Szerző: BÉNYEI Miklós kategória: 54. évfolyam > 2008. 3. szám Hozzászólás: 0
Ritka
egyenes kutatói életút – tömören így jellemezhető Fülöp Géza tudományos
pályafutása. Képzeljük el: már falusi kisdiákként, majd színjeles
gimnazistaként rácsodálkozott a klasszikus magyar irodalom szépségeire.
Aztán budapesti egyetemistaként bekapcsolódott a Petőfi kritikai kiadás
anyaggyűjtésébe, mindkét – könyvtárosi és tanári – szakdolgozatát Nagy
Ignác munkásságáról írta, fiatal, csaknem kezdő irodalomtörténészként
az MTA Könyvtárának Kézirattárában egyike volt azoknak, akik sajtó alá
rendezték a Kazinczy-levelezés utolsó kötetét.1 Tehát nagyon hamar
megtalálta fő kutatási témáját, és a magyarországi felvilágosodás és
reformkor művelődéstörténete mellett – noha olykor-olykor másfelé is
pillantott – élete végéig kitartott. Miután Kovács Máté professzor, aki
pályakezdésétől fogva egyik mentora, főnöke volt, meghívta adjunktusnak
az Eötvös Loránd Tudományegyetem Könyvtártudományi Tanszékére2, rábízta
a jelzett időszak könyv- és könyvtártörténetének oktatását. Egyúttal
bevonta az immár legendássá vált „A könyv és könyvtár a magyar
társadalom életében az államalapítástól 1849-ig” című, 1963-ban
közreadott szöveggyűjtemény munkálataiba. Az 1772–1848 közötti
évtizedek dokumentumanyagát is ő válogatta és rendezte sajtó alá, ily
módon az átlagosnál jóval kiterjedtebb és mélyebb forrásismeretre tett
szert, és ennek birtokában, valamint a szakirodalom tüzetes
tanulmányozásával máig helytálló bevezető esszét írt a szóban forgó
fejezethez.3 Bizonyosra vehető, hogy ennek a feladatnak a sikeres
megoldása volt a kiindulópontja majdani kandidátusi értekezésének is.
Közben, 1970-ben megjelent első egyetemi jegyzete, amely nemzetközi
kitekintéssel tárgyalta a könyv- és könyvtárkultúra 1789–1918 közötti
fejlődését.4
I.
Fülöp
Géza a hetvenes évtized elején fejezte be kandidátusi értekezésének
anyaggyűjtését és megírását: mind a gépiraton, mind a téziseken 1973-as
évszám olvasható. A „Közönségszervezés és magyar olvasóközönség a
felvilágosodás idején és a reformkorban” című disszertáció5 nyilvános
vitáját a Tudományos Minősítő Bizottság 1975. április 9-ére tűzte ki.
Két opponense (hivatalos bírálója) Kókay György irodalomtörténész és R.
Várkonyi Ágnes történész volt, a bíráló bizottság elnöke Zádor Anna
művészettörténész.6 A mechanikus írógéppel, kettes sorközzel gépelt
dolgozat terjedelme négyszázhetvenkét oldal, ebből százhuszonkettő
(tehát több mint egynegyede) a jegyzetapparátus. A kezdeti időpontot az
irodalomtörténetben akkor uralkodó felfogás szerint 1772-ben jelölte
meg, a reformkort pedig – szintén hagyományosan – 1825-től datálta, bár
elsősorban az 1830–40-es évekre koncentrált. Azt az izgalmas időszakot
vizsgálta, amikor a feudális társadalmi, gazdasági környezetben és az
erősen korlátozott állami önrendelkezés keretei között a magyar
irodalmi élet és az olvasóközönség polgárivá alakult. Két fő vonulatra
figyelt: a nemzeti gondolat térhódítására és a polgárosodás
lassan-lassan kibontakozó jeleire. Noha a munka irodalomtudományi
értekezésnek készült, tartalma sokkal összetettebb, sokrétűbb. Címe és
bevezetője alapján közönségtörténetnek hinnénk, mellesleg a szerző is
elsősorban annak szánta, és e nemben valóban az első olyan összegzés,
amely egy egész korszak áttekintését elvégzi. Valójában a korabeli
könyvtárakról, könyvgyűjteményekről tudunk meg belőle legtöbbet, de
egyértelműen könyvtártörténeti dolgozatnak sem mernénk titulálni.
Maradjunk inkább egy szélesebb kategóriánál, és nevezzük annak, ami:
művelődéstörténet. Mégpedig a már akkor is szépen gyarapodó hazai
művelődéstörténeti irodalom jeles darabja, újszerű, úttörő vállalkozás.
Olyan monográfia, amely a műveltséganyag egyik legfontosabb
hordozójának és közvetítőjének, a könyvnek, időszaki sajtónak és
befogadó közegének találkozásáról, kapcsolatáról szól. Tehát a
befogadás-szociológia terén is jelentékeny próbálkozás volt. Ma, több
mint harminc esztendő távlatából örömmel és némi büszkeséggel
állapíthatjuk meg, hogy Fülöp Géza világviszonylatban is az elsők
egyike volt, aki a manapság rendkívül divatos olvasástörténeti
megközelítést alkalmazta a könyv- és könyvtárkultúra tanulmányozásakor. Tulajdonképpen
mit tartalmaz ez az értekezés? A bevezetésen és az összegzésen kívül öt
fejezetre tagolódik. Az elsőben, alig pár oldalon „Európai kitekintés”
címmel a szerző a polgári könyvkultúra és olvasóközönség 18–19.
századbeli kialakulásának főbb tendenciáival ismertet meg bennünket. A
másodikban a hazai politikai, gazdasági és társadalmi viszonyok főbb
vonásait foglalta össze. A harmadik a művelődési törekvések, valamint a
könyv- és olvasási kultúra korabeli összefüggéseit vázolta. A
„Közönségszervezés, olvasóközönség, olvasmányok” című negyedik
fejezetben olvashatunk a tudatos és szervezett közönségnevelés
kezdeteiről, majd intézményi-szervezeti formáiról: a 18. század végi
olvasókörökről és –klubokról, a kölcsönkönyvtárakról, az
olvasókabinetekről, a cenzúra akadályozó szerepéről, az irodalmi
diáktársaságokról, aztán a reformkori kaszinókról, társalkodó és olvasó
egyletekről, a nyilvános közkönyvtárakról (egyetemi, nemzeti múzeumi és
akadémiai könyvtár, Teleki Téka stb.), a köznép művelésére és olvasóvá
nevelésére irányuló törekvésekről. Az utolsó, ötödik fejezet „Az
olvasóközönség nagysága és társadalmi tagozódása” címet viseli. A
szerző az egyes társadalmi osztályok és rétegek (sorrendben: főrangúak,
értelmiség és hivatalnoknemesség, vidéki birtokos nemesség, katolikus
és protestáns papság, városi polgárság, parasztság) olvasási
kultúrájának jellemzőbb vonásait vizsgálta, kiemelve a fontosabb
magánkönyvtárakat és jellegzetesebb olvasó-típusokat. Mindkét részben
rápillantott Erdélyre is; a nemzetiségi lakossággal viszont nem
foglalkozott. Kivéve a német ajkú városi polgárság olvasmányait, de
azokról is csak érintőlegesen szólt. Egyébként a parasztság és a
polgárság olvasási szokásait, irodalmi ismereteit feltáró két alfejezet
aránytalanul rövidebb és ennél fogva szegényesebb is a többinél. Ez
könnyen megmagyarázható: legkevésbé itt támaszkodhatott a korábbi
feldolgozásokra, és az eredeti források is itt a legnehezebben
hozzáférhetők. A harmadik, negyedik és ötödik fejezet két időrendi
szakaszra bomlik, a szerző külön-külön mutatta be a felvilágosodás
idején és a reformkorban észlelhető fejleményeket. A disszertáció
tematikája gazdag, előadásmódja fegyelmezett, rendszerezett, elemzései
árnyaltak. Fülöp Géza egyrészt összegezte a témával kapcsolatos
kutatások addigi – rendkívül szétszórt – részeredményeit, másrészt
kiterjedt eredeti kutatásokat is végzett. Források tömegét nézte át:
korabeli lapokat, kéziratokat, vidéki levéltárak állagait, publikált
magánkönyvtári jegyzékeket, katalógusokat, egyleti alapszabályzatokat
és így tovább. Sok új adatot közölt, de ennél lényegesebb, hogy
szempontjai is újak. Ő adott először összefoglaló – és lábjegyzetei
tanúsítják: kitűnően dokumentált – áttekintést a magyar polgárosodás
időszakának olvasási és könyvtári kultúrájáról. Emellett
részlet-megfigyelései, részelemzései is igen érdekesek. Elsősorban
folyamatokat ábrázolt: azt rekonstruálta, hogyan változtak,
tökéletesedtek a közönségszervezés eszközei, módozatai, és főleg
intézményei, hogyan haladt előre az olvasónevelés, és mindennek
eredményeként hogyan formálódott a magyar olvasótábor, hogyan jött
létre a polgári jellegű olvasóközönség. Érzékeltette és bizonyította,
hogy mindezeket a változásokat a társadalmi, gazdasági és politikai
fejlődés determinálta és idézte elő, és hogy az általános kulturális
haladás részeként mentek végbe. Az értekezés több ponton
módosította a Magyarország és Erdély korabeli műveltségi viszonyairól
addig kialakított képet. Feltűnik például, hogy a reformkorban
földrajzilag mennyire kiterjedt az olvasás, az irodalom iránti
érdeklődés: a magyar lakta vidékeket szinte teljesen behálózták a
kaszinók, olvasóegyletek; még némelyik faluban is fellelhetők voltak.
Ezek után a köznemességre ragasztott „műveletlen”, „parlagi” jelzőket
sem lehetett bármikor és minden megszorítás nélkül alkalmazni.
Különösen a jobb módú, a közéleti szereplést is vállaló nemesek váltak
ki nagy olvasottságukkal; több vármegyében még könyvtárszervezéssel is
próbálkoztak. Megfigyelhető az is, hogy az iskolázottabb és aktívabb
személyek, csoportok igen jól ismerték a korabeli külföldi szépirodalom
jelesebb alkotásait, a kor haladó eszmeáramlatait (felvilágosodás,
liberalizmus, korai szocializmus stb.); az újság és a politikai
irodalom pedig mindennapi olvasmányuk volt. Egyébként Fülöp Géza
tanulmánya is megerősíti a régi tapasztalatot: a haladó társadalmi,
politikai magatartás és a korszerű olvasási kultúra között társadalmi
méretekben szoros összefüggés van. A sikeresen megvédett
disszertációt az Akadémiai Kiadó 1978-ban közreadta Irodalomtörténeti
könyvtár című sorozatában, némileg rövidített címmel: „A magyar
olvasóközönség a felvilágosodás idején és a reformkorban”. Mivel az
értekezés második és harmadik fejezete a korábbi kutatásokhoz képest
nem igazán hozhatott újat, hiszen elsősorban az áttekintés, az
összefoglalás volt a célja, ezeket a könyvből kihagyta. Itt-ott a
megmaradó három fejezet belső tartalmán is módosított, de alapjában
véve az értekezés szövege látott napvilágot. A könyv rögtön kötelező
vagy legalábbis ajánlott olvasmánnyá vált a könyvtáros-képzésben, tehát
a könyvtárosok ma élő nemzedéke közelről ismeri. A kritikai visszhang
szintén kedvező volt: az Irodalomtörténeti Közlemények, az
Irodalomtörténet, a Hungarológiai Értesítő, a Magyar Könyvszemle és a
Könyvtáros egyaránt elismerő recenziót közölt róla.7 A szakemberek
egybehangzóan emelték ki értékeit, és többen is megállapították, hogy
nemcsak tartalmilag, hanem metodikailag is iskolateremtő teljesítmény
született. Egyetlen monográfia, így e mű sem tárhatta fel a tárgyát
kimerítő teljességgel. Maga a szerző utalt rá, hogy „egy minden
részletében árnyalt kép megrajzolásához további elemző részkutatások és
előtanulmányok szükségesek”. A szóban forgó korszak könyv-, könyvtári
és olvasási kultúrájának fejlődéséről, hazai sajátosságairól még számos
további publikációval ajándékozta meg az érdeklődőket; ezek puszta
felsorolása is szétfeszítené a mostani terjedelmi kereteket.8 Mélyebb
elemzést, komoly historiográfiai búvárkodást igényelne annak kiderítése
is, hogy Fülöp Géza kiváló kezdeményezésének, közelebbről könyvének
hatására hány cikk, hány tanulmány született. Oktatói és olvasói
tapasztalataim arról tanúskodnak, több könyvtáros is kedvet kapott
arra, hogy egy-egy töredékét elvégezze az általa jelzett munkának.
Különösen a helytörténeti kutatásokkal foglalkozó vagy arra hajlamot
érző kollégák számára szép és érdekes feladat egy-egy reformkori
kaszinó, olvasóegylet stb. történetének feldolgozása, esetleg további
sorsának nyomon követése, egy-egy jelesebb helyi magánkönyvtár
múltjának felkutatása. Sok-sok ismeretlen érték rejtőzik a régi
iskolai, plébániai és parókiai könyvtárakban is. Az újabb
társadalomtörténeti irányzatok hívják fel a figyelmünket arra, hogy
elsősorban a helyi vizsgálódások járulhatnak hozzá egy-egy társadalmi
réteg, a parasztság, a mezővárosi cívisek, a városi polgárság stb.
egykori olvasási szokásainak, irodalmi-esztétikai ízlésének jobb
megismeréséhez. Természetesen e kötet arra is biztathat, hogy a korábbi
vagy későbbi korok helyi könyvtár- és olvasástörténetét
feltárjuk.„Fülöp Géza tudós volt, szakmájának […] igazi mestere” – írta
róla nekrológjában Vajda Kornél.9 Az ugyanúgy könyvtárosként indult
Kókay György szintén fontos észrevétellel búcsúzott tőle: „Neki
sikerült folytatni még azt a hagyományt, ami a korábbi nagy
könyvtároselődöknél még természetesnek látszott, de ami sajnos éppen az
ő pályakezdése idején tört meg: az új »irányzatok« a tudomány művelését
és a könyvtárosi munkát, de még az egyetemi oktatást is egyre kevésbé
tartották összeegyeztethetőnek.”10 Egyetemi oktatóként jegyzeteket írt
fő témájáról, és előadásain, szemináriumain a könyvtár szakos hallgatók
sokaságát ismertette meg a magyarországi könyv- és könyvtártörténet
adott szakaszával.11 S miként ő a mintaképeit, az ő példáját is jó
néhány tanítványa – szeretném hinni, hogy magamat is közéjük
számíthatom – követte, irányításával doktori és kandidátusi
disszertációk készültek, sokan az ő közvetlen vagy közvetett
útmutatásai nyomán indultunk el kutatói pályánkon és igyekeztünk
behatolni a magyar művelődés újkori történetének addig feltáratlan
pontjaira. Miután évtizedeken keresztül tanított az egyetemen,
bizonyára a hozzá írt szemináriumi és szakdolgozatok számbavétele sem
lenne érdektelen.
II.
Kandidátusi
értekezésének megvédése után, 1977-ben kinevezték egyetemi docensnek.
Majd 1986-ban átvette tanszéke vezetését, és ezt a feladatot 1994-ig
látta el12, amikor is a felsőoktatási szabályok szerint ettől a
tisztségétől meg kellett válnia. Mint tudjuk, sem a tanítást, sem a
kutatást nem hagyta abba. Bizonyára a méltányos kritikai fogadtatás
is arra ösztönözte Fülöp Gézát, hogy egyetemi oktató munkája mellett
tovább folytassa könyv- és könyvtártörténeti kutatásait, alapvetően a
régi időkörben maradva. Éppen két évtizeddel az első megmérettetés után
került sor „Olvasási kultúra és könyvkiadás Magyarországon a
felvilágosodás idején és a reformkorban (1772–1848)” című akadémiai
doktori (ún. nagydoktori) értekezésének nyilvános vitájára, 1995.
június 7-én. Az értekezés már két évvel korábban elkészült, de a
minősítési eljárás bonyolult és hosszadalmas… Az egyik opponens ezúttal
is Kókay György volt, a másik kettő Wéber Antal irodalomtörténész és
Bényei Miklós történész-könyvtáros. A bíráló bizottság elnöke Németh G.
Béla akadémikus.13 A disszertáció terjedelme (sűrűbben, másfeles
sorközzel és hosszabb sorokkal szedve) kétszázhatvanhét szövegoldal és
harminc oldal jegyzet, tehát – ha karakterekben számolnánk – nagyjából
annyi, mint a jóval korábban megvédett kandidátusi értekezésé. Római
számmal sorszámot kapott a bevezetés és a kitekintés, ilyenformán a
monográfia hat tartalmi fejezetre tagolódik, és hetedikként szerepel a
hivatkozási apparátus. A második fejezet voltaképpen a kandidátusi
disszertáció főbb eredményeinek kivonatos összefoglalása
(„Közönségszervezés és olvasóközönség” címmel). A következőkben – három
fejezetben – a könyvkultúra három szektorát mutatta be: könyvkiadás és
kiadványok, könyvnyomtatás, könyvkereskedelem.14 Voltaképpen ez a
disszertáció érdemi része, itt található a legtöbb új eredmény, és ez a
vizsgálódási modell általánosítható, ma is hasznosítható tanulságokat
kínál. Már az újabb munka címe is világosan elárulja és az
opponensek is egybehangzóan konstatálták, hogy a doktori értekezés
egyenes és következetes folytatása, továbbfejlesztése a kandidátusi
disszertációnak, hasonlóak az erényei is. Másként fogalmazva: a mű
mintegy kiteljesedése Fülöp Géza addigi tanulmányainak. Magától
értetődik, hogy a polgári átalakulás kezdeti időszaka, a felvilágosodás
és a reformkor néhány évtizede, vagyis e szellemi értékekben, históriai
tanulságokban és legendás, sőt mitikus eseményekben, személyekben
gazdag periódus iránt a kutatók korábban is élénken érdeklődtek. A
könyvkiadás, könyvkereskedelem és nyomdászat korabeli történetéről is
szép számmal jelentek meg közlemények, mivel elég korai a felismerés,
hogy az írásbeli kommunikáció akkori leghatékonyabb eszköze, a könyv és
a fokozatosan előretörő időszaki sajtó fontos szerepet töltött be a
külföldi irodalmi, politikai, eszmei irányzatok, tudományos eredmények
és a hazai irodalom, tudományosság, művészetek termékeinek
közvetítésében, hozzájárult a nemzeti öntudatra ébredéshez és a
progresszív törekvések formálódásához. Mindazonáltal Fülöp Géza volt az
első, aki elvégezte a hézagpótló feladatot, megírta a korabeli
magyarországi könyvkultúra egészét bemutató, értékelő monográfiát. Ő
maga is hangsúlyozta, hogy értekezése úttörő vállalkozás, az „első
kísérlet a magyar könyvkiadás első korszak-monográfiájának a
megteremtésére.” Rögtön tegyük hozzá: sikeres kísérlet. A szerző az
immár hagyományosnak tekinthető, az irodalomtörténet-írásban csaknem
elfogadott időhatárok között, Magyarország és az akkor közjogilag
különálló Erdély területén vizsgálta egy újfajta, új típusú, vagyis a
polgári és nemzeti jellegű könyvkultúra létrejöttét és kibontakozását.
Sokirányúan tájékozódott. Egyrészt csaknem hiánytalanul feldolgozta a
szakirodalom vonatkozó megállapításait és szükség esetén kritikával
illetve azokat, egybegyűjtötte a kutatások addigi, a téma sokágú
kötődéséből fakadóan szinte kezelhetetlenül szétszórt eredményeit.
Másrészt eredeti kútfőket, dokumentumokat jegyzetelt ki. A korabeli
folyóiratcikkek, előfizetési felhívások, hirdetések, levelek,
kiadványlisták, katalógusok stb. mellett először nyúlt egy addig
kiaknázatlan forrásanyaghoz, Petrik Géza Magyarország bibliographiája
(1712–1860) című összeállításához; az alfabetikus elrendezésű
címjegyzékből aprólékos munkával gyűjtötte ki a dolgozatban szereplő
könyvkiadók termékeit. Sok-sok új információt közölt, de ennél
fontosabb, hogy akárcsak a kandidátusi disszertációban, itt is új
szempontokat érvényesített. Mint mondottam, ő adott először
összefoglaló és rengeteg bizonyító adatot felsorakoztató, korrekt
hivatkozásokkal ellátott áttekintést a magyar nemzeti megújulás és
polgárosodás időszakának könyvkultúrájáról. Bár a kiindulás irodalom-
és könyvtörténeti, gyakran utalt a társadalmi, politikai és ideológiai
összefüggésekre, és voltaképpen interdiszciplináris, vagy ha más szóval
akarjuk kifejezni: művelődéstörténeti megközelítést alkalmazott. Gazdag
tényanyagát, több elemében újszerű mondandóját arányos és világos
szerkezetben tárja elénk, kamatoztatva tankönyvírói és oktatói
tapasztalatait. A témakörök egymásra épülnek; a fejezetek élén
nemegyszer tömör összegzést bocsátott előre és a továbbiakban azt
bontotta ki. A szokásos bevezető után arról szólt – ismételjük:
nagyrészt a kandidátusi értekezés summázataként –, hogy milyen volt,
hogyan változott az a társadalmi közeg, az a közönség, amelynek számára
könyveket és lapokat adtak ki. Itt is, később is rámutatott: a tárgyalt
periódusban, főleg a reformkorban lassan-lassan kialakult egy
számottevő és művelt magyar olvasóközönség, amely egyre biztosabb
bázisa a nemzeti irodalomnak, tudományosságnak és a polgári
törekvéseknek. Már méreteinél fogva is meghatározó a szövegoldalak
negyvennégy százalékát kitevő harmadik fejezet. Ebben találhatók a
disszertáció legfontosabb megállapításai: a könyvkultúra jellegéről, a
könyvtermés mennyiségéről és nyelvi megoszlásáról, a könyvkiadási
viszonyokról (ideértve egyebek között a kiadási módokat, a szerzői
tulajdonjog problémáját, a cenzúrát is). Az igazi nóvum a
kiadványstruktúra felvázolása és az egyes kiadványfajták jellemzése. A
következő két fejezetben konkrétan, a részletekig hatolóan, városonként
csoportosítva mutatta be előbb a nyomdaműhelyeket és a
nyomdász-kiadókat, majd a könyvkereskedéseket és a kereskedő-kiadókat,
valamint – elsődlegesen a Petrik-féle könyvészetre támaszkodva – az
általuk közzétett, irodalom-, tudomány-, oktatás- és politikatörténeti
stb. szempontból jelentősebb műveket. Logikus lezárása a
gondolatmenetnek a rövid előre pillantás, a polgári forradalom, a
sajtószabadság kivívása utáni másfél esztendő fejleményeinek taglalása. Fülöp
Géza módszere döntően leíró-elemző. Nyomon követte a magyarországi (és
erdélyi) nyomdaipar, könyvkiadás és könyvkereskedelem mennyiségi és
minőségi változásait, technikai és tartalmi megújulását, az
intézményrendszer földrajzi kiterjedését, Pest-Buda centrummá válását.
Szemléltette, hogyan jelentek és szilárdultak meg a polgári vonások,
miként honosodtak meg a könyvkiadás új formái, miként lett önálló
foglalkozási ág a könyvkereskedelem, hogyan került előtérbe a magyar
nyelvűség és a nemzeti tartalom. Érzékeltette, hogy mindez az
általános, társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális fejlődés
által determináltan és annak szerves részeként ment végbe. Tények egész
sorával bizonyította, hogy valójában kölcsönhatásról volt szó, mert a
könyvek és a lapok a polgári, nemzeti követelések és a korszerű
műveltséganyag közvetítésével elősegítették a polgári viszonyok
kibontakozását és a nemzeti önrendelkezésért folytatott küzdelmet. A
szerző rávilágított arra is, hogy a polgárosodás a könyvkultúra terén
sem volt egyenes vonalú, zökkenőmentes folyamat; a feudális környezet,
a súlyos konfliktusok, a bécsi udvar magatartása, a politikai
konzervativizmus, a cenzúra léte, az elavult ízlés, az elmaradottság
stb. itt is éreztették kedvezőtlen hatásukat, gátolták az
előrehaladást. A fellendülés és a visszaesés szakaszai váltogatták
egymást, és egyelőre 1848, a forradalmi áttörés is csak a gyorsulás
jogi feltételeit teremtette meg. A feudális és a polgári, az
abszolutisztikus és a nemzeti jegyek együttes jelenléte mindvégig
megfigyelhető és nemegyszer furcsa ellentmondásokat szült. A kettősség
olykor egyazon kiadó, kereskedő esetében is kitapintható. Jellegzetes
példa erre Emich Gusztáv, aki egyaránt kiadta Petőfi Sándor verseit és
a Honderűt, Táncsics Mihály és a katolikus Sujánszky Antal írásait. Az
ellentét Fülöp Géza szerint látszólagos és feloldható – és ezzel egyet
lehet érteni –, hiszen Emich már a politikailag-világnézetileg semleges
polgári üzletember megtestesítője, akinek elsődleges indítéka, motívuma
a haszon. A szerző újabb információkkal és töprengésre, nemegyszer
vitára késztető meglátásokkal bővítette a felvilágosodás koráról és a
reformkorról, jelesen Magyarország és Erdély korabeli műveltségi
viszonyairól a történészek, irodalomtudósok munkáiból kiolvasható
ismereteket. A már említetteken túl tovább árnyalta az értelmiség
kiemelkedő kulturális szerepével kapcsolatos tudnivalókat;
elgondolkodtató sorokat közölt a női olvasókról, akik befolyásolták a
családjukban élő férfiak olvasmányait, művelődését is. Figyelemre méltó
újdonság a mennyiségük révén széles körben ható tömegkiadványok
különféle fajtáinak együttes tárgyalása; ez a rész egyébként sokat
megsejtet a szórakozási igény felerősödésének menetéről, a később oly
divatos és máig népszerű ún. tömegolvasmányok geneziséről. Először
kapunk érdemi tájékoztatást a világirodalmi alkotások, a külföldi
tudományos és politikai munkák közvetítésében kulcsfontosságú
fordítások számáról, arányáról, összetételéről. Eddig ismeretlen
tényekre bukkanunk a kor haladó eszmeáramlatainak – így a
felvilágosodásnak és a liberalizmusnak – a hazai jelentkezéséről.
Másképp látjuk a könyvkiadás geográfiai tagolódását, és több kiadóról,
kereskedőről – főleg kiadványaikról – is újabb adatokhoz jutunk. A
disszertáció egyik érdeme, hogy ismételten ráébreszt a további
részkutatások szükségességére, a vitatott vagy vitatható, netán nyitva
hagyott kérdések tisztázására sarkall. Ilyenek a korabeli fejlődés
imént jelzett összetett, bonyolult volta miatt jócskán akadnak. Például
még mindig nem találtunk meggyőző magyarázatot a német származású
kiadók, könyvkereskedők (Hartleben, Emich és mások) magatartására,
nevezetesen arra, hogy miért támogatták olyan intenzíven a magyar
irodalom és tudomány képviselőit. Mivel a tárgyalt korszakban megindult
és annak második felében felgyorsult a magyarországi nemzetiségek
kulturális újjászületése is, bővebb kifejtést érdemelne – a németek
mellett – a más ajkú népek könyv- és lapkiadása, annak tényleges helye
a hazai könyvkultúrában. Minden bizonnyal további lehetőségeket rejt
magában a tömegkiadványok talán legfontosabb csoportjának, a
tankönyveknek a tartalmi analízise. Sokat ígér az egyes kiadványok
konkrét olvasóinak feltérképezése, szociológiai csoportosítása,
valamint a könyvkereskedői jegyzékek és a kiadványok statisztikai vagy
kvantitatív elemzése. Néhány kivételtől eltekintve elvégzendő feladat a
tömegolvasmányok (pl. a prédikációk, a naptárak, a tankönyvek)
műveltség- és eszmeközvetítő szerepének feltárása. Az értekezés szilárd
alapja lehetne a feltétlenül indokolt lokális, helytörténeti
vizsgálódásoknak, amelyek egyrészt az itt felrajzolt képet tovább
differenciálnák, színeznék, másrészt a helyi források mozgósításával
közelebb kerülhetnénk a Pest-Budán kívüli kiadók, nyomdák és
könyvkereskedők tevékenységének, valamint a magyar városi polgárság, a
parasztság és az alföldi birtokos nemesség olvasmányainak beható,
hiteles megismeréséhez. E kiragadott példák mellett vagy előtt a munka
biztathat más könyvtörténeti periódusok hasonló feldolgozására,
összefoglalására is. Fülöp Géza dolgozata értékes, tartalmi
aktualitásokat és metodikai tanulságokat is hordozó terméke a hazai
művelődéstörténeti irodalomnak. Mivel magam is jelen voltam a nyilvános
vitán és a bíráló bizottság zárt ülésén, szem- és fültanúként idézhetem
fel: akkor a kiváló szakemberekből álló testület azt a reményét
fogalmazta meg – és ennek lényege a jelenlevő közönség előtt is
elhangzott –, hogy a gépirat kellő lektorálás és a szükséges
kiegészítések után mihamar napvilágot láthat nyomtatásban.15 Azóta
tizenhárom esztendő telt el, és a remény még nem vált valóra. Mint
ahogy meghiúsult a másik kívánalom, jogos elvárás is: egyéni bánatára
és hallgatói, tisztelői, könyvtáros szakmánk nagy sajnálatára a szerző
az irodalomtudomány doktoraként sem kapta meg a nagyon is kiérdemelt
címzetes egyetemi tanári rangot. Ez az óhaj már nem teljesülhet, az
előbbi viszont igen. A mostani összejövetel, a Kovács Máté
Alapítvány Kuratóriuma által kezdeményezett és az MKE
Társadalomtudományi Szekciójával és Vas Megyei Szervezetével közösen
rendezett emlékülés16 egyik, talán legnagyobb eredménye az lehetne, ha
ismételten felhívná a figyelmet Fülöp Géza kiadatlan doktori
értekezésére. Szeretnénk hinni, hogy sikerül kiemelni a feledés
homályából, és sikerül kiadót találni a közzétételére. Változatlan
formában is nagy nyeresége lenne a hazai művelődéstörténet-írásnak.
Hiszen nemcsak könyv- és könyvtártörténeti, hanem irodalom-, eszme- és
tudománytörténeti hozadéka is jelentős, számos részlete újragondolásra
késztet, további, főként helytörténeti kutatásokra ösztönöz.
Módszertani megoldásai, különösen a könyvkultúra vizsgálatára
kidolgozott – és már említett – modell szintén sokat segíthetnek a
fiatal és a rutinos kutatóknak. Vagyis a felölelt korszak történetének,
szellemi mozgásainak tanulmányozásában, továbbá a felsőoktatásban,
jelesül a könyvtáros-képzésben és továbbképzésben alapvető, sokáig
használatos segédeszköz lehetne.
Irodalom
1.
Fülöp Géza fiatal korának és pályakezdő éveinek életrajzi adatai:
Szelle Béla: Fülöp Géza, 1928–1998. In: Fülöp Géza emlékkönyv. Bp.,
1999. ELTE Könyvtártudományi és Informatikai Tanszék. 7. p. Egész
életútját felvázolta Barátné Hajdu Ágnes nekrológjában: Fülöp Géza,
1928–1998. = Könyvtári Levelező/lap, 1998. 6-7. sz. 22-23. p. Hasonlóan
sok adatot közöl Sebestyén György: Fülöp Géza, 1928–1998. = Tudományos
és Műszaki Tájékoztatás, 1998. 347. p. – Szakdolgozatairól: Papp
Margit: Fülöp Géza [i] Pályakép az egyetemi diplomák megszerzéséig.
[Pályázati dolgozat – gépirat.] [Bp., 2008.] 1-6. p. – A
Kazinczy-kiadvány: Kazinczy Ferenc levelezése. 23. köt. 2. pótkötet.
1927 óta előkerült és kötetbe nem foglalt levelek gyűjteménye. Bp.,
1960. Gondolat. 594 p. (Fülöp Géza írta hozzá az előszót is: uo. 5–6.
p.) 2. SZELLE B. i.m. 7. p. 3. A könyv és könyvtár a
feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet korában. A
felvilágosodástól 1848-ig. Sajtó alá rend. Fülöp Géza. In: A könyv és
könyvtár a magyar társadalom életében az államalapítástól 1849-ig. Bp.,
1963. Gondolat. 289–590. p. (Az előző részt is ő gondozta: A nyomdászat
kezdeteitől a felvilágosodás időszakáig. A Habsburg-gyarmatosítás kora,
1711–1772. In: uo. 247-287. p.) 4. A könyv és könyvtári kultúra a kapitalizmus időszakában, 1879–1917. 1-2. köt. Bp., 1970. Tankönyvkiadó. 291, 84 p. 5. MTA Könyvtára Kézirattár D/62-06. 6. MTA Levéltára. TMB 1728/3. 7.
SZIGETHY Gábor. = Irodalomtörténeti Közlemények, 1979. 677. p., OROSZ
László. = Irodalomtörténet, 1980. 580-581. p., ALEXA Károly. =
Hungarológiai Értesítő, 1980. 2. sz. 52-53. p., HOPP Lajos. = Magyar
Könyvszemle, 1980. 96-97. p., BÉNYEI Miklós. = Könyvtáros, 1979.
429-430. p. 8. Néhány fontosabb közleménye: Nyomdászat és
könyvkultúra az 1848–49-i forradalom és szabadságharc idején. = Magyar
Grafika, 1973. 3. sz. 78-86. p., Rácz Pál kéziratos versgyűjteménye és
Kenézy Pál olvasónaplója a reformkorból. Adalékok a református papság
olvasási kultúrájához. = Irodalomtörténeti Közlemények, 1974. 696-701.
p., A vidéki birtokos nemesség könyvkultúrája a 18–19. század
fordulóján. A Skublics-család zalaszentbalázsi könyvtára. = Magyar
Könyvszemle, 1974. 249–261. p., Olvasásra buzdítás a reformkori
sajtóban. In: Magyar Könyvszemle, 1975. 181-182. p., Skublics Károly és
Zala megye közkönyvtára. = Magyar Könyvszemle, 1975. 313–320. p.,
Törekvések, tervezetek és egyesületek a köznép művelésére és olvasóvá
nevelésére a felvilágosodás idején és a reformkorban. = Magyar
Könyvszemle, 1976. 94–102. p., „Csín, műízlés, európai szellem és
józanul számító üzletiesség”. 175 éve született Heckenast Gusztáv. = A
Könyv, 1978. 1. sz. 39–54. p. 9. (VK): In memoriam Fülöp Géza, 1928–1998. = Könyv, Könyvtár, Könyvtáros, 1998. 9. sz. 45–46. p. 10. KÓKAY György: Fülöp Géza, 1928–1998. = Magyar Könyvszemle, 1998. 307. p. 11.
Hasonlóan vélekedett Sarbak Gábor a hetvenedik születésnapra írt
cikkében: Fülöp Géza köszöntése. = Magyar Könyvszemle, 1998. 76-77. p. 12. SZELLE B. i.m. 7. p. 13. MTA Levéltára. TMB 4730/6. 14. MTA Könyvtára Kézirattár D/17-110. 15. MTA Levéltára TMB 4730/6. 16.
A könyvtárak örök reneszánsza. Magyar Könyvtárosok Egyesülete 40.
Vándorgyűlése. Szombathely, 2008. július 24-26-ig. Szombathely, 2008.
23. p. (Az emlékülést július 25-én rendezték.)
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkeznie. Jelentkezzen be, vagy kattintson ide a regisztrációhoz