A dél-svédországi magyarok családi lapja | ||
2. évfolyam 9. szám 2001/5 |
Gyermekeknek |
Kányádi Sándor Ősz volna még Ősz volna még, s a varjak már közhírré tették a dermesztő tél Közeledtét. Károg az ég éhenkórász nagy csapat csóka ricsajog, hussog reggel óta. Tócsára jég, virágra, fűre harmat dermed, megöregedtek mind a kertek. Jó volna még sütkérezni, de jó is volna ha az égen pacsirta szólna. Elment a tél Ez a tél, nem is tél a hó csak pilinkél. Hullna már, hullna bár! Meztelen a határ. Csak a dér, csak a köd borít rá lepedőt. Méteres bunda-hó, az volna, volna jó. Lám tegnap hullatott valami keveset. Reggelre szétrúgták a verebek. |
A hóember
Volt egyszer a játszótéren egy hóember. Piros murok orra volt, a szeme kökénybogyó, fején kalászkoszorú, kezében nyirokseprű. Körülötte vidám gyereksereg ugrándozott, öltöztették, díszítették napestig. Amikor sűrű sötétség borult a játszótérre, a gyermekek hazamentek, a hóember egyedül maradt. Odaugrált hozzá egy nyuszi: - Éhes vagyok! - panaszkodott. A hóember megsajnálta, és neki adta az orrát. Odamerészkedett egy őzike: - Borzasztóan éhes vagyok! - sírta. A hóember neki adta fejéről a kalászkoszorút. Egy mókus jött: - Hű, de éhes vagyok - makogta. A hóember neki adta mindkét bogyó-szemét. Verebek jöttek seregestül: - Megéheztünk! - csipogták. A hóember nekik adta a cirokseprűjét. Így aztán semmije sem maradt. De az állatok szerették, körültáncolták. És amikor eljött a tavasz, a jószívű hóember helyében hóvirágok nőttek. Játékos torna |