Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 2005 május > Betolakodó vagy várt vendég?

Betolakodó vagy várt vendég?

Kerekasztal-beszélgetés az informatika tanításáról

Az európai országok az informatikai műveltség átadását önálló tantárgyi keretben vagy más módon valósítják meg. A legújabb EU oktatáspolitikai dokumentumok stratégiai fontosságú feladatnak tekintik az IKT-kompetenciák fejlesztését. Beszélgetésünkben az informatikának a magyar közoktatásban betöltött jelenlegi szerepét vizsgáljuk: az általános műveltség, az értékek megóvása és a képességfejlesztő pedagógia sorsa iránt felelősséget érző szakértőkkel.

A beszélgetés résztvevői: Lányi András, az ELTE Társadalomtudományi Karának egyetemi docense, Melega Kálmán, az Informatika-Számítástechnika Tanárok Egyesületének alelnöke, vezető tanár, Reményi Zoltán vezető tanár, az informatikai érettségi követelményeket fejlesztő munkacsoport tagja, valamint Varga Attila, az OKI tudományos munkatársa. Szerkesztőségünket Kőrösné Mikis Márta képviselte.

Az informatika iskolai jogosultságát legfőképp az információrobbanás és a technikai eszközök óriási mértékű fejlődése hívta életre. A digitális írástudást a 21. században az általános műveltség részeként említik, amelynek hiánya hátrányos helyzetbe hozhatja nélkülözőjét. Mennyire voltak nyitottak iskoláink a kezdetektől az informatika befogadására? Alig várt vagy nem kívánt látogatóként jelent meg a közoktatásban? Napjainkra nélkülözhetetlen vagy éppen elhanyagolható, esetleg „megtűrt” szerephez jutott az oktatási intézményekben?

Melega Kálmán: Jómagam több évtizede tanítok, másrészt önkormányzati oldalról is vannak tapasztalataim, tehát az informatika iskolai megjelenésének, alakulásának folyamatát végigkísértem. Kezdetben a pedagógusok gyanakodva fogadták a számítástechnikát vagy informatikát. Idegenkedtek tőle, nem nagyon értettek hozzá. Az iskolai informatikaoktatás kérdése ott dőlt el, hogy volt-e olyan kolléga, aki a számítógép-használatot felkarolta, megtanulta, értett hozzá. Ráadásul akkoriban a technikai feltételek is eléggé kezdetlegesek voltak, hiszen Commodore 16-tal, ZX Spektrummal, illetve a HT-1080Z és hasonló számítógépekkel folyt az oktatás. Napjainkra a helyzet gyökeresen megváltozott, hiszen sikerült olyan kollégákat képezni, akik értenek a számítógéphez, és így már az általános iskolák nagy részében is van informatikaoktatás. Ugyanakkor az informatika iskolai létjogosultságát tekintve a mai napig élnek olyan elutasító nézetek, mint például az informatikát önállóan is meg lehet tanulni, tehát nincs szükség arra, hogy az oktatásban önálló tantárgyként jelenjen meg. Ezt a nézetet nem osztom, mivel a tanulóknak legfeljebb 10 százaléka képes arra, hogy az informatikai ismereteket önállóan elsajátítsa. A maradék 90 százalék azonban nem úgy használja ezt a technikát, a különböző szoftvereket, ahogy kellene. Másrészt az alapismereteket nagyon szelektíven sajátítja el: tehát például csak zenét hallgat, vagy csak internetezik, játszik, illetve kizárólag valamilyen szűk területtel foglalkozik. Pedig a tantárgy rendkívül fontos! Elegendő csak az álláshirdetéseket megnézni, bizonyos szintű informatikai képzettség nélkül gyakorlatilag alig lehet elhelyezkedni, tehát feltétlenül szükség van arra, hogy a középiskolából legalább ECDL-tudásszintű tanulókat bocsássunk ki.

Reményi Zoltán: A nyolcvanas években, amikor a mikroszámítógépek megjelentek és bekerültek az iskolákba, egy-egy lelkes, általában matematika szakos tanár „ragadta magához” ezt a technikai eszközt; hobbiszinten indult az ismeretek tanítása. A kis mikroszámítógépeket főképp programozásra használták, ezért szinte mindenki úgy gondolta, hogy az informatika nem más, mint programozás. Emiatt kezdetben nagyon sokan idegenkedtek tőle, hiszen a számítógép programozása az informatikának nagyon speciális része, és az emberek nagyon csekély hányadának van szüksége ilyen típusú ismeretre. Később, amikor megjelentek az IBM PC kompatibilis számítógépek és ezen belül főképp a könnyen kezelhető, grafikus felhasználói felületek, a számítógép jól kezelhető, nélkülözhetetlen eszköz lett. Hiszen ma már mindennap meg kell írni egy-egy levelet, vagy az üzletembereknek el kell készíteniük egy-egy prezentációt. Amikor a mindennapi alkalmazások megjelentek az iskolákban is, akkor lett az informatika elfogadottabb a többi tanár részéről, mert ettől kezdve indokolható, hogy az IKT-műveltség az írástudás részévé vált. A 21. században mindenkinek meg kell tanítani az informatikát. A diákok egy szűkebb hányadának más formában (például fakultáción, szakkörön) meg lehet tanítani a programozást és egyéb speciális ismereteket. Belőlük esetleg majd programozó matematikus vagy informatikai szakember lesz, de szakmai jellegű képzésükre csak kisebb mértékben van szükség.

Varga Attila: Teljesen más területről érkezve és szemlélve a helyzetet – mivel én főleg környezeti neveléssel foglalkozom –, az informatika még mindig kicsit „zárványnak” látszik sok iskola életében. Átmeneti időszaknak látom napjainkat, hiszen olyan írástudást adnak át az informatikatanárok a diákoknak, amellyel még a tanárkollégák jó része sem rendelkezik. Az informatika akkor kerül a helyére az eszköztudások tárában, amikor már olyan tanárok tanítanak – megítélésem szerint ez még legalább tíz év! –, akik, ha nem is a napi, de a heti gyakorlatukban rendszeresen használnak IKT-eszközöket, sőt a tanítás során is olyan feladatokat adnak fel, amelyekben eszközként kell használni az informatikát. Nagyon sok olyan informatikatanárral találkoztam, aki ezért küzd. Még az innovatív iskolákban is nehéz megtalálni a kapcsolatot a többi tantárggyal, pedig a környezeti nevelés területén is számos nemzetközi és hazai projekt, kezdeményezés van, ahol remek dolgokra lehet használni az informatikát: például nemzetközi kapcsolattartásra, adatgyűjtésre. A környezeti nevelők többsége a környezeti nevelés céljaival ellentétes, elvont, nem a valós világhoz köthető és nem valódi értékeket, hanem virtuális értékeket teremtő dologként fogja fel az informatikát. Természetesen nagyon sok múlik magán a környezeti nevelőn és az informatikatanáron is, törekednek-e arra, hogy az informatikát olyan célokra használják, amelyeket máshogy nem lehet megvalósítani: mondjuk nemzetközi kapcsolattartásra. Ha viszont valóságos, erdei kirándulás helyett nézegetnek tölgyfákat a számítógépen, akkor kimondottan károsnak tartom a technika alkalmazását.

Lányi András: Az informatika iskolai megjelenése valóban sokban hasonlít a mozgóképkultúra, médiaismeret műveltségi terület megjelenéséhez. Mind a kettő társadalmi kihívásra válaszol, hiszen olyan új kommunikációs eszközök és ismeretszerzési formák jelentek meg, amelyek nélkül a mai társadalomban tájékozódni, helytállni nem lehet, tehát az iskolának ezekkel foglalkoznia kell. Abban tehát valószínűleg mindannyian egyetértünk, hogy egy ilyen tantárgynak az iskolában, éspedig a középiskolában helye van. Informatikatanár beszélgetőtársunk említette, hogy olyan eszköz használatára tanítjuk meg a gyerekeket, amelynek speciális, működési ismereteit nem mindenkinek kell tudnia. Ebből viszont következik a kérdés: mekkora helye lehet az iskolában egy olyan tantárgynak, amely csupán egy technikai eszköz használatára tanít meg, bármennyire fontos is legyen ez az eszköz? Anélkül, hogy az informatika jelentőségét csökkenteni akarnám világunkban, felhívnám a figyelmet arra, hogy az a folyamat, ahogyan az informatika ma az iskolát meghódítja vagy „elárasztja”, nagyon hasonlít azokra a korábbi kísérletekre, amikor egy-egy új „tudományok tudománya” jelent meg, és kínált megoldást az oktatásügy összes kérdésére. Például ilyen volt a dialektikus materializmus is. Most egy technikai eszköz bálványozása hódít és szakít ki magának talán túlságosan nagy teret a közoktatásból. Különválasztanám azt, amit az informatikáról mint tantárgyról, tudnivalóról mondunk –, ebben nagyjából szerintem egyetértünk. De beszélnünk kell az informatikáról mint taneszközről is, amelynek – az ambiciózusabb szerzők szerint – minden tantárgyat át kell hatnia, és a diákok szemléletét, az egész ismeretátadás rendszerét is át kell alakítania. Mindez egyébként részben még igaz is, de a mikéntjét majd értelmezni kell.

Az informatika hazai iskolai jelenlétét leginkább egy kétkarú mérleggel szemléltethetnénk, amelynek egyik serpenyőjében a tantárgy foglal helyet, míg a másik oldalon annak felhasználása áll a teljes tantárgyi rendszerben, illetve az iskolai életben. Hogyan ítélik meg a két oldal arányát? Mennyire dominál jelenleg a tantárgy, és hol tartanak iskoláink az IKT mindennapi alkalmazásában?

Reményi Zoltán: Jelen pillanatban a tantárgyként megjelenő informatika dominál, a felhasználás nem. A kettő igazából akkor kerül majd egyensúlyba, ha a pedagógusok tudásszintje is megfelelő lesz, azaz ők maguk kérik majd a diákoktól az IKT-eszközök használatát. Amikor olyan feladatot adnak diákjaiknak, hogy gyűjtsenek anyagot az internet segítségével. Az ott talált rengeteg adatból az órán, együttesen vonnak le következtetéseket, illetve elvárják a diákoktól, hogy e-mailben elküldjék számukra az információkat. Nagyon kevés helyen, az előbb említett innovatív iskolákat vagy néhány, lelkes kollégát kivéve szinte sehol nem jelenik meg az informatika az oktatást előrevivő eszközként. Ahogy a nyelvtanárok esetében nagyon fontos, hogy magnót vagy CD-t használjanak a tanórán, ugyanígy meg kell találni az IKT-eszközök helyét, szerepét a különböző tantárgyakban is. Régebben, amikor a videomagnó bekerült az oktatásba, akkor – tévesen – szinte minden tantárgyhoz illeszteni kívánták, mondván, hogy segítségével mindent meg lehet tanítani. Napjainkra kialakultak a helyes arányok, tudjuk, mire való az oktatásban. Földrajzórán például bemutathatunk vele egy olyan környezetet, ahová másképpen nem tudjuk elvinni a tanulókat. Matematikaórán viszont sokkal kevesebb hasznát látom. Az IKT-eszközöknek, köztük a számítógépnek is meg kell találni a helyét! A túlzott lelkesedés le fog csengeni, és megmarad az, ami tényleg használható belőle. Erre mindenképpen idő kell, miközben a diákoknak és a tanároknak egyaránt fel kell készülniük az eredményes, hasznos alkalmazásokra.

Az informatika egészen érdekes módon is segítheti az oktatási-nevelési folyamatot. Mint osztályfőnök a diákjaimmal különböző módon próbáltam kapcsolatot tartani. Volt olyan diákom – egy nagyon csöndes, magába zárkózott gyerek –, aki egyszerűen nem volt képes semmiféle módon megnyílni. Tudtam, hogy a számítástechnikával szívesen foglalkozik, nagyon komoly szinten műveli. Egyszer valamilyen kérdést tett föl nekem e-mail formájában, amire én rögtön válaszoltam. Nem rövid, egymondatos válasszal intéztem el, hanem kicsit bővebben fejtettem ki, és igen megörültem, hogy végre valamilyen kommunikációs csatorna nyílik meg közöttünk. Ezzel a tanítványommal ezek után sem tudtam a tanteremben szót érteni, a szünetben sem beszélgettünk egy-két mondatnál többet, de többoldalas e-mail levélváltásaink voltak. Azt szeretném ezzel a személyes példával hangsúlyozni, hogy minden esetben meg kell találni a pedagógiai alkalmazások helyét! Ennél a diáknál ez a csatorna bevált, segített, más diák esetében viszont az elektronikus levelezést semmiképpen nem erőltetném, hiszen a személyes kontaktus sokkal fontosabb. Talán ötszáz gyerek közül egy esetem volt, ahol a technika ilyen jellegű alkalmazásának volt értelme.

Lányi András: Egyetértek, hogy ötszáz gyerekből egy igényelte a személyes kapcsolat helyett a számítógépes megoldást, de a példa éppen az informatika túlhasználásának egyik jellegzetes veszélyére világít rá. A tanulóknak az iskolában mindenképpen az élő kommunikációt, a másik emberrel való együttlétet kell megtanulniuk, ez egyúttal az ún. rejtett tantervnek is nagyon fontos része. Bár terápiás jelleggel jól jöhet egy-egy nehezen kommunikáló gyerek számára az internetes kapcsolat, a gyerekek többségét ma már éppen hogy kommunikációképtelenné teszi a túlzott internethasználat, amelyről nem az iskola tehet. Egy rettenetes példát mondanék a saját leányomról, aki az iskolaudvaron verőfényes őszi napon mit játszik a társaival? Mobiltelefonon hívogatják egymást! Teljesen kétségbe estem, amikor meghallottam. Tehát az IKT nem ártatlan eszköz, nagyon veszélyes lehet, ami az amúgy is atomizált társadalomban tovább fokozhatja a kommunikációs helyzetek ritkulását. Egy olyan eszköz, amely át is alakítja a tudásról alkotott elképzelésünket! Nyilvánvaló módon azok a képességek és az olyan tudnivalók, amelyek jól lefordíthatók az informatika nyelvére, azaz adatként tárolhatók, kezelhetők és kicserélhetők, előnybe kerülnek, míg az olyan készségek, tudások, emberi képességek, amelyek ebben a rendszerben szuboptimálisan cserélhetők ki, komoly hátrányokat fognak szenvedni.

A helyzet jelenleg az, hogy egy kicsit alulfejlettek vagyunk, és máris hajlamosak vagyunk, mint mindent, „túllihegni” az alulfejlettséget. Eközben például nem veszünk tudomást történelemtanításunk kudarcáról, amely ma az iskolának egyik legnagyobb gondja kellene hogy legyen. Különösen a 20. századi történelem az, amit diákok és tanárok zsigerből kerülnek. A 12. évfolyam érettségire való összpontosítása gyakorlatilag kikapcsolta a 20. századot a történelmi tudásból, ezt tanúsíthatom, miután minden évben felvételiztetek az egyetemen. Ebben a helyzetben szinte azonnal, bármiáron el kellene terjeszteni olyan digitális taneszközöket, CD-ket, amelyek már rendelkezésre állnak. Nemrégiben láttam a Kojanitz László által szerkesztett, az 1956-os forradalom történetét feldolgozó CD-t, valamint a Fekete Doboznak egy olyan video-összeállítását, amely az 1989-es rendszerváltásról szólt. Két olyan témáról, amelyekről ha a felvételin felteszek egy kérdést, szinte semmilyen választ nem kapok rá. Meggyőződésem, hogy itt, ezeknek az interaktív, audiovizuális eszközöknek, az IKT-nak a bekapcsolása egy nagyon súlyos hiányosságot oldhatna meg. Emiatt szívem-lelkem a digitalizálásé. Ugyanakkor, amikor azt olvasom az újságban, hogy az Oktatási Minisztérium ún. „white board”-ok bevezetésére készül (amelyek darabja egymillió forint), akkor úgy vélem, ez a példamutató és úttörő vállalkozás hihetetlen pénzt ragad el más területekről. Megdöbbent ez az aránytévesztés! Az anyagi kiadástól függetlenül elsietett és kifejezetten kártékony lenne ebben a pillanatban a white boardok bevezetése. Ha az iskolában a tanár és több diák együttlétén alapuló kapcsolatból kiemeljük a tudásátadás folyamatának legfontosabb, személyes mozzanatait, nem marad más, minthogy a tanár és diákja „bütyköl” a maga gépén, vagy nézi a white boardon megjelenő – egyébként roppant szemléletes és interaktív – anyagokat, és akkor már akár be sem kell menniük az iskolába, kommunikálhatnak otthonról, az interneten. Tehát a szűk, 45 perces órákat semmiképpen nem lenne szabad terhelni ilyen eszközökkel, még akkor sem, hogyha ingyen adnák.

Melega Kálmán: Pillanatnyilag nem is látok lehetőséget arra, hogy más tantárgyakban az informatikát alkalmazzuk, mert nincsenek meg a feltételek, például a technikai eszközök. Egy olyan osztályteremben, ahol nincs számítógép, nehezen tudjuk az informatikát segítségül hívni. Elmondom, hogy néz ki ma Magyarországon egy átlagos tanítási óra. A helyzet általában az, hogy a tanár bemegy, esetleg feleltet, megoldat egy-két példát, ha matematikaóra van, kérdéseket tesz fel, utána ledarálja a tananyagot, miközben ott ül harminc gyerek, aki ezt végighallgatja, és vége az órának.

Az OKI elmúlt években végzett tantárgyi obszervációs vizsgálatai ugyanezt mutatják. Mind az általános iskolák felső tagozatán, mind a középiskolákban az alkalmazott tanítási módszerek szinte teljesen azonosak: a tanítási órák zömükben frontális rendszerben, tanári magyarázatra épülnek. Ritka kivétel a differenciálás, egyéni vagy csoportmunka, a projektmódszer. Minden tantárgyban nagyjából hasonló a helyzet, ebben még az informatika sem jeleskedik, azaz a diákok ismeretszerzésében nem jár élen az új módszerek, technikai lehetőségek alkalmazása. Hogyan képzelhető el tehát az IKT alapú tanulás?

Melega Kálmán: Felvázolnék egy elképzelést, hogy hogyan kellene tanítani és tanulni az informatika alkalmazásával. Nem saját ötletem, hiszen a világ számos táján léteznek már ilyen jellegű kísérletek, tapasztalatok. Először is felvetném azt a kérdést, hogy a 30 fős osztályforma jó-e. Szinte minden kutatás azt mondja, hogy 10-12 fős, maximum 15 fős csoportokban lehet igazán jól dolgozni.

Lányi András: Erről megoszlanak a vélemények.

Melega Kálmán: Elfogadom, hogy megoszlanak a vélemények. Az én lelki szemeim előtt azonban olyan módszer jelenik meg, hogy a tananyagok e-learninges rendszerben felkerülnek egy szerverre, a tanulók által elérhető helyre. A legfeljebb 15 fős csoportokat egy nagy asztal körül képzelem el. A csoport kommunikál egymással, és a tanár, aki közben ott sétál, természetesen segít a feladatok elvégzésében, ha a diákok elakadnak. Hosszú tanítási tapasztalatom alapján állítom, hogy sok esetben egy jó képességű tanuló jobban el tud valamit magyarázni a gyengébb képességű tanulónak, mint a felnőtt, mert gyermekként szemléli a dolgokat. Maga a csoport azért működik jól, mert egymásért próbálnak dolgozni, és nyilvánvalóan ez nagyobb motivációt jelent, mintha például egy tanár igényeinek kellene megfelelni.

Lányi András: Minek ehhez a számítógép?

Melega Kálmán: Nagyon jó a kérdés! A technika használatával nem arra megy el az idő, hogy „leadom a tananyagot”, hiszen az rendelkezésre áll. Az e-learning rendszerek olyanok, hogy a tananyag hozzáférhető mindenféle segédletekkel, multimédiás támogatással stb., és ahhoz kapcsolódnak az önállóan megoldandó feladatok. Ezt a megoldást sokkal mozgalmasabb módszernek tartom, mint azt a tömény unalmat, amikor a tanuló beül, és hall egy mérhetetlenül rossz történelemórát. Tudom, hogy a mai oktatási rendszerben borzalmasan nagyok a különbségek a tanárok között, mind módszertanilag, mind emberileg, mind tartalmilag. Az általam fölvázolt tanulási formával legalább a tartalmi különbségeket lehetne megszüntetni vagy legalábbis csökkenteni. Úgy gondolom, jelenleg elsősorban technikailag nincs lehetőség arra, hogy az iskolai informatika említett mérlege kiegyenlítődjön, tehát az alkalmazásjelleg domináljon. Tíz-húsz-harminc éves távlatban nagyon el kell azon gondolkodni, hogy pedagógiai módszereinket alapvetően megváltoztassuk, és mindezt a középiskolákban kellene elkezdeni.

Lányi András: Nem értek egyet azzal, hogy a tananyag valami olyasmi, ami „fölkerül valahová”, például egy szerverre. A tananyag nem olyan, mint egy adat az adatbázisban, és a tanár-diák kapcsolat sem arra való, hogy valamiféle tananyagot prezentáljon a tanár. Rossz az a pedagógia, amelyik így jár el! A tanár-diák kapcsolat lényege az, hogy bizonyos témákról együtt gondolkodjanak a tanár vezetésével, hogy a tanár úgy és abba az irányba kezdeményezzen, amelyre saját képessége és meggyőződése lehetőséget ad. De ez a szerep egy gondolkodó személyé, aki valamit értelmez egy másik lény számára, aki most tanul értelmezni. Ez a szerep nem helyettesíthető semmilyen adattal, és semmiféle olyan gépezettel, amelyben adatok, illetve az úgynevezett tananyag megjelenik.

Melega Kálmán: Az általam felvázolt rendszerben a tanár szerepköre nem a megszokott „favágás” lenne, hanem bizonyos tananyagfejlesztés is!

Varga Attila: Egyetértek Lányi András feltevésével, de hozzáfűzném, hogy ennek a tanulási módnak biztos, hogy nem a számítógép az egyetlen médiuma, közvetítője. Nagyon jó tankönyvekkel, munkatankönyvekkel ugyanúgy megvalósítható a csoport humanisztikus és kooperatív oktatása, és mint tudjuk, számítógépek nélkül is egész iskolák épülnek ilyen elvekre és gyakorlatra. Valamivel könnyebben megy mindez számítógéppel, de nem csak azzal lehet! Mivel én egyáltalán nem vagyok elfogult informatikatantárgy-párti, azt is el tudnám képzelni, hogy a mérlegnek csak az egyik karja létezne, mégpedig az alkalmazás. Vegyük példaként a már említett szövegszerkesztőket! Most az informatika tantárgyon belül előírt tantervi tananyag a szövegszerkesztés. El tudom képzelni, hogy ezt a magyar tantárgy keretén belül tanulják meg a gyerekek, merthogy ez az anyanyelv használata, egyfajta írástudás, egy újabb szintű írástudás eleme. Akár párhuzamosan is tanulhatnak a gyerekek papíron írni és rajzolni, emellett a számítógéppel is dolgozhatnának, amit lehet, hogy így jobban élveznének. Ez csupán egy élő példa, ugyanúgy, ahogy az apám korában még palatáblán tanultak írni, utána külön meg kellett tanulniuk tollal írni. Ez is egy újfajta írástanulás volt, és most hatvanévesen apám megtanult számítógépen is írni, ismét egy újfajta tudást szerezve.

Reményi Zoltán: Természetesnek tartom én is, hogy a felhasználás jelenjen meg a különböző tantárgyakban. Valóban, magyarórán, földrajzórán, történelemórán, akárhol használhatja a tanuló ezt az eszközt, ugyanakkor számos olyan ismeret létezik, amelyet ha nem tanítunk meg a diáknak tisztességesen – például nem tanítjuk meg azokat a szabályokat, amelyeket a géppel történő írásban kell alkalmazni –, akkor a tanuló hibásan fogja használni, tévesen fog rögzülni, utána már nem lehet rendbe tenni. Hibás ismeretei alapján a probléma abból adódik, hogy később olyan dolgokat ad majd ki a kezéből, amelyekkel másoknak vagy éppen saját magának okoz rengeteg pluszmunkát. Tehát valamilyen szintig mindenképpen szükséges az informatika mint tantárgy. Meg kell tanítani az alkalmazáshoz szükséges szabályokat, módszereket, és ezt követően igenis jelenjen meg az egyes tantárgyakban mint felhasznált eszköz! Lehet, hogy még jobb helyzetben lenne az informatika alkalmazása abban az esetben, ha egy iskola tantestületének a zöme nem gondolná, hogy csak annak az egy-két informatika szakos tanárnak a feladata az informatikai ismeretek megtanítása. Mert ezzel a témát bezártuk egy „tantárgyi ketrecbe”, következésképpen a magyartanár úgy érzi, hogy ezzel nem kell törődnie, nem is kell használnia magyarórán. Ha nem lenne a mérlegnek tantárgy karja, akkor minden tanár rá lenne kényszerülve az alkalmazásra. Mi annak idején a technika tantárgy keretén belül tanultuk meg az informatika általános szabályait, a fájl, a struktúra stb. fogalmát, és amennyire abban az időben lehetett, használtuk is a számítógépet. Volt néhány óránk, hogy megtanuljuk ezeket az általános alapismereteket. Azaz nem volt rá külön tantárgy, mégis megtaláltuk valahol a helyét.

A legújabb statisztikák szerint a családoknak kb. 35%-ában található számítógép, az internet-csatlakozás ennél lényegesen alacsonyabb. Így a tanulók jelentős részének a közoktatásban kell megszereznie az IKT-ismereteket. Hogyan, milyen formában történjen tehát mindez? Valóban előnyt jelent az otthoni géphasználat, vagy éppen káros, hátrányos, netalán veszélyes is az iskolai ismeretszerzéshez képest?

Melega Kálmán: Ha egy családban van számítógép, az még nem jelenti azt, hogy a család tagjai azt használják is. Lehet, hogy apu azért vette, hogy sakkozzon rajta, és tulajdonképpen mást nem nagyon enged ehhez az eszközhöz. Pillanatnyilag még messze nem teljes a lefedettség a családokban, és az is nyilvánvaló, hogy a mindennapi élet és az elhelyezkedés szempontjából szükségesnek tartott tudnivalókat meg kell tanítani, függetlenül attól, hogy van-e otthon számítógépe a diáknak vagy nincs. Leszámítva azokat az érdeklődő tanulókat (legfeljebb 10-15 százalékot), akiknek tervei vannak az informatikával, a többiek inkább a dolog könnyebbik végét fogják meg. Mi rendszerinformatikusokat képezünk az informatika tagozaton, az 13–14. évfolyamokon, és még ezekben az osztályokban is csupán nyolc-tíz gyerek foglalkozik komolyan a számítógéppel, annak ellenére, hogy ezt a szakmát választotta.

Lányi András: Ha azt nézzük, hogy mennyi időt töltenek a diákok komoly vagy komolytalan, de a számítógéppel, a televízióval vagy a videomagnóval kapcsolatos tevékenységekkel, azt látjuk, hogy Magyarországon a gyerekek naponta legalább két-három órát töltenek ezeknek az eszközöknek a társaságában. Ráadásul elsősorban azokban a családokban jelent meg a számítógép, a televízió és a videomagnó, amelyek a hagyományosan többet olvasó társadalmi rétegek, és emiatt a könyvolvasás radikális, ijesztő visszaszorulásának lehetünk tanúi. Hozzáteszem, hogy ebben a televíziónak talán nagyobb a szerepe, mint a számítógépnek, de amikor a tanulásban is elkezd a könyvolvasás alternatívájává válni a számítógéphasználat, az interneten való tudásszerzés, annak nagyon komoly veszélyei vannak. Minél magasabban képzett valaki, annál inkább ajánlom neki, hogy az interneten tájékozódjon. De minél kevesebb a tudása és minél fiatalabb, annál veszedelmesebb ez, mert egy szelektálatlan, ömlesztett tudástömegből borzasztóan nehéz lesz kiválogatni a számára releváns információt, és ráadásul a helyes információt. Az emberiség tudásának túlnyomó része száz oldalnál hosszabb lineáris szövegekben van tárolva, ezeket könyvnek nevezik. Aki megszokja azt, hogy számítógépen tanul, leszokik a száz oldalnál hosszabb lineáris szövegek elolvasásáról, emiatt lényegesen leromlik az emlékezőtehetsége, valamint nem jut olyan tudásnemekhez, amelyek nem is adhatók át másképpen, mint ilyen hosszabb szövegekben. A számítógép nem a tanár alternatívája, hanem a könyvolvasásé, sajnos, és valahogy ezt kellene megvédeni. A tudás átadásához, megőrzéséhez nélkülözhetetlen a könyv, a könyvtár és a könyvolvasó pedagógus.

Reményi Zoltán: Amikor még általános iskolában tanítottam, az igazgatóm azt javasolta, hogy – a szülők igénye szerint – az alsó tagozatba, első osztályig „le kell vinni” a számítástechnikát, az informatikaoktatást. Informatikatanárként én foggal-körömmel harcoltam ellene, állítván, hogy teljesen fölösleges negyedik osztályig az informatika tanítása. Amit a gyerekeknek meg tudnak tanítani a tervezett heti két órában, azt én negyedik osztályban „behozom”, bepótolom. Addig inkább menjenek ki a gyerekek, fussanak az udvaron, fogócskázzanak, labdázzanak vagy bármi mást csináljanak, ami értelmes számukra abban a korosztályban. Az igazgatóm többé-kevésbé el is fogadta az érvelésemet, de arra hivatkozott, hogy a szülők elvárják az informatikaoktatást és az idegennyelv-oktatást. Neki azért kell küzdenie, hogy az iskolába minél több gyereket írassanak be, az osztálylétszámok meglegyenek. Talált is egy olyan kollégát, aki sokkal pozitívabb hozzáállású volt, mint én, és a kis elsősökkel is lelkesen tudott dolgozni. Sajnos, sok esetben megjelenik a közoktatásban egyfajta szülői igény, és ha kimondottan károsnak tartjuk is, ez mozgatja a fejkvótán alapuló iskolarendszert.

Lányi András: A szülői igény messze túlmutat az informatika témakörén. Tudjuk, hogy a gyermekorvosoktól is rendszeresen igénylik a szülők a 37,3-as „lázzal szenvedő” gyermeküknek az antibiotikumot. Nincs olyan tisztességes orvos, aki ilyenkor felírná. Egy iskolaigazgatótól a minimum, amit elvárhatunk, hogy ellenálljon az ilyen szülői igényeknek, amelyek a gyerek munkaerő-piaci elhelyezkedését ugyanúgy nem segítik, mint a tudásban való előrehaladását. Tudnunk kellene azt, hogy az idegennyelv-oktatásnak 8-10 éves kor előtt nincs túl nagy jelentősége, nagyon korlátozott az, amit meg lehet tenni ezen a területen. A számítógép pedig olyan logikai készségekhez kapcsolódik, amelyek 10-11 éves kor után fejleszthetők igazán. Az utánzáson alapuló számítógép-használatot ugyan már hároméves korban el lehet otthon kezdeni, de ehhez nem kell iskola. A kereslet-kínálat elvén működő iskola elképzelhetetlen, és én attól tartok, hogy bár mi ebben egyetértünk, az oktatásirányítás nem errefelé halad. A nulladik évfolyamokat is a hasonló szülői igényekre gondolva, illetve a munkaerő-piaci igényekre válaszképpen találták ki. Azaz kiemelünk a tantárgyak közül kettőt, az idegen nyelvet és az informatikát. A középiskola nem vállalja, hogy ezeket a szokásos négy év alatt megtanítja, hanem kérünk egy extra évet, és arra kötelezzük vagy arra kényszerítjük az igényesebb családokat, hogy négy helyett öt évig finanszírozzák gyermekük középiskolai tanulmányait, és ezzel párhuzamosan behozhatatlan helyzetbe hozzuk azokat a gyerekeket, akiknek szülei erre nem tudnak vagy nem akarnak vállalkozni. A nulladik évfolyam megoldása nekem egyáltalán nem tetszik!

Reményi Zoltán: Elhangzott Lányi András részéről, hogy az informatikai eszközök megjelenése, az interneten való aktívabb keresés azt eredményezi, hogy a diákok nem fognak nagyobb lélegzetű művek olvasásába belekezdeni, és memóriájuk kevésbé fog működni. Az emlékezetet vizsgálva megfigyeltek olyan törzseket, ahol az írástudás nem létezik, a memorizálás viszont annál erőteljesebb. Megállapították, hogy sokkal intenzívebben képesek felidézni dolgokat, merthogy erre rá vannak kényszerítve. Ugyanígy, még az írás-olvasás tudásával nem rendelkező, hat év alatti óvodások esetében is másképpen működik a vers-, a mese-, az énektanulás. Amikor az ember megtanul írni-olvasni, akkor a memoriter kissé átalakul. Az írni-olvasni tudás birtokában az ember rengeteg olyan információhoz hozzájuthat, amelyet nem kell fejben tartani, mert amikor szüksége van rá, „odanyúlhat hozzá, előveheti”. Ezáltal nagyon nagy mértékben kiszélesedik az elérhető tudásmennyiség az adott személy számára, illetve sokkal jobban tudja a saját igényei, véleménye, habitusa szerint megtalálni azokat a dolgokat, amelyekre szüksége van. Idővel ugyanezt fogja tenni az informatika is, mert megjelenik egy újabb eszköz, amely bizonyos dolgokban hatékonyabb, bár nem helyettesíti a megtanulást. Nem kell a saját agyamat azzal terhelni, hogy megjegyzek egy csomó olyan értéket, számot, szöveget, melyekre tudom, hogy nem lesz szükségem. Csak azt kell tudnom, hogy ez számomra elérhető, és ha szükségem van rá, tudom, hova forduljak. Ehhez fel kell nőnünk nekünk pedagógusoknak és majd a diákságnak is. Mindez nem fog tíz éven belül bekövetkezni, de ugyanúgy, ahogy az olvasás-írás átalakította a gondolkodásunkat, a memorizálásunkat, ugyanúgy az IKT is át fogja alakítani. Én nem érzem magam kevesebbnek azzal, hogy tudok írni-olvasni, azzal szemben, aki sokkal jobban megjegyez nagyobb szövegeket, pedig nem tud írni-olvasni. Úgy gondolom, hogy az informatika egy következő lépés lesz, de nem szabad túlmisztifikálni.

Lányi András: Egy apróságot félreértettél. Arra gondoltam ugyanis, hogy egy könyvszerű irat megértése olyanfajta emlékezőtehetséget kíván, hogy amikor a könyvnek a kétszázadik oldalán járok, még nagyjából vissza tudjam csatolni az új információt ahhoz, amit a könyv elején olvastam. Ez olyanfajta figyelem, olyan kombinatív készség, amelyet csak ilyen hosszú, lineáris szövegeken tudunk elsajátítani. Ha viszont ide-oda klikkelgetek, illetve olyan rövid szövegekben kaphatom az információt, amelyeket általában le szoktunk tölteni a számítógéppel, akkor nem tanulom meg ezt a fajta figyelmet, emlékezetet és kombinációs képességet.

Reményi Zoltán: Ebben az esetben viszont megtanulok mást emellett. Nem az információ lineáris feldolgozását, hanem azt, hogy egymással versengő, egymás mellett párhuzamosan megjelenő információkból hogyan kell szelektálnom, kigyűjtenem. Ez is egyfajta tudás, más típusú tudás.

Varga Attila: Lányi András azt a veszélyt látja, hogy ez a fajta párhuzamos és sok rövid információt feldolgozó tudás kiszorítja a lineárisat. Visszatérve a kereslet-kínálat kérdésére, úgy látom, az alsó tagozatos informatikának vagy a korai nyelvtanításnak éppen az lehet a feladata, hogy helyre tegye ezeket a keresleti túlkapásokat. Ha a szülők olyan igénnyel jönnek egy iskolába, hogy indítsanak informatika tagozatot, akkor az igazgató – a túlélés érdekében – két dolgot tehet: egyrészt lehozza az informatikatudományt alsóba, és elkezdi használni, vagy pedig megpróbál olyan formákat találni, és olyan tartalmakkal kitölteni ezt a korai periódust, amelyek megfelelnek ennek az életkornak, jobban megfelelnek, mint például a felső tagozatra kidolgozott tematikák. Ebben a korcsoportban tehát szó sincs mondjuk fájlokról, a számítógépet valamilyen értelmes dologra használják. Szocializálják a gyerekeket a számítógép-használatra, tehát megtanítják nekik, hogy a számítógép valamire való, és arra, hogy nem azzal kell kitölteni az egész napot, mert vannak mellette más értékes tevékenységek is. Tehát nem értek azokkal egyet, akik azt állítják, hogy bizonyos életkor alatt a gyerek ne is lásson számítógépet, ne is foglalkozzon idegen nyelvvel vagy bármi mással, merthogy ezek az életünk részei. Ha a gyerek otthon – mondjuk értelmiségi körökben – azt látja, hogy számítógépet használnak a szülei, akkor már kétévesen érdekelni fogja a számítógép, ezt személyesen tanúsíthatom. Bár megtehetem azt, hogy kizárom a szobából, hangoztatván, hogy „hat év alatt belépni tilos”, csak akkor számára mindez nagy misztikum lesz, és ezt követően, amint számítógéphez jut, akkor aztán belevész abba. Még egyszer hangsúlyoznám, hogy inkább az eszköz életkorhoz illő használatát kell megtanítani.

Reményi Zoltán: A közoktatás kezdetétől a befejező szakaszához ugorva hozzátenném, hogy az informatikai érettségi részletes követelményrendszerében rögtön az egyes sorszámú az információs társadalom témaköre, amely elvárja, hogy a diák ismerje az informatika előnyeit és hátrányait, továbbá nagyon fontos, hogy a veszélyeivel is tisztában legyen. Mindez belekerült az informatika érettségi követelményrendszerébe is, tehát úgy gondolom, hogy ezzel a gondolattal teljesen nyitott kapukat döngetsz. Abban az esetben, hogyha egy informatikatanár komolyan veszi – és reméljük, komolyan veszi – azt, hogy mit tanít, akkor erre mindenképpen fölhívja a figyelmet.

A NAT legújabb változata szerint már alsó tagozaton meg kell kezdeni az informatikai ismeretek elsajátíttatását. Szándékosan nem oktatást mondtam, hiszen nem a szakismeretek előrehozott megtanításáról van szó. Ahol a „tudomány jön le”, akár szülői igényre, akár más módon, ott helytelen az informatika megjelenése. A 10 év alatti gyermekek korcsoportjában meg kell találni azokat a kapcsolódási pontokat, játékos és egyéb motiváló, képességfejlesztő elemeket, ahol az IKT mint segédeszköz belép. Használata során alapvető alkalmazói ismereteket is elsajátít a gyermek, de nem feltétlenül a hagyományos értelemben vett tantárgy formájában, még akkor sem, ha az órarendben annak nevezik. A tanító legfőbb feladata az információs és kommunikációs kultúra alapjainak közvetítése. Felmerül a kérdés: Mit értünk egy diák informatikai műveltségén? Fennáll-e a veszélye annak, hogy kiszorítja ez a fajta tudás a hagyományos műveltségelemeket? A kommunikáció megszokott, „ősi” formái, a választékos szóbeli kifejezés, a társas kapcsolatok, a tanár-diák viszony, a játékos tevékenységek sérülnek-e, esetleg kiteljesednek, vagy csupán új köntösben jelennek meg számítógépes környezetben?

Melega Kálmán: Véleményem szerint a hagyományos műveltségi elemek és az informatikai műveltség jelenleg nincs különösebb kapcsolatban egymással. Tehát az, aki az informatikai műveltség felé törekszik, ennek birtokában nem fogja elhanyagolni a hagyományos műveltségi területeket. Konkrétan az a tanuló, aki nem használ számítógépet, az sem olvas, ha nem akar olvasni. Sajnos, ez egyre általánosabb. Más kérdés, hogy a régebbi korokban, amikor csak olvasni lehetett, akkor nyilván már csak unalomból is többen tették ezt, hiszen akkor könyvben jelentek meg ezek a szórakoztató elemek. Mit jelent az informatikai műveltség? Kétfelé bontanám a kérdést. Egyrészt van az általános informatikai műveltség, amelyről már esett szó: a diák tudjon levelet írni, táblázatot kitölteni, mert különben nem tud elhelyezkedni. Van azonban az informatikának egy másik területe is, mégpedig a szakképzés, a szakmai informatikai műveltség. A rendkívüli mértékű technikai fejlődésnek még közel sem látjuk a végét, de a legkisebb cégek igényét ismerve, a jövőben rengeteg webprogramozóra és rendszergazdára lesz szükség. Egyáltalán nem elhanyagolható számú informatikára épülő szakma lesz, tehát jelentős számban kell ilyen embereket képezni.

Lányi András: Ez egészen biztos, de nem szeretem a műveltség szónak a teljesen parttalan használatát. Szavaidból azt veszem ki, hogy nincs különálló informatikai műveltség. Az informatikai készségek és ismeretek ma már az általános műveltség elsajátításához kellenek, és akkor hasznosak, hogyha segítik ennek a műveltségnek a megszerzését. Akkor kártékonyak, hogyha ezt korlátozzák vagy éppen helyettesíteni kívánják.

Reményi Zoltán: Az informatikai műveltség olyan, mint a matematika. Ahhoz, hogy egy fizikapéldát meg tudjak oldani, matematikai ismeretekkel kell rendelkeznem. Ahhoz, hogy egy kémiai egyenletet föl tudjak írni, azzal tudjak számolni, szintén matematikai ismeretek kellenek. És hogy egy populációkutatást el tudjak végezni egy biológiai témakörben, ehhez is matematikai tudásra van szükség. Hasonló módon a 21. században vagy a harmadik évezredben az informatika az ismeretekhez való hozzájutásban segíti az átlagembert, a művelt embert. A matematikát megtanítjuk, erre biztosítunk egy tantárgyat, holott a matematika önmagában nagyon szép, de nem túl sok értelme lenne mindenféle alkalmazás nélkül. Az informatikát is meg kell tanítanunk, mégpedig nézetem szerint különálló tárgyként kell erre lehetőséget biztosítani, és utána ugyanúgy, ahogy fizikaórán az egyenlet megoldásához, magyarórán, történelemórán, biológiaórán is tudni kell majd a számítógépet használni. Ezt kell megtanítanunk nekünk, informatikatanároknak, mert ez az általános műveltség része. Ezért informatikai műveltség szerintem önmagában nem létezik.

Lányi András: A mozgókép-média műveltségi terület analógiáját tekintve nyilvánvalónak tartjuk, hogy az egyik legfontosabb tudás az, hol kell a készüléket kikapcsolni. Nem azért kell minden iskolában médiával foglalkozni, hogy a média még nagyobb területet töltsön be a fiatalok életében, hanem azért, hogy szuverén módon tudjanak bánni az új kommunikációs csatornákkal és eszközökkel. Ugyanerről van szó az informatika esetében is. Mert az a gyerek, aki magától értetődő módon tanulja meg az iskolában azt kezelni, valószínűleg arra is hamarabb jön rá, hogy melyek azok az ismeretek, azok az élmények, amelyeket az informatika nem segíti, tehát amelyeket más úton kell megszereznie.

Varga Attila: Én is azt gondolom, hogy nincsen külön informatikai műveltség, kivéve természetesen a szakmai szempontú megközelítést. Az informatikai eszközök újabb médiumot adnak az eddigi műveltségeknek is, és éppen úgy, ahogy a könyvek között is van magas szintű irodalom és ponyva, ugyanúgy a regösénekesek között is biztosan voltak jó színvonalúak és olyanok, akiknek művei nem maradtak fönn. Az informatikát arra is lehet használni, hogy Shakespeare-t nézzünk DVD-n, és lehet agresszív harci játékokkal heteket eltölteni. Ha mégis van informatikai műveltség, akkor az az a tudás, hogy ezeket az eszközöket hogyan használjuk megfelelően és az oktatásunk által egyébként értéknek tartott célok érdekében.

Reményi Zoltán: Az általános iskola első osztályaiban a kisdiák számára az a legfontosabb, hogy megtanuljon írni-olvasni. Aztán elvárjuk tőle, hogy képes legyen olvasni, a betűket felismerni, szavakat leírni, sőt elvárjuk tőle, hogy mindezt helyesen írja, ezért évekig tanítjuk a helyesírást. Hasonló módon az informatikai eszközök használata során meg kell tanítani neki ugyanúgy az újfajta írni-olvasni tudást. Ahhoz azonban, hogy a diák megfelelően, szakszerűen tudja használni az informatikai eszközöket, el kell érnie egy bizonyos absztrakciós szintet. Az egér kezelését ötévesen vagy akár hároméves korában megtanulja, azzal nincsen gond. De számos olyan ismeret létezik, például a célirányos információkeresés, amelyhez megfelelő absztrakciós szint szükséges, így csakis magasabb évfolyamokra tehető.

Lányi András: Talán már a tanárképzésben fel kellene hívni a kollégák, leendő kollégák figyelmét arra, hogy az IKT-használat nagyon komoly, általános didaktikai kérdéseket vet fel. Aggályaimat az írásvetítő példájával szemléltetném. Amióta a felsőoktatásban egyes előadók írásvetítővel vetítik ki mondanivalójuk lényegét, azóta a hallgatók elfelejtettek vázlatot írni, jegyzetelni. Pedig már az általános iskola felső tagozatán vázlatolnak, megismerik ezeket a kivonatolási technikákat. Létkérdés, hogy a diák, aki kreatív és interaktív módon közelíti meg a tananyagot vagy az előadást, tudjon abból saját magának vázlatot készíteni. A másik fontos fogalom az interaktivitás. Interaktivitás alatt általában azt értjük, ha a megjelenő szövegben keresztül-kasul száguldozhatunk, ezért ennek a technikáját is meg kell tanulnunk. A műalkotások ellenben éppen a maguk érinthetetlen, koherens egész mivoltukban szólítanak meg bennünket, és az igazi interaktivitás az, hogy ezek a szövegek, versek vagy filozófiai gondolatok megváltoztatnak bennünket. A szöveget a maga felépítésében, sorrendjében, sajátos szóhasználatával sérthetetlennek tekintjük. Ugyanakkor meg kell tanulni élni azzal az új lehetőséggel, hogy a műalkotást, a valóban megismert szöveget később elemezhetjük. Például a művészeti oktatásban nagyszerű lehet egy képet vagy egy filmet informatikai eszközök segítségével elemezni, felbontani, hozzákapcsolni különböző külső információkat, de ennek az előfeltétele az, hogy előbb magának a szövegnek a sérthetetlenségét, a szöveg iránti tiszteletet kell megtanítani. Az ehhez szükséges informatikai tudás megszerzése éppen ezért jelentős, s e tudás közvetítésében a pedagógusoké a legfőbb szerep.

A rohamosan bővülő, hatalmas tudásanyag nélkülözhetetlen részeinek átadására az iskolai oktatás egyedül egyre kevésbé képes. Az információszerzés korszerű módjainak elsajátítása, a tanulás tanítása, az új iránti nyitottság folyamatos fenntartása módszertani kihívást jelent. A pedagógusok feladatköre kiszélesedik: arra kell törekedniük, hogy diákjaikat felkészítsék az élethosszig tartó tanulásra. Jó lenne, ha ebben a folyamatban mielőbb mindennapi partnerükké válna az iskolában az IKT is!

A beszélgetést vezette és szerkesztette: Kőrösné Mikis Márta