A dél-svédországi magyarok családi lapja
3. évfolyam 10. szám 2002/1
Olvasmány
Koncert
     A Zenetörténeti múzeum óriási, fapadlós dísztermében félhomály, a diszkréten megvilágított pódiumon fekete zongora áll. A nézőtér gyéren benépesült első harmadának az utolsó sorában foglalunk helyet. A román nemzeti ünnep tiszteletére meghirdetett hangversenyt az ősz hajú követ tört angol nyelven konferálja be. - "Fogadjuk szeretettel George Enescu műveinek svédországi tolmácsolóját!" - Taps, a színfalak mögül fekete estélyibe öltözött, haját kontyban viselő hölgy lép elő, kezét a zongorára helyezi, és mélyen meghajol. Meg kell adni, sokkal jobban néz ki így, mint házi köntösben, szája sarkában füstölgő cigarettával. - Szoríts, hogy sikerüljön Marcsának - súgja a Zasszony. Szorítok.
     Marcsa közelebb húzza a széket a zongorához, megigazítja hajában a csatot. - Pedig mondtam neki, viselje otthon, hogy szokja meg - sziszegi a Zasszony. A nézőtér elcsendesedik. - Prelude, Adagio, Finale - olvasom a programon. Marcsa biztos kézzel kezd, lámpaláznak nyoma sincs. Átadom magam a zene hullámainak, a mennyezetre szerelt akusztikai elemeket nézegetem. Középiskolás zenetanárom, Lóri bácsi jut eszembe, aki az egyik órán a háború utáni első koncertek pocsék akusztikájáról mesélt nekünk. A proletárdiktatúra éveiben mellőzték az estélyi ruhákat, a nézőtér székei alatt szabadon terjedt a hang. Arra már nem emlékszem, hogyan oldották meg... Töprengésemből a fortissimón átszűrődő cincogás riaszt fel. Kapkodás, szúrós tekintetek cserélnek gazdát. - Ez nem Enescu - súgom a Zasszony fülébe - hanem Bizet.
     Az előttünk ülő, hatalmas, ronda kalapot viselő, termetes hölgy táskájából előkerülő mobil vidáman harsogja a "Hej torreádor, öld meg a bikát!". A kalapos kétségbeesetten nyomogatja a sötétben a gombokat, mind hiába. A bika nem hagyja magát. A Preludenek vége, a zongora elhallgat. A kalapos kezében a nyivákoló masinával felpattan, és kopogó léptekkel elhagyja a termet.
     Marcsa szúrós tekintetet vet a félhomályba. Hajcsatigazítás. Khhhrm. Kezét a billentyűk fölé emeli. Kiiiirrrrr... A diszkréten nyikorgó deszkákból ítélve a kalapos kinyírta a bikát. Sorról sorra lopja magát előbbre és előbbre. Nincs szerencséje, az Adagiot nem sétafikálásra írta Enescu. Ezt a kalapos is belátja, és felad a további kísérletezéssel.
     Marcsa közben belemelegedett, hol hajlongva simogatja, hol pedig ültéből felpattanva csapja a zongorát. A taps megérdemelt, igaza volt a követnek. Nagy művész a mi Marcsánk.
     Fekete kosztümös nő lép a zongorához, félárbocra ereszti a fedelét. Egy ideig öt lába van a zongorának. Kottatartó, és hozzá tartozó kopaszodó, svéd hegedűs kerül a színpadra. - Brácsás, nem hegedűs - javít ki a Zasszony. Marcsa a brácsásra néz, bólint. - Húzd rá, Svensson! - morgom a Zasszonynak.
     Svensson belead apait és anyait. Marcsa is nagyot alakít. A kottaforgató alig győzi követni. Érdekes, amíg Marcsának hármat lapoz, addig a brácsás egyet fordít magának. Az övé biztos tömörítve van. Például a kotta.zip fájlban... Az első Time-outnál hátrapislantok, az önkéntes száműzetésbe vonult kalapos a terem végében ül.
     Zúg a taps, Marcsáék szinkronban hajlonganak. Marcsa túl van a nehezén, a harmadik darabot igazi beleéléssel adja elő. Haja kibomlik, hosszú tincsek ostorozzák a billentyűk fölötti légteret. Amikor beadja a mattot, kitör az ováció. A Zasszony vörösre tapsolja a tenyerét.
     A közönség megpuhult. "Minden megbocsátva, gyere haza". A kalapos a helyére oson, felkapja a táskáját, és lehajtott tekintettel tör utat a virágcsokrokkal a színpad felé igyekvők között.

     Laci bá