«Vissza

Torgyik Judit

Mit tanulhatunk Svájctól?1

A szerző svájci tanulmányútjának a tapasztalatairól számol be, melynek keretében egyrészt tanulmányozta a pedagógus-továbbképzést, másrészt több iskolát meglátogatott, és tájékozódott az alkalmazott nevelési és oktatási módszerekről. Svájcban a féléves pedagógus-továbbképzés lehetőséget teremt az új típusú – például IKT – kompetenciák fejlesztésére és a tanárok rekreációjára. Az iskolalátogatások tapasztalatai közül a szerző a szülők intenzív részvételét, a projektmódszer alkalmazását és a tanulók önértékelését emeli ki.

Intenzív tanártovábbképzés Aarauban

A svájci pedagógusok a nálunk megszokott tanár-továbbképzési formákhoz hasonló, rendszeres, hosszabb-rövidebb ideig tartó továbbképzéseken vesznek részt. Ez önmagában még nem különösebben érdemleges ahhoz, hogy meg kelljen említeni. A tradicionális, jól ismert képzéseken kívül azonban a svájci rendszernek van egy olyan pontja, amely számunkra is különösen érdekes lehet. Nevezetesen az, hogy a tanárok és a tanítók szakmai pályájuk során két alkalommal intenzív formában vesznek részt a tanártovábbképzésen. Az állam által fizetett, kötelező képzés (ezt nevezik Intensivweiterbildungnak) egy teljes féléven keresztül tart, ez időtartamra megszakítják a megszokott oktatómunkát. Az említett továbbképzés nagy előnye, hogy az évekkel (más esetben évtizedekkel) korábban diplomát szerzett tanárok megújíthatják tudásukat, értesülnek a legújabb tudományos eredményekről, és a mindennapi pedagógiai munkát segítő praktikus ismeretek és elengedhetetlen kompetenciák birtokába jutnak. Majd a félév végén felfrissített tudással és új képességekkel felvértezve térnek vissza az iskolába. A képzésnek nagy szerepe van a tanári pályán megmutatkozó kiégés megelőzésében is, számos előnye mellett felfogható egyfajta „burn out prevenció”-ként is.

A svájci tanulmányutam során két hétig alkalmam volt betekinteni ebbe a Semesterkursba. A féléves tanártovábbképzés szakmai-pedagógiai tartalma rendszerint a nevelés, az oktatás és az iskolaügy aktuális kérdéseinek feldolgozása, reflektál a tanulás és a tanítás általános aspektusaira, foglalkozik a tanárszerep nehézségeivel, kihívásaival és megújulási lehetőségeivel, ugyanakkor alkalmat ad az egyes szaktárgyakat oktató tanárok számára didaktikai-metodikai szemléletváltásra is. A képzés heti két olyan napot is magában foglal, amikor a pedagógusok nem a pedagógiai-pszichológiai ismereteiket bővítik, hanem tanítási szakjuknak megfelelő előadásokon és műhelymegbeszéléseken töltik az időt, ki-ki választhat a kurzust meghirdető felsőoktatási intézmény által kínált különböző témakörök közül. (Jelen esetben számítástechnikai készségeik fejlesztésére, sportolásra és a szakjuknak megfelelő témák elmélyítésére volt alkalmuk. A számítógép megfelelő színvonalú használata Svájcban is problémát okoz az idősebb kollégáknak, ezért megadják a lehetőséget a tanulásra, az IKT használatának elsajátítására, fél éven keresztül való gyakorlására, hiszen ma már minden Aargau kantonbeli alsó tagozatos tanteremben két-két PC-t találunk, amelyet a gyerekek bármikor használhatnak.) A folyamatos munkát a továbbképzés során több alkalommal ún. blokkosított hetek (Blockwochen) szakítják meg, amikor egy bizonyos témára koncentrálnak a képzés résztvevői. A féléves továbbképzésre az első jelentkezést a gyakorló pedagógusok a diploma megszerzése után minimum hat év elteltével nyújthatják be. A kurzus középpontjában azok a pedagógiai témák állnak, amelyek az évek óta praktizáló tanárok és tanítók saját szakmai és személyes tapasztalataiból indulnak ki, azokra támaszkodnak a feldolgozás során, és felhasználják a jó gyakorlati tapasztalatokat. A jelentkezők számára felvételi vizsga nincs, így a szerencse és a véletlen dönti el, kik azok a kollégák a pályázók közül, akik az aktuálisan induló kurzus létszámát gyarapítani fogják. A képzés húsz hétig tart, hétfőtől péntekig, félnapos elfoglaltságot jelent, és záródolgozattal fejeződik be. A továbbképzés első hetét csapatépítéssel töltik, amelynek során az addig egymásnak teljesen ismeretlen kollégák néhány nap alatt közeli jó ismerőssé válnak. A teamépítés háromnapos tréninggel indul, amikor a kurzus résztvevői elvonulnak a világ zaja elől (rendszerint a svájci hegyekben található egyik síparadicsomba), itt kezdik egymás megismerését és a fél évig tartó közös munkát. A tréning közös kirándulással, játékkal, csoportfeladatokkal összekovácsolja a résztvevőket. A tanulás mellett mindvégig rendszeres kirándulásokkal, zenei programokkal és színházlátogatással, tárlatok megtekintésével szakítják meg a képzés folyamatát.

Belegondoltam abba, milyen jó lenne nálunk is egy hasonló intenzív, féléves továbbképzés. A közoktatásban dolgozó pedagógusok egy jelentéktelennek korántsem mondható csoportja a múlt rendszerben szerezte diplomáját, amikor nem kevés ideológia vegyült a tudományos képzés menetébe és a tankönyvek lapjaira. Mindemellett fontos érv az is, hogy a világ s benne a pedagógia, az oktatási rendszer az elmúlt néhány évben rengeteget változott. Ha csak néhány dolgot akarunk megemlíteni, akkor is több oldalt lehetne teleírni: NAT, kétszintű érettségi, szabad tankönyvválasztás, az információs és kommunikációs technológiák gyors előretörése, pedagógiai program és helyi tanterv írása, európai dimenzió az oktatásban, az idegen nyelvek ismeretének fontossága, tanári mobilitási programok megjelenése… stb. Elgondolkodott már valaki azon a kérdésen, miként tudják ezeket a gyors változásokat megfelelő módon követni a pedagógusok? Hogyan tudnak mindezzel megbirkózni szakmailag, akár személyiségüket, mentálhigiénés egészségüket tekintve? Persze, mondhatják sokan, nálunk is bevezették a kötelező, rendszeres tanár-továbbképzési rendszert, azonban ennek során csupán egy-egy kiválasztott témakörről kapnak átfogó információkat a pedagógusok, komplex diplomamegújításra nem kerül sor. A körülöttünk történt külső és belső változások mellett, amelyek igencsak igénybe vették a pedagógustársadalom alkalmazkodóképességét, az intenzív féléves tanártovábbképzés bevezetése hatalmas előnyt jelentene hazánk pedagógiai kultúrájának megújulása szempontjából mindenki számára, gyermeknek, szülőnek, iskolafenntartónak, aktívan dolgozó pedagógusnak egyaránt.

Iskolalátogatásaink tapasztalatai

A svájci tanulmányút során több közoktatási intézményt volt alkalmunk meglátogatni (Rudolf Steiner Schule, Aargau; Grundschule, Lenzburg; Kantonschule, Wettingen, Pestalozzi Schule, Aarau; Sekundarschule, Gränichen), ezáltal képet kaptunk az egyik legfejlettebb európai ország iskolai kultúrájáról és az egyes iskolák között fellelhető különbségekről is. A meglátogatott Waldorf-iskoláról felesleges szót ejtenem, hiszen lévén nemzetközi iskolamozgalom, a hazánkban megszokottakhoz hasonló koncepció és működés húzódik meg az intézmény mindennapjai mögött. Talán a szülők intenzívebb és aktívabb részvételében rejlik komolyabb eltérés. (Az édesanyák az ebéd elkészítésében is közreműködnek, beosztják, hogy melyik alkalommal ki fog főzni, az iskolai konyha az ő szervezésükben, általuk működik.) Az iskolák életébe betekintve az volt a benyomásunk, hogy a svájci osztálytermek gyerekközpontúak, jól felszereltek, tágasak, berendezésük jellege leginkább a hazai alternatív iskolák berendezéséhez hasonlítható. Például az órai tanulásra szánt tér mellett helye van a pihenésnek, a kikapcsolódásnak is, ezt a tanteremben hátul elhelyezett kanapé jelzi szinte minden osztályban. Egyes iskolák (Pestalozzi Schule, Aarau) büszkén hirdetik pedagógiai küldetésnyilatkozatukat, amely mindenki számára jól elérhető helyen, nagyméretű vitrinben, óriásplakáton látható a folyosón elhelyezve. Mindez komolyan jelzi a demokratikus iskolavezetést, az iskolahasználók felé irányuló nyíltságot. Más intézmények a minőségbiztosítási rendszerükre büszkék, amelynek fő jellegzetességeit, lényegi mondanivalóját, rövid kivonatát minden osztályteremben tábla hirdeti. Egészében véve a meglátogatott öt különböző iskolában gyűjtött tapasztalataink alapján az volt a benyomásunk, hogy a tanulók jóval nagyobb szabadságot kapnak, önállóságuk fejlesztésére minden szinten hangsúlyt helyeznek a pedagógusok. A szabadság megmutatkozik abban is, hogy a gyerekek sok esetben már első osztályban maguk javítják feladataikat a tanító által adott vagy előre gyártott javítókulcs alapján. A tanítók elmondása szerint mindezt nagy örömmel és szívesen teszik. A diákok számos alkalommal csoportmunkában dolgoznak, vagy önálló feladatmegoldást végeznek a tanár közvetlen felügyelete nélkül. Svájcban a tanár által vezetett direkt oktatás mellett az indirekt nevelő hatásoknak is nagyon komoly szerepet szánnak. Az oktatás jóval inkább a belső motivációra, mint a külső motiváló erőkre épít. Megmutatkozik mindez abban is, hogy év közben nincs feleltetés és dolgozatírás, hanem bizonyos időszakonként vizsgát tesznek a diákok év közben is. Így a naplóban nem találunk jegyeket, csak a hiányzók és a jelen lévő diákok számát vezetik a tanárok napról napra. A vizsgák eredményei nem nyilvánosak, arról mindenki maga kapja meg az értesítőt, erről az osztálynapló nem tájékoztat. A gyerekek tehát nem a rossz jegyek elkerülése érdekében tanulnak, hanem alapjában véve belső érdeklődésükre alapozva s azt kihasználva szerveződik a tanulási folyamat az iskolában. A napi felelés, dolgozatírás nem okoz stresszt sem a gyerekeknek, sem pedig a szülőknek, nem teszi hektikussá mindennapjaikat, mindennek az egészség megőrzése, a kiegyensúlyozott életérzés szempontjából is fontos szerepe van. Megbíznak a gyerekekben, tudják, hogy akkor is tanulni fognak, ha nem kérik számon tőlük mindennap.

A projektszemlélet, a projektben való gondolkodás kialakítása már kisgyermekkorban elkezdődik, aminek jótékony hatása a svájci tanulóknál megmutatkozik olyan képességek magas szintű fejlettségében, mint a másik emberre való odafigyelés, a tolerancia, a teammunkában való együttműködés képessége, kooperáció, egymás elfogadása, meghallgatása, tervezés-szervezés, a munka egyes lépéseinek logikus és átgondolt lebonyolítása, a pontos és precíz munkavégzés. Az iskolában megvalósított projektfeladatok jelentős mértékben előkészítenek a majdani munkahelyi feladatok elvégzésére, a kollégákkal való együttműködésre, a projektmenedzsment módszertanának megtanulására. A tanulók nem tesznek mást, mint amit a munkahelyen a jövőben tenni fognak, azonban mindezt alsó tagozattól gyakorolják. Projektfeladatot megoldhatnak a diákok egyedül és csoportban is, ehhez fontos szempontrendszert kapnak a pedagógusoktól, akik a feladat célját, jellegét, a rendelkezésre álló időtartamot, az értékelés módját és szempontjait egyaránt előre tudatják a gyerekekkel. A Wettingenben található Kantonschulé-ban a végzős gimnazista diákok órarendjének lényegi része a projektfoglalkozás, amely fél éven keresztül tart. A projektfoglalkozáshoz (heti blokkosított órákhoz) két pedagógus tartozik, az egyik az adott szak tanára, a másik pedagógia-pszichológia végzettséggel rendelkezik, ők irányítják a tanulók munkáját. A féléves munka eredményét az érettségi vizsgán mutatják be, majd itt értékelik. Így a diákság már kész munkával érkezik a vizsgára, ennek megvédése a csoportban együtt dolgozott diákok közös feladata. A pedagógusok a félév elején egy hetet szánnak a projektmódszer gyakorlatközpontú megismertetésére, ekkor minden tanulónak elmagyarázzák a projektmunka lépéseit, megtanítják a projekttervezést, mentális térkép készítésének menetét, majd csoportokat alkotnak, a tanulók közösen és önállóan témát választanak, és innen kezdve teljesen önállóan és szabadon, kreativitásukra építve dolgoznak. A pedagógusok természetesen jelen vannak, ha szükséges, segítenek, a diákok azonban alapvetően képesek az önálló feladatmegoldásra, hiszen mindezt már alsó tagozattól gyakorolják.

Míg nálunk a projektmunka még mindig nem természetes része az oktatásnak, addig ott elképzelhetetlen egy-egy iskola projektfeladatok rendszeres megoldása nélkül. A meglátogatott osztályban az egyik tanulócsoport filmkészítésbe kezdett a hulladékokról, a másikban erdei sportnapot szerveztek, a harmadik gyerekkönyv készítését vállalta, a negyedik pedig a szegénységben élő gyerekek helyzetének javítására, segítésére talált ki akciót. A több hónapon keresztül folytatott munka végén, az érettségin a diákok ünnepélyes keretek közt mutatják be, prezentálják munkájuk eredményét.

A sok jó és pozitív tapasztalat mellett természetesen Svájcban is vannak problémák az iskolarendszer belső világában. Aktuálisan gondot jelent a bevándorló népcsoportok közt (többnyire albán, szerbia-montenegrói, török, bangladesi gyerekek között stb.) a fogadó ország nyelvismeretének hiánya, a bevándorlókkal szemben a többségi tanulók részéről megmutatkozó rasszizmus, a migráns gyerekek beilleszkedési nehézségeinek megléte egy új, idegen ország kulturális szokásrendszerébe. A pedagógusok szerint mindez a gyerekeknek jóval könnyebben megy, azonban a szülők és az iskola együttműködése nem zökkenőmentes. Akadályként mutatkozik az interkulturális nevelés terén, hogy a bevándorló szülők többnyire kevésbé jól beszélik a fogadó ország nyelvét, és az eltérő kulturális-vallási normák miatt nem mindig egyszerű a pedagógusokkal való együttműködés. Az iskolai fogadóórákra rendszerint a muszlim vallású családfő érkezik, aki azonban kevéssé foglalkozik a gyerekek otthoni nevelésével. Ugyanakkor sem a tanár, sem a szülő nem ismeri a másik nyelvét, így ezek a megbeszélések jórészt tolmácsok közreműködésével zajlanak. A pedagógusok igyekeznek mindent megtenni annak érdekében, hogy rábírják az apákat, hogy az édesanyák is megjelenhessenek az iskolai konzultációkon. Egy-egy osztályban akár négy-öt országból érkezett gyerekek tanulnak együtt a többiekkel, integrált módon, egy közösségben. A nyelvet kevésbé beszélők számára délutáni külön egyéni vagy kiscsoportos foglalkozáson nyelvórákat biztosítanak. A csoportmunka, a kooperatív foglalkozások gyakorisága többek között az integrációt is segíti. A meglátogatott lenzburgi iskolában azonnal feltűnt a tanulási formák változatossága, egyetlen tanórán belül való gyakori és teljesen természetes váltása, variálása.

Múzeumpedagógia Svájcban

A továbbképzés egyik napján a múzeumpedagógia aktuális kérdéseivel ismerkedtünk meg. A képzés az Aarauer Kunsthausban zajlott, ahol évek óta foglalkoznak múzeumpedagógiával. Gyerekek, iskolai osztályok, fiatalok és felnőttek számára szerveznek kulturális, szabadidős programokat, iskolai kihelyezett tanórákat, művészeti foglalkozásokat. Aarauban jelentős múzeumpedagógiai médiatárral rendelkeznek, ahol az érdeklődő pedagógus, diák, illetve a kultúra iránt elkötelezett közönség bőségesen talál szakkönyveket, irodalmat, taneszközöket, képeskönyveket, didaktikailag jól megszerkesztett és előkészített háttér-információkat az egyes kiállításokról, a művekről és az alkotókról. A „művészeti ládákban” elhelyezett segédeszközök hozzájárulnak a megismert műalkotásokról való további információgyűjtéshez, a diákok ismereteinek elmélyítéséhez is.

A múzeumpedagógiával való ismerkedésünk nem elméleti előadás keretében zajlott, hanem közvetlen tapasztalatszerzéssel magában a múzeumban, ahol saját élményű tanulás útján ismerhettük meg a múzeumpedagógia mai, élő gyakorlatát. Néhány órára mi is rajzoló-festő, képeskönyveket nézegető gyerekekké váltunk. A szervezők így keltették fel az érdeklődésünket, módunk nyílt sokoldalú, több érzékszerven keresztül történő tapasztalatszerzésre. Egyszerűen a képtárban lévő képek elé ültettek bennünket, majd kérték, hogy párban, illetve kisebb csoportokban beszéljük meg, mit ábrázol az adott alkotás, találjunk ki történetet hozzá. Az otthon megszokott, tradicionális tudományközpontú megközelítés helyett itt jóval inkább a személyiség-központú, a gyermekcentrikus megközelítés dominált, kevésbé szólt arról a foglalkozás, hogy mit tudunk a képről és a festőművészről, sokkal inkább arról, hogy mit gondolunk, milyen érzelmeket kelt bennünk. Pestalozzi országában a szív és a fej, az értelem és az érzelmek, a személyes vélemény egyaránt fontos, hangsúlyos helyet kap a tanításban. Sokkal inkább irányult a foglalkozás arra, hogy személy szerint az egyénben milyen érzéseket és gondolatokat kelt a kiszemelt művészeti alkotás, mintsem hogy mások által leírt elemzésekkel traktálták volna a közönséget. Természetesen néhány mondat erejéig a festőművész élete, a mű stílusa is szóba került, azonban nem ez volt a központi, a legmeghatározóbb kérdés. A svájciak egészen komolyan kidolgozott tanári és tanítást segítő eszközrendszerrel rendelkeznek a múzeumpedagógia terén, így például festészettel, művészettel kapcsolatos képeskönyvek sora áll rendelkezésre, amelyek az iskoláskorú tanulók szintjének megfelelően segítik a színek, formák, hangulatok, művészi alkotások közötti eligazodást. Mindezeket megismertették a kurzuson részt vevő pedagógusokkal. Minden nagyobb múzeum fel van szerelve a saját gyűjteményéhez kapcsolódó eszközrendszerrel, amelynek segítségével kiváló múzeumi órák, művészeti foglalkozások tarthatók. Például olyan kártyagyűjteményük is van, amelynek egyik oldalán a múzeumban megtalálható festmények, a másik oldalán a képpel kapcsolatosan feltehető, didaktikailag-módszertanilag megszerkesztett kérdések találhatók. Ezenkívül kisebb dobozok, ládák tartalma (képek, eszközök, a legkülönbözőbb tárgyak) szolgálja az esztétikai nevelés különböző témaköreinek feldolgozását. Mint megtudtam, az itt megismert múzeumpedagógiai eszközrendszer nem csupán egy-egy múzeumban található meg, hanem az iskolai könyvtárak polcain is, ugyanezek jelen vannak a tanítók és tanárok otthoni kelléktárában is az órai felkészüléshez. Egy-egy múzeumban tanári dokumentációs anyagot készítenek a pedagógiailag képzett muzeológus szakemberek, ez is az aktuális kiállítás képeinek a tanulók szintjéhez, életkorához alkalmazkodó didaktikai feldolgozását szolgálja.

Az eszközrendszerrel való ismerkedés után alkalmunk nyílt az alkotás kipróbálására is. Foglalkoztatószobát rendeztek be, ahol kicsik és nagyok egyaránt kipróbálhatják tehetségüket festékekkel, ecsetekkel, papírokkal és minden a rajzoláshoz-festéshez szükséges anyaggal. A feladat megoldása után megbeszélés következett. A múzeum oly módon csalogatja vissza a gyerekeket szüleikkel együtt a múzeumba, hogy egy-egy foglalkozás végén a résztvevők egy ingyen belépőjegyet is kapnak, amellyel szüleiket meghívhatják a kiállításra vagy egy újabb múzeumi foglalkozásra. A muzeológusok szerint a tanulók rendkívül büszkén jönnek vissza családjukkal, és mutatják meg, mi mindent tudnak már a kiállított művekről.

Hasonló múzeumi tapasztalatokra tettünk szert Bernben, a Paul Klee Központban (Zentrum Paul Klee), ahol a gyerekeknek óvodáskortól kezdve alkalmuk nyílik a múzeumban látottak inspirációja nyomán, saját kreativitásukra támaszkodva önálló alkotásba fogni, festeni, bábozni, netán művészeti projektmunkát végezni. A múzeum vezetői jól tudják, hogy a gyermeki fantázia határtalan, a gyerekek szívesen és örömmel festenek és rajzolnak, ezért a művészet megszerettetése érdekében Kindermuseumot rendeztek be (foglalkoztatóterem gyerekeknek, iskolai osztályoknak, fiataloknak), ahol a festők képeinek megtekintése után a gyerekek az alkotószobában személyesen is kipróbálhatják, megélhetik az alkotás örömét és folyamatát. A kiállítóhelyek foglalkoztatószobáiban felkeltik az odalátogatók érdeklődését a múzeum kulturális értekei iránt, aktív tanulásra adnak alkalmat és megszerettetik a művészetet.

Ma már a múzeumpedagógiai ismeretek jelenléte természetes részét képezi a hazai pedagógiai felsőoktatásnak is, a svájciak azonban ebben is előttünk járnak. Az oktatást segítő eszközrendszerük gazdag gyűjteménnyel rendelkezik, amely számunkra is minta lehet. Nálunk főként Foghtűy Krisztina (1993, 1997, 2000, 2003) rendkívül izgalmas és érdekes könyvei, tanulmánykötetei alapján ismerheti meg a hazai érdeklődő közönség a múzeumpedagógiát. A legnagyobb fővárosi (Budapesti Történeti Múzeum, Szépművészeti Múzeum, Magyar Nemzeti Múzeum stb.) és vidéki múzeumaink és kiállítóhelyeink, kastélyaink és váraink (pl. Szórakaténusz, Kecskemét, visegrádi vár) is kínálnak foglalkozásokat, tartanak tematikusan szervezett órákat, régészeti szakköröket, kézművesköröket gyerekeknek, iskolai csoportoknak. Mindez azonban kevésbé általános még, és alig ismert a pedagógusok között a hazai múzeumpedagógiai tevékenységrendszer. Még komoly innovációs lehetőségek vannak a hazai kulturális örökségünkben rejlő nevelési lehetőségek és a megfelelő marketing kiaknázása terén.

Tanári partnerség

A Gränichenben tett iskolalátogatás alatt tapasztalatot szereztünk a tanítási partnerség svájci jelentéséről is. Ennek során az egy iskolában, párhuzamos osztályban, azonos tárgyat oktató tanárok közösen tervezik meg az óráikat, majd egy szemeszter alatt három órát meglátogatnak valamelyik kollégájuknál, akivel párt alkotnak, vagy kisebb csoportban (4 fő) dolgoznak. A félév végén tanári konferenciát, műhelymunkát tartanak a megfigyelésekből, tapasztalatokból, ahol kölcsönösen elemzik az egymásnál látottakat. A tanári hospitálásokat a pedagógusok egymás segítése és saját munkájuk tökéletesítése érdekében végzik. A megbeszélések, elemzések mindvégig segítő szándékkal zajlanak, sikeres végrehajtásukhoz kölcsönös együttműködés és nyitottság szükséges. A pedagógusok az Aarau-i Pedagógiai Főiskola által kidolgozott szempontrendszer alapján végzik a hospitálásokat, ezeket közös megbeszélések követik.

A tanórák megfigyeléséhez gazdag és komoly szempontrendszer áll a pedagógusok rendelkezésére, amelyet a főiskola külön füzetben jelentetett meg (Achermann, Gautschi, Rüegsegger, 2000). A brosúra ötéves szakmai fejlesztőmunka eredménye, a füzetben lévő feladatokat az írók, a főiskola oktatói maguk is kipróbálták, ellenőrizték. A tanítási partnerség célja, hogy a tanítók és a tanárok szakmai kompetenciái fejlődjenek, tanuljanak egymástól, reflektáljanak önmagukra, a kooperációt minél sokoldalúbb formában alkalmazzák. A füzetből megtudjuk, hogy a Gränichenben látott partnerségen túl az együttműködésnek többféle formája létezik ebben a kantonban. Az egyik, amikor egy óvónő és egy tanító látogatja meg egymást az órán, illetve az óvodai foglalkozáson, majd reflektálnak egymás munkájára. Egy másik lehetőség, amikor öt tanár találkozik havonta annak érdekében, hogy megbeszéljék a napi gyakorlatukban előforduló nehéz tanítási eseteket, eseményeket; a következő együttműködési forma, amikor három tanár magával hozza a tanulóitól kapott visszajelentő lapokat, értékelik azokat, és közösen levonják a konzekvenciákat. A sokféle együttműködési forma mellett mindig azonos a cél, a tanulás, egymás kölcsönös tanítása, tanácsadás és a tanácsok fogadása, szisztematikus visszajelzés nyújtása és fogadása, a tanítási folyamat didaktikai-metodikai tökéletesítése, az önreflexió fejlesztése. A tanítási partnerségben zajló tanulási folyamat soha nem véletlenszerű, hanem céltudatos, mindig előre megtervezett folyamat. A részt vevő kollégák előre tudják, közösen tisztázzák a célokat, a közös munka menetét, a szabályokat és a kereteket, az együttműködés időtartamát. A munka során mindent írásban rögzítenek, és használják a megfigyeléshez kialakított segédeszközöket. A brosúra megtanít arra, hogy mit jelent a segítő, nyílt kommunikáció, a visszajelzésnek milyen alapszabályai vannak, mikor lehet sikeres a tanítási partnerség. Mindezt a tanárok továbbképzés keretében is elsajátíthatják, vagy többnyire önálló feldolgozás alapján, távoktatásban tanulják meg.

Hazánkban az egy-egy kollégánál tett óralátogatás egy rég letűnt rendszer szakfelügyelőinek szigorát, ellenőrzését juttatja sokak eszébe, amikor is a cél, a szempontok és a módszerek gyakran nem voltak minden résztvevő előtt tisztázottak, illetve a jelenlévők között azonosak. Valószínűleg ezért kevésbé jellemző nálunk a mai napig az ilyen irányú szakmai együttműködés az egy helyen dolgozó tanárok, tanítók, az óvoda és az iskola között. Pedig milyen hasznos lenne!

Irodalom
Achermann, E. – Gautschi P. – Rüegsegger, R. (2000): Lernpartnerschaften. Im Tandem und in Gruppen gemeinsam lernen. Fachhochschule Aargau, Institut Schule und Weiterbildung, Aarau.
Foghtűy Krisztina – Harangi Anna (szerk. 1993): Múzeumpedagógia: útmutató pedagógusok számára. Korona Kiadó, Budapest.
Foghtűy Krisztina – Harangi Anna (szerk. 1997): Gyerekek a múzeumban: múzeumpedagógiai olvasókönyv. Tárogató, ELTE TFK, Budapest.
Foghtűy Krisztina (szerk. 2000): Szemelvények az amerikai múzeumpedagógia szakirodalmából. B+V K., Budapest.
Foghtűy Krisztina – Szepesházyné Kurimay Ágnes (szerk. 2003): Múzeumpedagógiai tanulmányok I. ELTE PPK Oktatás-módszertani Központ, Budapest.