«Vissza

Északi történetek

„Tasnádi Székely József mint szegény falusi pap a maga életének környülállásaiból semmit sem közölhet a nagyérdemű közönséggel, ami annak akár most, akár idővel is valami nagy hasznára s gyönyörűségére lehetne.” Csaknem 200 éve, 1807-ben Hernádnémetiben vetette papírra e tartózkodó sorokat a derék tiszteletes. Az alább ismertetett könyvek egyikében az 56. sorszámú önéletírás az övé. Ugrai János levéltári kutatásaiból csaknem kétszáz életpálya-leírást fűzött csokorba a kötetében. A Tiszán inneni Református Egyházkerület elöljárója végzett „kádermunkát” a jelzett időszakban, s bekérte az életrajzokat a területen működő prédikátoroktól. Annak idején bizonyára mást olvasott ki a gyűjteményből az egykori világot látott, tanult sárospataki rektor-professzor, későbbi püspök, Őri Fülep Gábor. Egyházkerületi szervező-felügyelő funkcióján túl bizonyára egykori pataki diákjaira ismert a vallomásokban. Elképzelem, amint belefeledkezik egy-egy szövegbe, s dolgozatjavító tanítómesterként látja a sorokat, aztán észbe kap: felnőtt férfiak hivatalos jelentéseit kell tanulmányoznia.

Ugyan tudta-e: milyen jellem vagy milyen sors késztette Tasnádit e szűkszavú válaszra. Óvatosság? Bizalmatlanság? Szemérmesség? Szerénység? Elégedetlenség, önkritika? Mert vannak hosszabb, mondhatni novellisztikusabb önéletírások is. Közlékenyebb kedvű, jobb irályú egykori diák élvezetes fogalmazványa. Ezen életutak többszörösen érintkeznek szűkebb szakmánkkal, a pedagógiával. Szó esik némelykor az anyaiskolai esztendőkről, majd a pataki diákévekről, s 200 vallomástevőnk többsége hosszabb-rövidebb időre megpróbálta a tanítói pályát is. Ki „felfelé” lépett, ki egyszerűen „pályaelhagyó” lett. 200 életrajzi regény! 200 dráma! Nemcsak kutatónak, de írói nyersanyagot keresőnek is csemege.

Ugrai korrekt, az egyháztörténet és a pedagógiatörténet interdiszciplínájában fogalmazott bevezető tanulmánya idáig nem merészkedik. Ezúttal a feltárást tekintette feladatának. Módszeres kutatásai során rátalált erre az „aranyleletre”, s közreadta. Sejteti a feldolgozás útjait, módjait. Tanulságosan felrajzolható a zivataros századvégi történelmi térképre a vallomástevők hosszabb-rövidebb életútja, a reformkor előtti északkelet-magyarországi protestáns értelmiségi nemzedék pályatükre.

Északkelet-Magyarország. Középpontjában a máig álló hírneves skóla, Patak ragyog. Ugrai nemcsak módszeres, hanem modern kutató is. Sárospatakról végzett kutatásaiban (ez volt néhány hónapja megszerzett doktori disszertációjának is témája) a „történeti szociológia” metodikáját követi, s e prizmán a közismert kollégistalegendákon túl a diákélet valóságos összefüggései is feltárulnak a maguk izgalmasságában. Finom különbségtétel. „A sárospataki tanítás, az ott készült tankönyvek és fordítások színvonala, az ott végzett híres tanítványok névsora vetekszik a debrecenivel. Az anyagi alapok különbségeiből adódó eltérések három területen mutatkoztak meg leginkább. Egyrészt a mennyiségi tényezőket alakították más-más módon: Debrecenben sokkal több diák tanulhatott, és több szegény diáknak jutott ösztöndíj, élelem vagy szálláshely, mint Patakon. A társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésére ehhez hasonló eszközökkel a patakiak nem rendelkeztek […]. Ez a különbség már átvezet a két iskola társadalmi bázisa közötti különbségekhez. Sárospatakon a napi juttatásokon túl […] sokkal kisebb segítséget tudtak adni […], csak egy bizonyos anyagi szint fölött tudott hatékonyan segíteni a pataki kollégium. Harmadrészt azonban Patakon – részben mert diákjai sokfelé laktak és sokan közülük dolgoztak, részben pedig mert nem volt a debrecenihez fogható bőkezű, ám szigorú patrónusa, és ezért szélesebb, sokszínűbb környezet elvárásainak kellett megfelelnie – a haladó kezdeményezéseknek (magyar nyelvű oktatás, gyakorlati jogi képzés, határozottabb politikai állásfoglalás) nagyobb tér jutott…”

Érett kutatónak is becsületére váló kreatív gondolkodás. Tán mert Ugrai alma matere (a Miskolci Egyetem fiatal bölcsészkarán végzett, s doktori tanulmányai után ide fogadta vissza a Neveléstudományi Tanszék), a Tapolca partján épült campus is a szegénységnek elődjéhez hasonlítható gondjaival küzd, s innen a kutatói empátia? Merész következtetés, de bár igaz lenne, hogy a Miskolci Egyetemen a „sokszínű környezet elvárásainak” megfelelően nagyobb tér jut a „haladó kezdeményezéseknek”!

Mindenesetre míg a hazai felsőoktatás makro- (és mikro-) viharfellegei rontanak a hegyekből az építészetileg megújuló campusra, s az egyetemi integrációban hozzá társult sárospataki épületegyüttesre is, nos addig a szűkös tanári szobák műhelyeiben jelentős munkák születnek. (Ezekből rendre közreadták a legérdekesebbeket a városi és megyei pedagógiai intézetek szakfolyóiratai, a Miskolci Pedagógus és az újjászületett Fókusz hasábjain.)

Szinte egy időben a fentebb ismertetett munkával Patakon is új könyv született. Sándor Zsuzsa, a Vizuális Nevelési Tanszék nagy tekintélyű docense, jeles tankönyvíró és műhelyszervező – szintén fittyet hányva a külső-belső viharoknak – sokadik kötetét adta közre a Módszertár című sorozatnak. Ezúttal a ritmus problematikája áll az elméleti és metodikai tanulmányok középpontjában. Műelemzések és tanítási vázlatok, tanítási programok váltogatják egymást. Hallgatók és oktatók munkái. Kompozícióba rendezve mindaz, ami a vizuális kommunikáció szempontjából releváns és fontos lehet. A műhelytanulmányok érzékelhetően e képzés szerves részei. Sándor nemcsak kreatív szerző, hanem kreativitásra ösztönző tanár, mester is – méltó pataki elődeihez. S ha a régi patakiak a peregrinációval Európa modern világának tudásait ötvözték, úgy integrálja Sándor Zsuzsa is a vizuális nevelés budapesti műhelyének (Bálványos Huba), pécsi műhelyének (Lantos Ferencék) és másoknak a tudását, gondolkodásmódját izgalmas, interdiszciplináris bevezető tanulmányában. A szerkesztő gondos művész is: maga tervezi szép köteteit.

Ha Ugrai kötetében a tudományos metodikával feltárt „anyag” irodalomra, művészetre ösztönző sugárzása tűnt fel, úgy Sándor Zsuzsánál az interdiszciplinaritás mondhatni „fordítva”: a képzőművész ötvözi tudását művészettörténettel, filozófiával, zeneesztétikával, irodalomesztétikával. Mindkét mű, a fiatal kutatóé és a tapasztalt docensé is az átjárásokról szól. Hogy az esztétikai és a tudományos megismerés-kifejezés jó művekben feltételezi egymást. Hogy tehát ellentétben sokak némiképp korlátolt gondolkodásával, a művészetpedagógia, a közvetítés elmélete is tartozhat esztétikai diszciplínához.

Ugrai János 127. sorszámú „hőse”, a szalonnai V. Kalas László a jénai universitas elhagyását magyarázza ekképpen (mögötte ott a napóleoni háborúk zűrzavara): „mindenétől megfosztatván, sok költsége, s terhes fáradtsága haszontalan lévén, rövid időn belül hazájába megtérni kényszeríttetett…”.

Üzenem észak-magyarországi kollégáimnak Miskolcra és Sárospatakra: költségeik és terhes fáradtságuk nem haszontalan.

Ugrai János: „Kis világnak világos kis tüköre”. Északkelet-magyarországi református lelkészek önéletrajzi nyilatkozatai 1807–1808-ból. Hernád Kiadó, Debrecen, 2004.

Sándor Zsuzsa (szerző és szerk.): Ritmus és kompozíció. Módszertár. Felsőoktatási Vizuális Nevelési Kollégium, Sárospatak, 2005.

Trencsényi László