A dél-svédországi magyarok családi lapja
2. évfolyam 9. szám 2001/5
Gyermekeknek
Kányádi Sándor

Ősz volna még


Ősz volna még,
s a varjak már közhírré tették
a dermesztő tél
Közeledtét.


Károg az ég
éhenkórász nagy csapat csóka
ricsajog, hussog
reggel óta.


Tócsára jég,
virágra, fűre harmat dermed,
megöregedtek
mind a kertek.


Jó volna még
sütkérezni, de jó is volna
ha az égen
pacsirta szólna.


Elment a tél

Ez a tél, nem is tél
a hó csak pilinkél.


Hullna már, hullna bár!
Meztelen a határ.


Csak a dér, csak a köd
borít rá lepedőt.


Méteres bunda-hó,
az volna, volna jó.


Lám tegnap hullatott
valami keveset.


Reggelre szétrúgták
a verebek.
A hóember

Volt egyszer a játszótéren egy hóember. Piros murok orra volt, a szeme kökénybogyó, fején kalászkoszorú, kezében nyirokseprű. Körülötte vidám gyereksereg ugrándozott, öltöztették, díszítették napestig. Amikor sűrű sötétség borult a játszótérre, a gyermekek hazamentek, a hóember egyedül maradt. Odaugrált hozzá egy nyuszi:
     - Éhes vagyok! - panaszkodott. A hóember megsajnálta, és neki adta az orrát.
Odamerészkedett egy őzike:
     - Borzasztóan éhes vagyok! - sírta. A hóember neki adta fejéről a kalászkoszorút.
Egy mókus jött:
     - Hű, de éhes vagyok - makogta. A hóember neki adta mindkét bogyó-szemét.
Verebek jöttek seregestül:
     - Megéheztünk! - csipogták. A hóember nekik adta a cirokseprűjét. Így aztán semmije sem maradt. De az állatok szerették, körültáncolták. És amikor eljött a tavasz, a jószívű hóember helyében hóvirágok nőttek.

Játékos torna