A dél-svédországi magyarok családi lapja
3. évfolyam 10. szám 2002/1
Történelem
Geiger László: Svéd történelem 1
(kivéve az unalmas részeket)
Előszó
     A Svédországba érkezőt meglepi az, mennyire hallgatnak a múltjukról a svédek. Vajon mit rejtegetnek? Igaz lenne az megállapítás, mely szerint boldog népnek nincs szüksége patinás történelemre? Odalent Európában nem engedik begyógyulni a régi sebeket, hanem előszeretettel vájkálnak bennük. A jól menő társadalmak emberei lenézik az éppen döcögő gazdaságú államok polgárait, melyeknek csak egy marad: az ősi idő hőstetteinek felemlegetése. Virágoznak a legendák, a családfák ágai recsegnek az őseik után kutatók seregétől. A nemzeti öntudat minden képzeletet felülmúló mérteket ölt. - Valamikor nagyok voltunk, tőlünk rettegett a világ! Mivel dicsekedhetnek az "újgazdag" országok? - Ettől aztán jóllaknak, és jobban érzik magukat. A svéd lelátóról nézte végig az utóbbi kétszáz év vérengzéseit, számára nem jelent különösebbet 1848, 1917 vagy 1945 emlegetése. Szilárd meggyőződése, hogy a konfliktusok tárgyalásokkal megoldhatók, és hogy értelmetlen minden olyan tettlegesség, mint a háború és a népirtás. - "Ez a nép százhúsz esztendeje nem viselt háborút - megszokta, hogy a dolgok értékét annyira becsülje, amennyit a beléjük fektetett anyag ér, erőben és tartósságban -, a kőből épült ház ezer évre szól s a húsból és csontból épült test száz évre s nem addig, amíg bombának és tűzcsó­vának tetszik. Természetes állapotnak tartják a boldogságot s a boldogtalanságot természetelle­nesnek." - írta Karinthy Frigyes az Utazás a koponyám körül című könyvében. Nem vagyok történész. Ez a magyarázata annak, hogy a könyvekből, a szakdolgozatokból, az újságcikkekből és a televíziós műsorokból összegyűjtött ismeretanyagból a közismert tények - a néptömegek történelemalakító szerepe, a tömeges kivándorlás, a Nobel-díj - helyett a kuriózumokat - a szabadkőművesség, az udvari intrikák, a pityókos összeesküvők - részesítettem előnyben.

     A kezdet kezdetén, még a Big-Bang előtt, a világ egy feneketlen szakadékból, a Ginnungagapból állt. Az egyik oldalán a sötétség birodalma, a jeges Nifelhem, a másikon a lángokban álló Muspelhem magaslott. Hideg és meleg, yin és yang, északi módra. A Muspelhemből kipattanó szikrák megolvasztották a jeget, a vízcseppekből előbb Ymer óriás, majd Audumbla, egy hatalmas tehén alakult ki.
     Miközben Adumbla a szakadék sós szikláit nyalogatta, Ymer négy szájával szívta magába az éltető tejet. (Arról, hogy Ymernek volt-e mit a tejbe aprítania, nem szól a legenda.) Audumbla egyszer éppen egy új sziklába kezdett, amikor előbb haj, majd a hozzátartozó fej bukkant elő. A sziklából szó szerint kinyalt magas, jóképű óriás Bure, felelős az Istenek nemzéséért. Ymer sem tétlenkedett, jobban mondva igenis azt tette: alvás közben izzadni kezdett, és bal hónaljából egy férfi meg egy nő bújt elő, akik gonosz zúzmara-óriásokat nemzettek.
     Az óriások idővel annyira elszaporodtak, hogy nem lehetett mozogni tőlük a földön. Bure unokái, Oden Vile és Ve asa-istenek - megelégelték a zsúfoltságot, és agyonütötték minden baj okozóját, Ymert. Ymer kiömlött vére áradatként sepert végig a Földön, magával ragadva az óriásokat. Audumbla tehén is az áradatban lelhette halálát, ugyanis azóta senki sem látta.
     Az istenek átfektették Ymer élettelen testét a Ginnungagapon, és nekifogtak a visszanyerésnek. Véréből tenger, húsából termőföld, csontjából hegyek, fogából sziklák, hajából erdő lett. Az üres koponyából égboltot emeltek, Ymer oszlásnak indult testéből kibújt törpék közül kiválasztottak négyet, elnevezték őket Északnak, Délnek, Keletnek és Nyugatnak, és kezükbe adták a koponyát, hadd tartsák a magasba. Muspelhem szikráiból csillagokat illesztettek a koponya falára, egy-egy marék szikrából Napot és Holdat fabrikáltak, fényes hintóra rakták őket, és a lovak közé csaptak. Az égbolton robogó hintókat azonnal vicsorgó ordasok, Skoll és Hate vették üldözőbe.
     Az istenek ezután bejárták birodalmukat, kiirtották a dzsungelt, benövesztették erdővel a sivatagot. Egy nap két, fatörzset találtak a tengerparton. Talpra állították őket, nézegették, hümmögtek. Oden, inkább csak játékból, lelket lehelt az élettelen törzsekbe. Testvérei sem tétlenkedtek, Vilje a mozgás készségével, Ve pedig beszéddel, hallással és látással ajándékozta meg őket. A saját jóságuktól meghatódott asa-istenek, Ádámról és Éváról nem hallván, Asknak (kőrisfa) és Emblának (kis spekulációval alm, azaz szilfa) nevezték el az életre kelt tuskókat.
     A világ közepén egy óriási kőrisfa, Yggdrasil magaslott. Egyik gyökere az alvilágba, a Mimer óriás gondjaira bízott bölcsesség kútjáig nyúlt, a másik az örök fagy birodalmáig, az északi Nifelhemig ért, a harmadik Asgĺrd alatt terjeszkedett. Yggdrasil törzsén a gyökereket rágcsáló Nidhögg sárkány és a lombkorona fölött köröző óriási sas között közvetítő Ratatosk mókus futkorászott. Amíg Yggdrasil elég vizet és táplálékot kapott, a világot sem fenyegette veszedelem. Az öntözésről három, jövőbe látó istennő, norna gondoskodott: Urd (a múlt), Verdande (a jelen) és Skuld (a jövő). Nagy tiszteletnek örvendtek, ítéleteikben az istenek sem kételkedtek. Másodállásban kimérték minden egyes újszülöttre váró jót és rosszat, fonták élete fonalát.
     Boldog, gondtalan idők voltak, a világfa ágain kényelmesen elfértek egymás mellett a legfelső ágakon, Asgĺrdban az istenek és a középső ágakon, Midgĺrd várában az emberek. Asgĺrd központi épülete Valhall, az arany pajzsokkal fedett, gigantikus luxuskaszárnya volt, ahova csak a hősi harcban elesett férfiak juthattak be. A hatalmas teremben hajnaltól napestig rizikó nélkül kaszabolták egymást a vitézek: a levágott tagok, elpotyogtatott belsőségek azonnal visszanőttek, és mire a lenge öltözetű valkyrok felszolgálták az ebédet, a résztvevőknek kutyabajuk sem volt. A mindennapi flekkenhez valót az örökéletű Särimner koca, a méhsört pedig Heidun kecske szolgáltatta.
     Az asa-istenek szerettek jól élni. Vendégségbe Ägirhez, a tenger szigetén lakó istenhez jártak, aki pompás vacsorával, frissen főzött méhsörrel traktálta őket. A zenét Ägirék kilenc lányának, a tenger hullámainak monoton csobogása, a világítást Ägir tüze, azaz az arany tálak, evőeszközök ragyogása szolgáltatta. Ägir felesége, a csalóka Ran, ha nem éppen a konyhában sürgősködöt, akkor a hálójába került hajótörötteket vonta le tengeralatti birodalmába.
     Oden, az istenek bölcs főnöke, zálogba rakott félszemével a jövőbe látott, ráadásnak minden nap ihatott a bölcsesség kútjából. A bölcsesség kútját Mimer óriás őrizte, legalábbis addig, amíg az irigy istenek le nem fejezték. A véres fejet Oden hazavitte, gyógyító füvekkel kenegette, és csodák csodája, Mimer szemei felpattantak, szája szóra nyílt. (Érthető módon, a legenda nem jegyezte meg az első szavait.) Attól fogva Oden sohasem mulasztotta el kikérni a kredencen morfondírozó fej tanácsát. "Majd hazamegyek, és beszélek Mimer fejével!" - mondogatta az isteneknek.
     Vállain két fekete holló tollászkodott, Hugin és Munin. Minden reggel elrepültek, hogy estére friss hírekről számoljanak be gazdájuknak. Nyolclábú lova, Sleipner, földön és vízen át még az Alvilágba is elvitte gazdáját. Sleipner genetikus elváltozása a bajkeverő Loke isten műve.
     Egyszer egy óriás látogatta meg az isteneket. Felajánlotta, hogy rövid idő alatt bevehetetlen kőfalat emel Asgĺrd köré. Loke tanácsára egyezséget kötöttek az építkezési vállalkozóval: ha a kitűzött határidőn belül elkészül a fal, akkor feleségül kapja Freja istennőt, hozzá hozományul a Napot és a Holdat. Ellenkező esetben nem fizetnek egy garast sem. Az óriás belecsapott Oden tenyerébe, és nekilátott a munkának. Három műszakban kalapácsolt, malterozott, illesztette össze a hatalmas, előre gyártott sziklaelemeket, melyeket Svadifare névre hallgató csődöre vonszolt az építőtelepre. Három nappal a határidő lejárta előtt már csak a kapu volt hátra.