Szerző: POGÁNY György kategória: 54. évfolyam > 2008. 3. szám Hozzászólás: 0
Fülöp
Géza 1986 és 1994 között vezette az ELTE Könyvtártudományi Tanszéket,
olyan időben, amikor kétféle "rendszerváltoztatás" is történt
Magyarországon, a kétségtelenül fontosabb politikai-társadalmi mellett
ekkoriban integrálódott a számítástechnika a könyvtárak mindennapi
munkájába. Ezekre a nagy jelentőségű átalakulásokra és kihívásokra a
felsőoktatásnak, azon belül a könyvtárosképzésnek is megfelelő
válaszokat kellett adni. A Tanár Úr az 1990-es évek elején az oktatás
tartalmi és infrastrukturális megújításán dolgozott, illetve új
posztgraduális képzési formákat kezdeményezett és indított el. Ekkor
létesült a könyvtörténet-könyvmuzeológia szak, melynek alapításával
kettős célja volt: egyrészt úgy gondolta, hogy az átalakuló tudományos
képzéssel, a meginduló doktori iskolával lesz majd összekapcsolható,
másrészt pedig a régi, 1800 előtti állománnyal rendelkező bibliotékák
könyvtáros szakképzettséggel már rendelkező munkatársai számára kívánt
kellő elméleti és gyakorlati ismereteket nyújtó szakot teremteni. A
négy féléves képzéshez kiváló tanári gárdát szervezett, csak azokat
említve, akik már nem lehetnek közöttünk: a Tanár Úr adta elő a 16–18.
századi könyvkultúrát tárgyaló tanegységet, Soltész Zoltánné volt az
oktatója az antikváknak és a 16–17. századi könyvművészetnek, Bogdán
István vezette be a hallgatókat a papírkészítés és vízjelkutatás
rejtelmeibe, Haiman György a könyvnyomtatás és a könyvillusztráció
technikáját, valamint a könyv tipográfiai megformálásának elméleti és
gyakorlati tudnivalóit ismertette, a 18. században kialakuló
folyóiratokat és a sajtót pedig Kókay György mutatta be. Ennek a
képzésnek voltam magam is hallgatója. A tanulmányoknak annak rendje és
módja szerint szakdolgozat írásával kellett zárulnia és amikor
felkerestem Fülöp Gézát elképzelésemmel – Sándor István munkásságáról
kívántam diplomamunkát írni –, ő javasolta, hogy bibliográfiai
érdeklődésemnek megfelelően foglalkozzam a felvilágosodás korában
kiadott könyvek előszavaival, ajánlásaival, ugyanis azokban nem ritkán
olvasmányokat ajánló könyvjegyzékek is találhatók. Így készítettem el
szakdolgozatomat Szerencsi Nagy Istvánról, aki egy 1783-ban megjelent,
női olvasóknak szánt német erkölcstani munka fordítója volt, és az
eredeti mű bibliográfiai tételei mellé terjedelmes, több mint 80 művet
tartalmazó, a magyar olvasóközönség számára összeállított
ajánlóbibliográfiát készített. A 18. századi olvasóközönséggel, a
női olvasással azután nem igazán foglalkoztam, az elmúlt időszakban
azonban – mivel egy Kármán József nevét viselő városi könyvtár
munkatársa vagyok – figyelmem ismét e korszak és kérdéskör felé
fordult. Előadásomban arra vállalkozom, hogy Fülöp Géza maradandó
és a felvilágosodás kori olvasóközönséget tárgyaló írásait is
hasznosítva bemutassam (az előzményekre is kitérve) az 1770-es évek
végétől az 1780-as évek közepéig keletkezett vélekedéseket a nők
olvasásáról, ezzel tisztelegve a nyolcvan esztendeje született Tanár Úr
emlékének.
Az "olvasás forradalma" és a női olvasóközönség
A
szakirodalomban újabban elfogadottá vált az olvasás jellegének 18.
századi radikális változására az "olvasás forradalma" terminus
technikus használata. Az elnevezés alatt azok a folyamatok
foglalhatók össze, amelyek során tömeges formában megtörtént az áttérés
az intenzív, vagyis a közösség által szabályozott, kevés számú,
normatív, főként vallásos szövegek olvasásából az extenzív, a
modern, szekularizált, individuális, sokféle és változatos, többnyire
szórakozás céljából történő olvasásra. Az "olvasás forradalma"
Nyugat-Európában elsősorban a nők és a fiatalok között jelentkezett,
Magyarországon némi időbeli késéssel és kevésbé kiterjedt formában
ugyan, de szintén érzékelhető a jelenség. A 18. század közepe előtti
korokban női olvasóközönségről nem lehet beszélni, rendszeresen olvasó,
a könyvvel, irodalommal vagy éppen a tudományok valamely területével
foglalkozó hölgy – néhány kivételes személyt leszámítva – nem volt,
illetve olvasmányaik a hitéleti irodalomra korlátozódtak. A lányok és
asszonyok írásbelisége a nemesség és a polgárság körében is jelentősen
elmaradt az azonos társadalmi rétegbe tartozó férfiakétól, Tóth István
György megállapítása szerint a női alfabetizáció hozzávetőleg azonos
volt a nő társadalmi státusa alatti férfi népesség írni-olvasni
tudásával. Más szavakkal: a felvilágosodás előtt – legalábbis
Magyarországon – a főrangú nemesasszonyok műveltségi szintje
megfeleltethető a köznemesi férfiakéval, az ő asszonyaik írásbelisége
és olvasása viszont a jobbágy férfiakéval mutat hasonlóságot. Ez
az egész Európára érvényes tendencia – természetesen jelentős
regionális eltérésekkel – változott meg a 18. században, amikor az új
műfajok – mindenekelőtt a regény és az immár a nőknek is szánt
moralizáló lapok – elterjedése miatt egyre többen váltak
olvasóvá, méghozzá irodalmi műveket olvasókká a hölgyek körében is. Angliában
a század közepén a felsőbb társadalmi osztályokba tartozó nők már
klubot alapítottak azzal a céllal, hogy közösen vitassák meg az új
könyveket. Kezdeményezésüket csakhamar követték a polgári osztályhoz
tartozó nők is. A női olvasóközönség bővülése egyébként magának a
regénynek a szerkezetére is visszahatott, Löwenthal jegyzi meg, hogy "A
nők különösen szerették, ha a regényt három kötetre osztották fel, mert
egy ilyen kötetet kényelmesen átolvashattak, amíg a fodrásznál
ültek". A hölgyek olvasmányaikat a könyvesboltok mellett a
megalakuló kölcsönkönyvtárakból szerezték be. Az intézményről egy angol
könyvkereskedő a következőket írta: "A kölcsönkönyvtárak is nagyon
sokat tesznek a szép nem szórakoztatásáért és műveléséért; hovatovább
minden nőben kialakul az ízlés a könyvek iránt [..]. Általános szokás,
hogy az asszonyok olvasnak, s a regények mellett, amelyek között vannak
egészen kiemelkedő műalkotások is, megáldva a kedély és a szellem
minden jó tulajdonságával, az angol nyelven megjelent legjobb
könyveket, s talán a különböző idegen nyelveken írt legjobb műveket is
elolvassák; s a néhány ezer előkelő hölgy, akik könyvkereskedésemet
rendszeresen látogatják, éppolyan jól ki tudják választani a könyveket,
s van olyan érzékük az esztétikailag és szellemileg értékes művek
iránt, mint bármelyik művelt férfinak a Királyságban, jóllehet gyakran
lebecsülik a regényolvasó asszonyokat". Elsősorban a női
olvasók és a fiatalok voltak azok, akik egyes regényekből az érzések, a
viselkedés egészét befolyásoló kultuszműveket teremtettek.
Franciaországban ilyen volt Rousseau Új Héloїse című regényének hatása
1761-ben, olvasói közül sokan idegösszeroppanást, sírógörcsöt kaptak. A
könyv megjelenése előtti napokban már izgatott várakozás volt
Párizsban. A város "türelmetlenül várta a regényt; a Saint-Jacques utca
és a Palais-Royal könyvkereskedőit hírekért ostromolták. Végre
megjelent. Sikere – nem úgy, mint rendesen történni szokott – megfelelt
az izgatott várakozásnak. A trónörökösné az elsők közt olvasta, s mint
elragadó műről beszélt róla Luxembourg hercegnek. Az írók világában
vegyes érzelmekkel fogadták, de az előkelő társaság véleménye
egyértelmű volt. Különösen az asszonyok részegültek meg a műtől és
szerzőjétől, s kevés akadt még a magasrangúak közt is, akit nem
hódítottam volna meg, ha vállalkozom rá" – írta Rousseau a
Vallomásokban. A német irodalomban Goethe 1774-ben megjelent
regénye, Az ifjú Werther szenvedései töltötte be évtizedekre a
kultuszmű szerepét (melynek hatásától egyébként maga az író is
szeretett volna szabadulni. Zavarta, ha úgy emlegették, mint "a Werther
írója"; ő a köztudatban "a Faust írója" akart lenni). Valóságos
Werther-láz keletkezett; Werther-csészék készültek, sokan
öngyilkosságokat követtek el, ünnepségeket tartottak a regény
feltételezett modelljének sírjánál, a lányok mind Lotték szerettek
volna lenni, az ifjak pedig kék frakkban és sárga harisnyában jártak.
Az Új Héloїse-hoz vagy a Wertherhez fogható olvasmánysiker magyar
szerzőtől persze nem volt, de csíráiban azért mindez kimutatható
például Kazinczy 1789-ben napvilágot látó szentimentális
levélregényének, a Bácsmegyeynek öszveszedett levelei
recepciójában, amelyről az író is elismerte, hogy elsősorban
"szerelemben olvadozó ifjacskáink s leánykáink" vitték sikerre és
kétségtelenül részben e nagy siker miatt támadták oly sokan.
A Bácsmegyeyt csodálták és támadták, ugyanis a felvilágosodás
ideológiája nem általában az olvasást, hanem a hasznos, vagyis a
személyiséget építő, gazdagító, a világ új ismereteit közvetítő, az
erkölcsöket megnemesítő olvasást propagálta – és a hasznosság elvének
jegyében találkozhatott egymással az 1770-es, 1780-as évek különféle
szemléletű és a felvilágosodáshoz is eltérően viszonyuló hazai
értelmisége.
Vélekedések a női olvasásról Ma¬gyar¬országon a felvilágosodás kora előtt
A
nők olvasáshoz – vagy tágabban: művelődéshez – való jogának hazai
elismertetésében három fejlődési szakaszt lehet megkülönböztetni.
Némileg ironikusan fogalmazva, az első stádiumot úgy jellemezhetjük,
hogy a férfiak ugyan felismerték a 18. század közepén a könyv és a
társadalom kapcsolatának megváltozását, az új műfajok, mindenekelőtt a
"románok" megjelenését, azok nagy hatását az olvasókra, de ennek
ellenére – vagy talán éppen ezért – kezdetben többnyire elutasították,
hogy a hölgyek regényt olvassanak. A második, az 1770-es évek
végével kezdődő korszakban a férfiak voltak azok, akik a női művelődés,
olvasás fontosságára felhívták a figyelmet, és írásaikban immár a
gyönyörködtető és az erkölcsöket gazdagító regények olvasására is
buzdították a lányokat és asszonyokat; végül a harmadik szakasz az
volt, amikor az 1790-es évek végétől immár ők vitatkoztak egymás között
arról, hogy kell-e olvasni és, főleg mit. A továbbiakban az
előzményekkel és az első szakasszal, illetve a második első felével
fogok foglalkozni. Terjedelmi korlátok miatt figyelmen kívül hagyom
Péczeli József kezdeményezéseit, mindenekelőtt a női olvasóközönség
érdeklődésére számító és általa 1789-ben indított Mindenes Gyűjteményt,
illetve Kármán József nagy jelentőségű munkásságát. Kettőjük
működésétől számíthatjuk azt a periódust, amikortól kifejezetten a
hölgyek számára írt kiadványok látnak napvilágot, illetve a polgárosodó
irodalmi élet és könyvkultúra jeleként egyes városokban szalonok
keletkeznek, amelyekben immár az olvasó nők nem elhanyagolható
tényezőivé válnak a művelődésnek és az irodalmi művek recepciójának. A
nők olvasásáról még a 17. században Pázmány Péter fejtette ki
gondolatait, és nézetei hosszú időre meghatározták nemcsak a
katolikusok, de a protestánsok vélekedését a lányok könyvhöz való
viszonyáról. Az érsek több prédikációjában foglalkozott ezekkel a
kérdésekkel 1636-ban megjelent gyűjteményes kötetében. A fiaknak
istenes nevelésérűl című prédikációban általánosságban foglalkozik a
gyermekek értelmi nevelésével; a könyveket illetően nagyfokú
óvatosságot ajánl a szülőknek. Szerinte a régi keresztények gyakorlatát
kellene követni, azt, hogy az ártalmas és veszedelmes könyveket
elégették. Most is "minden hivolkodó és veszedelmes énekeket s
könyveket úgy meg kellene vonni az ifjúságtól, hogy csak neveket se
tudná." Egy másik, Mint kell a keresztyén leányt nevelni
című beszédében azután kifejezetten a leányok olvasmányaival is
foglalkozott. Hosszabban idézem a vonatkozó részt, mert érzékelhető,
hogy Pázmány, kortársaival és a korábban idézett sommás véleményével
ellentétben, igenis fontosnak tartotta a lányok – természetesen
korlátozott és az erkölcsi épülést szolgáló – olvasását: "Tudom, a
községnek nagy része azt ítíli, hogy nem jó írnia és olvasni tanulni a
leánynak; mert félő, hogy az olvasásból gonoszt tanuljon; és olyakat ne
írjon, amiket nem kellene. De én üdvösséges dolognak ítílem (…). Soha
egy asszony sem vetemedett gonoszságra, hanem csak aki nem értette:
mely drága kincs a tiszta élet, mely veszedelmes az emberek szívét és
fohászkodó kívánságát maga után vonni; mely gyalázatos a rövid
gyönyörűségért holtig való gyalázatot viselni. Ezeket, és ezenkívül,
valami tartóztathat a gonosztúl, valami a jóra izgathat, künnyen
megtanulja, aki könyveket olvas. Mert miképpen írva hagyta Szent
Ágoston, egy fertály óráig való olvasása a Szent Antal életének, teljes
életre szentség tüzét gerjesztette sokakban. Annak okáért, az én
ítíletem szerint, igenis tanulja a gyenge leányka az olvasást: csak
arra vigyázzanak a szülék, hogy ne valami hívságot és feslettséget
olvasson, hanem imádságos könyveket, ájtatos tanúságokat, Krisztusnak
és az ő szentinek életét. Egyszóval, egyebet ne olvasson, hanem amiből
erkölcsét jobbíthassa. Bolondság az asszonyembernek hadakozó dolgokat
olvasni: kárhozat a szerelmes históriákat forgatni, melyekből halálos
méregnél, azaz veszedelmes gonoszságnál egyebet nem vehetni. Ah! Mely
nagy esztelenség az atyáktúl vagy férjektűl, ha virágénekeket,
szerelmeskedésről írt könyveket adnak feleségek, leányok kezébe!" Mikes
Kelemen 1719-es keltezésű 27. levelében írt a leányok írni-olvasni nem
tudásáról. Kárhoztatta azt a gyakorlatot, hogy nem oktatják, nevelik a
lányokat, így megakadályozzák, hogy a valláshoz a szükséges jó
könyveket olvashassák. De egy másik érv is megjelenik nála. A távollevő
férjjel sem tud levelezni az asszony, hacsak nincs mellette a
tiszttartó. De meg kell nézni, milyen levelet ír az úr a tiszttartónak
és az olvasni nem tudó feleségnek: "meglátnók, hogy mindenik egy húron
pendül és nem sok különbség vagyon közöttök". Az
írás-olvasás tehát a házastársak közötti intimitás szempontjából válik
fontossá nála. Érinti a lányok nevelését 1725-ben írt 62. levelében is;
itt jelenik meg az a később sokaknál szintén olvasható érv, hogy a
lányokat azért kell gondosan oktatni, mert ők fogják majdan fiaikat is
nevelni, és az eszes leány asszonnyá válva, jobban tudja
gyermekeit a haza szolgálatára felkészíteni. A genfi
református teológus, Jean-Frédéric Ostervald 1700-ban írt és magyar
fordításban 1745-ben napvilágot látott A keresztények között ez idő
szerént uralkodó romlottságnak kútfejeiről való elmélkedés című
munkájában a romlottság hetedik "kútfejeként" tartotta számon a
könyveket. Igyekezett azonban különbséget tenni a könyvek között, és
elismerte, hogy "nagy keménység volna a szerelemről írott minden tréfás
könyveket a tisztátalan könyvek közé számítani, és azok olvasását
kárhoztatni". Granasztói Olga megállapítása szerint a nyíltan erotikus
és pornográf könyvek ellen intézte támadását, és megpróbálta
elkülöníteni a szerelem ábrázolásában a még elfogadhatót az elfogadhatatlantól.
Ostervald nézetei azután nagy mértékben befolyásolták a 18. századi
hazai, katolikus és protestáns szerzők felfogását a regények
olvasásáról. Faludi Ferenc Nemes asszonyában arról ír, hogy a házi
munka végzése mellett az asszonyok elővehetnek ugyan valamely könyvet,
mert "szép és dicséretre méltó dolog egy asszonyban, mikor érti a
beszédet s okos feleletet tud osztogatni", de óvakodjanak a sok
olvasástól, mivel az asszonyokhoz jobban hozzáillik a "valamicske, mint
a sok". Tanácsot is ad, milyen könyveket olvashatnak a nők: "A
könyvekben okos választást kell tenni: hagyjunk békét azoknak, amelyek
hit és religió dolgát illetik […]. Vegyük elő azokat, amelyek
áhétatosságra kisztetnek, világosítják értelmünket, a jóra lágyítják s
tüzesítik akaratunkat […]". Kifejezetten tiltja azonban a
regényolvasást. Az ifjú leány anyját a legnagyobb óvatosságra inti:
"Hogyha azért Nagyságod nem akarja, hogy históriákat mondjon, írjon a
világ egyetlen leányáról, a fabulás könyveket oly magos polcra tegye,
hogy el ne érhesse a kisasszony". A felvilágosodás és a női olvasás
A
magyarországi felvilágosodás időszakában kezdődött el az a hosszú
évtizedekig tartó folyamat, amelynek végén megteremtődött a polgári
jellegű könyvkultúra intézményrendszere. Létrejöttének egyik feltétele
az olvasóközönség bővülése volt, ahogyan Fülöp Géza megfogalmazta: "Az
olvasóközönség tetemes gyarapodása, igényeinek emelkedése és
fizetőképessége volt szükséges ahhoz, hogy biztos társadalmi és anyagi
bázisa legyen a könyvkiadásnak, a nyomdász-kiadók és a
kiadó-könyvkereskedők haszonnal vállalkozhassanak a könyvek
köz-readására, s mellettük megjelenhessenek majd az önálló,
főfoglalkozású könyvkiadók is." Az olvasóközönség bővülése
elválaszthatatlan volt a nyelvi megújulástól, így és ezért vált az
1770-es évektől kezdődően különösen fontossá a nyelvkérdés, legalábbis
a felvilágosodás polgári ideológiáját képviselő értelmiségiek számára,
hiszen a felvilágosodásnak több változata volt; az udvar képviselte
felvilágosult abszolutizmus a feudális államot igyekezett hatékonyabbá
tenni és magasabb szintre emelni, a nyelvkérdés iránt közömbös volt. A
vele szemben kialakuló felvilágosult rendiség céljait illetően a
feudális képviseleti rendszeren belül maradt, de saját pozícióit
kívánta erősíteni a nyelvi kérdés fontosságának felismerésével, a
felvilágosodás polgári ideológiáját képviselő értelmiségiek viszont már
a feudalizmus rendszerén kívántak túllépni, és a nyelvi megújulást
összekapcsolták a társadalom egésze modernizálásának nagy
programjával. Számukra végső soron arról volt szó, hogy miként
lehet kialakítani a korai polgári nyilvánosság színtereit, és hogyan
lehet egy olyan új nemzetfogalmat teremteni, amelyben a területi, a
koronához és az országhoz való kötődés – ahogyan a korábbi századokban
a "hungarus" fogalomban kikristályosodott – átadja helyét a közös
nyelvre és kultúrára alapozódó nemzetfelfogásnak. II. József halála
után, 1790-ben a kibontakozó nemzeti mozgalom ideológusai az akkoriban
keletkezett röpiratokban azután már a nők – természetesen a nemesi
származásúak – korlátozott politikai részvételét is felvetették,
indítványozva, hogy a hölgyek passzív résztvevőként jelen lehessenek az
országgyűlés ülésein, és hogy ha csak ilyen formában is, de szereplőivé
váljanak a közéletnek. Ehhez elengedhetetlennek vélték a nők
művelődését, vagyis felfogásuk szerint a nők műveltsége, tanultsága –
elsősorban persze a gyermekek nevelésében betöltött szerepük miatt –
előfeltétele a haza boldogulásának. Ebbe a folyamatba szervesen
illeszkedett az egyházi értelmiség kultúrájának laicizálódása, mind a
katolikusok, mind a protestánsok között növekedett azok száma, akik
felismerték, hogy a tradicionális vallási normák a hívek számára csak
akkor jelentenek értéket, ha feltárul előttük evilági hasznuk is.
Különféle műfajú – és immár magyar nyelvű – műveikben előtérbe kerültek
a mindennapi élettel összefüggő kérdések, egyfajta életvezetési és
nevelési tanácsadók keletkeztek, amelyek a hasznosság elvének jegyében
próbálták olvasóikat felkészíteni az új idők kihívásaira. Az
olvasás ebben az összefüggésben különösen fontos szerepet kapott.
Természetesen nemcsak az egyházi értelmiség képviselőinek írásaiban,
hanem a felvilágosodás valamennyi hívének gondolataiban, de náluk
hangsúlyosabban figyelhető meg az "olvasás forradalmának" megjelenésére
adandó válasz, hiszen az akkoriban napvilágot látó könyvek tekintélyes
része a tradicionális vallási normákkal szemben állt. A hasznos olvasás
elvének jegyében találkozhatott a kultúrájában, de természetesen nem
hitében laicizálódó egyházi értelmiség egy része a jozefinizmus
évtizedében az elsősorban társadalmi reformokat sürgető világi
értelmiséggel és az udvar felvilágosult abszolutizmusával. A lassú
változás jelei már Bod Péternél megfigyelhetők. 1760-ban megjelent
Szent Hilárius, vagy szivet vidámító […] dolgok, mellyek mind az
hasznos időtöltésre […] ki-botsáttattak című kötete terjedelmes
előszavában nemcsak az olvasás hasznossága mellett tesz hitet, hanem
részletes bibliográfiát is közöl, melyben felsorolja az olvasásra méltó
könyvek adatait. Nem utal külön a női olvasókra, de nem is tiltja őket
a regények és mesés történetek olvasásától. A Magyar Athenasban
azután már találkozhatunk női írókkal is; igaz, szerepeltetésük miatt
még szabadkozik: "Más országokban a tudós asszonyok nem oly ritkák,
mint a fekete hattyúk vagy a fejér csókák, akik a tudós férjfiak között
előszámláltatnak s dicsértetnek. Ha azért itt is egy-kettő
megemlíttetik, hogy másoknak légyen jó példa a követésre, s a tudományt
azoknak példájokkal ne szégyenljék, nem illő, hogy amiatt senkinek
illetlen vádja vagy ítélete alá essem". A női olvasás – immár
regényolvasás – jelentőségének felismerésében a felvilágosodás írói
között is Bessenyei volt az úttörő. 1777-ben publikált Anyai oktatás
című, eredetileg egy angol mű francia fordításából készített
magyarításában még nem utalt a hölgyek és az olvasás kapcsolatára , de
a következő évben megjelentetett Magyarságban már érintette a kérdést:
"Mi kár lenne benne, ha a német Gellertet is a debreceni, kecskeméti,
kassai polgárnék olvashatnák magyarban?" Nyelvi, kulturális
programjában a fordítások fontossága mellett érvelt, felfogása szerint
az átültetések lehetnek azok az eszközök, melyek segítségével emelni
lehet az ország műveltségbeli viszonyait: "…ha Volfust, Flörit,
Monteskiöt, Vilándot, Kroneket, Miltont, Donátot sat. magyarul lehetne
olvasni, fogadom, hogy egynéhány esztendő múlva az asszonyoknak is több
tudományok, értelmek lenne, mint most sok doctusnak van az
országban". Fülöp Géza megállapítása szerint innentől lehet
számítani a tudatos hazai közönségszervezést, hiszen a testőrírók az
olvasókat az irodalmi élet szerves részének tartják, és ennek a
közönségszervezésnek immár a hölgyek is megszólítottjai.
Bessenyei hevenyészett névsorát persze aligha tekinthetjük egyfajta női
olvasmányjegyzéknek, kulturális kánonnak, azt azonban világosan jelzi,
hogy az írásos kultúra egészét alkalmasnak tartotta arra, hogy hölgyek
olvassák azokat és épüljenek belőlük. Nála az olvasás, a női
olvasás tehát az irodalom szerves tartozéka, és a nemzeti művelődés
csak akkor gazdagodhat, ha a hölgyek is részeseivé válnak. Erkölcstanok a női olvasásról
Bessenyei
gondolatai és érvei majd később válnak a női művelődés mellett
elkötelezettek fő argumentumaivá; az 1780-as évek első felében több
olyan munka is napvilágot látott, amelyek ugyan felismerték a nők
olvasásának fontosságát, de azt még nem kapcsolták össze a nemzeti
művelődés alapvető kérdéseivel, és természetesen elutasították a
felvilágosodás deizmusát és erkölcsi szabadosságát. Ezek az írások
megmaradnak a tradicionális erkölcstanok keretein belül, ám azok
korábbi komor, aszketikus hangneme enyhül, derűsebbé válik, és egyre
inkább megjelenik bennük az élet teljességének igénylése és elfogadása.
Arra vállalkoznak, hogy a művelődés új jelenségeit összekapcsolják a
hagyományos erkölcsi világképpel, vagyis nem utasítják el a
szépirodalmat, a regényeket, inkább megpróbálják a jó példák
felmutatásával orientálni a hölgyeket. Egy új, a műveltséget az olvasás
révén birtokba vevő nő képe körvonalazódik ezekben az írásokban,
többnyire egyébként fordításokban. Ennek az új irányzatnak egyik
példája a Josintzi Sándor báró magyarításában 1781-ben megjelent kötet,
a francia Louis-Antoine de Caraccioli márki németből átültetett és
fiktív élettörténet keretébe ágyazott erkölcstani munkája, a hosszú
című A** főhadi vezérnének halálos ágyában gyermekeihez tett utolsó
tanításai, mellyek által arra kívánnya őket megtanítani, hogy mivel
légyenek vallásokhoz, királyokhoz és a társalkodó-élethez
kötelesek. A címben szereplő sorrend lényeges: legfontosabb
kötelesség a hűség a valláshoz és a királyhoz, ám az ifjúnak fel kell
készülni társadalmi életére, hivatására is, és ehhez ismeretek
szükségesek. A lányok oktatásáról ugyan az a véleménye, hogy
matematikára és filozófiára "nincs szüksége az asszony-embernek·", ám a
saját példáját hozza fel az olvasás hasznáról, ugyanis "a jó könyvek
olvasásában" van "szív nyugalmam" és azok vezettek el "tulajdon magam"
megismerésére. Az olvasás "mestersége" abban áll, hogy "mit kellessék
olvasni", mert oly sok kötet jelenik meg, hogy nehéz közülük a valóban
jót kiválasztani. A könyvek olvasásában négy fokozatot javasol a
haldokló anya szerepét magára öltő Caraciolli, illetve a fordító.
Először az erkölcs és a szív megjobbítását célzó műveket kell kézbe
venni, ezután következzenek azok az írások, amelyek "a ti állapototok
felől tanítanak". Az érettebb korú ifjaknak hasznosak a világ és a
történelem megismerését szolgáló könyvek, végül lehet olvasni "az idő
töltésére való" írásokat is. Fontosnak tartja a versek ismeretét, mert
a költészet "az elmét frissíti, a képzelődést éleszti". Szükséges a
különféle zsurnálok tanulmányozása, "nehogy azon dolgok felől,
mellyekről a társaságokban beszélnek, az ember tudatlan legyen."
Josintzi Sándor nem egészítette ki az eredeti munka konkrét címeit
magyar művekkel, viszont a kötetet gróf Bethlen Ádámné özvegyének,
Losontzi Bánffi Zsuzsannának ajánlotta. Néhány évvel később,
1783-ban jelent meg Andreas Meyer német lelkész nőneveléssel foglalkozó
erkölcstani művének magyar fordítása Szerencsi Nagy István tollából
Barátságos oktatás, hogy kellessék egy ifjú asszony embernek magát a
díszes erkölcsökben méltóképpen formálgatni címmel. A Benedickt Mihály
által pozsonyi és budai impresszummal kiadott ízléses kötet elegáns
rézmetszetével is sugallja az új nőideált: vonzó ifjú hölgyet láthatunk
a képen, mögötte könyvekkel zsúfoltan teli szekrény, az értelmes és
vidám tekintetű leány hárfát tart a kezében, az asztalon toll,
tintatartó és papír. A fordító, Szerencsi Nagy István a műveltségében
laicizálódó és II. József egyházpolitikáját támogató protestáns
lelkészek jellegzetes képviselője. Apja a Ráday, majd Teleki-család
uradalmi intézője volt, és minden jel szerint Ráday Gedeon
támogatásával folytatta egyetemi tanulmányait német földön. Benkő
Józsefhez írt egyik leveléből ismert, hogy egy időben Ráday Gedeon
könyvtárának rendezésével foglalkozott, és ekkor tett szert alapos
könyvészeti ismeretekre, olyannyira, hogy tervezte Bod Péter Magyar
Athenasának új, bővített kiadását. II. József egyházpolitikai
intézkedési tették lehetővé, hogy Győr városában református gyülekezet
működjön, mely 1783-ban Szerencsi Nagy Istvánt választotta első
lelkészévé. Ezekben az években került kapcsolatba a kor
irodalmáraival, Rát Mátyással, Révai Miklóssal, Pálóczi Horváth
Ádámmal. A jozefinista egyházpolitika támogatására több egyházjogi
munkát fordított magyarra, és elkezdte az anyaggyűjtést a Magyar
Athenas új kiadásához. E terve megvalósításában 1789-ben, 42 éves
korában bekövetkezett halála akadályozta meg.
Meyer András: Barátságos oktatás c. könyvének illusztrációja
Témánk
szempontjából legfontosabb Andreas Meyer művének átültetése. A
kulmbachi lelkész első alkalommal 1773-ban jelentette meg írását,
sikerére jellemző, hogy nyolc év alatt tizenegy új kiadása látott
napvilágot. A kötet az ifjú leányok erkölcsi fejlődésével, társaságbeli
viselkedésével, a másik nemmel való érintkezésével, szórakozásaival
kapcsolatban ad világos és a kor protestáns egyházi értelmiségi
szemléletéből következő tanácsokat. A szerző a jó tulajdonságok
kifejlesztése és megerősítése egyik eszközeként az olvasást jelöli meg:
"A szép és az elmés írások mind a ti elmésségteket mind gusztustokat
pallérozzák". A kötet 65–71. pontja foglalkozik az olvasással; az
eredeti szöveget Szerencsi Nagy István lefordította, viszont a mű német
nyelvű ajánlott olvasmányait lábjegyzetben magyarokkal kiegészítette.
Az általa készített változat így elsősorban az idegen nyelveken nem
tudó, polgári származású és állású "módos" leányoknak adott "barátságos
oktatást". Meyer, illetve Szerencsi Nagy István álláspontja világos:
"Amit én még továbbá a ti nemeteknek egy kiváltképpen való hasznos
foglalatosságnak tartok, ez a jó könyveknek olvasása". De – teszi hozzá
– "nem minden elmésen írt könyv olvasása egyszersmind hasznos is". A
továbbiakban a német szerző irodalmi műfajok szerint haladva fejtette
ki gondolatait az ajánlható olvasmányokról. A 66. pontban röviden
áttekintette a korabeli francia, angol és német regényeket, és
megállapította, hogy míg régebben nem igazán íródtak olyan művek,
melyeket "ifjú szűzek" is kézbe vehetnek, most már – hála Gellertnek és
Millernek – vannak ilyen "románok". Szerencsi Nagy első terjedelmes
bibliográfiai kiegészítése ehhez a ponthoz kapcsolódott. Mintegy húsz
eredeti magyar regényt vagy fordítást sorolt fel, utóbbiaknál röviden
nyelvi szempontból is értékelte a magyarítást. A 67. pont a
költészettel foglalkozik. A fordító ehhez fűzött jegyzete szerint
"Poéták, szoros értelemben vélvén ezt a nevezetet, a magyaroknál igen
kevesen vannak, ha pedig azokat is annak nevezzük, akik valamely
históriát vagy románt magyar versekbe foglaltak, így többeket
találunk". Ennek megfelelően e résznél Heltai Gáspár Históriás
énekeivel indítja ajánlását, rögtön megjegyezve, hogy "Ez igen ritka
régiség, és csak az olyan gazdag könyves tárházakba találtatik mint a
méltóságos B[áró] Rádai Gedeon úr őnagyságáé". Nincs elegendő tér
arra, hogy részletesen elemezzem a Szerencsi Nagy István által
összeállított magyar olvasmányjegyzéket. Összefoglalóan annyit
lehet mondani, hogy iparkodott "elég ártatlan", vagyis olyan könyveket
ajánlani, amelyekben "a szeretetre méltó dolgok mindig magához
édesgetőbbek" mint a "megutálást érdemlők". Műfaji vagy tartalmi
megszorításai csak annyiban voltak, hogy elfogadva Meyer
rendszerezését, figyelmen kívül hagyta például a gazdálkodással vagy
gyógyítással foglalkozó, nem nagy számban, de mégiscsak létező magyar
nyelvű munkákat. De ez részben érthető, hiszen megcélzott olvasói a
polgárság városi életformát élő ifjú hölgyei voltak. A regények és a
verses művek mellett Meyer az egyik pontban "a szakaszonként vagy
darabonként való (periódusos) írások" olvasásával foglalkozott. Láttuk
korábban, Josintzi Sándor fordításában is szerepelt ez a tanács. A
fordító a hölgyek érdeklődésére is számot tartó magyar nyelvű
újságokat, folyóiratokat még nem igazán tudott ajánlani, így e részben
az életvezetési tanácsokat sorolja fel. Meyer javasolja nemcsak a
színművek olvasását, hanem a színházba járást is, mert az "jó
erkölcsökre oktató mulatság", hacsak nincs valami "ügyetlen
elmésséggel" megrútítva. Szerencsi Nagy e ponthoz az akkor nyomtatásban
elérhető magyar nyelvű eredeti vagy fordított színdarabok jegyzékét
csatolja, sőt néhány, még csak kéziratban olvasható darabot is említ.
Meyer szövegének két utolsó pontja a levélírással és a történelmi,
valamint a földrajzi munkákkal foglalkozik. A magyar közönségnek szánt
kiegészítésben néhány levelezésgyűjtemény adata is olvasható, illetve
Szerencsi Nagy viszonylag terjedelmes kommentárban fejtette ki nézeteit
a történelem és a földrajz ismeretének, olvasásának hasznosságáról:
"Csak is ez a két tudomány dicsekedhetik azzal a tulajdonsággal a
többiek felett, hogy nemcsak hasznos, hanem még e felett gyönyörködtet
is […]. Én hát ennek […] tanulását kiváltképpen való módon javaslom az
én olvasóimnak". Összesen mintegy húsz művet ajánlott a hölgyeknek e
két terület irodalmából, de hozzátette: "Nem elmúlhatatlanul szükség
ezek közül mindeniket megszerezni, hanem avagy csak az egyiket,
amelyhez könnyebben lehet jutni". Egyáltalán, mint írta, azért is
ajánlott ily bőségesen olvasnivalót, mert ha "az én olvasóim közül
találkoznak olyanok, akik a magok mulatságára magyar könyvekből álló
könyv-tár-házacskát /bibliotékácskát/ akarnának gyűjteni, mind a jó
m[agyar] könyvekkel ismerkedhetnének meg, mind pedig azt tudhatnák meg,
hogy hol kellessék azokat megszerezni". A következő
évben hagyta el a sajtót A nemes kis asszonyoknak való emlékeztetés a
szerző neve és megjelenési hely nélkül, csupán az 1784-es évszámot
megadva. A szöveg bizonyos részei megengedik azt a feltételezést,
hogy fordításról van szó. A kis kötet írója-fordítója a textusból
kikövetkeztethetően Szerencsi Nagy Istvánhoz hasonlóan protestáns
lelkész lehetett, a józsefi reformok lelkes híve, aki írásában az
ideális keresztény leány képét próbálja felvázolni: "Se célom, se
hivatásom nem hozza magával a kereszténységben való hasonlításokat
elédbe terjeszteni, hanem csak egy keresztényt neked mutatni". A
vallási toleranciára inti olvasóját: "Ne kötekedj vallásáért senkivel,
mert az Isten a békességet és egyességet szereti". Kevésbé összefogott
írás, mint Meyer műve, helyenként ismétlődnek gondolatok, nincs világos
szerkezete, nyomdai kivitelezése is gondatlanabb, ugyanakkor az
olvasást meglehetősen részletesen taglalja. Konkrét műveket ugyan alig
említ, inkább elvi síkon foglalkozik a kérdéssel. Rögtön a kötet elején
leszögezi az ismeretlen auktor: "Kell jó könyveket olvasnod, tudni
illik olyanokat, melyek bölcs [jó]akaróktól ajánltatnak", vagyis
szükséges, hogy egy tanult és tapasztalt személy irányítsa a leány
olvasmányait. A szerző ebből a pozícióból fogalmazza meg tanácsait,
időnként egy rezignált, a világ megannyi csalfaságát és hiábavalóságát
már megismerő és az ifjú leányokat ezektől a csalódásoktól megóvni
akaró tekintélyes férfiú hangnemére emlékeztető stílusban. Az
olvasásnak több haszna lehet: "A gyönyörködtetés mellett gondolataidat
kormányozza, a tétovázásban értelmedet világosítja, s lelkedet az
eséstől óvja, a jó erkölcsökben gyarapít, minden lépésedet vezérli,
ajándékaiddal élni tanít, egyszóval a könyv legjobb barátja az
embernek, amely az ő hibáit kivilágosítja és távoztatni tanítja". Segít
a jó tulajdonságok kiteljesítésében és a rosszra való hajlam
leküzdésében, de a társasági életben is hasznos lehet: "aki az olvasást
szereti, csak többet lát". A kötet 36–41. oldalán foglalkozik azután
szerzőnk részletesebben a kérdéssel. Fontosnak tartja a szövegek
hangos, jól tagolt olvasását, és célszerű a könyvből a lényeges
dolgokat le is írni, mert "ez által az embernek elméjében sok jó marad". Mit
olvasson az ifjú leány? Első a Biblia, az a legfontosabb, majd a
"jámbor emberek" életleírását említi. A francia Marie de Beaumont
írásait is azon művek közé sorolja, melyek "kisebb s nagyobb
növendékeknek, s férjhez menendőknek valók". A regényekkel kapcsolatban
óvatosságra inti olvasóját: "vannak hasznos románok is, de ezeket ne
olvasd, míg ugyan egy bölcs jóakaród nem ajánlja". Javasolja a szerző a
történelmi könyvek forgatását, mert azokból "megtanulhatod, hogy vette
eredetét minden állapot, hogy nőttek a birodalmak, egy királyság
szűntével más hogy lett és hogy nőtt". Érinti az idegen nyelvű könyvek
olvasását; az ő elképzelt olvasója elsősorban a majdan a nagyvilágban
is forgolódó előkelő kisasszony, akinek azért célszerű idegen könyveket
olvasni, mert az bővíti a tudását, és az ész, "ha nem épül az
olvasásból, eltompul, vagy az érzékenységek elragadják". Kárhoztatja a
szerző a lányok fölösleges csacsogását: "Nincs csúnyább a
kisasszonyban, mintha minden értelem és rend nélkül beszél. Ettől
elszokni nincs jobb, mint jó könyveket olvasni és a csacsogó
személyektől őrizkedni". Némileg meglepő módon egy francia nyelvű
természettudományi munkát is említ, hozzátéve: "Ez ugyan első
szemlélettel látszatik csak úrfinak valónak lenni, de akinek kedve
tovább olvasni van, igen jó könyv". Az 1780-as évekre az olvasás a
hölgyek számára az akkoriban keletkezett életvezetési tanácsadóknak is
köszönhetően sokak számára elfogadott és bevett tevékenységgé vált,
olyannyira, hogy például Csokonai Vitéz Mihály a magyar írósors
mostohaságát ecsetelő színművében, A méla Tempefőiben az egyetlen értő
olvasó, sőt egyáltalán olvasó Rozália, az idősebb Fegyverneki
kisasszony, akinek tudásvágya és olvasási szenvedélye apja, húga és a
gavallérok számára egyébként még bosszantó haszontalanság.
Mindenesetre az 1793-ban keletkezett darabban Fegyverneki Rozália
oktatja ki az üresfejű báró Sertepertit, rövid előadást rögtönözve
"kisded magyar könyvtára" előtt Voltaire-ről valamint magyar
fordítóiról, Péczeli Józsefről és Szilágyi Sámuelről. Csokonai
talán nem teljesen a vágyait vetítette ki a magyar irodalmat és
kultúrát értő és támogató Rozália alakjára; akkor már voltak művelt
olvasó hölgyek, és ha lassan is, de egyre fontosabb szereplőivé váltak
a hazai olvasóközönségnek. Annak az olvasóközönségnek, amelynek – Fülöp
Gézától tudjuk – számszerű gyarapodása, igényeinek emelkedése és
fizetőképessége volt előfeltétele a polgárivá váló könyvkultúra
kialakulásának.
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkeznie. Jelentkezzen be, vagy kattintson ide a regisztrációhoz