feleségemmel együtt.

– Lőrincz Sándort leváltottuk! – Fejedelmi többesben beszélt. – Maga az asszonnyal kimegy a helyére Faluvéghalmára. Kocsis-brigádvezetőnek. Érti!

– Megértettem, de a lovakkal nem tudok bánni.

– Három napra a barakkba zárt, majd „kinevezett” kaszálási csoportvezető­nek. Fogtam a kaszát én is, mert olyan magasra tolta fel a norma mércéjét. Besegí­tettem. Hadd gyűljön a rend a brigádnak.

*  *  *

Hogyan bukott ki, hogy kik fülelnek?

– Sorolom mindjárt! A sógornőm éppen férjhez ment. A feleségem egy csa­pat asszonnyal Faluvéghalmán gyógynövényt gyűjtött. A hajladozásban felsóhaj­tott:

– De jó volna a lakodalomban ott lenni! – Este az ÁVÓ-s Bojti (az a vadál­lat) hívatta az őrsre. Mindig az őrsön ütötte-verte a „klienseit”.

– Mi az? Hallom, szökni akart! Megismertessem a veséjét a gumibottal?

A feleségem magyar asszonyként viselkedett. Méltósággal.

– Úgy üssön meg, hogy az én apám keze idáig ér!

Meghökkent.

– Hát ki a maga apja?

– Tudja meg Kenderesen! A tanácstól.

Így csak kikergette.

– De kitől tudta meg Bojti – üt szöget az én fejembe –, hogy Faluvéghalmán mit beszélnek? Odáig csak nem hallgatózhatott.

– Vöröséktől, egy kitelepített párttitkár anyósától, mert szedegette ő is a gyógy­füvet Faluvéghalmán.

A reszkető kéz erélyesen ragadja meg a füzetlapot. Előre elkészítve! Nekem.

– Besúgók: – bök rá – Czipót, Haracsi. Csólig tagadja azóta is. Már nyilat­kozott állítólag.

S ha rávették őket? Valamivel.

Az élő emlékezet hallgat. Nem hatódik meg. Az utolsó napokhoz érkezünk, a „táborbontáshoz”.

– Emlékszem. A feleségem nagyon szeretett volna a barátnőjével beszél­getni. Tőlem kéredzkedett el.

– Tamás! – vállalom a felelősséget, te menj haza Iványba, én az asszonyt el­eresztem. – Így indult el, s haza is ért Árkusra, de reggel Brankovits rendőr kiadta az ukázt: tíz asszony gyűjteni megy Szásztelekre. S beosztotta közéjük őt is. Én lekentem a motort, s hajnalban ballagtam vissza.

– Nélkülem egy tapodtat sem, csak együtt. Vagy gyűjtök én helyette! – alku­doztam. A rendőr tűrte.

– Na, jöjjön! – Amint boglyázok az egyik asszony odasomfordál hozzám, de már eltörött a mécsese.

– Csőke Béla – mondja szipogva – a sarkunkban jár és szívja a vérünket, mint a pióca, azzal, hogy „majd a húsotokkal zsírozzuk meg a nagy Hortobágyot, itt fog­tok megdögleni”.

– Nem úgy van az! – nyugtattam – Csőkét meg azzal torkoltam le nagy ár­tatla­nul, hogy sokkal hamarabb megszabadulunk, mint gondolná. – Nem vettétek észre – avattam be –, hogy Árkuson villanyszerelőnek öltözött angol kémek járják a tá­bort, amikor mi kinn, a mezőn vagyunk.

Nem amolyan messiásvárás terjedt el?

– Nem! – köti az ebet a karóhoz Keserű Lajos, a dolgos csendőraggastyán.

S ezen a napon ugrott a kútba egy öregember.

– Czipót fedezte fel azt is. Az egyeki temetőben, vagy annak az árkában han­tolták el? Erről nem állíthatok semmit felelőséggel.

S ki hozta meg a régen várt nagy újságot?

– A szásztelki párttitkár öccse. Ekkor már Csőke is befogta a száját, de csak nem állta meg, hogy ki ne szedje belőlem. Már bácsizott!

– De, ki árulta azt el Lajos bácsi, hogy…

– Hát a falnak beszélek én? Azok a villanyszerelők valóban Árkuson voltak. Azt ígérték, hogy visszajönnek a vályogházba bevezetni a villanyt.

– De hát ez csak ugratás volt. Nem?

– Mondom, hogy nem, de a pusztán úgy eltűntek, mint szürke szamár a köd­ben. – S akkor újból megjött Lugossi egy másik hírrel. „Aki akar, az maradhat, mert az állami gazdaság küszködni fog munkaerő híján”. Már kért és ígért.

*  *  *

S maga, hogy döntött?

– Majd meglátom! Előbb hazaröpítem a családot, s ha közelebb tudok elhe­lyez­kedni – fogadtam meg Tamásnak – úgy már csak látogatjuk egymást. Így aztán Berkes Jóska, a gépműhely nagyon rendes főnöke, vontatót adott alánk, s nagy ne­hezen, de hazapöfögtünk. Itt-ott elakadtunk. Apósom és a rokonság patronálásával sem sikerült azonban valamire való állást szereznem a környéken. Ugye Kenderes Kunhegyest bő­ven ellátta munkásokkal. A Csorbai Állami Gazdaságban a főagro­nómus és az igazgató biztatott, de aztán két nap múlva sajnálkoztak, mert nem ta­gadták: a párt­titkár befújta, honnan érkeztem. Így aztán vissza Árkusra biciklivel.

Te jó isten!

– Karcagtól Berekfürdőn át a nagyiváni legelőn tekertem Faluvéghalmáig. Alá is írtam a szerződést a gazdasággal, de már szabadként. ’53  augusztus végétől ’57-ig.

Oda-vissza, az legalább 80 kilométer.

– Csak hetente! Tarisznyáztam. Odahaza maradt egy kis tartalék, abból. Majd rájöttem, ha vonattal megyek haza Debrecenből Kisújszálláson át vagy hazul­ról vissza, úgy hamarabb, közelebb.

A kiszipolyozóival összeakadt-e? Pályázott-e rájuk?

– Többé soha! Ennek az volt a jó oka, hogy Vona Tamás mindig a fabódénál várt, a földeken.

S ha egy jó hónapja volt, mennyit vitt haza?

Majd’ hanyatt lök a meglepetés.

– Ötezret is.

’54-ben, ’55-ben? Ez több mint három pedagógus bére. Túlórákkal együtt. Ke­serű Lajos 210 százalékot teljesített akkor. Nem azért, hogy a csendőr megmu­tatja: ki a legény a rizstelepgáton, habár a MEVIÉP friss földmunkáját éppen Ke­serű Lajos és Vona Tamás bontotta el a botcsinálta mérések miatt. A Hortobágy védte­len ősi szikeseit így tette tönkre Hegedűs András, a „népszerű” földművelési mi­niszterhelyettes, no meg Rákosi főtitkár gazdasági képzelgése: „Holnapra meg­for­gatjuk az egész világot”. Helyette a nehézekék forgatták fel a talajt, s ha azt még egyszer visszaborították, a vékony kis termőréteg összekeveredett az agyaggal. Tönkrement.

A Keserű Lajosok, a Vona Tamások éjt-nap hajtottak. Őrült teljesítményeik­kel válaszoltak az 5 éves terv parancsnokainak.

– Már meg az volt a vörös posztó a részeges MEVIÉP főnök szemében – rakja fülembe a bogarat Lajos bá’ –, hogy a többi traktoros egy csendőrtiszt miatt nem tud majd keresni. – Lekopogja – Holott cédulát húzatott velünk Berkes József, a gaz-dasági gépműhelyfőnök. Miért? Igazságosan a szerencsére bízta a jól fizető munkák elosztását.

A csöndes sztahanovizmusig sztalinyecezőt már meg a kiváló teljesítményé­ért leckéztették. Erkölcsi lesállásból, de ő fel se vette. Spórolt a kenderesi Kossuth ut­cai házikóra, ha már –  noha törvény írta elő! – azt a 10 ezer forint letelepedési köl­csönt megtagadták tőle. A kötelező 5 ezer forint fájdalomdíjat is, ami pedig minden felszabadított telepesnek járt.

– Nincs ráutalva! –  írták meg neki hivatalból.

Később a munkatábori, robotesztendőket nagy-nagy utánajárással igazolták.

– Előbb jócskán meghiányosítva – számolgat Erzsike. Persze nem ment könnyen a visszailleszkedés a normális kerékvágásba nekem se, noha nincs, nem is volt telepes múltam.

Szülei 50. házassági évfordulós, újraesketési fényképében gyönyörködik.

– Azért mekkora jóvátétel, hogy ilyen sokáig élhettek együtt, de mint a ga­lam­bok. Az én üldöztetésem nem ilyen nyíltan tört a felszínre, de azért a főiskolai fel­vételiken rendre elcsúsztam, az előírt pontszám miatt. Hagyjuk! Humán művelt­sége-met szerencsére nem tudták elorozni. Tíz évig zongorázni tanultam. Imádom a köl-tészetet, az olvasást, a színházba járást. Apuhoz naponként járok, Szolnokról. Jól összeférünk emlékeinkkel, csak ne lenne annyi tévedés a velünk „törődő” írá­sokban.

Igaz! A fölszínt kapargatni könnyű, ásni a nehezebb!

*  *  *

Keserű Lajos megint megmarkolja följegyzését, a füzetlapot.

– Akiket megvertek:

Kurucz Vendel. Tábori szakács volt, leváltották. Az őrsre külön főztek.

Orsó Mátyás.  Soha nem szólt róla, a szásztelki kertészetben dolgozott. Ő se tárgyalt soha senkivel.

Dr. Balázs Rudolf. Mert ügyvéd volt.

Biacs János. Kékre-zöldre, mert jó gazda volt Somogyban.

Vlasics Rémusz. Mert Bojti rávette őt is, írjanak haza, küldjenek cso­ma­got, bort. Megjött. A rendőrök ott helyben benyakalták. Reggel odaálltak egy po­hárral és töltöttek a címzettnek. A demizsont kivitették az Árkus partjára.

– Nem ihattok többet gazfickók!

Hát ez a Rémusz bácsi odasúgta a mellette állónak: Te, ez sima víz, még szaga sincs. Ekkor estek neki, mert eszükbe jutott egy másik bűne is. Rémusz bácsi le­venteoktató volt, tán Zákányban.

Kincses Jóskával se kivételeztek. Agyba-főbe verték. Nem tudni, miért? Az épít-kezésnél dolgozott.

A Sáfár családot se hagyták ki az ütlegelésből. A két idős öreget, de a 15 éves unokájukat, Imrét és a kislányt is berendelték az őrsre. Kíméletlenül.

Embersics Györgyöt is megdolgozták. Magyarosított nevét rühellték. Fiát, Gé­zát, a pécsi egyetemistát rábeszélték, hogy menjen el a távoli Meggyesi-csár­dába borért, mert már nemigen kaptak hitelbe sehol. Az a nagy erős fiú visszajött. Szól­tak neki. „Apádat meg bevitték az őrsre”. Az úgy megrázta az ajtójukat, hogy majd’ kiesett a helyéből.

Gróf Széchenyi Frigyest összetörték, de már, amikor megérkezett, olyan bor­zalmas állapotban volt, mint aki meg akar halni. A gazdaság gyorsan a debreceni kórházba vitette.

– És magát Bojti nem verte meg?

– Próbált, amikor behívatott. Miért? Azt akarta hallani tőlem, hogy a 18 éves gróf Széchenyi Sanyika lazsál, ugyanis nálam volt gépkezelő.

S mi volt az ürügy?

– Megkérdezte: dolgozik ez a kékvérű?

– Elvégzi a munkáját rendesen.

– Akkor is, ha a maga veséjét megsimogatom? A bothoz nyúlt.

– Úgy üssön meg – mondtam –, hogy azonnal meghaljak, mert a következő ütés az enyém lesz,  azzal ami a kezem ügyébe kerül. És magának vége.

Hát nem ütött. Elengedett.

Tudja mivel kínozták a Sanyikát? Mint kiváló lovast. Azzal, hogy kizavarták Faluvégre kondásnak, Pentezugba juhásznak. Árkuson megtették latrinakezelőnek, csak a lovak közelébe ne kerüljön. Végül, amikor felszabadult a tábor, öngyilkos­ságot követett el, mert mindenáron Tarnócra akart hazamenni. Azt viszont megtil­tották. Áldott jó lélek volt, az asszonyok mostak rá.

S hová tűntek a főtisztek?

– Debrecen katonai parancsnokát sose láttuk viszont. A többieket (az is le­het, hogy letagadták a rangjukat) előbb-utóbb kiemelték.

*  *  *

Egyszer aztán csak hazament Diósviszlóra.

– Édesanyámhoz. Odahajtotta – tán a lelkiismeret-furdalás – Czina Józsefet, a főelvitetőt. „A bocsánatod nélkül nem tudok meghalni”. Nem barátom! Én neked soha meg nem bocsátok, élj örökké. S menj keresztül minden szenvedésen, amit Árkustól kaptunk. Kizavartam, hiába ígért fűt-fát, hogy rám hagyja a házát, a föld­jét. A bátyám szólt rám, feddőleg: „Már megint túllépted a határt”. De hadd di­csérjem meg a Czina feleségét, mert csomagokat gyűjtött a faluban. A levélben ott állt az aláírások között az ő neve is.

– S mi lett az „öltönyös” párttitkárral?

– Hosszú Laci disszidált. Öngyilkos lett. Egyébként egy húron pendült ő ’44-ben a nyilasokkal is.

– Kovácsot említette még a „fogadóbizottságban”.

– Amikor megtudta, hogy fölszabadultunk, fölakasztotta magát.

Erzsike – még mindig nagy kő nehezedik rá – megkönnyebbülten kuncog.

– Apunak is a párttitkárt kellett megpofozni.

*  *  *

S álljon itt végül a Horthy-epizód, amely ugyan röpke, de megér egy kismi­sét.

– Találkozott a kormányzóval?

– Gödöllőn. A hivatalos nyaralását ott töltötte. Az nagyon nehéz szolgálat volt! – Sopánkodik.

– S mi volt abban a nehéz annak, akit a frontra dobtak, aki nyilaspárt-felvo­nu­lást zavart szét, aki a zsidóknak enni adott?

– Aj, hát mi a főméltóságú úrra vigyáztunk! Mint a szemünk fényére!

– Nem értem.

– Mindig jöttek hozzá a kabinetirodától, a vezérkartól. Ő meg ugye csak fo­gadta ezt a nagyembert is – azt a potentátot is. Kenderesre kértem magam a külö­nít­ménybe. Ide a kormányzó úr magánnyaralásra utazott.

Megszólította?

– Hogyne! Éjszaka, a kastély parkjában szétszóródva csak a zseblámpákkal kö­rözhettünk. Valóban a csend őrei voltunk. Így adtunk jelet egymásnak. S éjjel ket­tőkor nyílt az ablak:

– Fiúk, milyen idő van?

Hát mit csinált ilyen későn?

– Írta az emlékiratait. Rendezte. Május végétől, augusztus közepéig.

Hányan vigyázták?

– Negyvenketten!

S amikor véget ért őfőméltósága nyaralása?

– Felsorakoztunk. Megköszönte a munkát. Kezet fogott. Elköszönt.

Szeretik őt a kenderesiek?

– A fél ország.

Visszakérdez:

– Hát látta az újratemetését…?

 
Szalai Csaba költő, újságíró, író. Az Írószövetség tagja. Debrecenben él. Aktuális munkája: Debrecen 1944. júniusi terrorbombázása történetének földolgozása.



* Részlet a szerző Cigánykaraván indulj! című, a Hortobágyra kitelepítettekről szóló, rövidesen megjelenő könyvéből.






Lap tetejére          Előre