Jászkunság 2003 - almanach





Vissza          Tartalom          Címlap          Előre





Bellon Tibor:

Néprajzos szemmel vizeinkről

(Nemes Gerzson emlékére)

A vízért, a víz ellen. A Tisza-völgy múltja, jelene és jövője. Tudományos tanácskozás a megyeháza dísztermében a 100 éve született Nemes Gerzson emlékére. Szolnok, 2002. október 17. Bellon Tibor a neves alkalmat már nem érhette meg. Hozzászólása a tanácskozásra megjelent kiadványban vált közkinccsé.

A Tisza völgyének elmúlt években történt katasztrófái (árvizek, szennyező­dé-sek, aszályok) újra ráirányították a figyelmet a folyó gondjaira. Különösen a romániai ciánszennyezés sokkolta mind a szaktudományokat, mind a közvéleményt itthon és külföldön egyaránt. Intenzív vizsgálódások indultak, hogy a felvetődő kérdésekre biztonságos válaszokat adhassanak a kutatók különböző témákban. Ma­gam negyedik évtizede járom a tiszai tájakat, annak is elsősorban az alföldi térsé­geit. Történeti-nép-rajzi vizsgálódásaim és a szakirodalmi ismeretek révén lassan körvonalazódik az a kép, amely ökológiai, történeti, gazdaságtörténeti és néprajzi szempontok érvényesítésével rajzolódik ki.

A tájhasznosításnak a Tisza völgyében jól meghatározó periódusai vannak, me-lyekben a történeti események a gazdasági kényszerítő változások, egyszóval az ant-ropogén hatások következtében alakultak. A trianoni határokkal széttördelt egy­séges ökológiai rendszert az elmúlt évszázad történései nagymértékben megvál­toztatták. A vízgyűjtő területek nemcsak politikailag szakadtak el a síkvidéktől, de az eltérő gazdasági érdekek is széttördelték a korábbi egységet. A közel egy évszá­zada folytatott mérhetetlen erdőirtás, az ipartelepek korszerűtlen állapota, a lé­lekszámban megszaporodott városok kommunális szennyvize mind ennek az öko­lógiai rendszernek a kárára van. Hazánk – amellett, hogy maga is részt vesz ezek­ben a nemkívánatos folyamatokban – mint alvízi térség sokszorosan szenvedi a rázúduló ,,áldást”.

A történeti és néprajzi tapasztalatok, a terepgyűjtések és a források tanulmá­nyozása megerősített abban, hogy a Nagy Magyar Alföldön – a Tisza és mellékfo­lyóinak alföldi vízrendszerében – a hagyományos paraszti gazdálkodás szerves folytatása egy több évszázados, évezredes fejlődésnek. Ennek meghatározó elve, hogy a természettel együtt kell élni.

A folyamatosan feltöltődő medencébe a folyók nagy mennyiségű hordalékot hoznak. A meglassúdó víz igyekszik megszabadulni terhétől, és ahol tudja, lerakja. A szabálytalan folyók a síkvidéken természetesen változtatják medrüket, alakítják környezetüket. Az ember részben ehhez alkalmazkodva részben a folyamatba bele­avat­kozva a maga számára kedvező körülményeket teremtett azzal, hogy a folyó útjába akadályokat gördített, illetve a maga céljainak szolgálatába próbálta állítani az áradó vizeket. Ezt a folyamatot a fokgazdálkodás szóval lehet kifejezni. A lefű­ződő holtágak és a távolabbi mélyedések a fokokon, ereken keresztül kapcsolódnak egymáshoz. A fok a magaspartba vájt természetes vagy mesterséges, ember alkotta csatorna. Az egész medencében jellemző a különböző réteket, tavakat, sőt távol levő folyókat is összekötő erek, fokok, ásások, ásványok rendszere. Ennek szabá­lyozott működtetését értelmezem fokgazdálkodásként.

Az utóbbi évek régészeti, néprajzi érdeklődése, elsősorban Andrásfalvy Bertalan idevágó kutatásai adtak határozottabb formát az eredmények megfogal­mazásá-nak. Legyen szabad Takács Károlyra hivatkoznom, aki a Kisalföldön kutat. Megálla-pítja, hogy az Árpád-korban a Kárpát-medence alföldi területein az újkori vízépítéseket évszázadokkal megelőzően már létezett egy egységes elvek szerint működő vízügyi rendszer, amely a középkor végén pusztult el. Úgy tűnik, hogy nem pusztán egy rendszerről beszélhetünk, hanem ennél összetettebb környezeti beavatkozásról van szó. A szerző összeveti a korai vízi munkálatokat a múlt száza­dival. A két rendszer között lényeges különbségeket lát. Míg a mai törekvés, hogy a felszíni vizeket minél gyorsabban vezessék el, addig a középkor emberének célja: minél több helyre eljuttatni az áradások vizét. Ezzel megakadályozhatták a pusztító árvizeket, a magasabb, másra használható területek elöntését. Az ember kezébe került a vízszint szabályozásának a lehetősége.

Az árvízkezelés mellett a csatornarendszernek fontos funkciója volt a terü­letek víztelenítése. A víz a térségben folytonos mozgásban volt, melynek két leg­fontosabb haszna a tógazdaságokban (halászat) és az öntözésben érhető tetten. A rétek, legelők a leginkább vízigényes kultúrához tartoznak. A termékenyítő iszapot is hozó víz tehát gazdasági hasznot hajtott a működtető közösségeknek. Minden bizonnyal ezen az úton járva a történészek, régészek, hidrológusok, ökológusok, gazdaságtörténészek, néprajzosok és más, a szakterületen érdekelt kutatók összefo­gásával a középkori vízhasználati, ökológiai rendszerek működéséről a jövőben sokkal alaposabb ismeretünk lesz.

Áradáskor nemcsak a víz, de az ívó hal is bejutott ebbe a belső vízrend­szerbe. Az árterek megcsendesedő, táplálékban gazdag vizeiben nagyon kedvező lehetőségek teremtődtek a halivadékok szaporodására. Amikor a folyó apadni kez­dett, az árterekről a fokokon keresztül a hal igyekezett vissza az élő vízbe. Ezt re­kesztésekkel akadályozták meg. Halmegállító rekeszeket építettek úgy, hogy a fe­lesleges víz kifolyjon. Szilágyi Miklós kutatásai azt is bizonyítják, hogy az áradá­sok és a halbőség nagyon szoros összefüggésben van. Ha az áramlás elmarad, nincs, vagy alig van zsákmány.

A legeltető állattartás hasznáról is szólni kell. A 13-14. századra az Alföld a pusztásodás következtében létrejövő kiterjedt legelőkön a jól értékesíthető húsállat, a magyar szürke szarvasmarha jelentős gazdasági haszonnal is járó tenyésztése év­századokon keresztül megteremtette az alföldi mezővárosok gazdasági felemelke­dését, virágzását. Az árvizekkel öntözött hordalékkal telkesített legelőkön kitűnő minőségű fű nőtt, mely a göböly vagy sőretartásban és a téli takarmányozásban egy-
aránt meg­határozó szerepet játszott.

Számottevő volt az erdőség is tájunkon. Az árterek jellemzője ma is a magas-partokon, övzátonyokon megtelepedő (galéria)erdők zöldellő sávja. Számos mesterség művelői, többek között bognárok, ácsok, malomácsok, kerékgyártók, asztalosok az erdőkből nyerték az alapanyagot munkájukhoz. Az ártéri tölgyerdők­nek még más hasznuk is volt: a makktermésük. A kukorica térhódításáig makkon híztak a sertések. A Felső-Tisza-vidéken volt/van még egy ,,erdőtípus”, a gyümöl­csösök. Ma már csak nyomaiban találhatók az egykor kiterjedt szilva-, alma- és dióerdők, azaz az ártéri gyümölcsöskertek.

Az ármentesítések, folyószabályozások következtében a mentett részeken erő-teljes mezőgazdasági művelésbe fogtak az új tulajdonosok. Hamar rá kellett azonban jönniük, hogy nem minden föld alkalmas a művelésre. A pihent, kotús földek néhány évig ontották a búzát, aminek a 19. század végén különösen jó piaca volt. De utána kilobbant a föld termőereje, ahogy a régiek mondották, erőteljesen visszaesett a terméshozam. Sok helyen abba is hagyták a szántóföldi hasznosítást. Visszaállították a legelőket. Azonban hiányzott a területről a víz. A száraz klímájú Alföldön egyre gyak-rabban ütötte fel a fejét az aszály.

A szabályozás és ármentesítés, a mocsarak lecsapolása mindenképpen elő­nyösen hatott az ország fejlődésére. Lehetővé vált az út- és vasúthálózat kiépítése, a modern kereskedelem alapjának megteremtése. Mindez a mezőgazdaság gyöke­res át-alakulását is siettette. A szántóföldi kultúrák területe jelentősen megnőtt, új ipari növények (pl. a cukorrépa, dohány) és kertészeti kultúrák (hagyma, káposzta, paprika) jelentek meg a mentetlen részeken. A föld népességeltartó képessége nö­vekedett. A terményeket könnyebb lett piacra juttatni. Az ország újra bekerült az európai gazdasági vérkeringésbe. Mindezek alapján újra fogalmazhatjuk a kérdést: átok vagy áldás volt-e a múlt idők embereinek tudására, tapasztalatára – a hagyo­mány szavára – támaszkodnunk. Ennek ismeretében tervezzük a tiszai Alföld jö­vőjét – a természet erő-it tiszteletben tartva, emberi alázattal, mai tudással a tájban élők hasznára és javára.

 Dr. Bellon Tiborról lásd dr. Szilágyi Miklós írását az előző oldalakon. 






Lap tetejére          Előre