«Vissza

Közművelődés és közoktatás

Corvin téri beszélgetések I.

A beszélgetésben a közoktatás és a közművelődés szakemberei elmondják, miként kapcsolható össze a két intézményrendszer. A beszélgetés egyik fő gondolata, hogy a közművelődési intézményrendszer képes kitágítani a szorosan vett iskolai oktatás viszonylag szűkös tereit. Megfogalmazódik, hogy az egész életen át tartó tanulás megalapozásának fontos részeként a közoktatásnak fel kell készítenie a folyamatos tudásszerzés eszköz- és intézményrendszerének tudatos használatára. Ennek egyik lehetséges útja a közművelődés és az iskola kapcsolatának szorosabbá tétele.

A közművelődés- és közoktatás-politika stratégiai kérdései, az intézményrendszerek működtetésének dilemmái, a tartalmi problémák összehangolása mind olyan kérdéseket vetnek fel, amelyekre nem lehet csak az egyik nézőpontból válaszolni. Mégis úgy tűnik, hogy az elmúlt másfél évtizedben szinte csak ez a megoldás érvényesült. Mintha a két alrendszer egymás mellett (néha talán egymás érdekei ellen) kívánt volna működni, ami az eredményesség és a hatékonyság szempontjából vet fel minél hamarabb megoldandó problémákat. A Magyar Művelődési Intézet és az Országos Közoktatási Intézet által szervezett kerekasztal-beszélgetés célja az volt, hogy a két terület között elinduljon a párbeszéd a legfontosabb kérdésekről, lehetőséget teremtve új (és közös) nézőpontok megformálására, az együttműködés feltételeinek és tartalmi kereteinek a kialakítására. A beszélgetésen Borbáth Erika főigazgató (Magyar Művelődési Intézet), Mátyus Aliz tanácsos, felelős szerkesztő (Magyar Művelődési Intézet, Kommunikációs és Koordinációs Iroda), Vercseg Ilona, a Közösségfejlesztők Egyesülete elnöke, Tóth Zsuzsanna főosztályvezető (Magyar Művelődési Intézet, Művészeti Programok Főosztálya), Radó Péter központvezető (suliNova Kht. Oktatáspolitikai Elemzések Központja) és Schüttler Tamás, az Új Pedagógia Szemle főszerkesztője vett részt, a moderátor Mayer József volt.

Tudunk-e a közoktatás és a közművelődés kapcsolatrendszerében – ha azt állítjuk, hogy van kapcsolatrendszer – olyan területeket megnevezni, ahol fel lehet mutatni továbbgondolásra, új stratégiák megfogalmazására alkalmas eredményeket, vagy arról van szó, hogy a két rendszer ez idáig egymás mellett működött, és most az a feladatunk, hogy „új alapokat” teremtsünk a következő évtized számára?

Borbáth Erika: Mindkét területen vannak problémák, amelyeket a szakértőknek kell tisztázniuk. De a legnagyobb problémának a köztes területet érzem, mert annak természete, működése van legkevésbé feltárva. Nagyon nehéz az okokat feltárni, de az mindenképpen elmondható, hogy mind a két szakma elég régóta önmagába zárult. A legfontosabb a két terület közötti folyamatos együttműködés megvalósulása lenne. Minél kisebb településről beszélünk, annál nagyobb az esély arra, hogy az intézményi együttműködés már korán, a gyerekek kisiskoláskorában elkezdődik. De többnyire azt látjuk, hogy egyik terület sem akarja elismerni a másik eredményeit, nem akarja elfogadni, hogy az egymásra épülés olyan minimumelvárás, amely nélkül az iskolarendszerben vagy azon kívül nehéz jó eredményeket felmutatni. Fontos ez, mert a közművelődés csak azokra az ismeretekre tud alapozni, amelyeket már az iskolában megtanultak a fiatalok. Nem lehet eléggé hangsúlyozni a személyes együttműködésben rejlő lehetőségeket.

Radó Péter: Készülve erre a beszélgetésre, négy, általam fontosnak tartott érintkezési pontot találtam a két terület között. Az első az élethosszig tartó tanulás politikája, illetve ennek hatása a két területre. A másik érintkezési pont a közösségi tér biztosításának a lehetősége, ahol az egyik fontos kérdés, hogy az oktatási szektor mit tud ezen a területen felmutatni. A harmadik nagyobb csomag a közművelődési terület által felkínált tudás és tanulási lehetőségek pedagógiai alkalmazhatóságának kérdése. A negyedik sokkal inkább politika vagy stratégia. A civil szféra általában gyenge a különféle szakpolitikák befolyásolása vagy az érdekérvényesítés szempontjából. Az oktatás- és kultúrpolitika összekapcsolódása félig-meddig lehetőséget nyújt e szektor számára, hogy erőteljesebben képviseljen bizonyos érdekeket. Az élethosszig tartó tanulással kapcsolatban azt látom, hogy az utóbbi időben akár oktatáspolitikai, akár fejlesztéspolitikai stratégiát készítettünk, az első kérdés mindig az volt, hogyan ismerhető el az informális tanulás során szerzett tudás, kompetencia, hogyan lehet ezeket beépíteni a formális vagy nem formális, de mindenképpen intézményes tanulás világába. Hogyan biztosítható egy olyan gazdag tanulási környezet, amely lehetővé teszi, hogy bizonyos kompetenciák akár iskolán kívül, önálló döntések és egyéni stílusok, életstratégiák alapján is fejleszthetők legyenek. Az igazi kérdés az, hogy maga az oktatási rendszer hogyan ismeri el mindazt, amihez a közművelődés kínálatából lehet hozzájutni. Az informális tanulást is elismerő vizsgarendszer, a tanácsadási rendszert elismerő oktatási rendszer alapkérdése, hogy tudja-e biztosítani a tanulás megtérülését az egyén számára.

Ami a közösségi teret illeti, ott eléggé nyilvánvaló dolgokról lehet beszélni, olyanokról is, amelyeknek Magyarországon már komoly hagyományai vannak. Ilyenek voltak például az ÁMK-k. Speciális alesetet képviselnek a kisiskolák, a kistelepülések kisiskolái. Nem olyan régen az OPEK jelentetett meg erről egy elemzést.1 Az egyik konklúziónk az volt, hogy a központi irányítás racionalizáló megközelítése nem tudja megragadni a helyi valóságokat. A kistelepülés és a kisiskola ezen a szinten megragadhatatlan a közpolitikák számára. Az a kérdés, hogy milyen modelleket lehet felkínálni a kisiskoláknak, a kistelepüléseknek, amelyekre pozitív jövőképeket lehet majd építeni. Ez nem csak azért érdekes, hogy az adott településen megmaradjon az iskola, és valódi funkciókat lásson el. Egy, a jelenlegitől eltérő intézményi szerepfelfogásból másfajta pedagógia, tanulásszervezés fakad. Ez olyan kapcsolódási pont tehát, amelyet eddig egyik fél sem tudott kihasználni a maga teljességében.

A közművelődési pedagógia kapcsolata a hagyományos iskolai pedagógiákkal szintén olyan terület, amelynek komoly tradíciói vannak. A nonprofit keretek között szerveződő kulturális szolgáltatások vagy a civil szféra és a közművelődés elég sok mindent megjeleníthet, gondoljunk a pedagógiai programokon alapuló extracurriculáris tevékenységekre. A civil érdekérvényesítés önálló, evidens terület, amelyre még visszatérek, ha lesz rá lehetőség.

Schüttler Tamás: Az élethosszig tartó tanulás területén az egyik legnagyobb problémát az jelenti, hogy miként lehet felkészíteni rá az egyént. Nemcsak nálunk, másutt sem magától értetődő, természetes állapot, hogy az ember felnőttkorában többször is megújítsa a tudását. Nagyjából húsz vagy harminc éve egyre erőteljesebben szembesítik a felnőtt társadalmat ezzel a kihívással, de azt látjuk, hogy csak a társadalom kisebb hányada reflektál megfelelő módon, tanulással erre a helyzetre. Sokan leírják, hogy az élethosszig tartó tanulásnak nincs jobb modellje annál, minthogy valaki iskoláskorában sokféle színtéren tanul, és korán beépül a személyiségébe, szokásrendszerébe, hogy nem csak az iskola lehet az ismeret forrása. A legjobb modell az, ha szerves kapcsolatok jönnek létre az iskola hagyományos színterei és a közművelődés intézményhálózatában felkínált színterek között. Ennek a kapcsolatnak a beépítése az iskola mindennapi gyakorlatába egy olyan trambulin, amely felnőttkorban jól használható tanulási mintát nyújthat.

Mindenképpen megemlítendő, hogy az iskolák számos gonddal küzdenek. Nemcsak a pénzhiányról van szó, sokkal inkább az ötletek hiányáról, a pedagógusok kompetenciáinak a hiányairól. Az iskola nem képes olyan széles műveltségi spektrumot nyújtani, amely a ma világának igényéhez illeszkedik. A társadalmi problémák, szociokulturális hátrányok miatt nehéz az iskola színterét bővíteni. A közművelődés nélkül ez nem fog menni. Ezen a téren számos lehetőség kínálkozott az elmúlt években, mégsem következett be a kívánatos áttörés. Ezek a lehetőségek régiónként és településenként eltérőek lehetnek, de ahol a feltételek adottak, ott sem aknázzák ki azokat megfelelő mértékben. Jó lenne a jó gyakorlatokat összegyűjteni, közzétenni. Összefoglalva tehát úgy látom, hogy ezek az együttműködések lennének alkalmasak arra, hogy az élethosszig tartó tanulás támogatásához szükséges modelleket kidolgozzák, létrehozzák és működtessék.

Tóth Zsuzsanna: Nehéz helyzetértékelést végezni, mert ha a kistérségek, szórványfalvak intézményeit nézzük, van, ahol nagyon jó az együttműködés az „intézményrendszerek” (iskola és közművelődés) között, de e mögött szinte minden esetben egy személy áll. Ő az, aki az iskolában szervezi a kulturális programokat, és ő az, aki délután a közművelődés terén is megteszi ezt. Vannak persze szerencsésebb helyzetben lévő intézmények, iskolák, amelyek szabadidő-szervezőt is tudnak alkalmazni, aki képes összehangolni a programokat úgy, hogy azok adott esetben átcsúszhatnak a másik szektor területére. Van ennek a kérdésnek egy másik megközelítése is. Akár alulról nézzük az építkezést, akár fölülről, az irányítás oldaláról, érzékelhető különbségek és égető problémák vannak. A két minisztérium között szorgalmazni kellene a tárcaközi megbeszéléseket annak érdekében, hogy a hétévente kötelező továbbképzések kapcsán az intézmények elfogadhassák egymás akkreditációit, ugyanis ezek olyan tevékenységekre irányulnak, amelyek túlmutatnak a közvetlen oktatási vagy közművelődési tevékenységen. Fontos megemlíteni a művészeti képzéseket, amelyek végső eredménye mindenképpen a közművelődésben csapódik le, hiszen amit a tanuló megtanul az iskolában, az végül alkotótevékenységben, kiállításokban, fellépésekben, műsorokban testesül meg – többnyire a közművelődési intézményekben. Az élethosszig tartó tanuláshoz kapcsolódik, hogy a művészeti képzésben, tevékenységekben való részvétel már önmagában is feltételezi a folyamatos tanulást. Az iskolából kikerülő, ott kevés sikert elérő emberek a művészeti területeken megfelelő kompenzációkat kaphatnak. Vagy gondoljunk a népművészet területére, a megtanulható kismesterségekre. Ezek nemcsak művészeti, tanulási tevékenységek, hanem adott esetben akár a megélhetést is biztosítják. Különösen fontos lehet ez a hátrányos helyzetű társadalmi csoportokhoz tartozók esetében, nem beszélve arról, hogy az adott település szempontjából idegenforgalmi, turisztikai kérdéseket is érinthet.

Mátyus Aliz: Miután két egymásra épülő rendszerről van szó, az alapkérdés az lehet, hogy mit kell az elsőben jól tenni ahhoz, hogy a második ráépülhessen, és jól működjön. Három olyan tényező van, amely ennek ellenáll. Az egyik, amely az oktatást érinti, hogy kötelező rendszerről van szó. A másik, hogy ez a rendszer tekintélyelv alapján működik. A harmadik, a legnagyobb gond a mennyiségi mutatók terén van, mert ezzel önmagában nem lehet javítani egy rendszer hatékonyságát, minőségét. Ha ezek nem állnak fenn, akkor a rendszerre egy jól működő közművelődés épülhet rá. Jó példa erre a Waldorf-iskola. Ott ugyanis az a kérdés, hogy mi dolgunk a világban, és a pedagógusok ezen az alapon foglalkoznak a tanulókkal. Ha ez a megközelítés érvényesül, akkor a korábban felsoroltak nem alkothatnak domináns problémát.

Vercseg Ilona: Én is a két terület szimbiózisában gondolkodom, nem feltétlenül ráépülésben, ezzel persze lehet vitatkozni. Tény, hogy mind a két területen vannak hasonlóságok. Mindkét terület törekvései arra irányulnak, hogy az ember képességeit, tudását gyarapítsák. Mindkét terület számára fontos, hogy ezek a tudások később társadalmi cselekvésekben realizálódjanak. Mindezek persze újabb szükségleteket termelnek, amelyek újabb tanulási folyamatok megindításához vezethetnek. Bár a közoktatás világa meglehetősen formalizált, az önkéntességnek ott is van szerepe és jelentősége. A közművelődés viszont informális, és ott a formalitás belépésének lehet nagyobb szerepe. A két terület közötti összefüggések szerintem már korábban felismerhetőkké váltak, de nem alakultak ki azok a kényszerek, amelyek az intézményrendszereket arra késztetnék, hogy éljenek ezzel a lehetőséggel.

Az elmondottakból kitűnik, hogy a két rendszer közötti együttműködésnek vannak/lehetnek jó gyakorlatai, példái.

Vercseg Ilona: Én csak szenvedéstörténetekről tudok beszámolni. De az igaz, hogy ahol adottak a személyi feltételek, vagy ahol kis településről van szó, ott lehetnek jó példák. Ahol a hatalmi és intézményi szempontok dominálnak, ott kijátszhatók egymás ellen az intézmények. Ezért mondtam azt, hogy nincsenek kényszerek. Egy EU-s pályázat esetében – ahol konzorciumot kell létrehozni – szükségszerűen megteremtődik az együttműködés. Azok, akik a pályázatokon indulnak, az együttműködést feltételként kapják.

Schüttler Tamás: Radó Péter azt mondta, hogy kulcskérdés a formális és a nem formális módon szerzett tudás elismertségének a közelítése. Több indikátora van annak, hogy egy társadalomban milyen mély a „demokrácia”, milyen hagyománya és gyakorlata van. Az egyik indikátor, hogy mennyire tekintélyelvű a társadalom, vagy ellenkezőleg, mennyire nem az. Minél erősebbek a tekintélyelvűség tradíciói, az egyénnek annál kevesebb esélye van arra, hogy a nonformális rendszerekben érvényesítse az érdekeit. Úgy látom, és valószínűleg ezzel nem vagyok egyedül, hogy az elmúlt másfél évtized kevés volt arra, hogy a tekintélyelvűséghez szokott magyar társadalmat átállítsa egy másfajta gondolkodásra. Példaként elég a skandináv társadalmakra utalni. Ott ugyanis természetes, hogy az egyének munkaerő-piaci alkalmazkodásában komoly tényező az iskolán kívüli, közművelődési programokon való részvétel. Kulcskérdés a civil érdekérvényesítés, az önszerveződés, valamint a szerzett tudás társadalmi hasznosíthatósága is. Egyre inkább a tudás válik fontossá, és nem az azt igazoló papír. Nálunk ez miért nincs így? Azért, mert a dolgok mély társadalmi beidegződéseknek a függvényei, ezek pedig lassan változnak. Addig nem jönnek létre jó gyakorlatok, amíg valamelyest nem oldódik a tekintélyelvűség, nem oldódnak az érdekérvényesítés lehetőségei.

Radó Péter: Egy rendiesen felépült törzsi társadalomból soha nem lesz protestáns módon szerveződő skandináv halászközösség. Ne gondoljuk azt, hogy a skandináv országok mindent befogadó gyakorlata nálunk működni fog. Ezeket a mi helyi kontextusunk majd újraértelmezi, át fogja írni, és ettől másképpen fogja működtetni. Ettől persze még behozhatóak ezek, de nem várható, hogy egyszer majd mi is skandináv módon fogunk működni.

Schüttler Tamás: Azért nincs igazad, mert a 19. század végétől mondjuk 1945-ig számos olyan mozzanat volt a hazai történelemben, amely erre mutatott példát.

Radó Péter: Jó, de én nem erről beszélek. A két világháború között a magyar polgárok átlagosan négy egyesületnek voltak a tagjai. De ennek a rendies – és metaforaként használva a szót –, törzsi tartalma azért még most is él. És ez más tartalom, mint amit a skandináv világban látunk. De szeretnék visszatérni a tekintélyelvű iskolához. A tekintélyelvű iskolának ma még mindig ellentéte az egyéniesített, differenciált, emberszabású iskola. Ha ezt úgy vetjük fel, hogy a magyar iskolarendszerben hogyan lehetne még több alternatív iskola, akkor utat tévesztünk. Inkább az a kérdés, hogy milyen folyamaton kell végigmennie a mai iskolának ahhoz, hogy az alternatív pedagógiák bizonyos elemeit át lehessen venni. A kérdés tehát az, hogy ezeknek az elemeknek a működését hogyan lehetne felerősíteni. A korlátot a tartalmi kérdések jelentik, az, amit úgy hívunk, hogy műveltségi kód. Az oktatás egy kanonizált műveltségi kód rabja, amelyen nem lehet átlépni, lazítani. Ha ezt nem tudjuk megoldani, akkor semmi sem fog történni az iskola világában és az itt tárgyalt két terület együttműködésében. Ezért én sem a két szektor egymásra épülésére, hanem valamifajta szimbiózisára gondolok. A kulturális kód fellazításában kell a partnerség. Az iskola, ha nem kényszerül másra, továbbra is rá fog erősíteni arra a környezetre és kultúrára, amely a középosztály számára készült, némileg elitista jelleggel.

Ami az intézményeket illeti, ott alapvetően az a probléma, hogy tíz vagy húsz évvel ezelőtt közösségi iskolákról beszéltünk, jelenleg pedig úgy vetjük fel a kérdést, hogy szükség van-e még iskolákra egyáltalán. Most nem egyszerűen arról van szó, hogyan lehetne az iskolában másképpen intézni a dolgokat, hanem arról, hogyan lehetne gyökeresen másképpen gondolkodni minderről. Az iskola környezete alapvetően megváltozott, és fontos, hogy ennek konzekvenciája legyen az iskola gyakorlatában. Ezt az iskolák egyfajta válságként élik meg, amely tevékenységük egészét áthatja. Ráadásul elfogytak a gyerekek az iskolákból, ezért azok ma Magyarországon túlélésre hajtanak. Tipikusan olyan helyzet van, hogy akár egy egész szektor kiszorul a pályáról, mert defenzívában van. Ahhoz kellenek az ilyen típusú beszélgetések, hogy újragondolhassák magukat.

Érdemes még a két szektor indirekt kapcsolódásait is szemügyre venni. Két példát említenék. Az egyik a munkahelyi tanulás, amelybe a maga sajátos eszközeivel beszivárog a közművelődés és a kultúra is, de jelen van ott az oktatás is. Egyik sincs még stratégiailag átgondolva. Minden nagyobb vállalat intenzív túrákat szervez a munkatársainak, csónakáznak, bort kóstolnak és hasonlókat. Ez egy növekvő piac, ahol mind az oktatási, mind a kulturális szolgáltatásoknak lenne mit keresniük. A másik – és ez már stratégiai kérdés –, hogy a közművelődés szerepét részben átvette a média, és ez részben igaz az oktatás területére is. Lehet, hogy ma már a bipoláris elképzeléseket ki kellene bővíteni, és inkább háromszögben kellene a lehetséges folyamatokat és megoldásokat végiggondolni.

Tóth Zsuzsanna: Egyáltalán nem hiszek abban, hogy a média a felsorolt tevékenységeket helyettesítheti, mert ez azt feltételezné, hogy az oktatási rendszerből kikerült emberek mind felkészültek, nyitottak. Ezzel szemben az a helyzet, hogy az iskolából kikerülők – és ez különösen igaz a periferikus területeken és helyzetekben lévőkre – sok esetben szinte analfabéták. Meg kell persze vizsgálni, hogy mi ma az elvárt műveltség, és azt milyen tartalommal kell megtölteni. Vitatandó kérdés, hogy ez új kulturális tartalmat jelent majd, vagy egy önálló tanulási folyamatot feltételező internethasználatról, a televízióból magányosan elsajátított és aztán felhasznált ismeretekről van szó. Álságos dolog azt mondani, hogy nyitva van a világ, és az interneten mindenki kereshet magának bármit. Éppen azokon a településeken, ahol mindezekre szükség lenne, jó, ha van egy számítógép. Meg kellene vizsgálni az infrastrukturális feltételeket, hogy mi az, ami ténylegesen adott. Nem abban kellene gondolkodni, hogy szükség van-e az iskolára, mert oktatásra valamiképpen mindig szükség lesz. Nehezen tudom elképzelni, hogy az nem szervezetten történik. A közösségben történő tanulás mindig nagyobb hozadékkal jár, még akkor is, ha valakit ma már interaktív számítógépes programok elé ültethetünk le. Azért fontos a közművelődés, mert a közösségekben zajló művelődés, aktivitás lehetőségét nyújtja. Ahol jó a civil szféra, ott biztosan működik egy művészeti csoport vagy valami hasonló. Az a fontos, hogy a közösségi művelődés folyamatosságát biztosítsuk, és ehhez nem kifejezetten csak művelődési házban kell gondolkodni, hanem például egy többfunkciós létesítményben. Korábban erre voltak jó példák Magyarországon.

Hibát követünk el akkor is, amikor a tehetséget mindenáron keretek közé akarjuk szorítani. Miért nem ismerjük el a tudást magát, és miért ragaszkodunk a papírokhoz? Korábban erre is voltak példák. Még a rendszerváltás előtt valaki a tehetsége és a gyakorlatban megszerzett tudása alapján elmehetett vizsgázni az ORI-ba, és utána mondjuk táncos vagy versmondó lehetett. Ma már ezek a lehetőségek sajnálatos módon megszűntek.

Borbáth Erika: Valóban gondot okozott az, hogy 1993-ban a szakképzési törvénnyel megszűnt a művészetekhez kapcsolódó számos terület. Többségük az érdekharcoknak esett áldozatul. Itt nemcsak arról van szó, hogyan kell például egy kórust vezényelni, hanem arról is, hogyan kell azt a közösséget összetartani. Ez nemcsak a művészet szempontjából hasznos, hanem a szocializáció, a társadalomban való együttélés miatt is, függetlenül attól, hogy valaki iskoláskorú vagy felnőtt. Egyszer nézzük meg alaposan a diszfunkcionális jelenségeket is, mert ezekből is sokat lehet tanulni. De alapvetően a helyi társadalomról és az emberről beszéljünk. Mindig helyben kell a lehetőségeket megteremteni. Mindegyik rendszer azért küzd az egyediségéért, mert csak így tudja elismertetni magát. Párbeszéd kellene arról, hogy a különböző értékeket és tudásokat hogyan lehetne együttesen, integratív módon felhasználni. Kölcsönösség, egymásra épülő gondolkodás lehet a megoldás. A megélt tanulásnak óriási jelentősége és haszna van. Az emberi értékeket mi kínálatként kezeljük. De ezek komoly lehetőségek a közösségi lét fejlesztésére is. Ez jelentené azt, hogy az egyénben rejlő lehetőségeket nem egyedi alkalmak alig összefüggő sorozataként fogjuk fel.

Vercseg Ilona: Hogyan lehet elképzelni a két terület megújulását? Hogyan lehetne elérni az erőteljesebb együttműködést? Ez azért nehéz, mert mindkét területen idegen a hagyományos profiltól a megújulás. A mi közösségfejlesztési szakterületünk arról is szól, milyen nehéz az innováció azokon a terepeken és helyzetekben, ahol mindenképpen meg akarják őrizni azt a profilt, amellyel kapcsolatban az érintettek úgy érzik, hogy csak ők az arra hivatottak, és örökre ők akarják ezt a területet képviselni. Itt tehát van egy erőteljes rigiditás. A közoktatásban a közösségfejlesztés szempontjából egy sokkal gyakorlatiasabb problémát látok, azt, hogy a tanítás folyamán nemcsak az értékeket kellene átörökíteni, hanem a tanulókat társadalmi lénnyé kellene formálni, persze nemcsak elméletileg, hanem gyakorlatilag is. Mulathatunk az úttörőmozgalmon, de azért nem lehet elhallgatni ebből a szempontból az ott előállított értékeket.

A közművelődésben még mindig zajlik az új profil keresése, és ez nem baj. Hasznos lehet egy termékeny, sokféle vitát kiváltó folyamat. De bizonyos területeket markánsabban kellene felvállalni. Konkrétan az ismeretterjesztésre és a felnőttképzésre gondolok. A művészeti nevelésben nem látok nagy problémát. Szükség lenne motivációépítésre is. Egy olyan ember esetében, aki kimaradt az iskolából, de be lehet vonni tanulási vagy akár kulturális tevékenységbe, talán el lehet érni, hogy ezen a területen sikert érjen el. Új kapcsolatai épülnek, kezdi sikeresnek érezni magát. Ezek a sikerek elvezethetnek odáig, hogy az iskolában sikertelen ember esetleg elkezd újra érdeklődni a tanulás iránt, és újra beiratkozik az iskolába. Tehát a tanulás szempontjából is erős elem a közösségi művelődés.

Itt lenne az ideje annak, hogy kormányzati szinten, az NFT szintjén is ki tudjuk kényszeríteni azt a szakmai politikát, azokat az operatív programokat, amelyek az elmondott törekvéseket támogatnák. A felnőttképzés szerintem szörnyű állapotban van Magyarországon. Az általános célú képzésről beszélek, tehát nem arról, amikor valaki elvégez egy nyelvtanfolyamot, vagy jogosítványt szerez. Arról beszélek, ami annak érdekében zajlik, hogy okosabb, műveltebb ember legyek, hogy tudjam, mi az a demokrácia, hogy jobban megtaláljam a helyem a világban, hogy tudjam, hogyan működik az önkormányzat és hasonlók. Az ilyen típusú képzésre nincs állami támogatás. Mi ugyan akkreditált felnőttképzési intézmény vagyunk, de az ellenőrök mindig megdöbbennek azon, hogy mi fizetünk azért, hogy az emberek tanuljanak. Támogatásokra támaszkodunk. Számunkra fontos, hogy tanulásra tudjuk motiválni az embereket. Szükséges lenne a kreditrendszer bevezetése is. Ha valaki a gyakorlatban elsajátít valamit, azt egy idő után el lehet ismerni, különösen akkor, ha erről mások is meggyőződhettek. Fontos lenne, hogy ha valakinek gyakorlata van valamilyen területen, akkor vizsgát tehessen. A gyakorlatért is kapna kreditpontokat, s ezeket fokozatosan kiegészíthetné elméleti tanulással, s ha elegendő gyűlik össze, idővel csatlakozhatna főiskolára, egyetemre. Sok helyütt van erre lehetőség. Az egyetemen először nem diplomát kap, csak mondjuk felsőfokú szakmai végzettséget, de később a diplomát is megszerezheti. Ez a diploma részben a tapasztalati úton megszerzett tudásra, részben pedig az ezt kiegészítő elméleti tudásra épül. Ez így nálunk még hiányzik. Ha ezt nem oldjuk meg, akkor nehéz lesz erről a kérdésről a későbbiekben beszélni.

Mátyus Aliz: Nekem mindig a közösségfejlesztés nézőpontjából látszanak a legjobban a dolgok. Radó Péterrel értek egyet abban, hogy a szisztémának kulcsszerepe van a kérdés megoldásában. A kapitalizmus és a kommunizmus nem különbözik egymástól abban, hogy azt, amit ezen a területen közvetítenek, egyaránt álságosnak minősíthetjük.

Schüttler Tamás: Szó volt itt olyan elképzelésekről, amelyek szerint a jövőben akár eltűnhet az iskola. Az OECD által készített forgatókönyvek egyik változata arról szólt, hogy a tanulás teljes egészében individualizálódik. Látható, hogy a modern tanulási technológiák, az IKT megjelenése új helyzetet teremt a tanulásban. Ma Magyarországon egyszerre vannak jelen a 21. századra jellemző tanulási technológiák és a középkori megoldások. De akár az IKT alapú tanulást, akár a hagyományosabb megoldást nézzük, azt látjuk, hogy nagy szerepet kap a differenciálás, és egyre több individuális elemet visznek a programokba. A közművelődésnek és az iskola kapcsolatának azért van nagy jelentősége, mert a közösségi élményt – amely nélkül nincs igazi emberi szocializációs élmény – egyre kevésbé lehet majd a tanulási tevékenységekhez kötni. Ezért válik kulcskérdéssé, hogy lesznek-e olyan színterek, ahol az együttes élményeket majd meg lehet szerezni, át lehet élni. Most azt látjuk, ha van ilyen élmény, akkor annak nem az iskola a színtere. Így és ezért állítható, hogy nem egymásra épülésről, hanem a két rendszer korábban már emlegetett szimbiózisáról van szó.

Tóth Zsuzsanna: Először azt kell megtanulni, hogyan kell közösségben élni, tanulni. Az iskolát nem lehet átlépni. Nem szabad elfelejteni, hogy a közművelődés – eddigi felépítése és tartalma szerint – főként az iskolából már kinőttekre irányul, és a művelődési házak tevékenysége is elsősorban felnőtteknek kínál művelődési, közösségi lehetőségeket.

Radó Péter: Mindnyájan kínálati rendszerekben gondolkodunk, de én továbbmennék azon, hogy a kínálat egyben lehetőség is. Ha az emberek nem élnek a kínálattal, akkor azt át kell gondolni, meg kell nézni, mi a baj. De van ennek egy másik oldala, amit sem az oktatás, sem pedig a közművelődés nem tett meg szisztematikusan. Nevezetesen arról van szó, hogy mi teremt keresletet. A közművelődés bizonyos értelemben jobban áll, mert a terület jelentős része átkerült a piaci szférába, így elkezdtek működni a piaci eszközök, függetlenül attól, hogy erről mi milyen véleményt alkottunk. Az oktatásban ez még nem alakult ki ilyen mértékben. Érdemes településekben, településrészekben gondolkodni. Egyelőre egyetlen szakpolitika sem gondolkodik úgy, hogy legyen arra lehetőség, hogy az egész közösség komplex módon találhassa ki magát.

Az NFT II. esetében végigkísértem az oktatási anyagok kidolgozásának folyamatát. Eleinte huszonvalahány művelet volt, végül maradt öt központi művelet. Ahogy ezek fókuszálódtak, úgy tűntek el azok az elemek, amelyekkel kapcsolatban én azt mondanám, hogy éppen ezek azok, amelyek keresletet generálnak, mert például biztosítják a tanulásba fektetett energia megtérülését, mert motivációt erősítenek. A fókuszálás erősítette azt, amit mi kínálatvezérlésnek nevezünk. Nyomjunk még többet a kínálat által vezérelt oldalba, hogy az többet kínáljon. De ebből még nem tudjuk meg, hogy mitől fog majd valaki lelkesebben tanulni, vagy felnőttkorban mitől fog majd lelkesebben belépni az egyes tanulási lehetőséget nyújtó rendszerekbe. Semmi sem célozza az önkormányzatot, de az egyént sem. Az oktatáspolitikában minden az iskolát és a pedagógust célozza. A tanulást támogató rendszerek, tanácsadás, pályaorientáció, egyéni vizsgalehetőségek mind elmaradnak.

Azzal egyetértek, hogy a tanulás közösségi tevékenység, a hatékony tanulás mindenképpen. De felhívnám a figyelmet arra, hogy számos új jelenséggel szemben defenzív magatartást tanúsítunk. Így magunk is pályán kívülre kerülhetünk, először intellektuálisan, később pedig a szolgáltatórendszerekkel együtt. A személyes kapcsolatok hálózatosodása internetes kapcsolatokon keresztül történik. Itt is közösségek képződnek, élő kommunikáció van közöttük, s efelé nekünk nyitnunk kell. Ezt a nyitást a közművelődés könnyebben meg tudja tenni, mint az oktatás, amely tanórában, intézményben, osztályban gondolkodik. Ebből nehéz kitörni és rugalmassá válni.

Borbáth Erika: Szerintem a közművelődés komoly veszélybe került azáltal, hogy egy kicsit piacosodott. Pécsett egy nemzetközi konferencián az előadások arról szóltak, hogy milyen tartalmú programok legyenek a kulturális főváros rendezvényein. Én viszont arról beszéltem, hogy a kistérségekben hogyan lehet majd a közösségi művelődést megszervezni, milyen lehetőségeink és eredményeink vannak már most is. Mindenki a kreatív ipar kifejezést használta, amellyel eladhatóvá válik a közművelődés. E folyamatokban a menedzserek és a gazdasági szakemberek kapják a főszerepet. Ez ellentmondás számomra. Nekünk sokkal inkább a kreatív sokszínűségről kell beszélnünk, szemben a dolgok „ipari” jellegével. Azoknak a folyamatoknak kell itt megjelenniük, amelyeket adott esetben a közoktatás és a közművelődés együttesen tud megvalósítani. Arról jó statisztikák vannak, hogy a kulturális fővárosokba hány millió ember látogat el évről évre, de azt látjuk, hogy ugyanazokról az emberekről van szó. A kulturális szakadék azonban egyre erőteljesebb lesz, és a piacosodásban azt is figyelembe kellene vennünk, hogyan lehet az emberi és helyi értékekre helyezni a hangsúlyt úgy, hogy az átlagember is jól érezze magát.

Radó Péter: Nem hiszem, hogy úgy kell feltenni a kérdést, hogy hová engedjük be a piacot, hanem hogy meddig tart az állam. Az oktatás esetében ez egyszerűnek tűnik. Meddig közjószág az oktatás? Az oktatás a tankötelezettség ideje alatt közjószág, azon túl pedig az a kérdés, hogy miért támogat valamit az állam, és ezt a támogatást miért és hogyan egészíti ki más szereplő. A kultúrában ez nehezebb, képlékenyebb dolog. De meg kell tudni mondani, hogy hol van az állam szolgáltatási, finanszírozási felelőssége. Erre a kérdésre kell válaszolni először, ezt követően minden más gyakorlatilag a piac szabályozása alá esik.

Borbáth Erika: De fontos, hogy hol vannak a hangsúlyok, meddig engedjük a piacot. Mi azt tudjuk, hol van a közművelődésben az állami feladatvállalás határa, amelyre mindenképpen szükség van az emberek ismeretszerzése, alkotótevékenysége, rekreációja szempontjából. Az is igaz, hogy ennek vitája és közmegegyezésen alapuló lezárása mind a mai napig nem történt meg. Az 1997. évi CXL. sz. törvény ugyan kísérletet tett erre, de sem a közösségi művelődés ellátásáért közvetlenül felelős önkormányzatok, sem a szakma nem fogalmazta meg egyértelműen az elvárásokat és a feladatokat. A Magyar Népművelők Egyesülete 2005-ben elindított egy szakmai egyeztetést az ún. kötelező szakmai minimumokról, amelyek az állami szolgáltatások minimumai is lehetnek, és meghatározhatják az állam és az önkormányzatok finanszírozási felelősségi körét is. Az oktatás mindig is állami feladatként fogalmazódott meg, a felnőttek képzése azonban az első pillanattól kívül esett az állam szerepvállalásán. Ezért az állam teret enged a piacnak a szolgáltatások rendszerében.

Tóth Zsuzsanna: Mindazt, ami kínálat a ma embere számára, mint például az interneten szerveződő közösség, nem lehet kivédeni, nem lehet tiltani. De nem tudom, vajon a személyiségfejlesztésnek ezek megfelelő módjai-e. Még akkor is nehezen tudom elfogadni, ha mindenütt lesz videokamera és élőbeszéd, vagyis személyközi kommunikáció. Ezt én nem tartom jónak, noha tudom, hogy a világ ebbe az irányba megy. De ezekről is csak akkor beszélhetünk, ha már mindenki számára adottak ezek a lehetőségek. Ezért azt tartanám fontos állami feladatnak, hogy azokat támogassuk, akik a modern eszközökhöz nem juthatnak hozzá hátrányos helyzetük vagy szellemi képességük miatt. Az ő joguk is, hogy valami műveltséghez jussanak. Legalább azt a kultúrát tanulják meg, amelyben létezni tudnak. Nem szabad megfosztani az embereket attól a kultúrától, amelyben képesek élni, ezért fontos a helyi, a környezeti, közösségi kultúra. A kulturális esélyegyenlőség kérdése felveti az állam szerepvállalásának kérdését. Az elitkultúrát támogatjuk, és elfeledjük támogatni a köz kultúráját, közben terjed az analfabetizmus.

Mátyus Aliz: A probléma mégiscsak az, hogy nálunk az államnak nincs valódi szüksége arra, hogy demokráciát teremtsen. Ezért nem tesz szinte semmit a civil szervezetek érdekében. Az összefogás az állam és a civil szféra esetében eljut odáig, hogy mondjuk Pécs kulturális főváros legyen, de a hátrányos helyzetű települések esetében az ilyen jellegű támogatás már nem működik.

Vercseg Ilona: Korábban részt vettünk egy olyan nemzetközi együttműködésben, amely a szegénység ellen harcolt. A projekt során a közösségfejlesztő szakemberek rádöbbentek arra, hogy ők lettek a társadalom „utcaseprői”, mert csapdába kerültek. Azokat a feladatokat kellett volna megoldaniuk, amelyeket a társadalom valamilyen ok miatt nem vállalt vagy nem tudott megoldani. Ráébredtek eszközjellegű szerepükre. Ma már úgy gondolják, hogy nem a szegényeket kell segíteniük, hanem a civil társadalom erősödését, a közösségi önsegítő és érdekérvényesítő folyamatokat. Ha modellben gondolkodhatnánk, akkor nekem az a modell tetszene, amely Skandináviában működik, mert az alulról, államon kívülről szerveződik. A tanulókörökben, felnőttképzési kurzusokon való részvétel általánossá vált, és az emberekben létrehozott egyfajta kulturális készenlétet, amelyre az államnak már csak rá kell segítenie.

Radó Péter: Az előbb azzal birkóztunk, hogy meddig tart az állam. Elhangzott, hogy van itt egy mecenatúra, és én ilyennek tekintem a felsőfokú tanulás támogatását. De ilyen a kulturális normatíva is. Az igazi alapkérdés, hogy milyen társadalompolitikai célokat szolgál ez a mecenatúra. Mert ami nem állam, nem közszolgáltatás, ott már piac van. Ilyen értelemben egyelőre e két terület gyengén muzsikál.

Borbáth Erika: A közoktatás és a közművelődés területén fontos lenne tisztázni a szerepeket. Hol vannak azok az átmenetek, kapcsolódások a képzések terén is, amelyeket fel kellene tárni és meg kellene erősíteni?!

Schüttler Tamás: Végig államról és állami mecenatúráról beszéltünk, de kimaradt a látókörünkből, nem véletlenül, a magánmecenatúra kérdése, a nem közpénzből történő finanszírozás. Érdemes ebből a szempontból néhány hazai példára is gondolni. Néhány Soros is fel fog itt nőni, nem azért, mert a tőkés önmagában jó, hanem azért, mert felértékelődik a képzett, kulturált munkavállaló. Én hiszek abban, hogy a tőke fogja kikényszeríteni a kívánt folyamatokat.

Vercseg Ilona: Ez illúziónak tűnik, de én is szeretnék hinni ebben. A nemzetközi gyakorlat és tapasztalat azt mutatja, hogy a civil szféra az egyetlen, amely ki tudja kényszeríteni a politikai hatalomtól hatalma megosztását és a felelősségvállalást. Ehhez erős oktatási és közművelődési rendszer kell, amely például felvértezi az embereket azzal, hogy kimenjenek az utcára, vagy tárgyalásokat folytassanak, erős alkukat kössenek, és ne engedjék, hogy semmibe vegyék őket.

Tóth Zsuzsanna: Lehet, hogy az volna szerencsés, ha működne az egyéni mecenatúra, amely majd a „helyére” teszi a kultúrát. Noha van benne ráció, mégsem hiszek benne. Haladunk már abba az irányba, de még messze vagyunk attól, hogy egyénileg finanszírozzuk saját közösségi-művészeti létezésünket, fejlődésünket. Az igazi ráció az, hogy kultúrára nevelni kell, hogy a kulturális igényeket fel kell kelteni, hogy kulturális piacról csak azután beszélhetünk, ha az igényekből szükségletek válnak. Talán ebben lehet hinni. Amíg nem javul az általános kulturáltsági és életszínvonalunk, addig az igények szükségletek ugyan, de a kielégítésüket halogatjuk, hiszen sokaknak az életre sincs pénzük.

Mátyus Aliz: Amíg az EMKE-nél a szegényeknek osztják az ennivalót, látványosan, hiszen így mindenki látja, hogy az állam is tesz valamit a szegényekért, addig csak kirakatmegoldásokkal fogunk szembesülni. Így nehezen fog összeállni az a civil világ, amely egyszer már működött ebben az országban.

Hallgatva ezt a beszélgetést, úgy gondolom, hogy aki a közművelődésben dolgozik, az a közoktatásról hallott számos érdekes és megfontolandó dolgot, és ez fordítva is igaz. Közel másfél órája beszélgetünk, és mindössze egyetlen problémát tudtunk csak körüljárni. A következő beszélgetésben igyekszünk majd a többi témát is „mélyebben” tárgyalni. Remélem, az itt elhangzottak alkalmasak lesznek arra, hogy a két szektor között létrejöjjön, formálódjon a kívánt együttműködés. De azt már most állíthatom, hogy az itt elhangzottak a közoktatásban dolgozók többsége számára nem magától értetődő, nyilvánvaló dolgok. Lehet, hogy a közművelődésben dolgozók számára is elhangzottak olyan újdonságok, amelyek a napi munka során lehetővé teszik, hogy a problémák újszerű megközelítésével új koncepciók szülessenek. Azt hiszem, a beszélgetés résztvevői abban egyetértenek, hogy vannak olyan időszakok, amikor a dolgokról nemcsak beszélni kell, hanem az elmondottakat célszerű – éppen a folytathatóság miatt – rögzíteni is. A mai beszélgetést ilyen alkalomnak tekintjük.