A dél-svédországi magyarok családi lapja
4. évfolyam 14. szám 2003/1
Történelem
Geiger László: Svéd történelem... (5)
(kivéve az unalmas részeket)
     Gusztáv Vasa halála után fia, XIV. Erik (1560-68) foglalta el a trónt. Hogy miért éppen a XIV. lett, arra Johannes Magnus az utolsó svéd katolikus érseknek a svéd királyokról szóló, latin nyelvű krónikája (1554) adja meg a választ. Johannes Magnus szerint Noé unokája, Magóg, 88 évvel az özönvíz után érkezett népes családjával Svédországba. Magógnak - Ady Endrét nem számítva - öt fia volt. A legnagyobb fiú, Suenno, a svédek tulajdonképpeni ősatyja, kinek halála után fivére, Ubbo lépett a trónra. Nevéhez fűződik Uppsala városának megalapítása. Harmadikként Siggo uralkodott, aki Sigtuna városát alapította meg, és így tovább. A hazafias érzelmektől fűtött olvasók örömére Johannes Magnus nyolc Károlyt és tizenhárom Erik királyt számolt össze. (Az első tucat Károly és Erik a mondavilágban élt.)
     Eriket Göteborg mellett érte utol apja halálának híre. Éppen úton volt Angliába, hogy személyesen kérje meg I. Erzsébet királynő kezét. (A protestáns Erzsébet VIII. Henrik és Boleyn Anna leánya volt. A protestáns világ jó szemmel nézte volna a házasságot.) Mire Erik visszaért Stockholmba, János öccse megszervezte már a temetést. A téli sötétségben hatalmas gyászmenet vonult a stockholmi palotától az uppsalai dómig.
     Fél évre rá az uppsalai dómban koronázásra gyűltek össze a rendek. Eriket szentelt olajjal felkenték, fejére helyezték a Hollandiából rendelt aranykoronát, és kezébe nyomták a koronázási jelvényeket: a jogart, a birodalmi almát, a birodalmi kulcsot és a kardot. (A koronázási kellékeket évente egyszer, az országgyűlés megnyitó ülésére, kikölcsönzik a stockholmi királyi palota múzeumából.) A napokig elhúzódó ünnepségek alatt először neveztek ki Svédországban grófokat és bárókat.
     A humorérzéktől teljesen mentes XIV. Erik (1560-1568) nyolcéves rémuralommal tette magát emlékezetessé. Beteges gyanakodásának testvérei és a főurak egyaránt célpontjai voltak. Apja végakarata ellenére megfosztotta fivéreit az önálló hercegeskedéstől. János öccsét - aki a nála 11 évvel idősebb Jagelló Katalint, a katolikus I. Zsigmond lengyel király leányát vette feleségül - börtönbe vettette. 1567-ben Uppsalába rendelte a Sture család tagjait és rokonaikat, Sten Banért és Sten Leijonhufvudot. Mielőtt a sebtében összehívott, megfélemlített rendek jóváhagyták volna a hazaárulással vádolt főurak halálos ítéletét, Erik meglátogatta a főurakat a börtönben, és térdre borulva kért bocsánatot tőlük. A foglyok rövid ideig örvendezhettek, mert az őrült uralkodó tőrt rántott, és leszúrta a hozzá legközelebb álló Nils Sturet. - "Sten urat kivéve mindenkit végezzetek ki!" - adta ki a parancsot elképedt kíséretének. Hiába próbálta jobb belátásra bírni öreg tanítómestere, Dionysius Beurreus, őt is felkoncoltatta. Az elborult elméjű Erik futásnak eredt, és eltűnt a kegyelemért esdeklők elől.
     Erik tanácsadója, Jöran Persson, aki egyfajta rendőrminiszter, a titkosszolgálat főnöke szerepét töltötte be, nem tudta eldönteni arra, hogy a két azonos keresztnevű főúr közül melyik "Sten úrnak" kegyelmezzenek meg. Pasziánszába merült, jobbnak látta megvárni Erik hangulatváltozását. A kivégzéssel megbízott Peder Gadd sem tudott választani, ezért Sten Banér és Sten Leijonhufvud túlélték az "uppsalai vérfürdőt". (Sten Banér harminchárom év múlva ismét rossz lóra tett, holttestét a "linköpingi vérfürdőből" hozták haza, hogy Stockholm északi részén, a Danderyd-i templomban helyezzék örök nyugalomra. Egyesek soha nem tanulnak.) A parasztruhában bolyongó Erikre három nap múlva találtak rá. Rögeszméjétől megszabadulva belátta tette szörnyűségét, bocsánatért esedezett, és tetemes kártérítést utaltatott ki az érintett családoknak.
     Erik utoljára 1568-ban borzolta fel a kedélyeket, amikor egy parasztleányt, Katarina M?nsdottert vezetett az oltárhoz. Erik a rendek megbotránkozását 1563 óta fogva tartott János öccse szabadlábra helyezésével próbálta enyhíteni. János és öccse, Károly herceg a nemesség felkelésének élére álltak, Eriket megfosztották a hatalomtól, és nyolcévi raboskodás után borsólevesbe - a nemzeti eledelbe - kevert arzénnal megmérgezték. A királlyá kiáltott III. János felesége befolyása alatt megtartotta az új, evangélikus istentiszteletek mellett a katolikus miséket. (Kilépni a protestáns egyházból azért nem mert.) Lengyelországban az utód nélkül elhunyt Zsigmond Ágost király helyébe Báthory István erdélyi fejedelmet hívták meg a lengyel rendek.
     Báthory elfogadta a feltételeket, és 1576-ban feleségül vette az özvegy királynét, Jagelló Annát. (Mit meg nem tesz az ember egy királyságért!) Báthory vezérlete alatt a magyar hajdúság és a lengyel lovasság szétszórta a keletkezőben levő orosz hatalmat. Az oroszok gyengeségét kihasználva, a Pontus De la Gardie vezette svéd seregek 1581-ben elfoglalták Kexholm finn tartományt és Narva erődítményét, az oroszok egyedüli kijáratát a Balti-tengerre.
     1586-ban ismét megüresedett a lengyel trón. A lengyel főurak János király fiát, a Jagelló ház sarját, a katolikus hitben nevelt svéd trónörököst, Zsigmondot választották királyuknak.
     III. János 1593-ban bekövetkezett halálával beállt paradox helyzetet - a szélsőségesen protestáns Svédország trónjának örököse a katolikus Lengyelország királya - kompromisszummal oldották meg a svédek. Az apja temetésére hazatért II. Zsigmond királlyal az ünnepélyesen megígértették, hogy a nagyapja, Gusztáv Vasa által megalapozott szellemben folytatja az ország kormányzását. Amikor ez megtörtént Svédország királyává kiáltották Zsigmondot.
     Zsigmond király nemhogy betiltotta volna a katolikus istentiszteleteket, hanem svéd katolikusokat ültetett a fontos állami hivatalokba. Távollétében nagybátyja, Károly herceg töltötte be a régensi szerepet, aki az erőszakos reformáció híve volt Javaslatára az 1595-ben Söderköpingben tartott országgyűlés elrendelte a katolikusok száműzetését Svédországból. Az országgyűlés után Károly herceg kíséretével Vadstenába lovagolt, és razziát tartott a kolostorban. Az apácáknak megparancsolták, hogy hagyják el az országot. A kincsek után sóvárgó főurak csákánnyal estek a falaknak, felfeszítették Szent Birgitta és Szent Katalin koporsóit, turkáltak a porladó csontok között. Mesés kincsek híján az oltárterítőn és a gyertyatartókon osztoztak.
     A Károly herceg önkényes uralmát nyögő, királyhű svéd főurak sorban szöktek át a törvényes király oldalára. Zsigmond király érvénytelennek nyilvánította nagybátyja törvényeit, és hogy érveinek nagyobb nyomatékot szerezzen, 1598-ban lengyel zsoldos hadsereg élén tért vissza Svédországba. A rokonok a Linköping melletti Stĺngbonál csaptak össze. Károly számbeli fölényben levő serege könnyű győzelmet aratott a kis létszámú, főleg lengyel zsoldosokból álló királyi csapatokon. A csatában kimerült hadvezérek borozgatás közben, könnyed csevegéssel fejezték be a napot. Zsigmond belátta a helyzet lehetetlenségét, lemondott a svéd trónról, és hazatért Lengyelországba. A foglyul ejtett Zsigmond-párti főurakat tárgyalásra emlékeztető színjáték után halálra ítélték, és lemészárolták. ("Linköpingi vérfürdő"). Az ügyész maga IX. Károly volt, titkára pedig Erik Göransson Tegel, a hírhedt Jöran Persson fia.
    
     A Rettenetes Iván 1584-ben bekövetkezett halála után kialakult trónviszály végső pusztulással fenyegette Oroszországot. Ivánt félkegyelmű fia, Feodor, majd Borisz Godunov, Feodor sógora, követte a trónon. Amikor 1605-ben Borisz Godunov meghalt, Lengyelországban megjelent IV. Iván elveszettnek hitt fia, Dimitrij. A lengyel támogatással Moszkvába érkező Dimitrijtől csak az a Sujszki herceg nem hatódott meg, aki már 1591-ben eltétette a láb alól Iván cár hetedik felségétől származó, igazi Dimitrijt. Sujszki hívei betörtek a Kremlbe, megölték a csaló ál-Dimitrijt, tetemét elégették és, hogy nyoma sem maradjon, hamvait ágyúból kilőtték. A lengyelek elmenekültek, és Sujszki cárnak kiáltatta ki magát.
     Sujszki cár öröme rövidnek bizonyult, mert hamarosan újabb, lengyel párti ál-Demeter jelent meg a színen, aki Kalugában ütötte fel főhadiszállását, onnan pusztított szerteszét az országban. Sujszki ekkor IX. Károlyhoz fordult segítségért. Amikor a svéd hadsereg megszállta Moszkvát, Zsigmond királyon volt a sor, hogy csapatokat küldjön Moszkva felszabadítására. A lengyel sereg Zolkievszky vezérlete alatt, 1610 június 24-én nagy csatában legyőzte, és lemondásra kényszeríttette Sujszkit. (A Moszkvából kiüldözött svédek elfoglalták Novgorodot, és 1617-ben onnan diktálták a stolbovai orosz-svéd béke feltételeit.)
     A lengyelek felégették Moszkvát, csak a Kreml és néhány templom maradt meg. A sarokba szorított bojárok Zsigmond fiának, Lászlónak ajánlották fel a cári koronát, de Zsigmond nem fogadta el az ortodox vallás gyakorlásával kapcsolatos feltételeket. Ekkor az időközben (1611) elhunyt IX. Károly kisebb fiát, a tízéves Karl
     Filipet hívták meg az orosz trónra, de az özvegy svéd királyné nem engedte el a hosszú útra kisfiát.
     Az orosz nép felkelt, úgy a svédek, mint a lengyelek ellen, és 1612 október 22-én a Kremlt feladta a kiéheztetett lengyel őrség. Mihelyt a győzelem megvolt, a bojárok ragadták magukhoz a döntő befolyást, és Romanov Mihályt, a rosztovi metropolita 17 éves fiát választották cárnak.

Mare Suecicum

     II. Gusztáv Adolf atyjától, az 1611-ben elhunyt IX. Károlytól három háborút, és romba döntött országot örökölt. A dán béke sokba került - Svédország magas váltságdíjat fizetett Älvsborg (a mai Göteborg) városáért - de az oroszokkal 1617-ben kötött stolbovai békével sikerült Oroszországot kizárni a Balti-tengerről. Az elpusztult svéd városokat felépítették, fejlődésnek indult a bányászat és a kereskedelem. Új közigazgatás és új perrendtartás lépett életbe, mely a pórokat az urak önkénye ellen védte. Az 1617-ben tartott Örebro-i országgyűléstől kezdve a svéd országgyűlés a király, az országot annak távollétében vezető öttagú tanács, és a négy rend képviselői közötti tárgyalások színhelye lett. Ugyanazon az országgyűlésen elfogadott vallási jogszabály értelmében hazaárulásnak számított katolikusnak lenni, külföldi katolikus iskolába vagy egyetemre járni.
     A lengyel-török háborút kihasználva, Gusztáv Adolf 1621-ben hátba támadta gyűlölt unokatestvére, Zsigmond király Lengyelországát. A jezsuiták vagyonát elkobozták, a kolostorok könyvtárait felpakolták, és Uppsalába küldték. (A példa ragadós volt: az Európában működő svéd hadvezérek attól fogva mindent hazaküldtek, amire rátették a kezüket.) A "Mare Balticum" egy csapásra Mare Suecicummá vált.
     Gusztáv Adolf lelkében a vallásos buzgóság a dicsőség és hatalom utáni vággyal keveredett. Saját kezdeményezésre közös protestáns európai frontot hozott létre a "Szent Liga" - Zsigmond, Ferdinánd császár, a katolikus német hercegek és a spanyolok - ellensúlyozására. A svéd birodalmi gyűlés azzal a feltétellel egyezett bele a svéd hadsereg anyagi szponzorálásába, hogy az a háborút idegen földön vívja.
     A svédek szövetségesei a harmincéves háborúban a protestáns német hercegségek, Dánia és Velence voltak. Sokat nyomot a latban Gusztáv Adolf sógora, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem támogatása. (Mária Eleonóra svéd királynő és Brandenburgi Katalin erdélyi fejedelemasszony nővérek voltak.) Az anyagi fedezet váratlan helyről érkezett: Richelieu kardinális, a katolikus Franciaország minisztere, "az ellenségem ellensége a barátom" elv alapján pénzelte Gusztáv hadseregét. A háborúhoz csapatszállító hajókra volt szükség, ezért Gusztáv Adolf parancsára, 1625-ben megkezdték a modern svéd hadiflotta kiépítését.
     Az 1500-as évek tengeri hadviselésére az ellenség hajóinak megcsáklyázása, legénységének harcképtelenné tétele, és lobogójának bevonása volt jellemző. A kezdeti, ímmel-ámmal leadott ágyúlövések után a vállalkozóbb szellemű fél szorosan az ellenséges hajó mellé férkőzött, csáklyák, vasmacskák segítségével magához kapcsolta, és kézitusával döntötte el a harcot. A XVII. század második felétől kezdődően már a nagyméretű "sorhajók" játszották a főszerepet. (Hogy az ágyúknak szabad kilövésük legyen, a hajóknak sorban, egymás mögött kellett haladniuk.) Az ellenséges hajóhadak felsorakoztak, és kezdetét vette az ágyúpárbaj. Az nyert, akinek több hajója maradt.
     A Gusztáv Adolf nagypapájáról elnevezett Vasa hadihajó magán viselte mindkét technika jeleit. Az ágyukkal nem fukarkodtak: a két fedélzeten összesen 64 darab, közel egytonnás ágyú torka meredt a csukható ablakokból az ellenségre. A vízrebocsátás, azaz az első, ú.n. szűzút előtt Klas Fleming tengernagy parancsára harminc legény futkorászott fel s alá a királyi palota előtt kikötött Vasa fedélzetén. A Vasa veszélyesen megingott, és majd, hogy bele nem dőlt a vízbe, úgyhogy a próbát meg kellett szakítani. Ennek ellenére, sor került a felavatásra.
     1628 augusztus 10-én a Stockholmot környező dombok feketélltek az ujjongó néptömegtől. A svéd díszlövést követően a pompás hajó elindult a Djurgarden felé. A mai Tivolihoz közeli Beckholmennél - Szuroksziget - a vitorlákba belekapott a szél. A hajóóriás megbillent, az alsó fedélzet ágyúnyílásain beözönlött a víz, a királyi hajóhad gyöngyszeme elsüllyedt. Folytatása következő számunkban