Jászkunság 2003 - almanach





Vissza          Tartalom          Címlap          Előre





A magyar színházművészet
nemzeti kincs

Dr. Szikora János 2003. január elsejétől a Szolnoki Szigligeti Színház ki­ne­ve-zett igazgatója. 2002. őszétől megbízott igazgatóként irányította az intéz­ményt. Rendezőként dolgozott Pécsett, Győrben, Miskolcon, igazgatóként Eger­ben, majd ismét Pécsett, aztán a Szegedi Nemzeti Színház művészeti vezetőjeként. A főváros­ban elsősorban a Vígszínházhoz kötődött, ám felsorolni is sok volna azon játszó­helyek szá-mát, ahol rendezett.

– Milyen esély és milyen veszély vár a magyar színházművészetre az Eu­ró­pai Unióban?

– Amint a társadalmi élet más szereplői számára, 2004 a színház számára is egyszerre kelt reményeket és szorongásokat. Reményeink azokból az előnyökből táplálkoznak, amelyeket a csatlakozás kétségtelenül kínál. Szorongásaink pedig azokból a negatív hatásokból fakadnak, amelyek a csatlakozást követően várhatóan elérnek bennünket.

A művészek számára egyébként a határok lebontása (politikai, jogi, gaz­dasági értelemben) nem hat az újdonság erejével, mert a kultúra képviselői e hatá­sokat már rég lebontották. A művészek a világ valamennyi országában egysé­ges kulturális iden-titással rendelkeznek. Az alkotóművészeknek és az alkotásoknak soha nem volt szükségük ,,útlevélre”. Aki akart, eddig is épített kapcsolatokat. A kapcsolatok egy része pénz nélkül is ragyogóan működik, másik részükhöz viszont pénz kell. A színház ez utóbbiakhoz tartozik.

– Kezdjük a reményekkel!

– Az Európai Unióhoz való csatlakozással olyan pályázati pénzforrások nyílnak meg, amelyektől eddig el voltunk zárva. Példaként említhetem a Kultúra 2000 el-nevezésű, nagyszabású pályázati lehetőséget, amelynek keretében valóban komolyan próbálkozhatunk. Azt is látnunk kell azonban, hogy a pályázati rend­szerben osztogatott európai pénzforrások megszerzése, utólagos elszámolása hihe­tetlenül bonyolult és bürokratikus, vagyis nehézkes és időigényes. Nagyon alapos tervezést, hosszú, aprólékos előkészítést és sokszoros ellenőrzést jelent. Tudomásul vesszük, hogy ez a bürokratizmus nem önmagáért való, hanem az igazságosság je­gyében elengedhetetlen, no és persze azért, hogy megelőzhetők legyenek a visszaélések. Ám ez a rendszer semmiképpen sem kedvez a spontán alkotói folyamatoknak és a színházi alkotás frissességének. Tulajdonképpen ennyivel el is fogyott az előnyök sora!

– Félelmek, szorongások…

– A szorongások egy részének oka, hogy szinte törvényszerűen fölerősöd­hetnek azok a tendenciák, amelyek a színházi alkotásokat is piacra kívánják dobni. A színházi alkotások piacra dobásának koncepciója, nem kizárólag az olcsóság, a kommercializá-lódás miatt sántít, hanem egyszerűen azért, mert a mai magyar, kelet-európai piacunkon kevés a fizetőképes vevő! A színházművészek hosszú ideje igyekeznek tudatosítani a közvéleményben azt a szakadékot, ami a színházi alkotá­sok költsége és a szín­házjegyek ára között tátong. A piactól való félelem reális oka az, hogy ha Magyar­országon a színházjegyeket annyi pénzért kellene értékesíteni, amely a színház működését fedezi, a jegyeket egész egyszerűen nem tudnánk el­adni. A mai Ma­gyaror-szágon ugyanis igen kevesen engedhetnék meg maguknak, hogy 20-30 ezer forintot ,,dobjanak ki” egy színházjegyért.

Szorongásaink másik oka attól való félelmünk, hogy a Magyarországon mű­ködő színházi intézményi struktúra támogatásából az állam kivonul.

– Nyugat-Európa országaiban szinte kivétel nélkül hiányzik az államilag dotált egységes színházi rendszer…

– Éppen erre célzok. Attól félek, hogyha tekintetünket állandóan nyugatra vetjük – márpedig onnan példát hozni igencsak divatos –, egyszer majd föláll egy lelkes magyar honatya és nagy ékesszólással fölveti annak az előnyét: mennyit spórolhatna meg az állam, ha nem tartaná el a színházakat. Könnyű lesz sikert aratni ezzel a fölvetéssel, hiszen az elvonásból látszó­lag anyagi előny származik, hivatkozásul pedig ott van Európa. Senki sem fogja megkérdezni az állástalan francia, angol, német színészeket és rendezőket, hogy véleményük szerint az ottani rendszer jó-e vagy sem. És azt sem fogják figyelembe venni, hogy a magyar színházi intézményrendszer olyan nemzeti kulturális kincs, amely minket – e közepesen szegény országot – szellemi javakban a legelsők közé helyez Európában.

– Többletforrásként megnyílnak az említett pályázati lehetőségek…

– Valóban. Ám jó tudni, hogy minden egyes pályázat legfeljebb hozzájárul a költségekhez harminc, negyven, a legjobb esetben ötven százalékkal és a fennma­radó hetven, hatvan, ötven százalékot elő kell teremteni: bevételekből, reklámok­ból, támogatásokból.

– Szponzoráció…

– Szponzorációra és szponzorokra legtöbbször olyanok hivatkoznak, akik hűvös irodájuk mélyén, székükben elégedetten hátradőlve elméleti tanácsokat osztogatnak és nem élnek, sohasem éltek a mindennapok valóságában. Így nincse­nek tisztában azzal, hogy a gazdasági élet szereplőit az állam túlságosan ,,lefeji”. Hihetetlenül kevés az a megmaradó pénz, ami a vállalkozók, a vállalkozások nye­reségéből kultúrára szánható. Ugyanakkor e pénzre ácsingózik a sportoló, az óvoda, az iskola, a kórus, a szakkör, az idősek otthona. Cinikusan álnaiv elképzelés, hogy a reálisan számba vehető, így-úgy összekunyerált, összeügyeskedett pénzforrások számotte­vően gyarapíthatják a színházat. Természetesen akadnak szponzorok, léteznek szponzori pénzek; párszázezer forint erejéig. Ám ezekből még ,,szaloncukorra” sem telik, nemhogy karácsonyfára”! Pedig a színháznak minden este meg kell ajándékoznia közönségét! Nem elég profi módon előadni, minden alkalommal oda kell varázsol­nunk a csodát is!

– Mennyire közeli a veszély?

– Ezt egyikőnk sem tudja! Ám azt sejtjük, hogy 2004-ben felgyorsulnak a tár­sadalmi életet szabályozó azon gazdasági, jogi  folyamatok, amelyeknek lehet­séges következményei visszafordíthatatlan változásokat indíthatnak el. Természe­tesen nem képzeljük, nem képzelem azt, hogy 2004-től megszűnik a magyar szín­ház. Nem! De szépen, lassan, olykor észrevétlenül átalakul a társadalom működé­sének és működtetésének egész mechanizmusa, amely változás lépésről lépésre be­darálja, megsemmisíti az egész jelenlegi színházi intézményrendszert. Hogy 2004-ben el­kezdődik valami, az egészen biztos. Hogy aztán az erózió két-három év, vagy hosszabb idő, azt ma nem érdemes találgatni. Nem is az a fontos! De a bomlás fé­lelmetes lehetőségét nagyon is komolyan kell vennünk és megpróbál­kozni a meg­előző lépésekkel.

– Mit tehetünk?

– Először is; ne privatizáljuk a színházakat! Őrizzük meg színházainkat, őrizzük meg a magyar színházművészetet. Merjünk abban hinni, hogy Európának nem majmok kellenek, hanem önálló, egyedi gondolkodásukat megőrző nemzetek. Másodszor: a mai magyar színházi intézményrendszerben jelöljük ki a megőrzésre érdemes vonásokat. Ahogy az állam törvényben biztosítja kultúrkincseink megőr­zését, ugyanúgy törvényben kellene garantálni a magyar színháznak, mint nemzeti és európai kultúrkincsnek a megőrzését.

– Ki tegye meg az első lépést?

– Nyilvánvalóan a színházi szakma! Vagyunk néhányan – nem túl sokan –, akik egy ideje már verjük a dobokat: kollégák ébresztő! Tehát, hangosan kiáltom, hogy a ma még csak szendergők is meghallják: egész jövő életünk múlhat azon, hogy a saját jövőjük iránt érzéketlen színházi emberek időben fölébrednek-e. 






Lap tetejére          Előre