A Népművelés (1906–1918) c. folyóirat a múlt századelő könyvtárügyi gondolkodásában
Elődeink írták sorozat 1. rész
Szerző: SONNEVEND Péter kategória: 54. évfolyam > 2008. 4. szám Hozzászólás: 0
Bevezetés
A
dualista monarchia magyar közkönyvtárügyének valós története még
megírásra vár. Különösen érdekes fejezete lehet a világháború előtti
utolsó negyedszázad (1890–1914). A kilencvenes évektől mind gyakrabban
érkezik híradás a könyvtári fejlesztés terén élenjáró országokból, már
nem ritkán helyszíni tanulmányozás nyomán. E beszámolók egyértelmű
üzenete: a magyar társadalom jobb könyvtárakat érdemel, nézzük és
tanulmányozzuk tehát a külföldi példákat a hazai fejlesztés irányainak
és módjainak mérlegelése és meghatározása érdekében. Ez az időszak az
első jelentős hazai kísérlet a közösségi használatú könyvtárak
dominanciájának megalapozására. Évekig a Magyar Könyvszemle (MK)
volt az egyetlen időszaki orgánum, mely helyet adott e jövőt építő
tematikának. Ám nem kétséges, hogy a MK-ben a könyv- és
könyvtártörténet volt mind tartalmilag, mind terjedelmileg a
meghatározó. Korabeli témákról szóló beszámolók e lapban így inkább
"határterületként" jelentkeztek (érdemes megjegyezni, hogy az akkori
értelmezés szerint a könyvtártudomány szerves része volt a könyv- és
könyvtártörténet). Az 1987-ben napvilágot látott Magyar
könyvtártörténet szerzője mindazonáltal igazságtalan – mert tényszerűen
téves – volt a MK sommás bírálatában, mikor egy 1886-os értékelés
(György Aladár: a Magyar Könyvszemle tíz év alatt nem talált alkalmat,
hogy "felszólaljon a nagy fontosságú nyilvános könyvtárak ügyében",
323. p.) hatályát kiterjesztve azt állította, hogy az MK hozzáállásában
"később sem történt változás". 1906-ban indult a Népmívelés
(későbbiekben: Népművelés, továbbiakban rövidítve NM) folyóirat a
Franklin-Társulat kiadásában, Bárczy István (1873–1943), ebben az évben
megválasztott fővárosi polgármester és Weszely Ödön (1867–1935,
1906-ban reáliskolai igazgató), a 20. századi hazai neveléstudomány
kiválóságának szerkesztésében. Bárczy polgármesterré, azaz a főváros
irányítójává történt választása előtt öt éven át a közoktatási
ügyosztályt vezette. A helyettes szerkesztő, a sokoldalú Wildner
Ödön (1874–1944), Bárczy bizalmasa, agytrösztjének vezető alakja1, s
igen hosszú időn át a folyóirat legfőbb szellemi alakítója. Hamarosan
Weszely kivált – a Magyar Paedagógia című szaklap szerkesztését vette
át –, s ekkortól Bárczy és Wildner szerkesztői irányítása mellett
jelent meg a NM. A NM indításakor Bárczy 40, Weszely 39, Wildner
pedig 32 éves, s mindhármuk már legalább tízéves eredményes szellemi
tevékenységre tekinthetett vissza. A későbbi években Ozorai Frigyes
(1879–?) tanár, pedagógiai szakíró, fordító, a Pedagógiai Könyvtár
igazgatója, helyettes szerkesztői munkája segítette a lapot. A NM
tartalma, korszerű mondanivalója és szerzőgárdája – Bartók Béla, Fülep
Lajos, Hevesi Sándor és sokan mások – alapján a közismert Nyugat és a
Huszadik Század közelében helyezhető el a századelő szellemi
panorámájában (nyilván nem véletlenül, számos átfedés is tapasztalható
a szerzőgárdában). A széles tematikát felvonultató havi lap
kezdetben (összevontan) kéthavonta, majd hamarosan havonta, egy időben
kéthetente, illetve hetente jelent meg. Néhány évig (1912–1914) Új Élet
volt a fő cím, az évfolyamjelzés viszont ekkor is folyamatos maradt.
Később NM főcím, és Új Élet alcím került a lapra. Megszűnt 1918 végén2.
Tudomásunk szerint a NM mindeddig elkerülte a modern könyvtári kutatás
figyelmét3, pedig az alábbi ízelítő is meggyőzheti az érdeklődőt arról,
hogy érdemes jelentős szellemi hozadékát kiemelni a feledés homályából. A
NM tizenhárom évfolyama együttesen mintegy 13 ezer oldal terjedelemben
látott napvilágot. Ennek a hatalmas mennyiségnek azon néhány százaléka
érdekel most minket, amely a modern közkönyvtárügyről és könyvtárügyért
íródott. Látni fogjuk, ez sem kevés, tartalmilag pedig akár
felbecsülhetetlen szakmai kincsnek is minősíthetjük, amelynek
megelevenítése múltunk rekonstrukciójához nélkülözhetetlen. Más témák
esetében is szolgálhat felfedezéssel a NM: példaként említhető a L.
Tosztoj halálára készült 1910. decemberi tematikus szám, az 1911-es
Liszt-szám, az iskolai rajzoktatás kiterjedt vitája (Balázs Bélától
Rippl Rónaiig sokan fejtették ki véleményüket a hosszan tartó
eszmecserében), vagy az 1912-es stockholmi olimpia eredményeit
összefoglaló vaskos különszám csaknem 40 eredeti fényképfelvétel
kíséretében. A NM átfogó oktatási, művelődési és kulturális
tematikája eleve széles olvasóközönséggel számolt, ezért
megkockáztathatjuk, hogy a könyvtári problematika ennek köszönhetően
először tudatosult a hazai értelmiség, főként a pedagógusok érdeklődő
köreiben. (Érdekes adalékként megemlíthető, hogy mellettük a jegyzők is
kedvezményesen fizethették elő). 1907-ben újabb időszaki kiadvány
jelent meg, mely a könyvtári témának jelentős teret adott: a Múzeumi és
Könyvtári Értesítő (a Múzeumok és Könyvtárak Országos
Főfelügyelőségének és Országos Tanácsának a MKOT-nak "hivatalos
közlönye", 1907–1918., továbbiakban: MKÉ). Szintén 1907-ben indult A
Fővárosi Könyvtár Értesítője (továbbiakban: FKÉ), majd pedig 1913-ban
a Kőhalmi Béla szerkesztette – s így szintén Szabó Ervin szellemi
irányítását élvező – Könyvtári Szemle (utóbbi az 1980-as években
készült fakszimile-kiadásnak köszönhetően remélhetőleg szélesebb
szakmai körben ismert lehet napjainkban is). A tízes években már komoly
szakmai viták színterét biztosítják a versengő kiadványok.
A NM indulása: az első évfolyam jellege és könyvtári témái
A lap beköszöntő írása a célzatos Harangszó címet viseli, szerzője pedig maga Bárczy István. Főbb gondolatait emeljük ki: "Az
emberi élet anyagi eszközei korlátozottak, […] az emberi műveltség
javai ellenben vég nélkül szaporíthatók. […] a műveltség javainak
megszerzése végett anyagi eszközökre van szükség, másfelől a
közműveltség fokozódása a közgazdaság fejlődésének leghatalmasabb és
legbiztosabb eszköze. Az a közgazdasági és társadalmi fellendülés,
amely nálunk az elmúlt évtizedekben végbement, nem volt elég reális,
mert mindenáron minél többet akartunk termelni, és nem igyekeztünk
azon, hogy előbb mélyreható alapos kultúra alá fogjuk minden
közgazdasági és társadalmi erőkifejtés forrását: a népet. […] Nálunk
eddig a népiskolában és a népmívelésben a legtöbben csak egyoldalú
politikai, nemzetiségi, felekezeti vagy más irányzatok eszközét látták,
pedig az igazi népmívelésnek nem lehet más célja: mint a népben az
egész ember tökéletesítése (kiemelés itt és a további idézetek során az
eredeti szöveg szerint. – S.P.). […] Magunkat is nevelve, vezessük rá a
népet az egyedül eredményes munkára: az önművelésre. […] És ez a
törekvés időszerű, inkább mint valaha; ezen fordul meg egész jövendőnk,
- ez ma a magyar nemzet létkérdése."4 Az első szám (az összevont 1–2. szám csaknem 180 oldalas könyv) több elvi jelentőségű írást tartalmaz. Gárdonyi
Géza (1863–1922) – ekkor már ismert író, az Egri csillagok (1901) és a
Láthatatlan ember (1902) szerzője – Új szántás, új vetés címmel fejti
ki gondolatait. A hajdani néptanító nem véletlenül a hazai olvasás- és
írástudás – pontosabban: nem tudás – problémájával indít. "Nálunk […]
száz ember közül 47 nem ismeri a betűt. Franciaországban és
Finnországban csak négy akad száz között, ki írni, olvasni nem tud. A
svédek és norvégek országában […] ezer között mindössze nyolc ember
találkozik olyan, aki nem ismer betűt. […] Nálunk a sötétségnek három az oka: nincs elég iskolánk, a templom hatása csak érzelmi, a szülők tudatlansága akadék. […] Elsősorban
tehát buzgó tanítók kellenek az országnak. […] De kifordul a toll
kezemből, ha arra gondolok, hogy a magyar kultur-erszény micsoda lapos!
[…] az a harminc millió forint, amin az országház épült, szükségesebb
kiadás volt-e, mint lett volna a nemzetkultúra javítása? […] A
népnevelést a hét éves kor helyett már a négy-öt éves korban szeretném
kezdeni. […] De itt megint nem olyan népiskolára gondolok, mint
amilyenek a mostaniak. […] Ott kell megfognunk a munka elejét, hogy a
néptanítók hátáról leszedjük a mostani miniszteri tervet. Fel kell
szabadítanunk őket az erszény szoros gondjai alól is, s ki kell
terjesztenünk a munkájukat az iskolai falakon túl az életre. […] Néhány
év óta népkönyvtárakat állítanak fel mindenfelé. De ér-e valamit a
könyvtár, ha nincs benne könyv? Nincs azokban tíz olyan könyv se, ami a
népnek lett volna írva, s ha van is, sok szalma mag nélkül. A népnek
legelőször is egy lexikon kellene, vagyis a nép nyelvén egy Minden tudó
könyv. […] A nép művelésének munkáját folytatni kell a templomon kívül.
A felnőtt népet gyermeknek kell tekintenünk, a gyermeket felnőttnek.
Akik a gyermekben nem a későbbi embert látják, azok a népnevelés
munkájában nem apostolok, hanem cselédek. Nekünk apostolok kellenek.
Nem szabad tétlenül várnunk felülről eredő országos intézkedésekre. […]
Szemünk a jövendő időkre fordul. A rövidlátó politika azt tartja, hogy
a nemzet ereje a katonaság. A távolba tekintő gondolkodás azonban azt
látja, hogy a nemzet ereje a nemzetnek a műveltsége."5 Elvi
alapozást szolgál Teleki Sándor (1861–1919), Petőfi
támogatójának, a "koltói" grófnak a fia, a MKOT elnökhelyettese ez
időben) Népművelés című írása is. "Az iskolából kilépett tömegek
szellemi ápolása nem régi keletű",– állapítja meg, majd áttekinti a
külföldi példákat Angliától Franciaországon át az Egyesült Államokig.
"Az amerikai városok újabb időben bőven látják el a népet szellemi
táplálékkal. New York városa több iskolában esti tanfolyamokat rendez a
felnőttek számára. […] Ez államokban, hol az anyagi kérdés soha nem
akadálya a közneveléssel foglalkozó intézmények terjeszkedésének, a
nyilvános könyvtárak így majdnem hihetetlennek látszó virágzásnak
indultak s ennél talán még bámulatosabb a rendszer és erély, mellyel
ezeket mindenki számára hozzáférhetővé teszik. Emellett a
vándorkönyvtárak és vándorkiállítások, gyűjtemények az elhagyatott
vidékek távol fekvő zugaiba is elhatolnak." 6 Ilyen "felvezetés"
után a folyóirat első könyvtári témájú írása – Népiskolai és
népkönyvtárak (két részben) Benedek Elek (1859–1929), – évtizedeken át
a hazai szellemi élet "mindenese" – nevéhez fűződik. "[…]
Mikor én 1888-ban képviselőházi szűzbeszédemet egyedül a magyar
gyermek- és ifjúsági irodalomnak szenteltem s a közoktatás egyéb
kérdéseit nem is érintettem, a képviselő urak meglepődve néztek össze.
[…] mit akar ez az ember? Egy rakás könyv volt előttem, azokból
szemelvényeket olvastam fel nagy derültség és nagy megrökönyödés közt,
azzal fejezve be a hülye, otromba szemelvények olvasását: íme,
képviselő urak, ilyen könyveket olvasnak az önök gyermekei. […] A
népiskolai könyvtárak fontossága valóképpen a serdülő ifjúságnál
kezdődik, folytatódik az iskolából kikerülő, s az ifjúsági
egyesületekbe átlépő ifjaknál. […] Népnevelésünk fele munkát végezne,
ha az iskolából kikerült ifjúságról levenné a kezét, ha az iskola és
volt növendékei közt egyszerre megszakadna a kapcsolat. […]
Kevesen gondoltak arra, hogy a népművelés valóképpen a serdülő
ifjúságnál kezdődik, s a felserdült ifjúságnál kell jól megalapozni az
átmenetet az életbe, itt kell ránevelni az ifjúságot arra, hogy kedvvel
és haszonnal olvassa majd a népkönyvtárak könyveit. Természetesen,
erről az átmenetről csak akkor beszélhetünk igazán, ha a népkönyvtár
valósággal folytatója, kiegészítője az ifjúsági könyvtárnak. Ma ez az
átmenet még nincs meg. […] Az egész országban nem akadt egy
kifogástalan ifjúsági könyvtár. A legtöbb iskolánál néhány tankönyvből
állott a könyvtár. […] Némelyik könyvtár szörnyen gazdag volt francia
regényekben s ezek közül is mintha összeválogatták volna a
legselejtesebbeket. […] Ami eddig történt ifjúsági könyvtáraink
ügyében, valójában a kezdet kezdete, de a kezdet e kezdete egy szebb
jövendő képét mutogatja. Számolni kell szegénységünkkel, s egyelőre még
azt az ötszáz darab könyvet sem tudjuk beállítani ifjúsági
könyvtárainkba, amely könyveket eddig a Nikib [Népiskolai Ifjúsági
Könyvtárakat Intéző Bizottság – S.P.] szigorú kritikája erre érdemesnek
talált. Az állami segítség s az iskoláknál beíratási díjakból befolyó
összeg lehetővé tette, hogy az ötszáz darab könyv fele része már most
helyet foglalhasson a szervezett könyvtárakban. A fele része is csak –-
a népesebb iskolákban. […] Nyilvánvaló, hogy úgy az államnak, mint a
többi iskolafenntartó testületeknek évről-évre nagyobb összeget kell
fordítaniuk az ifjúsági könyvtárak gyarapítására, máskülönben állandóan
a kezdet kezdeténél maradunk. A felekezeti iskolák hagyományos
bizalmatlansággal nézik a "hivatalos" könyvjegyzéket, de azt hiszem,
soha nem volt indokolatlanabb a bizalmatlankodás, mint ebben az
esetben. A bizottság tagjai közt minden iskolafaj és minden felekezet
képviselve van, s ha egyrészt ez a szigorúság eleve kizárt minden
könyvet, mely a felekezeti gyűlölködés szítására irányult, másrészt
különösen megbecsülte a vallás-erkölcsi irányzatú, a vallásos érzés
ápolására alkalmas könyveket. […] Valóban, az volna az ideális állapot,
ha ma minden iskolánk falai közt fel lehetne állítani a Nikib jegyzéke
alapján szervezhető ifjúsági könyvtárat s a jövendő évek munkája a
természetes gyarapodás lenne. […] Tovább megyek: az államnak nem volna
szabad megállnia az iskoláknál; az időről-időre megjelenő
könyvjegyzékeket közre kellene bocsátani s meg kellene küldeni minden
szülőnek ingyen, aki azt egy levelező-lapon kívánja. Kiegészítője,
betetőzése-e a mai népkönyvtár a mai, a most szervezett népiskolai
könyvtárnak? […] Felelet: nem, nem is lehet az, mert a népkönyvtárak
szervezése néhány évvel megelőzte a népiskolai könyvtárakét. Szóval:
előbb épült a ház fedele, mint a fundamentum, meg a fala. Az első
népkönyvtárakat a földművelésügyi minisztérium állíttatta fel, s
természetesen elsősorban a népszerű gazdasági könyveket szedte össze,
szépirodalmi és történelmi könyveinkből pedig lehetőleg azokat, melyek
az egyszerű falusi nép lelkéhez közelebb állanak. A cél az volt, azt
hiszem, hogy lehetőleg mennél több községben állíttassanak fel
könyvtárt, ha még oly szegényest is. Hogy a nép kapjon kedvet az
olvasásra, s amit az állam kezdett, majd folytassa a nép: bővítse
könyvtárát a maga erején. A kezdés tehát mindenképpen dicséretes, de
itt az ideje, hogy a folytatás, a továbbépítés egységes terv szerint
történjen. Mindenekelőtt számolnunk kell azzal a fontos
körülménnyel, hogy a mai népnek mások, nagyobbak a szellemi igényei,
mint volt – hogy nagyon messzire ne menjünk vissza – a 20–30 év
előttinek. Ma, midőn népkönyvtárt szervezünk, nem azokra a már ritkuló
falusi emberekre kell gondolnunk, akik babusgatva olvassák az öregbetűs
kalendáriumokat, de arra a népre, mely a mai népiskolát végezte,
melynek egy része végigjárta a polgári vagy iparos-iskolát, vagy a
középiskola néhány osztályának végzése után került haza. Ez a mai
olvasó nép zöme. De hát csak ebből áll a nép? Hát a pap, a tanító, a
jegyző, az iparos, a kishivatalnok? Hol van ezeknek a könyvtára? Hol a
népkönyvtár, mely a tágabb értelemben vett nép igényeit kielégítse,
fogyatékos iskolai műveltségét kipótolja? […] Ha a mai viszonyaink közt
lehető tökéletes könyvtárt akarunk összeállítani, erre nem elég a jó
szándék, még a pénz sem. Ide mindenekelőtt olyan szervezet szükséges,
minő a Népiskolai könyvtárakat intéző bizottság szervezete. Ahol minden
könyvnek arravalóságáról legalább két-három komoly, irodalmi
műveltségű, lelkiismeretes ember kezeskedik. […] Újabb időben a
kultuszkormány is állít fel népkönyvtárakat., falun és kisebb
városokon, a Múzeumok és könyvtárak országos tanácsának közvetítésével;
de a tanács által kiadott könyvjegyzék is, bár nagy haladás a
földművelési minisztérium könyvjegyzéke után, gyökeres revízióra
szorul. Látszik, hogy a jegyzék voltaképp egy ember munkája. Jegyzék,
mely a kiadók jegyzékei alapján készült. […] Szóval: a kultuszkormány
két bizottság, a földművelési kormány egy harmadik bizottság útján
állíttatja össze az ifjúsági és népkönyvtárakba való könyvek jegyzékét
s e három bizottság közül a Nikib az, mely sorra veszi a kiadók által
beküldött könyveket, s csak amelyek megállották a kritikát, azokat
veszi fel jegyzékébe. Miért nem teszi ugyanezt a másik két bizottság
is? De egyáltalán, minek a háromféle bizottság? Nem jobb volna, ha a
háromból egy szerveződnék, egységes vezetés alatt, tisztán és kizárólag
az ifjúsági, a tanítói, nép- és kisebb városi könyvtárak szervezésére? De
még egyéb baj is van a népkönyvtárak szervezése körül. Felállítani
30–40 népkönyvtárt évenként a Múzeumok és könyvtárak országos tanácsa
útján, ez igazán kezdetnek is szerény. […] Mikor kerül rám a sor? –
kérdezheti valamelyik Isten háta mögötti falu. Az állam a maga
népiskoláinál megmutatta, hogy mi itt a teendő. Ha nem is egyformát, de
egyszerre állított fel könyvtárt minden állami népiskolában. Ez,
természetesen, csak úgy volt lehetséges, hogy a kiadók hat évre
osztották az egyszerre átadott könyvek kifizetését. […] Fájdalom,
maga a magyar irodalom is rászorul a mesterséges támogatásra. A
napisajtó egészségtelen versenye egyre szűkebb területre szorítja a
könyvet. Mindnyájan olvasunk újságot, – ami nem volna nagy baj, mert a
világ folyásáról értesülnünk kell, –- de sokkal több időnket foglalja
le az újságolvasás, mint kellene, s míg újságot mind olvasunk, ugyanazt
a könyvről nem mondhatjuk – és ez már öreg hiba. A városi ember
műveltsége felszínes, újságműveltség, a falusié, ki többnyire csak a
krajcáros újságokból táplálkozik, zavaros tudákosság. Téli estéken
szívesen olvasna jó könyvet is a falusi ember – adjunk hát a kezébe
könyvet. Jobban mondva: könyvet is, ne csak újságot. Kezdje meg az
állam, s majd folytatja az olvasó, művelődő kedvet kapott társadalom.
Az ingyen könyvnek először örül az ember, mert – ingyen van. Ha
olvasta, már az az öröme is van, hogy jót, szépet, gyönyörűségszerzőt
olvasott. S mikor látja, hogy vége az ingyenesnek, vesz a maga pénzén
is, mert már lelki szükségletévé lett az olvasás. Az állam semmibe sem fektethet pénzt oly gyümölcsözően, mintha könyvtárba fekteti. Jó könyvbe."7 Az
első (dupla) számban foglalkoznak a tanítóképzéssel, a tankönyvek
illusztrálásával (Riedl Frigyes), gyógypedagógiai kérdésekkel, a
népművészet jövőjével (Körösfői-Kriesch Aladár). Minden számban van
olyan rovat, mely a "népmívelési intézményekkel" foglalkozik. Itt
olvashatók Wildner Ödön jegyzetei. Előbb – A felnőtt nép művelése
címmel – azt tekinti át, hogyan fejlődik az angol és skandináv példák
nyomán a felnőttoktatás, a népfőiskola, a felnőtteknek szóló – még nem
bevett – művészeti tevékenység. Az Uránia tevékenysége, az
Erzsébet-Népakadémia, a Thália színi előadásai, a Társadalomtudományi
Társaság munkástanfolyamai példáit sorolva – s utalva ezek szervetlen,
egymástól elkülönült fejlődésére – rátér fő mondandójára, mely egyben a
lap törekvését fejezi ki: "…munkásságunk eszményeképp már most az lebeg
szemünk előtt, hogy ez ellen az elszigeteltség, egymással nem törődés,
tájékozatlanság, s ennek következtében erőpazarlás ellen s a felnőtt
nép művelésére szolgáló intézmények lehető szerves egybekapcsolása,
munkamegosztása és kiegészülése érdekében harcoljunk. […] Ennek
eszközeit, úgy gondoljuk, az adja, hogy leírjuk őket, kiemeljük
előnyeiket, szigorúan bíráljuk igazi hiányaikat, összevetjük egymással
s a művelt külföld hasonló intézményeivel […] E munkánkban nem vezethet
más jelszó, mint amelyeket ez a folyóirat választott: tudniillik a
kultur-szocializmus8 igéje. S nem vezethet más érzés, mint a társadalmi
együvé tartozás és műveltség közhasznúságának, tehát általánosításának,
szerves fejlesztésének s a kulturális erők tömörítésének eszméje. S
ebben a munkánkban – a látszat és hangzatos szólamok által meg nem
tévesztve – nem támogatunk semmi olyan törekvést, amely a műveltség
birodalmában a társadalmi, felekezeti, nemzetiségi stb. elzárkózást
célozza, a tudást és műveltséget kiváltsággá, egyes emberek vagy
kasztok kenyerévé vagy sportjává, fényűzésévé, politikai vagy egyéb,
nem közművelődési törekvések eszközévé akarja lealacsonyítani s
igazságait meg akarja hamisítani. Ezek lesznek e téren irányadó
általános szempontjaink."9 A következő jegyzet címében hordja
témáját: A bécsi népháza megnyitása10. Ez azért érdekes, mert a későbbi
években a német és bécsi modell szembetűnően befolyásolta a Szabó Ervin
közreműködésével tervezett nagy budapesti Népházat. E sokoldalú bécsi
intézmény könyvtártól vetítőteremig, étkezőtől természettudományi
kísérletek végzésére alkalmas laboratóriumig sokféle funkciójú
helyiséget fogadott magába. Célzata: a művelődni és szórakozni vágyó
publikum minél hosszabb időt töltsön benne, s közben szellemileg
gyarapodjék. A jegyzetíró érdekes szociológiai leírást ad a megnyitó
ünnepség összetételéről, a felszólalókról, érzékeltetve a házért
megmozduló erők sokszínűségét11. A következő (összevont 3–4.)
számban a jegyzetek közt találunk ismét számunkra fontos tartalmat.
Wildner előbb a Thália társaság előadásait értékeli, nagyra értékelve,
hogy a Thália "népművelés terjesztőinek lelkes táborába csatlakozott".12 A
következő jegyzet a hadseregben folyó népművelést érinti. Említésre
méltónak tartja, hogy a honvédelmi miniszter 1904-ben megbízott egy
fővárosi tanárt, hogy néhány csapattestnél kézikönyvtárat szervezzen,
"1905-ben pedig a Budapesti Könyvtáregyesület több fővárosi
kaszárnyának 100–120 kötetes kis könyvtárral való fölszerelésére kapott
engedélyt"13. Ezek után részletesen leírja, miként működik hasonló, de
már jól kifejlett rendszer a dánoknál. A szám legfontosabb
Wildner-írása (Wr. szignóval) a VIII. kerületi munkáskaszinó és
népkönyvtára tíz éves eredményes tevékenyégét taglalja a kiadott
évkönyv és statisztikák alapján14. Ezt 16 évtől mindenki szabadon és
ingyenesen használhatja: társalgás, játék, sakkozás, újságolvasás,
teázás stb. céljából. A népkönyvtár állománya elérte a négyezres
nagyságrendet: az érdeklődők részben helyben olvashatják az
olvasóteremben, de kisebb pénzletét vagy ajánlás esetén kölcsönözhetnek
is. A munkásotthon látogatóinak száma 1896–1905 közt 8 ezerről 83
ezerre emelkedett. Az olvasóteremben 1905-ben csaknem kettő ezren
fordultak meg, s az év folyamán kölcsönöztek 21 ezer kötetet. Döntő
többségük ipari és kereskedelmi munkás (83%), a továbbiak: 13% ilyen
irányú tanuló, s végül pár százalék értelmiségi, hivatalnok. A
munkásotthon költségvetése évi 1200-ról közel 4 ezer koronára (1905)
emelkedett. A kulturális kiadások ennek mindössze 8%-át tették ki.
Saját bevételei a tea-vásárlásból adódtak. A következő (5–6.)
számban Havas István (1873–?) tanár, lapszerkesztő az iskolai és
tanítói könyvtárakról cikkezik15. Havas az iskolai könyvtár helyett
inkább látna osztálykönyvtárakat, ha nem is mai használati célzattal,
de legalább nevelési célból: "ott áll a kis üvegajtós könyvszekrény a
gyermekek szeme előtt […] a gyermek ösztönszerűen utánozza a példát, s
ha vannak könyvei, megbecsüli őket…". További érve, hogy az osztály
tanítója ismeri tanulói egyéniségét, érdeklődést, s így személyre
szólóan tud könyvet ajánlani. A tanítói, tantestületi könyvtárakról
megállapítja, hogy azok tartalma, összetétele elég véletlenszerű:
"néhány folyóirat, lap bekötött évfolyamai, idejüket múlt, ócska
vezérkönyvek […] valamennyi közt (ahol ugyan megvolt)
legértékesebb és leghasznosabb a Pallas lexikona". Végül megtudjuk,
hogy a Nikib-et kibővítették néhány kitűnő pedagógussal, hogy azok
segítségével elkészüljön a tanítói könyvtár jegyzéke is. A
Népművelési intézmények rovatban ezúttal Solymossy Sándor (1864–1945),
a neves folklorista foglalkozik a népkönyvtárak szervezésével16. Kissé
patetikus stílusban érzékelteti az idő parancsát, tudniillik,
hogy: "A közállapotok rendjének szociális reformja!", – ez
elodázhatatlan nagy kérdés előtt áll a társadalom […] a fenyegető vihar
jelensége nem tagadható le többé" stb. A társadalmi problémák jó része
az anyagi javakhoz fűződik, de a szellemiek terén még nagyobbak a
gondok. Viszont szerinte itt van megoldás. Egyik az elemi oktatás,
másik a felsőbb iskolák elterjedése, s harmadik a "felnőttek rendszeres
oktatása" (népakadémia, University extension stb.). A tanfolyamok révén
ugyanakkor csak egy-egy téma kifejtése juthat el az érdeklődőhöz.
Legfontosabbnak ezért az önművelést tartja, s ennek a "felkeltett
érdeklődésnek kielégítésére, a lelki pallérozódás folyamatának
betetőzésére pedig nincs egyéb mód, mint ha megnyitjuk előtte az
ismeretforrások ma szokásos, szabad formáját: a könyvtárt!"
Visszatekintő gondolatai ismertetik az angol könyvtári törvény
létrejöttét és ennek eredményeit: "Harminc év alatt Angliában ez alapon
150 népkönyvtár keletkezik; 1890-ben 40 városnak van már olyan
könyvtára, mely 100 000 használati tételt tud évenként kimutatni, úgy
hogy 30 város területén öt millió lakosra már tíz millió könyvhasználat
esik. Manchester egymaga pl. ugyanez évben másfél millió könyvforgalmat
mutat fel s túlszárnyalja vele a világ két legnagyobb
könyvgyűjteményének: a British Múzeumnak s a párizsi Bibliothéque
Nationale-nak együttes évi forgalmát." A folytatásban számos sikeres
amerikai példát sorol, majd megállapítja, hogy. "érdekes, hogy a
különben könyvmoly-fajnak ismert németség messze marad a két angolszász
ország mögött. S a német városok is igen szerény mértékben támogatják a
közkönyvtári mozgalmat." E. Reyer professzor – aki a neves bécsi
Zentralbibliothek egyesület könyvtárhálózatát szervezte17 – írásából
vett adatokra hivatkozva állapítja meg, hogy az angolszász országokban
egy könyv könyvtári használata 6–12 fillérbe kerül, míg nálunk az
egyetemi könyvtár esetében ez az érték 4,5 korona. A NM második félévi anyagában is van néhány kiemelésre érdemes írás. A
Kormányjelentés az ifjúsági könyvtárakról című (szerzői jelzés nélküli)
cikk18 megállapítja, hogy az összes hazai népiskolát számba véve még
csak minden 15-dikben működik ún. ifjúsági könyvtár, viszont az
államilag fenntartottak körében a külön támogatás csaknem általánossá
tette (az iskolák többsége egyházi fenntartásban működött). A jelentés
szerint a kormány a "Könyvkiadók Alkalmi Egyesületénél egyszerre 2196
ifjúsági könyvtárat rendelt meg, melyek több mint 200 000 kötetet
tartalmaznak 438 ezer korona értékben". Ezeket 1905 tavaszáig le is
szállították, s az iskolák, illetve fenntartóik hat év alatt törlesztik
a szállítóknak. A kormányjelentés – a szűkebb témán túllépve – olyan
adatsort közöl, hogy az országban 5 ezer kötet feletti könyvtár
összesen 247 van (ebből 57 a fővárosban), ezek összállománya 6 millió
kötet (fele-fele a fővárosban és vidéken). Pedagógiai ezek közül kettő
van: az Országos Pedagógiai Könyvtár (7,6 ezer kötet) és a Magyar
Tanítók Otthonának könyvtára (6,1 ezer). Solymossy Sándor
terjedelmes szemléje a külföldi közkönyvtárak statisztikáit
felhasználva az olvasói érdeklődés számszerűsíthető adatait elemzi19.
Általában az olvasott könyvek 70–80%-a szépirodalom, továbbá
"hozzávetőleg 10–15%-a történelem, földrajz, néprajz és utazások
csoportjába esik, vagy 5% természettudományi, ipari, technikai
könyveket tartalmaz, a hátralevő töredékpercent vegyes tartalmú
folyóiratokat foglal magában. E téren a vizsgált amerikai, angol és
német könyvtári statisztikák nemigen mutatnak jelentős eltérést
(szépirodalom: legmagasabb Manchesterben 86%-kal, a második tematika:
legmagasabb Drezdában 17%-kal, a harmadik pedig Omahában, Amerikában,
6%-kal). Az angol közkönyvtárak állományában az inkább szórakoztató
(szépirodalmi stb.) művek aránya 37%-os, ám az igénybevétel már csaknem
75%-os. Solymossy elfogadja, hogy a közkönyvtárak a "napi munkájában
elfáradt, de ezalatt szellemileg kevéssé igénybevett nép" kedvét
keresik. Idézi ebben az értelemben E. Reyer gondolatát: " Inkább
menekülni törekszenek a való élet rettentő sivárságától; feledni
akarnak, önfeledten kacagni és sírni olyan életpálya változatos sorsán,
amely részben szebb, részben fájdalmasabb, de mindenképpen
változatosabb […] az övékénél." Felismeri az újdonság gyakorta
elkápráztató és gyors karriert termő sorsát, s kiemeli: az angolszász
könyvtárakban "érdekes jelenség egy-egy Dickens-regény, néhány Walter
Scott állandó forgalmi száma. 1889 óta, hogy az adatokat jegyezni
kezdték, bizonyos közepes színvonalon folyton megmaradnak" (s hasonló a
helyzet a Tamás bátya kunyhójával, a Ben Hurral, a Nyomorultakkal, a
Hiúság vásárával). A német könyvtárak adatait tanulmányozva felismeri,
hogy a hagyományos széttagoltság okán minden régióban inkább saját
kedvencek vannak, nincs "össznémet" olvasói preferencia (észak-német:
F. Reuter, Freytag, Berlin: Fontane stb., közép-német: Keller, Th.
Storm, F. Meyer). May Károly sikerét J. Verne példátlan hódításával
kapcsolja össze, de e kordivat is "lecsengett", ahogy ő írja, "ma
semmivel sem kelendőbb az ifjúsági olvasmányok átlagánál." Összegzés: a
"köznép rendületlenül megmaradt a romanticizmus mellett". Például: a
"francia polgárelem Balzacot, Flaubert, Zolát és Maupassant együttvéve
nem olvassa annyit, mint a fecsegő, de pompás fantáziájú Dumas-t".
Továbbá: "a közönség feltétlen meghódolása a romanticizmus előtt
magyarázza azt a különös körülményt, hogy az orosz írók általában nem
népszerűek". Végül Solymossy tanulságokat igyekszik levonni hazai
közkönyvtáraink számára. "Hazai irodalmunkból a különös hangú […]
regények lehetőleg mellőzendők, annál több kell a megbecsülhetetlen
Jókaiból és minden Vas Gerebentől […] Jósika Miklós, Eötvös [József –
S.P.] és Kemény bő válogatással, Beniczkyné nagyon megválogatva,
Herczegh Ferenc, Gárdonyi […] a viszonyokhoz képest minél teljesebben;
[…] Benedek Elek egészen, Ambrus Zoltántól alig valami, Bródy Sándortól
semmi!" (Nem kell nagy ítélőképesség, hogy a szerző szubjektivitását
észleljük.) A szám jegyzetanyagában érdekes adalékok – Nyilvános
könyvtárak és olvasócsarnokok címmel (utóbbi kifejezés a német
Lesehalle tükörfordítása) – olvashatók a berlini Alexandrinenstr. 26.
szám alatt működő közkönyvtár éves teljesítményéről. Egy év
kölcsönzése: csaknem 70 ezer kötet (szépirodalom és
tudományos-ismeretterjesztő aránya: 2:1), az utóbbi 7 évben összesen
csaknem fél millió. Használói: az olvasóteremben (közel 1500 kötet
szabadpolcon, újságok) 67 ezer férfi, s közel 3 ezer női látogató,
kölcsönzőként újabb 65 ezer érdeklődő. További adatok találhatók a
jegyzetben Bréma, Boroszló (Breslau, ma: Wroczlaw) és Heidelberg városi
könyvtárairól. Röviden összefoglalva az első évfolyam ezer oldalából szemlézett mintegy 50 oldalnyi könyvtári tematikát, megállapítható, hogy: a szerkesztők minden számban igyekeznek érdemben szólni a könyvtár szélesebb közönséget érintő típusainak fontosságáról, összekapcsolják az oktatás és az iskolán kívüli képzés, a szabadoktatás könyvtári vonzatát, jelentős figyelmet szentelnek a külföld, mindenekelőtt angolszász példáknak, fontosnak
tartják a könyvtárak minél harmonikusabb együttműködését, továbbá az
olvasó közönség igényeinek szem előtt tartását, de nem szolgai
kiszolgálását (ismert, hogy az évtized nemzetközi szakmai vitáiban ez
az egyik legfontosabb téma).
A Népművelés 1907–1910 közti évfolyamai a könyvtárakról
1907:
a szabadtanítás országos kongresszusának20 éve, mely talán máig a
legnagyobb hatású – valódi társadalmi súlyú – rendezvény kulturális
tennivalóink meghatározása érdekében. Aki számított, mindenki részt
vett tanítótól püspökig és (volt vagy leendő) miniszterig, illetve
konzervatívtól szocialistáig. A NM 1907-es évfolyama – tekintve, hogy
felelősei a kongresszus szervezőinek belső köréhez tartoztak – jelentős
teret és figyelmet szentelt az eseménynek. A második szám közölte
Alexander Bernát (1850–1927) filozófus Szózat-át a kongresszus
üdvözlésére, majd a következőkben minden lényeges előadás megjelent a
lapban. Alexander fő gondolata: a szabad tanulást kell lehetővé tenni,
s ennek első feltétele a szabad tanítás. Ez pedig így értendő: "a
szabad tanítás szükséges kiegészítője az iskolai tanításnak és e kettő
együtt még eddig nem sejtett módon fog tovább fejlődni. Ez a kettő
kölcsönösen támogatja egymást. Mennél hatásosabb lesz az iskolai
tanítás, annál nagyobb közönsége lesz a szabad tanításnak és mennél
inkább fejlődik emez, annál jótékonyabb hatással lesz az iskolai
tanításra…" A Szózat egyébként az előkészítést végző – Beöthy Zsolt
(1848–1922) irodalomtörténész, az egyik legrangosabb tudományos
személyiség által vezetett bizottság támogatását is elnyerte, így
hivatalos állásfoglalásként is értelmezhető. A lap életében
változás, hogy Wildner Ödön ekkor veszi át Weszelytől a szerkesztés
teljes munkáját. Az 1907-es évfolyam több – érdemi szakmai kitekintést
nyújtó – cikke, szemletanulmánya az ő nevéhez fűződik. Előbb a
francia közkönyvtárak létrejöttét és működését tekinti át21 M. Pellison
friss könyve alapján. Pellison nyomán a szerző a 17. századig tekint
vissza, majd kitér Talleyrand-nak és Condorcet-nek a forradalom idején
közkönyvtárakat sürgető álláspontjára. Kitűnő ifjúsági könyvtárak
jöttek létre a 19. század hatvanas éveitől, majd az 1862-ben létrejött
Societé Franklin tevékenysége szolgált jó példával. A hetvenes évektől
több alkalommal éles vita robbant ki az államilag támogatott
népkönyvtárak gyűjtéséről (szabad-e az "eretnek" Renan műveit
beszerezni stb.). A nyolcvanas években már akadémikusok kapnak
"felügyelői" megbízatást, – ezt viszont számos városi könyvtár
indokolatlan beavatkozásnak minősíti. Mindazonáltal a 20. század elején
közel 1900 városi-önkormányzati és ezer egyesületi fenntartó által
működtetett közkönyvtár tevékenykedett. A 3. számban ugyancsak
Wildner tollából olvashatták az érdeklődők az angol közkönyvtári
kitekintést 23. A cikk számos érdekes adalékkal szolgál a felülről és
alulról egyaránt támogatott művelődési-könyvtárfejlesztési folyamat
alakulásáról (pl. a bányászok a 19. század ötvenes éveiben hajlandók
voltak bérük egy részét a kötelező oktatás céljaira áldozni). Az
ingyenes nyilvános könyvtárak megteremtése a század második
felében – az ismert törvény 24 mellett – társadalmi erők
támogatását is élvezte, bár például az egyetemek eleinte élesen
ellenezték. A cikk kiemeli a manchesteri városi könyvtár szinte
azonnali sikerét (1852-ben nyitották meg, az első év végén állománya 23
ezer, a kölcsönzések száma közel 140 ezer volt). 1850 és 1900 közt a
törvényt még 35 esetben módosították, hogy jobban megfeleljen céljának
(az egyik legutolsó épp azt célozta, hogy a már működő közkönyvtárnak
semmilyen adót ne kelljen fizetnie). Így a cikk közlésekor az angol
jogrend megengedte, hogy már 10 adófizető is kezdeményezhesse a
városvezetésnél közkönyvtár létesítését (a könyvtári pótadó – egy font
jövedelem után általában egy penny - kivetésének kérdése ekkor
szavazásra lett bocsátva). Egy táblázat kimutatja a cikkíró szerint,
hogy 160 nagyobb közkönyvtár (vonzáskörzetében 10,3 millió lakossal)
közül melyek szednek többet, illetve kevesebbet. Szembetűnő, hogy a
vagyonosabb települések alacsonyabb adóvállalásra hajlanak, míg a
kevésbé tehetős polgárságot tömörítő városok épp ellenkezőleg, jobban
áldoznak könyvtárukra. A cikk végül bemutatja egy tipikus angol
közkönyvtár működési rendjét (újságolvasó, szomszédos teremben
folyóiratok és lexikonok, a kézikönyvtár összetétele, a kölcsönző
osztály működése stb.). A kölcsönzés terén megnyilvánuló szépirodalmi
dominancia kérdését említve a szerző lábjegyzetben fejti ki saját
álláspontját. A "magas % a szakemberben aggodalmat kelt"– kezdi
mondandóját. Minthogy szerintük ez a "nagy százalék csak "időt
agyonütni" jön a könyvtárba, léha szórakozások […] véres, durva
rémregények", detektív történetek vonzzák őket. "De kérdem – folytatja
Wildner – lehet-e az ifjúságot s e nagy gyermeket […], a naiv népet, a
mindennapi munka esti invalidusát mással, mint szépirodalommal
olvasásra kapatni? […] Megköszöntük volna, ha Darwint, Spencert,
Pulszkyt, Szalay Lászlót előbb rakták volna elénk, mint Defoe-t,
Verne-t, Jókait! […] az a szépirodalom csakugyan szépirodalom legyen s
itt nyílik a könyvtárosnak ezer alkalom önrendelkezési jogát, ízlését,
tudását az igazi kultúrának szentelni." Az 1907-es évfolyam 4–5.
számában szerepel Molnár Viktor (1859–1918) VKM-államtitkár és Bárczy
István előadásának szövege, melyek a népművelés országos kérdéseivel, s
különösen az Uránia ismeretterjesztő tevékenységével foglalkoznak25.
Mindketten fontos gondolatokkal támogatják az iskolán kívüli
népművelési törekvéseket, kiemelve az állami és városi irányítás
szerepét. Érdekes Bárczy azon gondolata is, mely a műveltség társadalmi
fontosságát új szemponttal támasztja alá. "Hazánkban – írja – még
nagyobb szükség van a műveltségnek, mint kiegyenlítő és egységesítő
társadalmi tényezőnek, emelésére és terjesztésére, mint bármely más
nyugati államban, mert nálunk a társadalmi széttagoltság jóval nagyobb,
mint bárhol, nemcsak szellemi, hanem gazdasági téren is." További
megállapítása is meggondolandó, a dilemma súlyát főként az elmúlt
század tapasztalatai alapján mérlegelve. Bárczy szerint
"kétségtelen tehát, hogy ezt a nagy feladatot az erőtlen társadalom nem
bírja egymaga megoldani, és hogy ez az új feladat a huszadik században
az államra is nehezedik…". Az állam pedig igyekszik "egységes nemzeti
öntudatot" sulykolni ott, ahol ennek esélye – kiderült azóta – aligha
adott. A 6. számban ismét Wildner Ödön írása következik, ezúttal az
amerikai közkönyvtárakról26. A kezdet B. Franklin nevéhez fűződik, aki
előbb vitaklubot szervezett fiatal barátaival, majd saját könyvtárat
nyitottak 1732-ben (ez a híres Philadelhia Library Company). A szerves
fejlődés a 19. század harmincas éveitől bontakozik ki, amikor New York
állam kormányzója kezdeményezésére új adót állapítottak meg, hogy
minden iskolakerületben könyvtár létesüljön az iskolapadból már
kikerült fiatalok és felnőttek ismeretszerzésének elősegítésére. Az
ötvenes években már 1,5 milliós összesített állománnyal működtek a
közkönyvtárak. A fenntartói kezdeményezés – s az ehhez kapcsolódó
adózás – itt is, mint Angliában inkább a városokhoz kötődött (itt a
jövedelem helyett az ingatlan értéke a kivetés alapja). Az egyes
államok a kereteket szabták meg ehhez. Érdekes New Hampshire példája,
ahol először tették kötelezővé (1897-es törvényükkel) a városok számára
a közkönyvtári szolgáltatást, vagyis helyi könyvtár felállítását és
fenntartását. 1903-ban az Egyesült Államokban ezer kötet fölötti
állománnyal már csaknem hétezer könyvtár rendelkezett (összes állomány
ekkor 54,4 millió). A cikk írásakor a bostoni városi könyvtár (BPL)
volt a legjelentékenyebb (de épült már a New York Public Library máig
meghatározó székháza). A BPL központja 700 ezres állománnyal
rendelkezett a fél milliós városban, éves költségvetése 1,2 millió
korona, s napi 12 órát tartott nyitva. Fontosnak tartja a vérbeli
művelődéspolitikus cikkíró kiemelni, hogy lényegi teendő a "közönségnek
minden irányban való felvilágosítása. Ott régóta belátták azt a nagy igazságot, hogy a könyvtár csak úgy lehet igazi képzőintézet,
ha könyvtárosai nem olvasmányaikba temetkező mogorva mumusok – akik,
mint sok helyütt nálunk, személyes sértésnek veszik, ha az ember
fölvilágosítást kér tőlük – hanem a népnek nyájas és szolgálatkész
barátai. Ott több könyvtárnok minden egyéb munkától föl van mentve, s
csak az útbaigazítás a feladata. Ekképp lesz a könyvek temetőjéből
virágzó kert, amelyet szívesen keres fel újra meg újra a közönség, míg
nálunk a meg nem felelő, szinte rendőri bánásmód mellett beéri egyszeri
látogatással – és csalódással." New York városa azzal ösztönzi a
könyvtárakat az eredményesebb szolgáltatásra, hogy a nagyobb
kölcsönzési számokat külön díjazza. A hálózatban egy 30 ezres állományú
könyvtár 20 ezer korona támogatást kap, ha legalább 75 ezer kölcsönzést
regisztrál, s minden további 100 ezer kölcsönzés további 20 ezer
koronát ér. Szól a beszámoló az elképesztő amerikai támogatókról, a
Vanderbilt-, az Astor-családok millióiról, E. Prattról, J. Peabodyról,
s főként A. Carnegie mindent felülmúló programjáról. Carnegie-nek
"1903-ban már 28 millió dollár körül jártak könyvtáralapítványai és
adományai". Az amerikai könyvtáros egyesület (ALA) kibocsátja a
"legjobb" könyvek jegyzékét, ebből a legfrissebb 5230 művet sorol:
közel 30% szépirodalom, továbbá 50% feletti az összes társadalom- és
humán tudományi anyag, 7% természettudomány, 5% műszaki témájú könyv.
Wildner végül kiemeli néhány "humán" tényező jelentős amerikai
szerepét: a nőket (akik "minden kulturális mozgalom agitátorai"), a
sajtó erjesztő szerepét, valamint a könyvkereskedelem
érdekeltségét. Az 1908-as évfolyamban módosították az addigi
Népmívelés címet Népművelésre. Jelentős teret adott a lap a pécsi
kongresszus anyagainak: összesen 18 előadás szövegét közölték az
egymást követő számokban. Könyvtárilag viszont tartalma jóval
szerényebb, mint az első két évfolyamé. Az első szám élén (szerző
jelzése nélkül) A Népművelési társaság terve című írás áll27. A
Társaság nyilván azokat a célokat kívánta megvalósítani, melyekről a
nyitó évfolyamban Wildner Ödön jegyzetében olvashattunk. A szöveg
előirányozza, hogy célja egy olyan "központ megteremtését elősegíteni,
amelyben föllelné működésének minden dologi föltételét és segítő
eszközét. Ez a központ egy valódi, szükségleteinknek megfelelően
létesített és berendezett népháza lenne.
Tudvalevőleg a székesfőváros hatósága is foglalkozik egy ilyen népháza
tervével s a társaság kész örömmel vállalkozik arra, hogy […]
segítségére legyen." A Társaság mind szélesebb körben igyekszik hatni a
fővárosban, de nem "zárkózik el azonban az elől sem, hogy […] a vidéki
kulturális központokat, s ezzel az egész ország népművelését
szolgálja." A Társaság az értelmi és érzelmi-művészi nevelést (rajz,
ének, iparművészet, beszédkészség fejlesztése stb.) mellett "a
legnagyobb gondot kívánja fordítani az önképzés leghatalmasabb
erőforrására: a könyvtárra. Központi nagy népkönyvtárt tervez, amely
közvetítő is lenne egyrészt a fiók- és vándorkönyvtárak, másrészt a
nagy tudományos könyvtárak között. Ebben a könyvtárban oly könnyűvé
tenné a hozzáférést a könyvekhez, oly útbaigazítást nyújtana
használatukra, hogy a legélénkebb olvasási kedvet reméli fejleszthetni." A
Népművelő Társaság létrehozásáról és vezetőségének megválasztásáról már
az 1909-es évfolyam nyitó számában olvashatunk28. Eszerint 1909. január
13-án megtartották az első igazgatósági ülést "dr. Bárczy István
igazgató-elnök vezetése alatt." Nyolc szakosztály (gazdasági-pénzügyi,
tanfolyamokat szervező, Népházat tervező, lapszerkesztő, könyvtári,
művészeti, testnevelési, statisztikai-demográfiai) létrejöttét
határozták el. Mindegyik élén elnök és előadó (mai értelemben vett
titkár) s 3–12 tag állt. Számunkra itt érdekes lehet, hogy három
szekcióban (a tanfolyamokat szervező, a Népházát tervező, s a
lapszerkesztő bizottságban) egyaránt ott látjuk Wildner Ödönt és Szabó
Ervint. A Könyvtári szakosztály élére Dr. Beke Manó (1862–1946)
matematikus került, előadója Dr. Szabó Ervin, tagjai pedig Dr. Gönczi
Jenő (1879–1967) jogász, közgazda, Dr. Harkányi Ede (1879–1909)
szociológus, Dr. Solymossy Sándor és Zigány Zoltán (1864–1921)
pedagógus. Többségük a Társadalomtudományi társaság tagja, a Huszadik
Század című folyóirat szerzője. A Társaság a későbbikben elősegítette a
budapesti Népház (és Könyvtár) tervezését (ismeretes, hogy ennek
megépítését végül a világháború elsodorta, hasonlóan a berlinihez). Az
1909-es évfolyamban jelenik meg Varsányi Géza (1884 –) tanár írása A
népművelési intézmények mai állása címmel29, melyben egy friss,
Hamburgban kiadott nemzetközi áttekintést (Archiv für das
Volksbildungswesen aller Kulturländer, Gutenberg-Verlag, 1907. – 351
S.) igyekszik summázni, főként a népkönyvtárakra koncentrálva. Kiemeli
az amerikai "free libraries", "public libraries" néven ismert
intézményeket, melyek "valósággal amerikai módon dolgoznak". Vagyis a
minél könnyebb hozzáférést biztosítva valóságos tömegvonzást
gyakorolnak egyébként "idillikus díszes" épületeikben, hol az olvasókat
"minden kényelemmel berendezve" várják. Az angol példák után a dánokét
említi, ahol a városok mellett már falun is 450 könyvtár működik (140
ezres állomány, 300 ezres kölcsönzési eredmény). Az oslói Deichmann
Könyvtár (Deichmanske bibliotek) 1780-ban jött létre, itt a 81,5 ezres
állományból öt kölcsönzői helyen összesen 485 ezer kölcsönzést
regisztráltak 1905-ben. Hasonlóan intenzív igénybevételnek örvendenek a
bergeni és trondheimi városi könyvtárak (1905-ben 240, illetve 132 ezer
kölcsönzés). Svédországban 1842 óta összesen 1800 közkönyvtár jött
létre, s ezek közül a legnagyobb a fővárosban működik a szervezett
munkások fenntartásában. Bécsben a Volksbildungs-Verein (Népművelési
Egyesület) 14 részből álló közkönyvtári hálózatában 1901-ben 1,3 millió
könyvet, míg a Zentralbibliothek (Központi Könyvtár) egyesült belvárosi
központjában és négy külterületi 14 fiókjában 550 ezret kölcsönöztek.
Graz követte példájukat három könyvtárral – kettőben olvasóterem is
használható –, melyekben180 ezret kölcsönöztek. Hazai teljesítményünk e
példáktól elmarad. (Megjegyzendő, a szerkesztő itt lábjegyzetben utal
Gárdonyi Albertnek Budapest népkönyvtárairól címmel a Fővárosi Könyvtár
Értesítőjében megjelent dolgozatára 1907. 2., ami azt jelzi, hogy
Wildner Ödön fontosnak tartotta felhívni a figyelmet könyvtáruk,
illetve barátja, Szabó Ervin új kiadványára.). Pár oldalt lapozva,
egy név nélkül megjelent jegyzetre bukkanunk, címe: Új rendszerű falusi
könyvtárak Angliában30. Itt olyan vándor- vagyis letéti könyvtári
rendszerről lehet olvasni, melynek keretében a kistelepülések köröznek
szerény olvasmánycsomagokat (Hereford 400 községe, illetve iskolája
közül minden negyedik vállalkozott a részvételre, évi egy font
ellenében). A folyóirat ugyanezen számában a Fővárosi Pedagógiai
Könyvtár kurrens szakbibliográfiája tanulmányozható: ez hazai és
nemzetközi válogatásával (könyvek és cikkek is) bizonyára sokak
érdeklődésére számot tarthatott, hisz – mint a bevezető kiemeli – ez a
Bárczy polgármester kezdeményezésére született intézmény meglehetősen
szélesen vonta meg gyűjtőkörét, beleértve az iskolán kívüli népművelést
is31. Ez év őszén még egy témánkba vágó írás volt olvasható a
lapban. Staindl Mátyás – Váradi Gézához hasonlóan – a következő években
többször ír könyvtári témákról: amerikai gyermekkönyvtárat mutat be32.
A pittsburghi gyermekkönyvtár Carnegie adománya nyomán 1898-ban
nyitotta meg kapuit, majd ez a központi intézmény a következő
évtizedben 190 helyre juttatott könyvtári szolgáltatást, ellátva ezzel
60 ezer iskolás gyereket (az igénybevétel megközelítette a 450 ezres
szintet). A központi és néhány kerületi gyermekkönyvtárban számos
olvasóterem is várja az érdeklődőket (ezekben újabban több mint 400
ezer dokumentumot használtak). A cikk kiemeli, hogy "nem elégszenek meg
a könyvek puszta kiadásával, hanem külön mese- és felolvasó-délutánokon
iparkodnak a gyermekben a könyvek iránti érdeklődést és az olvasás
szeretetét fölkelteni." Többnyire heti ciklusokat szerveznek átlag húsz
fős csoportoknak (egyik télen Shakespeare-mesék voltak napirenden,
máskor a germán mondakör vagy épp Artúr király regéi kerültek
bemutatásra). Mesemondó tanfolyamokon képeznek ki fiatalokat a jövőbeni
szereplésre. A könyvtár ezen túl saját gyermekkönyvtáros – képző –
intézményt (Training School for Children’s Librarians) is működtet: itt
kétéves kurzusokon mintegy 30 érdeklődő tanulhat egyidejűleg. E
vállalkozás nemzetközi szinten is egyedülálló, így nem csoda, hogy
szinte az egész világról felkeresik a szakmabeliek. Az előadók az
intézmény vezető munkatársai, továbbá neves pedagógiai szakértők, – még
európaiak is. A könyvtár havi jegyzékeket bocsát ki közérdeklődésre
számot tartó témakörökben (Monthly Bulletin). A könyvtár célja, hogy
minden család részesüljön a könyvek által elérhető gazdagságból.
Jelszavuk: "a ház könyv nélkül olyan, mint a szoba ablak nélkül". 1910-ben
szerkezeti változás állt be a Népművelés kiadásában és
megjelentetésében. Az első szám élén Bárczy István Megújhodás33,
illetve Ágotai Béla: Miért egyesültünk? című írása34 bejelenti, hogy a
Népművelés (a Népművelő Társaság lapja) egyesült a Népművelők Lapjá-val
és a Magyar Népiskola című lappal, s ezentúl hetilapként fordul
közönségéhez. Bárczy úgy látja, hogy eddigi erőfeszítéseikkel
becsülettel helytálltak. Nem csekély dolog "tudományos irányú
folyóiratot csinálni Magyarországon, ahol oly sokan írnak és oly
kevesen olvasnak, ahol népünk művelése iránt komolyan oly kevéssé
érdeklődnek, ahol minden amúgy sem nagy közérdeklődést annyira lefoglal
a napi politika és viszont a napi politika olyan kevés ügyet vet nagy
közművelődési kérdésekre." Nevezetes fordulópontnak minősíti az
egyesülést, hisz a lap terjedelme és olvasótábora is bővül, s ráadásul
a heti megjelenéssel – mint mondja – "mozgékonyságban nagyot fogunk
haladni." Sorait e – korra és szerzőjére oly jellemző – gondolattal
zárja: "És most induljunk tovább, előre az új Magyarország felé."
A két pedagógia szaklap részéről Ágotai hangsúlyozza, hogy velük együtt
több pedagógusi szakmai egyesület (Magyar Néptanítók Otthona, Eötvös
Országos Egyesület, Iparostanonciskolai Tanítók Országos Egyesülete)
ereje is segíti a "túlságos decentralizálás" veszélyét leküzdeni, s
reméli, módjuk lesz "az elemi iskoláknál magasabb fokú iskolákkal is
foglalkozni". A lap élére szerkesztőbizottság került: ennek tagjai
Bárczy vezetésével a Népművelő Társaság "igazgatósági tagjai", vagyis
Weszely, Wildner és új arcként Ozorai Frigyes (1879–?) pedagógiai
szakember (a Pedagógiai Könyvtár, később pedig a Fővárosi Pedagógiai
Szeminárium vezetője, a lapnál helyettes szerkesztő), továbbá a "másik"
oldal képviseletében Havas István, Moussong Géza, Ágotai Béla, Trájtler
Károly, és Ágotai Lajos. A 10-es évfolyam a terjedelmi (3 kötet, mindig
újrakezdve a számozást, 44 szám 2–2 ív terjedelemmel) bővüléssel közel
90 ívet ért el, s így a Népművelés egyik leggazdagabb évfolyama a maga
bő 1300 oldalával. Műfajilag – hetilaphoz illően – több lett a friss,
rövidebb közlés (több száz hír, sok tucat rövid könyvismertetés stb.). Könyvtári
vonatkozású témák: Staindl Mátyás ismertetése egy német – iskolai
könyvtári kérdést boncolgató – írás alapján35, jegyzet a könyvtári
illetékek emelése elleni porosz agitációról36, hír a japán nyilvános37,
illetve német falusi könyvtárakról38, Szabó Ervin ismert recenziója
Gulyás Pál népkönyvtári kézikönyvéről39, hír bécsi kórházi
könyvárakról40. Számos érdemi írásra érdemes figyelnünk. Épp csak
említve egy sajátos írástörténeti tanulmányt 41, kezdjük szemlénket
Wildner Ödön publicisztikus lendületű, ám alapvető kérdést felvető
írásával42. A kormányzat közoktatási tanácsa az utóbbi években
kinyilvánította, hogy a szabadoktatás országos szervezését kezébe
kívánja venni – indít a szerző. A kongresszus (az 1907. évi pécsi
kongresszus) hozamának hivatalos oldalról kifejezett értelmezése és a
kormányzati tanács hozzáállása nem sok jóval kecsegtet. Főleg azért,
mert célzata: egyes "kárhoztatott" irányzatok "ellensúlyozása". A
szerző óv attól, hogy az "államhatalom valamikor is policiális
eszközökhöz akarjon nyúlni a kultúra terén." Főleg azért nem, mert ez a
"törekvés meddő", továbbá mivel "rendőri szempontokból kiinduló,
politikai ellensúlyozás szerepére hivatott kultúra – igazi kultúra nem
lehet". Véleménye: "hagyjuk a múlhatatlanul szükséges sok előmunkálatot
a társadalomra. Ennek a társadalomnak mindig olyan kultúrája lesz,
amilyen tőle telik." Egyelőre keressék az érdekeltek "térítgetési
szándék" nélkül egymás kezét, s meglátják, "egyszerre csak a kulturális
sejtek szaporodnak majd, társadalmunk gazdaságunk erősödésével mind
összefüggőbb teleppé rakódnak. Szervekké lesznek egyre több
munkamegosztással", – s azután "jöhet az országos szervezés is, s ha
kell, állami szervezés is". Nyilvánvaló a szabadgondolkodó szerző
gondolatmenete, s a vita tétje is. Innen már csak remélni lehet a
különböző táborok együttműködését, ám – utólag látszik csak világosan –
a "kegyelmi idő" elrepült…43 Varsányi Géza a német közkönyvtárakról
írt cikket44, méghozzá személyes látogatás és a berlini városi
könyvtári igazgatóval, Dr. Arend Buchholtz-cal való beszélgetés nyomán.
A Berlini Városi Könyvtár 1907. október 15-én nyílt meg (nyitó
állománya 90 ezer kötet, főként adományokból, teljes körű katalógus
szolgálja az érdeklődőket), vállalt célja pedig: "Berlin polgárainak
szolgálatára legyen műveltségük továbbfejlesztésében és hasznos
ismeretek megszerzésében". A kölcsönzés és az olvasóterem (nyitva
hétköznap 12–15 és 18–22 óra közt) használata is ingyenes. A használat
16 éves kortól kívánatos, de iskolások is mehetnek, ha osztályfőnökük
ajánlólevelét felmutatják. Az állományból kikérni kérőlappal lehet (egy
lapon egy mű, a kérőlapok 10-es csomagban kaphatók 5 pfennigért).
Kérésre – csekély térítés mellett – házhoz szállítást is vállalnak. Az
olvasóterem folyóirat-választéka megközelíti a 150-et, ehhez járul
csaknem 20 napi- és hetilap. A kölcsönzés a nyitást követő félév alatt
meghaladta a 40 ezer kötetet (napi 200–400 kötet): a szépirodalom
részesedése eléri a háromnegyedes arányt. Az olvasók egyötöde tanuló,
illetve kereskedelmi alkalmazott, 13,5% kereskedő, 11% tisztviselő. Az
összes hetedét teszik ki a nőolvasók. Az olvasótermet havonta 4-5 ezren
látogatják. Berlinben működik továbbá 28 népkönyvtár (összesített
állomány: 200 ezer kötet), főként a munkások lakta külső kerületekben.
A berlini városi tanács által létrehozott elődjeik már 50 éves múltra
tekintenek vissza. Olvasó lehet minden 16 éves berlini lakos, mások
számára jótállás szükséges. Ennek birtokában az olvasó ingyenesen
veheti igénybe a szolgáltatásokat. A könyvtárak általában kicsik
(állományuk 3–12 ezer kötet közt mozog), s legtöbbjük iskolaépületben
kapott elhelyezést. Igyekeznek minden kölcsönző mellett olvasótermet is
berendezni. Itt már 14 éves kortól megengedett a könyvtárhasználat. A
legtöbb könyvtár tematikus katalógusokkal segíti a használókat. Némely
helyen akkora érdeklődés nyilvánult meg, hogy a megszokott esti 6 óra
helyett már 4-kor kinyitják a könyvtárt. 1907-ben a berlini
népkönyvtárak összesen másfél millió könyvet kölcsönöztek (ennek fele
német szépirodalom, s további egy harmadot tesznek ki a külföldi,
illetve gyermekirodalmi művek). Az olvasótermek egy év alatt összesen
150 ezer látogatót fogadtak. A városi könyvtár 1907-ben 90 ezer, míg
a népkönyvtári hálózat 140 ezer márka támogatást élvezett, összesen 230
ezer márka (ebből kerekítve 100 ezer jutott új vásárlásra és a
szükséges köttetésre). Varsányi Géza emelkedett zárógondolata: megéri
az áldozatot az intézmény, hisz "áldást hoz azokra, akik élvezik.
Nyitva áll bárkinek, csak menjen be és üljön le ott vagy vigye haza a
legbecsületesebb barátot, a leghűbb élettársat: a könyvet." Új
szerző Horváth Károly (1884–1945) tanár, aki első írásában a népiskolai
ifjúsági könyvtárak helyzetét elemzi az előző (1907–1908-as)
tanévben45. Szemléje a minisztérium hivatalos jelentésére épül. Horváth
szerint 1904 óta érződik a változás, az ország "érzi az ébredés
szükségét." És az a tapasztalat: a "nép érzi és tudja, hogy
megváltoztak a gazdasági viszonyok, meg kell tehát változnia az ő
gondolkodásmódjának és műveltségének is". A jelentés adatai szerint
az 1904–1905-ös tanévben szerveztek 1789 állami és 230 községi (azaz
települési fenntartású) könyvtárat, míg az egyházi fenntartók még egyet
sem. A következő négy tanévben ehhez járult további 337 állami, 695
települési és 233 egyházi iskolai könyvtár. Ez összesen már közel 3300
könyvtár. Ennek alapján megállapítható, hogy az állami fenntartású
iskolákban lényegében hiánytalan a könyvtár léte, a településiek
körében még 550 hiányzik, az egyházi népiskolák körében viszont a
könyvtár csupán csepp a tengerben (130 ezerből 233). A hivatalos terv
három népiskolai ifjúsági könyvtártípust irányozott elő: ezek méretük
szerint különböznek (100–500 kötet közt mozogva). Nem meglepő, hogy a
nagyobbak aránya az összesből 11%, a közepeseké 15% közelében mozog, a
többi a legkisebb kategóriát képviseli, vagyis négyből három
meglehetősen szerény gyűjteménnyel rendelkezik. A könyvtári kínálat
növelésén túl a tanítókra sok munka vár abban a tekintetben, hogy
tanulóik megkedveljék, illetve elsajátítsák az elmélyültebb olvasást:
például a tanórákon is fel lehet hívni a figyelmet a témához kapcsolódó
értékes irodalomra. Az olvasás terjedése külső feltételekhez is
kapcsolódik: ha odahaza a téli sötétségben nincs világítás, akkor nem
olvashat a gyermek (pedig úgy tartják, hogy novembertől márciusig
lehetne olvasniuk, hisz tavasztól a sok mezei munka a gyermekekre is
feladatot ró). A könyvek tartalma sem mindegy, reménytelen azt
gondolni, hogy a hivatalos stílusú, nehézkes fogalmazású könyv gyermek
közt népszerű lesz Ügyesen megírt földrajzi, természettudományos és
egyéb hasznos témájú könyvek viszont érdeklődésre tarthatnak számot. A
szerző optimistán zárja írását: ha a lendület folytatódik a "huszadik
század derekán 10% analfabéta lesz csak". 1910 már Szabó Ervin
nagyhatású emlékiratának (Emlékirat községi Nyilvános Könyvtár
létesítéséről Budapesten) az éve: a lapban ennek tartalmát, fő
szándékait Somogyi Mihály ismertette46. Somogyi hangütése kissé
túlzónak tűnik: sok ember kénytelen Amerikába "vándorolni a mindennapi
kenyérért. De ki hinné vajon, hogy a magyar embernek egy modern, jó
könyvtárért is New Yorkig kell fáradnia?" Itt ugyanis a Tompkins téren
működik olyan könyvtár – ez is Carnegie támogatásával épült –, mely
magyar könyveket és folyóiratokat biztosít látogatóinak. Most
"korszakalkotó lépés küszöbén áll" könyvtárügyünk, folytatja. "Budapest
is fölismerte, hogy a nyilvános könyvtárak elsősorban községi feladat",
ezért az "illetékes tényezők megbízták dr. Szabó Ervint, a főváros
főkönyvtárosát egy községi nyilvános könyvtár előkészítő
munkálataival". Szabó "terjedelmes emlékirata, nagy hozzáértéssel,
adatok és tények egész tömegével, minden oldalról behatóan megvilágítja
a kérdést." Somogyi kiemeli Szabó érveléséből a legkézenfekvőbb
adatokat: állományok, fenntartási költségek stb. amerikai városokban,
Bécsben, – illetve (jelenleg) nálunk Budapesten. Az összkép
elszomorító: szétaprózott, alacsony hatásfokú intézmények, elavult
állományok, rendkívül alacsony ráfordítás, s ezekből következően
szerény igénybevétel… Szabó javaslatának lényege: "a nyilvános
könyvtáraknak egy feladatuk van: a legtöbb embernek a legjobb könyveket
közvetíteni", minden gyámkodás és irányzatosság nélkül. A hatékony
nyilvános könyvtári működés feltételezi a tudományos könyvtárakkal való
ésszerű munkamegosztást. Az iskolákban viszont Szabó szerint kár pénzt
kiadni könyvtárakra (legfeljebb a tanári szobákban pár lexikon vagy
szótár léte indokolt). Az elaprózott iskolai könyvtári állományokat át
kell adni a nyilvános könyvtári hálózatba. Emellett pedig lényegesen
növelni kell a könyvtári kiadásokat, hisz a főváros ezirányú
tevékenysége eltörpül az amerikai és német mintákhoz képest. Szerző
szerint Szabó végül még egy "pompás javaslattal" zárja emlékiratát. A
millenniumi alapból (egy millió korona) tervezett népházat kombinálni
kell a létesítendő könyvtárral: egy fedél alatt, hisz – ahogy Somogyi
fogalmaz – "működésük úgyis a legszorosabban kiegészíti és támogatja
egymást". A minden kétséget kizáró támogató ismertetés sürgeti a
fővárosi közgyűlés támogató döntését. Ugyanebben a júliusi számban
látott napvilágot Szabó Ervin recenziója Gulyás népkönyvtári
kézikönyvéről. Szabó Ervin itt visszafogottabban fogalmaz, mint az
1907-es szabadtanítási kongresszuson hallott felszólalásában: kisebb
kritika és általában elismerés vegyül soraiban. Végül sajnálja, miért
nem kapható "könyvárusi forgalomban" a kiadvány47. Említettük már a
Tolsztoj-emlékszámot: ez december elején látott napvilágot hetven oldal
terjedelemben48, vagyis voltaképp dupla számról van szó. Wildner Ödön
Tolsztoj öröke című cikkével kezdődik a megemlékezés49. Wildner sok
írása szólt eddig is Tolsztojról és számos más orosz íróról. Szerinte a
nagy író művei mellett életével is gazdag örökséget hagyott az
emberiségre. Cikke végén egy orosz anekdotát idéz: "Egy paraszttól
egykor azt kérdezte valami idegen a Puskin szobra előtt, hogy ki volt
ez? Valami tanító, – felelte a muzsik". Wildner szerint "Tolsztoj
alakja előtt is ezt mondhatjuk – a legnagyobb magasztalást –, nagy
tanítónk halt meg őbenne." A többi írás a vallásbölcselőt, illetve a
pedagógust méltatta, illetve ismertette a Jasznaja-Poljana-i iskolát,
továbbá válogatást adott Tolsztoj gondolataiból. E három év írásait
röviden úgy értékelhetjük, hogy egyre szélesebb tematikával bontakozott
ki a Népművelés könyvtári mondandója, a hazai problémák és fejlesztési
szükségletek mellett számos külföldi példa szerepel bíztatásként,
érvként és követendő mintaként. A fővárosi tervek pedig a legkorszerűbb
megoldásokat ígérik.
Jegyzetek
1.
ERDEI Gyöngyi: A mintaadó polgármester. Bárczy István beruházási
programja (1906-1914.) című írása (Budapesti Negyed, 1995. 9. sz.
3. p.) minősíti így Wildnert. Weszelyről számos mai értékelés
olvasható, főként Német András tollából (pl. könyve: Weszely Ödön. Bp.:
OPKM, 1990.; Egyetemi neveléstudomány – reformpedagógia – magyar
oktatásügyi reformok. = Magyar Pedagógia, 2004. 4. sz. 39-55. p.,
a Népművelésről: 46. p., illetve témánkhoz kapcsoló írása: Weszely Ödön
és a Népművelés. = Budapesti Nevelő, 1987. 4. sz. 21–28. p.). Bárczy
Istvánról ez olvasható a Budapesti Negyed 1999. 3. számában: "Bárczy
István /Sacher/ (liberális politikus, jogász, igazságügyminiszter;
Budapest polgármestere, majd főpolgármestere, a modern magyar
várospolitika egyik úttörője; a fővárosi közigazgatás és oktatás
újjászervezője, több fontos szociális reform, köztük a külföldön is
elismert lakásépítési program kezdeményezője, a közüzemek fővárosi
kézbe juttatója és a további közművesítés egyik irányítója, a magyar
városok állandó szervezetének és kongresszusának megteremtője; a
Pedagógiai Szeminárium és a Népjóléti Központ létrehozója, a Népművelés
című folyóirat megalapítója és Wildner Ödönnel szerkesztője, szintén
vele az Új Élet szerkesztője; a Budapest Székesfővárosi Közlekedési
Rt., a Magyar Athletikai Szövetség és az Országos Dalosszövetség
elnöke; író, műfordító, népdalgyűjtő) 1866–1943 ." www.epa.oszk.hu/00000/00003/00020/adat012.htm Wildnert
– széles körű érdeklődéséhez kapcsolódó szerteágazó tevékenysége okán –
a különböző források hol írónak és műfordítónak, hol politikusnak,
közéleti tényezőnek, hol pedig szociológusnak, filozófusnak minősítik.
E kérdést majd egy alapos munka döntse el, az viszont Szinnyei alapműve
óta hibásan ismétlődik, hogy bölcsészdiplomát (bölcsészdoktori címet)
szerzett volna. Helyesen: állam- és jogtudományit. Megtévesztő lehetett
talán, hogy 1900-tól sorra jelentek meg – a Budapesti Szemlében és a
Huszadik Században – igényes esszéi a nagy orosz írókról (Tolsztojtól
Gorkijig), Ibsenről, Zoláról stb. Hogy fordította Nietzsche alapművét,
a Zarathusztrát és könyvet írt a fiatal Nietzschéről.
2) Az NM 1918 végi önértékelésével és az új szerkesztő további terveivel írásunk második részében foglalkozunk.
3)
Vö. a Kovács Máté által szerkesztett alapműnek szánt Könyv és
könyvtár a magyar társadalom életében 1849–1945. néhány publikációját
veszi be (elég esetlegesen) a bibliográfiába, Katsányi Sándor kitűnő
modern FSZEK-történeti monográfiája csak futólag említi, Pogány György
áttekintése a könyvtári szaksajtó múltjáról (A magyar könyvtári
szaksajtó vázlatos története. 1–2. rész. = Könyvtári Figyelő, 1996. 4.
sz. 585–597. p.; 1997. 1. sz. 13–25. p.) nem említi. Korábban
a FSZEK szociológiai bibliográfiai sorozata (A magyar szociológiai
irodalom bibliográfiája. 2. kötet: Folyóiratok 1900–1919. Bp., 1975.),
illetve Szabó Ervin gyűjteményes kötete (Szabó Ervin könyvtártudományi
cikkei és tanulmányai. Bp., 1959.) említette. Szembetűnő, hogy a
szociológiai bibliográfia könyvtári és múzeumi alfejezete (364–369. p.
2779–2816. tételek) időrendben első tíz könyvtári tételének forrásai:
egy a Budapesti Szemléből – ez Gyalui Farkas ismert írása (újraközlése:
Könyvtári Figyelő, 2004. 1. sz.), és további 3-3-3 a NM-ből, a
Fővárosi Könyvtár Értesítőjé-ből és a Múzeumok és Könyvtárak
Értesítőjé-ből. Pedagógiai oldalról értékeli a NM-t Mann
Miklós Budapest oktatásügye a dualizmus korában című könyve (Bp. 1997.
63–64. p.). A NM érdekes témáját vizsgálták szintén pedagógiai
szakírók: Baska Gabriella – Szabolcs Éva (ELTE BTK):
Életreform-motívumok a Népművelés (Új Élet) című folyóiratban
(1906–1918). = Iskolakultúra, 2005. 2. sz. 5–11. p.
4. NM, 1906. 1. évf. 1. köt. 1-2. sz. 3–4. p.
5. Uo. 12–20. p.
6. Uo. 34–42. p.
7.
Uo. 120–126. p. és a 2. rész: Uo. 3–4. sz. 327–332. p. Mint Havas
István alább tárgyalandó írásából megtudható, Benedek Elek is tagja
volt a Nikib-nek.
8. A mai olvasó meglepődhet e
kifejezéstől. Akkor kevésbé válthatott ki ilyen benyomást, ha Wlassics
Gyula (1852–1937) volt kultuszminiszter szintén használta 1906-ban a
Múzeumok és Könyvtárak Országos Szövetségének budapesti közgyűlésén,
egyenesen elnöki megnyitó előadásának címében. Innen idézünk: "Annak az
eszmekörnek, melyet a pedagógiai irodalomban ma kultur-szocializmusnak
vagy szociális kultúrának nevezünk, teljes odaadással kell szolgálatára
állanunk." Meg is magyarázza, miért e kategorikus imperatívusz. "Ha azt
a jogot, hogy hazája sorsára a nép széles rétege is döntő befolyást
gyakoroljon, a magyar alkotmányba illesztjük: akkor rögtön a
legszélesebb mérvben be kell írni a törvénykönyvbe azt a kötelességet
is, hogy az állam és társadalom adjon meg minden célravezető eszközt s
népműveltség általánossá tételére." Kultur-szocializmus. Budapest,
1906. In: Wlassics Gyula: Múzeumok és könyvtárak. A Múzeumok és
Könyvtárak Országos Szövetségének […] közgyűlésén Wlassics Gyula elnöki
beszédei. Bp.: Franklin társulat, 1913. p. 29-39. p. Az idézett
mondatok: 32–33. p. Szembetűnő, mennyire rímel ez a megfogalmazás
Bárczy polgármester szavaival.
9. Uo. 166–168. p.
10. Uo.
Kwö szignóval, feloldva: Kisújfalusi Wildner Ödön. Wildner gyakran
használta a Kisújfalusi, illetve Ujfalusi előnevet írásai
jegyzésére. Uo. 169–170. p.
11. "A kereskedelmi és
közoktatásügyi minisztérium képviselőin kívül ott voltak a népszerű
főiskolák terén vezérszerepet játszó egyetem, műegyetem, földművelési
főiskola rektorai, a ’szabad iskola’, a tudományos akadémia, a
kereskedelmi akadémia, a kereskedelmi kamara, a népművelési egylet, az
iparosok szövetsége, a ’központi könyvtár’ egyesülete, a szeszes italok
ellen alakult férfi és nőegyesületek elnökei, a munkásszaktanács, a
szociáldemokrata párt helyi bizottsága s a Rothschild-cég kiküldöttei,
egész sereg egyetemi tanár és szervezett munkás." Uo. 170. p.
12. "Népszerű színielőadások". = NM, 1906. 3–4. sz. 332–336. Idézett kifejezés: 332. p.
13. "Népmívelés a hadseregben".= Uo. 336–338. p. (idézet: 337. p.)
14. [WILDNER Ödön] Wr: "A budapesti VIII. munkáskaszinó és népkönyvtár". = Uo. 3–4. sz. 339–343. p.
15. "Iskolai és tanítói könyvtárak". =Uo. 5–6. sz. 463–466. p.
16. "Népkönyvtárak szervezése". = Uo. 5–6. sz. 511–521. p.
17. E.
Reyer (1849–1914) geológus professzor, a kor egyik - de német
nyelvterületen biztosan - legeredményesebb közkönyvtári szervezetével,
a bécsi Zentralbiliothek (Központi Könyvtár) Egyesülettel olyan
eredményeket ért el, melyeket Bécs azóta sem közelített meg. Egyszer
érdemes lesz ennek történetét is megvizsgálnunk, annál is inkább, mert
a korabeli hazai körök Reyer működését elméleti és gyakorlati
szempontból is zsinórmértékként értékelték. Reyerről ld. a MK elismerő
nekrológját (1914. 355. p.), továbbá P. Vodosek könyvét (E. Reyer.
1976.)
18. "Kormányjelentés az ifjúsági könyvtárakról". Uo. 7–8. sz. 98–110. p., idézett adatok: 99. p.
19. Mit szeret a nép olvasni? (A külföldi népkönyvtárak statisztikájából.). = Uo. 7–8. sz. 329–341. p.
20. Pontos
nevén: a Szabad Tanítás Pécsett 1907-ben tartott Magyar Országos
Kongresszusa, mint az a kongresszus vaskos kötetet kitevő naplójából
kitűnik. Szerkesztette Vörösváry Ferenc, Bp.: Franklin társulat, 1908.
647 p. (Újra megjelent reprint kiadásban a pécsi Dialóg Campus Kiadónál
1997-ben). A kongresszushoz kapcsoló vita és publikációk gazdag
választékát ld. http://forum.origo.hu/topik.jsp?id=152861&status=ok
21. ALEXANDER Bernát: Szózat. = NM, 1907. 2. sz. 97–100. p.
22. "A
népkönyvtárak Franciaországban" 1907. 1. sz. 82–89. p. (a szerző
Ujfalusi Ödön néven szerepel). Pellison könyve: Bibliothèques
populaires en France et dans l’Étranger (1906.) Gulyás Pál
számára is fontos forrás ismert népkönyvtári kézikönyve (1909)
összeállításakor. Vö. SONNEVEND P.: Hazai könyvtártudományi
kézikönyvek: Szöveggyűjtemény = Könyvtári Figyelő, 2006. 4. sz.
497–513. p.
23. "Az angol népkönyvtárakról". 1907. 3. sz.
274–283. p. (ismét Ujfalusi Ödön néven). A szemle gazdag angol, francia
és német nyelvű – könyvekben és folyóiratokban megjelent – anyagra
támaszkodik (Th. Greenwood, J. Ogle, C. Caron, E. Schultze, E. Reyer
stb.). A saját lábjegyzet a cikk végén (282–283. p.).
24. Vö.
SONNEVEND Péter: Az angolszász közkönyvtár létrejötte: Az 1850-es
törvény születése és végrehajtása. = Könyv, Könyvtár, Könyvtáros 2005.
11. sz. 37–54. p.
25. Előbbitől A nép művelésének országos
szervezése. 1907. 4–5. sz. 290-307. p., utóbbitól: Az Uránia és a
szabad tanítás. Uo. 451–460. p. Molnár Viktor (korábban Trefort Ágoston
miniszter személyi titkára, majd 1905-től államtitkár) személyes érdeme
az Uránia Tudományos Egyesület (1899-), majd az Uránia tudományos
színház (nevezetes filmvetítéseivel) és Uránia tudományos
ismeretterjesztő folyóirat (1900–1923) létrehozása. Egyebek mellett
könyveket írt Csáky Albin és Wlassics Gyula kultuszminiszterről is
(1894, illetve 1907).
26. "Az amerikai népkönyvtárakról".
1907. 6. sz. 558–566. p. (megint Ujfalusi Ödön néven). Az
amerikai közkönyvtári tájékoztatásról (kontra hazai csalódások),
illetve New-York-i finanszírozási modell: 562–563. p. A szemle végén a
források, a lista itt is impozáns méretű.
27. NM, 1908. 1–2. sz. 1–5. p. Idézett mondatok: 5. illetve 3. p.
28. NM, 1909. 1-2. sz. 155–157. p.
29.
NM, uo. 3–4. sz. 277–283. p. Varsányi az előző évfolyamban már
írt a gyermekkönyvek témában (Milyenek legyen a gyermek képeskönyve.
1908. 5. sz.).
30. NM, uo. 291–292. p.
31. "A főv. pedagógiai könyvtár". NM, uo. 293–303. p.
32. "Pittsburgh gyermekkönyvtárai". 1909. 8. k. 8-9. 312–317. p.
33. "Megújhodás". NM, 1910. 9. köt. 1. 1–2. p.
34. "Miért egyesültünk?" Uo. 3–5. p.
35. "Az iskolai könyvtárak reformja". 11. köt. 333–336. p.
36. "A könyvtári illetékek ellen." 16. 444. p.
37. "Nyilvános könyvtárak Japánban" 10. k. 20. sz. 123–124. p.
38. "Falusi könyvtárak Németországban" Uo. 25. 285. p.
39.
sz. e.: GULYÁS Pál: A népkönyvtárak szervezése, fenntartása és
kezelése. Bp.: Athenaeum ny., 1909. – 239 p. 26. 318–320. p. –
Megjelent Szabó Ervin magyar nyelven megjelent könyvtártudományi,
művelődéspolitikai cikkeinek, tanulmányainak és kritikáinak gyűjteménye
1900–1918. Bev. Kőhalmi Béla, összeáll: Tiszai Andor. Bp.: FSZEK, 1959.
című kötetben, 112–117. p. A forrás: Népművelés címe hibásan, még
Népmívelés formában.)
40. "Kórházi könyvtárak" 11. köt. 37. sz. 253–254. p.
41. PINTERITS Károly: Az írás mestersége. 11. köt. 43-44. 353-371. p. (gazdagon illusztrálva)
42. /Wildner/ Ujfalusi Ödön: "A szabadoktatás országos szervezése." = NM, 1910. 9. k. 4. 97-100. p.
43.
Ezt erősítheti meg egy polemikus jegyzet az első szám végén, melynek
célpontja Herczeg Ferenc megnyilatkozása (NM, 1910. 9. köt. 1. sz.
58–59. p.) Ebben a szerkesztő – igen valószínű, hogy Wildner –
beszámol Herczegnek a Petőfi Társaság január 6-i nagygyűlésén tartott
irodalmi szemléjéről, mely "két tételt állított föl". Az első, – s
ebben jegyzetíró egyetért az előadóval –, hogy szépirodalmunk
Magyarországon döntő fontosságú. Herczeg: "Hogy Magyarország, mint
egységes nemzeti állam szerepel a világ tudatában, az nagyrészt annak
köszönhető, hogy a Petőfik, a Jókaiak, a Mikszáthok […] magyarul és
magyaroknak írnak." A másik tétel már "nem hat olyan meggyőzően", –
állapítja meg a jegyzetíró, sőt, úgy látja, "itt Herczeget kissé
elhagyta az az éleslátás és higgadt igazságosság, amely különben
jellemzi". Herczeg szerint ugyanis legújabb irodalmi mozgalmainkban az
egyéniség zendülése tapasztalható a köz ellen. Herczeg: "… az új
Magyarország költői közül némelyek szándékosan keresik az utakat,
amelyek elválasztják őket a nemzettől", – szemben a régi Magyarország
legeredetibb költőivel. A jegyzetíró szerint a célpont: Ady Endre.
Válasza: "Nos, Herczeg nem látja, hogy minden erős egyéniség zendülő a
köz ellen, hogy pl. Petőfi sem érzett együtt az akkori, 48 előtti
történelmi nemzettel, – mert előtte is a ’nemzet’ egy jövő,
demokratikusabb fogalma lebegett…" Továbbá: "forrongó kort
élünk, a "történelmi nemzet" fogalma ismét átalakulóban van, harc és
háború dúl pártok között […] Csak a forrongásból lehet tisztulást
remélni; a káoszból születnek csillagok." 1911-ben Tisza
István – Herczeg Ferencre támaszkodva – létrehozta Magyar Figyelő című
lapját, s akkortól – mondhatni – a két tábor összecsapásai egyre
gyakoribbá váltak. Nem kétséges, hogy a Népművelés hová tartozott, bár
szerzőgárdájának összetételével és stílusával egyaránt mindig "középre"
igyekezett pozícionálni magát. Például a NM gyakori cikkírója "özv.
Báthory Nándorné", aki a Prohászka Ottokár mint "egyházi felügyelő"
irányítása mellett működő Országos Katholikus Nővédő Egyesület
titkáraként tevékenykedett.
44. VARSÁNYI Géza: Német népművelés intézmények. = NM, 1910. 9. köt. 8. sz. 230–238. p.
45. HORVÁTH Károly: A népiskolai ifjúsági könyvtárak állapota az 1907/8. évi iskolai évben. Uo. 24. sz. 231–236. p.
46. SOMOGYI Mihály: Községi nyilvános könyvtár Budapesten. = NM, 10. köt. 26. sz. 289–295. p.
47. Ld. a 39. sz. jegyzetet.
48. NM, 1910. 11. köt. 40–41. sz.
49. WILDNER Ödön: Tolsztoj öröke. Uo. 257–262. p.
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkeznie. Jelentkezzen be, vagy kattintson ide a regisztrációhoz