«Vissza

Az összehasonlító neveléstudomány alapjai

Az oktatáspolitika fogalma a történelmi kihívásoknak megfelelően gyakran változik. Ez a leegyszerűsített megállapítás azonban nem igaz a tanárképzésben. Az oktatók és a tanárjelöltek kisebb-nagyobb színházat „játszanak”, a szereplők kölcsönhatásban vannak, a szerepük változó, a tanárjelöltek és a pedagógus elképzelései mentén fel is cserélődhet. A pedagógus lehetőséget kap a hallgatói szerepre, a tanárjelölt pedig képességei és felkészültsége szerint pályaalkalmasságának bemutatására. Ezt az igen izgalmas és színes előadás-sorozatot eleveníti meg Kozma Tamás Az összehasonlító neveléstudomány alapjai című munkájában. A szerepek felcserélése új lehetőségeket, változatosságot visz a tantárgyba és a kapcsolatrendszerbe, amely nem egy tantárgyat foglal magában. Új információkat ad, bővíti a hallgatók érdeklődését, folyamatosan változtatja a tanár és a tanárjelölt kapcsolatrendszerét, amelyre az oktatáspolitika, fogalom-tantárgy-curriculum összefüggéseiben gondolkodva önmagában képtelen lenne. Az oktatáspolitikát mi, pedagógusok csináljuk, vallja a szerző. Sokszor szeretnénk, ha partner lenne benne az oktatásért felelős hivatalos képviselet, ugyanakkor nehezen viseljük el, hogy beleszóljanak a munkánkba. Az oktatást és nevelést a gyakorlatban végző tanár szerepe sokkal izgalmasabb annál, mint hogy hivatalos döntéseket hajtson végre. A tanítás leegyszerűsítve kétszereplős: a tanár és a hallgató összjátéka. A színpad, a stage munkahelyi adottság, a roleout lehetőség. Súgó nincs. A hallgatók motiválják a tanárt, hogy minél többet és érdekesebbet adjon elő, hogy számukra elérhető ismereteket továbbítson, vagy olyan világba vezesse el őket, amelyet együtt építenek fel közös munkával, azaz a tanítás feedbackjével egy új dimenziót alkossanak. Igaz, van curriculum, van tantárgyleírás és van standard, amelynek a pedagógus-oktató megfelel. Ezt a szép feladatot mutatja be a szerző, színpadi on stage tapasztalatai alapján. A játékot sokszor a hallgatóság pedagógusnak és valamelyik társuk sikerének szóló képzeletbeli tapsa kíséri.

A szerző nemzetközi kitekintése történelmileg beágyazott. A kihívások mentén alakuló oktatáspolitika megkívánja azt a történelemismeretet, amellyel a tanárképzős hallgatók, kevéstől eltekintve, nem rendelkeznek. Nem lehet megérteni az amerikai oktatáspolitikát – ha egyáltalán létezik ilyen – az amerikai fejlődés nélkül, a centralizált francia oktatásügyet a polgári Franciaország fejlődése nélkül és az ázsiai oktatáspolitikát Kelet- és Délkelet-Ázsia oktatási világa nélkül. Nem lehet megérteni az Európai Unió oktatási ajánlásait sem a tagországok oktatáspolitikájának ismerete nélkül, de a társadalomban zajló viharokat sem anélkül, hogy ne vetítenénk ki ezeket az oktatás világára. Minden politikai, társadalmi rezgés először az iskolákban gyorsul, erősödik fel. Ilyen például az állam és az egyház viszonya, például a fátyoltörvény sorsa, a mobilitás, a „keresztény Európa” kérdése, az esélyteremtés, az integrált oktatás és a reformpedagógiai irányzatok sikere vagy kudarca. Német, angol, svéd modelleket mutat be a szerző. Emellett jó lett volna az orosz változásokat is megemlíteni, amely egykor hagyományosan a német rendszert követte; most válaszúton van, mint oly sok más elképzelés. A német oktatási modell terjedt el Európa jelentős részén és Oroszországban is. A franciák számára is sokáig ez volt a példa. Oroszországban 1870-ig számottevő volt a francia hatás is. Az orosz arisztokrácia szinte anyanyelvként használta a francia nyelvet. Ugyanakkor a német modell jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy Oroszországban is elkezdődhessen a modern oktatási rendszer kiépítése. Ez Magyarországon is így volt, érdemes utalni arra, mit köszönhet a német mintának a magyar szakmai képzés struktúrája, a szakismeret és a szaknyelv. A magyarországi oktatás fejlődése szervesen illeszkedik – igaz, ez az összehasonlító pedagógia lényege – az európai fejlődéshez, a kutatásokhoz, az oktatás gazdasági szférájához. Napjaink oktatási kihívása az ázsiai fejlődés.

Kozma Tamás elemzi a közoktatás változásait, az elit- és a tömegképzés gondjait, a változó gazdasági helyzet változó igényeit, az elitképzés politikai és történelmi létének szükségszerűségét, a történelmi hagyományok jelentőségét, amely változatlanul sok vitát vált ki ma Magyarországon. A mai értelemben vett tömegoktatás meglehetősen új dolog. Ha szigorúan nézzük, ez a 20. század második felének jelensége, Európában a második világháborút követő időszakra jellemző. Az összehasonlító neveléstudomány feladata, hogy ezt összefüggéseiben bemutassa.

Az oktatáspolitika kimenetele a politika bürokratikus beavatkozása következtében oda vezetett, hogy a szakképzés rendszere átalakult, egyben megoldatlan maradt, politikai csatározásoknak van kitéve. A szakképzés, amelyre az Európai Unióban nagy igény van, a közoktatás mostohagyermeke, sok esetben parttalan parkolópálya. Kutatása hiányzik, az elképzelések bizonytalanok, jövőkép nincs. A szerző kitér az oktatáspolitika és a gazdaság-, különösen a költségvetési politika szoros kapcsolatára, az állam szerepére, az oktatási feladatokra és ezzel kapcsolatban az új szocializációs kihívásokra. A szocializációt a tanárképzésben többek között olyan folyamatként is felfoghatjuk, mint a pedagógus és a tanárjelölt közötti kapcsolatot, párbeszédet. Az új társadalmi berendezkedésben és az új szocializációs helyzetben mind a két „szereplő” aktívan részt vesz. A nyolcvanas évektől kezdődően mindinkább megerősödő követelmény az átláthatóság és az elszámoltathatóság (accountability). Az elszámoltathatóság során az oktatáspolitikának együtt kell működnie többek közt a területfejlesztés politikájával. Napjaink égető kérdése, hogy mikor és milyen mértékben célszerű támogatni a helyi iskolák fenntartását. Ebben a kiemelt témában nagyon nagy szerepe van a párbeszédnek.

Milyen oktatáspolitika tud megfelelni a 21. század kihívásainak?

A szereplők ugyanazok, mutat rá a Kozma Tamás: diákok, pedagógusok, kormányzati tényezők. A tudás társadalmába növekvő számban és hosszabb időre kapcsolódnak be a társadalom tagjai, hogy részesei legyenek az oktatás világának, a tudás alapú társadalomnak. A permanens tanulás felnőttkori elterjedésére a mi régiónkban két-három évtizedet várni kellett. Így történt ez a pedagógusok esetében is. 1945 után sokáig inkább az általános pedagógusképzésen volt a hangsúly, hiszen elemi igényeket kellett kielégíteni. Az 1960-as évektől növekvő számban indulnak szakmai jellegű pedagógus-továbbképzések. Azokban a rendszerekben, amelyek ma az emberek számára felkínálják a megélhetés lehetőségét, csak folyamatos tanulással, tudásbővítéssel lehet versenyben maradni. A tanárok meghatározó személyiségekké váltak, akárhol tanítanak is. Valóban veszélybe került az oktatás színvonala? A rendszerváltás óta az egymást váltó kormányok új szereplőket, új értékeket és új adminisztrációt hoztak magukkal. A reformok nem voltak szinkrónban a pedagógusok megszokott szerepével, az oktatás modernizációjának ütemével. A szerző nagy teret szán ennek a problémának, hiszen a reformok megoldatlansága napjaink egyik fő problémája. Az állam szerepvállalásának megváltozása óhatatlanul maga után vonja a pedagógusi szerep fokozatos átalakulását. Sok esetben a pedagógus a szociális munkás szerepét tölti be. Családok magán- és megélhetési problémáival, a tanulók pszichés fejlődésének, beilleszkedési és egyéb gondjaival találja magát szemben. A társadalmi problémák megoldásának az oktatásra hárítása nem magyar specialitás. A pedagógusi szerep fokozatosan alakult ki, ma is nagy különbség van többek közt a hagyományos klasszikus tanár és a tutorális rendszer között.

Az oktatáspolitika fejlődése szorosan összefügg a tudás és az iskolai oktatás közötti kapcsolattal. A 21. század tudományos fejlődésének új irányzatai kitágították a társadalmi tudás határait, és az egyéni tudás gyorsuló változását vonták maguk után. Jelenősen emelkedtek a minőségi követelmények. Kitolódtak a tanulás életkori határai; megjelent az élethosszig tartó tanulás igénye. Az oktatás a felnőttkor egészére kiterjedt. A globalizáció is alapvetően érinti az oktatást. Korunkban az iskolai oktatás fő funkciója a társadalmi-gazdasági fejlődéssel változó tartalmú egyéni tudás megalapozása, a társadalmi beilleszkedés magatartásszabályainak elsajátítása, a tanulási készség és az egyéni képességek fejlesztése.

Az oktatáspolitikának együtt kell működnie a területfejlesztés politikájával is. Az oktatáspolitika akkor tudja helyesen meghatározni az iskolák telepítését és támogatását, ha a települések nagyságától és szociális összetételétől függően határozza meg, mikor és milyen mértékben célszerű támogatni a helyi iskolák fenntartását.

A piacgazdaság és az oktatás mint szolgáltatás új fogalom és új feladatokat állít a közoktatás elé. Szintén új a menedzser típusú intézményvezető, akinek a kötelezettségei további feladatokkal bővülnek; amíg az intézmény élén áll, döntenie kell: kutat vagy menedzseli, „piacra viszi” intézményét.

Külön fejezetet szán a szerző a nemzetközi szervezeteknek, a kontinentális és az atlanti iskolarendszereknek. A pedagógusra bízza az összehasonlítást, az elemzést és a nemzetközi viták, eredmények ismertetését, esetleges bővítését.

Kozma Tamás könyve nem tankönyv, hanem a pedagógus és a tanárjelölt közti előadások, beszélgetések gyűjteménye, annak bemutatása, milyen bensőséges kapcsolat alakul/hat ki az előadások alatt, ahol az értékek és a tudás átadása indirekt módon történik.

Az összehasonlító oktatáspolitika észrevétlenül olvad össze a szociológia tudományával, így a hallgatók számára teljes az összhang az elsődleges és a másodlagos szocializációs színterek között. A szociológia és a nevelés, valamint a nemzetközi oktatáspolitika tudománya nem létezik önmagában. Így lesz kerek a világ – lehetne egyszerűsíteni, ha ez így működne a felsőoktatási intézményeinkben.

Kozma Tamás: Az összehasonlító neveléstudomány alapjai. ÚMK, Budapest, 2006.
Zsigmond Anna