Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 2005 április > Bevezetés a mentorpedagógiába I.

Ligeti György

Bevezetés a mentorpedagógiába I.

A tanulmány olyan pedagógiai módszertan bemutatására tesz kísérletet, amely hozzásegíti az iskolát a hátrányos helyzetű diákok integrációjához, valamint a tolerancia fejlesztéséhez. A szerző célja bevezetni az olvasót a mentorpedagógiába, s arra sarkallni, hogy miután kipróbálta a módszert, tegye meg észrevételeit, ossza meg tapasztalatait. Az első részben a mentorpedagógia alkalmazását a felsőoktatásban mutatja be, a második részben, melyet májusban közlünk, az alap- és középfokú oktatásban való adaptációját ismerteti.

Bevezetés

Miért a felsőoktatással kezdjük a mentorpedagógia módszerének ismertetését? A mentorpedagógia a Kurt Lewin Alapítvány műhelyében fejlődött ki az elmúlt tíz év során. A módszer eredetileg hátrányos helyzetű fiatalok sikeres főiskolai-egyetemi integrációját volt hivatott segíteni. Történetileg tehát előbb volt meg a felsőoktatásban alkalmazható mentorpedagógia, s csak a későbbiekben alkalmazták az alap- és középfokú oktatásban tanuló diákok körében. A módszer mélyebb megértéséhez és kritikai elfogadásához szükséges tehát ismernünk a kialakulás történetét. Az általános iskolában nagyobb hatékonysággal alkalmazható például a mentorpedagógia, ha megismerjük a fiatal felnőttek körében való alkalmazását.

A felsőoktatásban tanulók körében alkalmazott módszer elsőként való bemutatását az is indokolttá teszi, hogy Magyarországon szinte egyáltalán nem létezik egyetemisták és főiskolások nevelését célzó módszertan. A szakmai oktatás, a felsőoktatási képzés és az oktatás módszertana mellett mintha megfeledkeznénk arról, hogy a főiskolás és egyetemista hallgatók nevelése hozzájárul a társadalmi tőke gyarapodásához, hogy a körükben folytatott nevelőmunka eredményeként csökkenhet a diplomás munkanélküliek aránya, s megnövekedhet a hallgatók esélye a sikeres munkaerő-piaci integrációra.

Végül: meggyőződésünk, hogy általános és középiskolában minden pedagógia és módszertan alkalmazása csak úgy történhet, ha a pedagógus maga előtt látja azt a felnőttet, akinek neveléséhez az adott módszert alkalmazza. A mostani hetedikesek (nem is olyan sokára) egyetemre felvételiző fiatalok lesznek, kedvezőtlen esetben olyan felnőttkorúak, akik esetében még csak remény sincsen az érettségi vagy akár valamilyen szakma megszerzésére.

Jelen tanulmányban felvázoljuk azokat a kihívásokat, amelyek a hátrányos helyzetű fiatalok felsőoktatásba való bekerülésekor és az ott eltöltött évek során felmerülnek. A mentorpedagógia leírása mellett pedig megfogalmazunk néhány ajánlást a későbbi mentorok képzéséhez, felkészítéséhez.

A mentori munka célja a célcsoport

A program a hátrányos helyzetű diákok integrációját hivatott segíteni. Ebbe a körbe azon fiatalok tartoznak, akik valamiféle szociális-gazdasági, családi-lakóhelyi, mentális-testi hátránnyal vagy valamely stigmatizált társadalmi csoport tagjaiként érkeznek meg a felsőoktatás világába.

Noha tartalmi-módszertani kérdés, mégis alapvető: a mentori program célja, hogy a programban részt vevő fiatalokat felkészítse a piaci viszonyok közepette való érvényesülésre. Ilyen módon a programnak piaci viszonyok között kell működnie.

Problématérkép

Noha a fejezet címe Problématérkép, inkább beszélhetünk kihívásokról, mint problémákról vagy gondokról. Nem mellőzve a szükséges kritikai szemléletet, helyesebb, ha az ezredforduló növekvő számú hátrányos helyzetű egyetemistájával kapcsolatosan felmerülő kérdéseket kihívásnak tekintjük, melyekre adekvát választ kell adnunk, semmint valamiféle keserű, gondoktól teli problémahalmaznak.

Milyen módon jelennek meg az egyetemek, főiskolák falai között a hátrányos helyzetű fiatalok, hogyan kerülnek be oda, mi történik ott velük, s mire számíthatnak a felsőoktatási tanulmányok sikeres befejezése után? Ennek bemutatására azért is szükség van, mert sok olyan kihívással találhatjuk szembe magunkat, melyek ugyan a felsőoktatási intézmények falain belül jelentkeznek, ám azokat valójában más intézmények vagy szocializációs közegek generálják. A mentorpedagógia egyben e kihívásokra adott válaszok összessége is.

Bekerülés az egyetemre

Napjaink felsőoktatása a hátrányos helyzetű fiatalok kérdéskörének aspektusából tekintve semmivel sem jellemezhető jobban, mint a »szakadék« kifejezéssel. Szakadék húzódik a középfokú oktatás és a felsőoktatás között, amennyiben a felvételi vizsgán követelt tudásanyag és a középiskolában tanult-tanított tartalmak esetenként köszönő viszonyban sincsenek egymással.1 Például a magyarországi szociális és más társadalomtudományos szakokon felvételi anyagként szerepel a középiskolai történelem, matematika és magyar nyelv. Azonban olyan ismeretekből és olvasmányokból is számot kell adnia a felvételizőnek, mely specializáltan a szociológia, a szociálpolitika, a közgazdaságtan vagy a szociálpszichológia témakörébe tartozik.2 Olyan szakirodalmakat is meg kell ismernie, meg kell értenie és feldolgoznia, melyek egyébként később az egyetem valamelyik évfolyamának curriculumában újra megjelennek.

A felvételizőnek számot kell adnia olyan készségekről is, mint például a szövegértés, a lényeg kiemelése, az önreprezentáció, az önéletrajzírás, az állásinterjún való sikeres és méltó részvétel – amennyiben a szóbeli felvételi vizsgát állásinterjúnak tekintjük. E képességek nyilvánvalóan nélkülözhetetlenek a későbbi értelmiségi életpálya gyakorlásához, azonban ilyen és ehhez hasonló ismereteket csak elvétve oktatnak a középiskolában (Fellegi–Ligeti 2003), a fiatalok jobbára „otthonról hozzák” azokat, ilyen módon az alsóbb társadalmi státusú családból (vagy családon kívülről érkező) felvételizők hátrányba kerülnek.

A hátrányos helyzetű diákok esetében a tapasztalatok és e tanulmány alapját képező interjúk szerint az egyetem elvégzése, a felsőfokú képesítés megszerzése a cél. Cél, nem pedig eszköz: ez jócskán befolyásolja már a felvételi vizsgára való készüléskor a fiatalok attitűdjeit. Nem hiszik el, hogy sikerülni fog a vizsga, nem tartják magukat az egyetemre valónak. A hátrányos helyzetűek szak- és intézményválasztását döntően a ponthatár, a túljelentkezés és az intézmény típusa (főiskola és nem egyetem) befolyásolja, nem pedig az, hogy mi érdekli őket, mik szeretnének lenni.

Minderről Bourdieu több mint harminc évvel ezelőtt így írt: „Olyan gyakorlatok válhatnak belsővé és általánossá, vagyis habitussá, amelyek az adott körülményekből fakadó követelményekkel összhangban vannak. (…) Az azonban szinte bizonyos, hogy a körülmények nem eléggé hasonlóak fent és lent ahhoz, hogy hasonló követelményeket támasszanak és hasonló habitusokat tegyenek racionálissá.” (Bourdieu 1978)

Hiányzik a felkészüléshez szükséges rendszeresség. A felkészülés kampányszerű, s a tapasztalatok szerint akkor kezdődik el, amikor már csak a tűzoltásra van idő, s energia az ebből eredő szorongásra marad. A kitartó munka nehéz, a hátrányos helyzetűek számára szervezett speciális felvételi előkészítő kurzusok egybehangzó tapasztalata (lásd később), hogy noha komoly áldozatokat hoznak a fiatalok, energiáik átcsoportosítása számukra nehéz, olyan dolgokra koncentrálnak, melyekről középrétegbeli társaik jól tudják, nem fontosak. Ugyanakkor kevésbé képesek az összefoglalásra, a szintetizálásra, nehezükre esik átlátni egyszerre több leckét, megkeresni az összefüggéseket. Mint írtuk, a felvételi vizsgák olyan ismereteket, képességeket követelnek meg, melyeket az általános és a középiskolában nem tanulnak a diákok. Ilyen például a rendszeres újságolvasás, az értő hírműsornézés.

Tapasztalat, hogy a hátrányos helyzetű felvételizők nem eléggé informáltak a lehetőségek terén. Sokan kívánnak közülük pedagógusnak (tanítónak, óvónőnek) tovább tanulni, mert

Az egyetemi lét

Nem tűnik betemetettnek a korábbiakban említett szakadék a sikeres főiskolai, egyetemi felvétel után, valamint a felsőoktatásban eltöltött évek során sem. A szegénysorból származó fiatalok ha korábban be is jutottak az egyetemekre, onnan nagy eséllyel morzsolódtak le néhány félév után. Melyek a legfőbb okai a kihullásnak? Ameddig a középrétegek számára természetes közeg az egyetem, természetesnek mondható az egyetemista-értelmiségi lét, addig a hátrányos helyzetű fiatal kudarcokkal, beilleszkedési nehézségekkel, nem megfelelő nyelvezettel, nemegyszer a középosztály (szándékolatlan) kulturális arroganciájával, az értelmiségi lét tőle elzárt, titkosított nyelvi kódjával és megfejthetetlen, bennfenteseknek szóló kódrendszerével találkozik szembe.

A kezdeti kudarcok oka többek között a nem megfelelő időbeosztás, a lelkesedésből eredő túlvállalás, továbbá a kreditrendszert biztosító szakok esetében a nem megfelelő órafelvételi metódus. Magyarul: nincs, aki elmagyarázza azt, hogy például a multivariáns adatanalízisre felkészítő kurzust elegendő lenne harmadévben felvenni a tanulmányok közé, kár rögtön az első vizsgaidőszakra bekódolni a biztos kudarcot.

Az anyagi-gazdasági feltételek hiánya csak az egyik, bár fontossági sorrendben nem a legutolsó magyarázó ok, mely a lemorzsolódás hátterében áll. Az egyetemistáknak a mentori program szempontjából releváns csoportja nem puszta időkitöltés vagy az önmegvalósítás útjainak megtalálása, hanem a létfenntartás okán vállal különmunkát. A munkavállalás, melynek segítségével javítják anyagi helyzetüket, egyszerre vonja és vonzza el a fiatalokat a felsőoktatási tanulmányoktól. A pénzkeresetet jelentő munkában eltöltött idő és az ott felhasznált energia sokszor ellehetetleníti a diákok tanulását.

„A bankkártyámat elvette apám, amikor először otthon voltam. Az ösztöndíjam eleve odamegy nekik, hatan vagyunk testvérek. Olyan munkát kell vállalnom, amit kézbe fizetnek, mert a bankkártyámról mindent levesznek. Végül is támogatnom kell őket, mert mindent megtettek azért, hogy tanuljak.” (Részlet egy első évfolyamos egyetemistával készült interjúból.)

Emellett a munka elvonja őket a tanulmányoktól, mivel – és ez kulcsfontosságú – a fiatal (ismeretei, képességei nem lévén) nem a tanult szakmájához, hanem jellegében a korábbi társadalmi kibocsátóközegéhez közel álló munkát keres és talál. E munkában feloldódik, sikerélményre tesz szert, kompetenciaélményt szerez, s mint pultos egy szórakozóhelyen, raktári pakoló, postai levélválogató vagy szórólapot osztó stb. kezd dolgozni, szellemiekben is eltávolodva a felsőoktatási intézményétől. E munkahelyeken lehetetlenné válik a későbbi szakmai munkához nélkülözhetetlen kapcsolati tőke (ismét Bourdieu) megalapozása.

A felsőfokú képzés a nappali és az esti tagozat esetében (nagy)városban zajlik, mely kizárja annak a lehetőségét, hogy a fiatalnak ne kelljen használnia tudni a várost mint közeget, a várost mint intézményrendszert. A mentorpedagógia célcsoportját adó hátrányos helyzetű fiatalok túlnyomórészt aprófaluból, kistelepülésekről, az ország hátrányos helyzetű régióiból származnak. Éppen települési hovatartozásuk az egyik olyan faktor, mely hátrányos helyzetük kialakulásáért felelőssé tehető! A pénztelen főiskolás számára nehezen megélhető a kollégiumi (ritkábban albérleti) bezártság. Az anyagi szükségben tanuló-élő egyetemistát frusztrálja, hogy a város karnyújtásnyira lévő kulturális, kapcsolatteremtési lehetőségeit kihasználni nem tudja, előbb-utóbb elidegenedik attól.

A felsőfokú tanulmányok évei alatt alkalmanként az alsóbb rétegekből származó fiatal szembekerül családjával, közvetlen környezetével. A mentori programot előkészítő interjúk tapasztalata szerint a felvételi vizsgára való felkészülés során a támogató családi klíma a bejutást követően egy csapásra megváltozik, s a fiatal esetenként kiközösítettnek érezheti magát.

„Hiába játszottam nagyzenekarban kilenc évig, hiába jártam a konzervatóriumba, amikor először hazamentem S.-re, akkor a testvérem azzal fogadott, hogy a szüleim eladták a csellómat. Eladták a hangszeremet. Azt mondták, hogy »te már nem is vagy roma, te gádzsó lettél, minek neked hangszer«.” (Részlet egy másodéves egyetemistával készült interjúból.)

Az egyetemista lét átmenet volta hatással van a párválasztásra is. Bár a párkapcsolatok látszólag nem tartoznak a mentori munka témái közé, jelentősen meghatározzák a fiatalok életét. Olyan kérdés ez, mely talán a legjobban foglalkoztatja őket, ezért sikeres felsőoktatási és munkaerő-piaci integráció nem létezik e kérdés figyelembevétele nélkül. Az átmeneti helyzet mintha egyben utazás lenne az egyik társadalmi rétegből a másik felé. Ez az, mely meghatározó a párválasztás tekintetében. Különösen igaz ez a lányok esetében: azok a fiúk, akik korábban megfeleltek, már nem elégítik ki érdeklődésüket, ugyanakkor a magasabb iskolai végzettségűeknek, magasabb társadalmi állásúaknak – ahogyan az interjúkban elmondják – ők nem kellenek.

Tapasztalat, hogy a hátrányos helyzetűek egymásra szorultsága (például a drágábbnak mondott egyetemi tankönyvek közös használata) növeli ugyan az egymás közötti szolidaritásukat, azonban elzárja (szegregálja) őket jobb anyagi helyzetű társaiktól. Ily módon minimalizálódik az interakció a középosztálybeli és a hátrányos helyzetű diákok között, s éppen e jelenség képez belőlük látható és észlelhető csoportot, noha korábban a hallgatók még mint egyének érintkeztek egymással, s percipiálhatták egymást. Megfigyelési tapasztalat, hogy a hátrányos helyzetűek sokszor csoportosan mozognak a képzőintézmény fizikai közegében. Ezt például roma vagy vidéki fiatalok saját csoport-összetartozásukként átélve identitásuk egyik romantikus elemeként fogalmazzák meg; szélsőségesebb formában (szintén megfigyelési tapasztalat) egyfajta protest hangvételű azonosságtudat kialakulása veszi kezdetét, néha erre való reflexió a többiek előítélete. Nemegyszer tapasztalható romák elkülönülése a többségi hallgatóktól, a vidékiek averziója a nagyvárosiakkal vagy a budapestiekkel, a világvárosnak tulajdonított „bűnös dekadenciával” szemben. A későbbiekben némelyek esetleg az értelmiségi vagy a demokrata léttel és életformával is szembehelyezkednek.

A hallgatók közül többen kényszerülnek az első vagy a második év során egyetemi tanulmányaik félbeszakítására, ez a legtöbb esetben a végső befejezést is jelenti. Mindez pedig olyan kudarcélmény, mely a további pályafutásra is hatással van, adott estben az értelmiségi lét elutasítását jelenti, valószínűleg a kognitív disszonancia redukciójaként. Gyakorta lehet tapasztalni, hogy a kihullás oka a lehetetlen anyagi helyzettel párosuló egyetemi kudarcsorozat. E kudarcok oka részben a tanulási-szakmai sikertelenség, részben pedig a szükséges kötődések kialakulásának hiánya: az egyetem tempója, számukra idegen nyelvezete, a nagyváros idegen világa.

A munkaerőpiac kapujában

A hátrányos helyzetű hallgatók jelentős hányada olyan családi, lakóhelyi és települési háttérrel érkezik a felsőoktatási intézménybe, melyből szinte mesebeli csodának tűnik számára a diploma megszerzése, annak csillogása miatt pedig nem látják reálisan előre az egyetem befejezése utáni időszakot. Az egyetemen tanult ismeretek egymástól elszigetelten élnek a hallgató fejében, azokat nem tudja globalizálni, azaz képtelen őket összekötni a klasszikusnak mondott (zenei, irodalmi, képzőművészeti, politikai és társadalmi) ismeretekkel.

Körükben szinte általánosnak mondható a különféle munkaerő-piaci ismeretek és készségek hiánya, melynek okai:

Nehezíti a munkaerő-piaci integrációt a kapcsolatok hiánya, illetve a kapcsolati háló homogén volta. A hátrányos helyzetű fiatal jobbára csak más hátrányos helyzetűeket ismer, így a gyenge kötődések miatt exponálisan leszűkül a számba jöhető munkahelyek és munkaformák száma.

A mentorpedagógia leírása

A mentorpedagógia a Kurt Lewin Alapítvány és az ELTE Szociológiai Intézete (ma Társadalomtudományi Kar) által közösen létrehozott SzocHáló mentori program 2000 és 2004 közötti, valamint a Kurt Lewin Alapítvány 1996 óta zajló felvételi előkészítőjének és mentori programjának tapasztalatai alapján készült. Noha e programok – a résztvevők véleménye szerint – hatékonyan reagáltak a felmerülő kihívásokra, továbbá kellően sok résztvevő körében, elegendően hosszú ideig tartottak, mégis konkrét munkáról, konkrét személyeknek szóltak. Így más helyzetekbe, más intézmények keretei közé való adaptációjuk során mindenképpen újragondolandók, s az itt leírtak csak megfelelő kritikával ültethetők át más intézmények és szervezetek gyakorlatába.

Mindenekelőtt arra kell választ adni, hogy milyen ismereteket és készségeket eredményez a mentori program.

Ismeretek

Lényeges, hogy a mentorpedagógia tevékenységközpontú, mely tevékenységek során mindig valamiféle szöveg létrehozásával, tananyag készítésével, illetve tananyagelemek létrehozásával foglalkoznak a résztvevők. A mentori program keretein belül létrehozott anyagok tananyagként való megfogalmazása azáltal erősíti a tartalom elsajátítását, hogy azokat eredetileg is oktatási-tanítási szándékkal hozzák létre.

A program során azáltal sajátítanak el a résztvevők különböző ismereteket, hogy a tananyagot maguk dolgozzák fel s készítik el. A tananyag tartalmilag a résztvevők szakirányú képzéséhez kapcsolódik (tehát szociális munkások esetében a segítőszakmához kapcsolódó tudományos vagy ismeretterjesztő anyagok), de minden esetben kell, hogy olyan elemeket tartalmazzon, melyek elősegítik a vállalkozási és gazdasági ismeretek elsajátítását.

A projekt időtartama során a hallgatók egymást is képzik. Függetlenül attól, hogy mely egyetemi-főiskolai szakok környezetében zajlik a mentori program, fontos, hogy abban informatikai, idegen nyelvi, vállalkozási és közgazdasági, társadalmi ismeretekhez is hozzájussanak a résztvevők. A feldolgozásra szánt információtömeg vagy tananyag lehet bármilyen irányú (például drámapedagógia, középkori történelem), akkor igazán hatékony a mentori program, ha a fentiek közül egy vagy több tartalom kapcsolódik hozzá.

Kompetenciák

A résztvevők a munka során kifejtett aktivitásuk eredményeként jutnak különböző (alább felsorolt) kompetenciákhoz, tehát nem tréningek vagy elméleti kurzusok résztvevőiként, hanem mintegy saját bőrükön megtapasztalva. Milyen kompetenciákról van szó?

Együttműködés

Napjaink munkaerő-piaci részvétele a kooperáción, munkacsoportokban való autonóm és együttműködő részvételen alapszik. A 21. század munkája elképzelhetetlen az együttműködés nélkül.

Autonómia

Partneri viszonyban együttműködni, az adott munkakörhöz tartozó döntéseket csak megfelelő autonómiával és magabiztossággal rendelkező ember tud. Ezért fontos az autonóm döntéshozás képességének kialakítása.

Határidők és megállapodások betartása

Napjaink munkakultúrájának sarokköve. A ma egyetemistája e tekintetben rendkívül rossz szocializációs közegben nevelkedik: mind a falakon kívül, mind pedig a képzőintézményben kimagaslóan rossz a határidők (és más megállapodások) betartásának fegyelme. Ennek elsajátítása nélkül pedig esélytelenné válik a fiatal az Európai Unióban való munkavállalásra.

Munkaidő-szervezés, időbeosztás

Napjaink munkavállalója (a távmunka és a kisvállalkozások növekvő aránya nyomán is) mind többször kerül szembe ideje megfelelő beosztásának problémájával, a szabadidő és a munkaidő közötti markáns határvonal (önálló) meghúzásával, valamint a határidők betartásához nélkülözhetetlen időtervezés nehézségeivel.

Tolerancia

A globalizálódott gazdaság, az Európai Unióhoz való csatlakozás, továbbá Magyarország geopolitikai helyzete és történelme megköveteli azt, hogy a felsőoktatásban tanuló fiatal, valamint a kezdő diplomás munkavállaló toleráns és nyitott legyen a legkülönbözőbb társadalmi, vallási, nemzetiségi és etnikai csoportok tagjaival való együttműködésre. E nyitottság egyben szélesíti tájékozottságát, megváltoztatja szemléletmódját.

És végül: a résztvevők kapcsolatrendszerhez jutnak. A kapcsolatrendszer kéttípusú: az egyik a külső kapcsolatok sora, amely önkormányzatok, könyvtárak, adattárak, cégek, civil szervezetek, oktatási és más közintézmények, sajtótermékek munkatársaira terjed ki. A másik típusú kapcsolatrendszer pedig a belső kapcsolatok rendszere, mely azt jelenti, hogy például szociálismunkás-, informatikus-, közgazdász-, nyelvtanárhallgatók ismerik meg egymást, ezzel későbbi munkakapcsolatok, közös vállalkozások alapjai tehetők le.

Programelemek

Röviden ismertetjük azokat a tevékenységeket, melyek a mentori program részeként különböző tananyagok létrehozását, lényegében a hátrányos helyzetű hallgatók segítését szolgálják.

Felvételi előkészítő

A 2004–2005-ös tanév során ugyan megjelenik a felsőoktatási felvételi rendszerben az emelt szintű érettségi, azonban a hagyományosnak mondott felvételi vizsga, pontosabban az arra való felkészülés-felkészítés tapasztalatai szerves és elválaszthatatlan részét képezik a mentorpedagógiának.

A hátrányos helyzetű hallgatókkal kapcsolatos mentori munka nem az egyetem megkezdése után indul, hanem már annak előtte. A fiatalok megfelelő felkészítése, magabiztos tudással és önbizalommal való felvértezése elengedhetetlen a sikeres mentori munka szempontjából.

A Kurt Lewin Alapítvány nyolc éven át működtetett ingyenes felvételi előkészítő tanfolyamot olyan hátrányos helyzetű fiatalok számára, akik egyetemen vagy főiskolán kívánnak továbbtanulni. A diákok szociológia, szociálpolitika, szociális munkás szakokra, közgazdasági és pénzügyi, valamint tanítói, óvodapedagógiai szakokra tehettek (túlnyomó többségében sikeres) felvételi vizsgát.

A korábbi tapasztalatokon nyugvó mentorprogram keretében szervezett felvételi előkészítőre való bekerülés nem automatikus, a jelentkezők szóbeli és írásbeli felvételi vizsgát tesznek, otthon megoldott írásbeli feladatot küldenek be a jelentkezéskor. Ennek azért van jelentősége, mert ilyen módon értékesebbé válik a tagság, az érintett fiataloknak már azért is meg kell küzdeniük, hogy részesei lehessenek a mentori programnak.

A képzés mindig kiscsoportos és személyre szabott, ez garancia lehet arra, hogy a diákok nemcsak sikeres felvételi vizsgát tesznek, hanem a megfelelő lélektani állapotba kerülve kezdik meg egyetemi tanulmányaikat, s mentálisan felkészülten vágnak neki későbbi értelmiségi életüknek.

A tananyag az érintett szakok felvételi vizsgájának kötelező irodalma. A felkészülés a diákok aktív részvételével zajlik, akik hétről hétre otthon is tanulnak, az órák elsősorban a megértést, illetve az ellenőrzést szolgálják: rendszeres az írásbeli számonkérés – némely tantárgyból minden alkalommal.

A cél nemcsak a tudásanyag átadása, hanem a gondolkodásra és megértésre való ösztönzés, a kifejezőkészség, a vitakultúra fejlesztése is. A kurzus utolsó óráin a diákoknak módjukban áll próbafelvételi dolgozatot írniuk, melyet az oktatók nemcsak kijavítanak, de az esetleges hiányosságokra fel is hívják a diákok figyelmét. A próba szóbeli vizsga során pedig, igazi felvételi vizsgához hasonló lélektani szituációt teremtve, lehetővé kell tenni a szóbeli vizsgára való felkészülést. A diákokat igény szerint az előkészítő tanárai személyesen is elkísérhetik a szóbeli felvételi vizsgára.

A mentorpedagógia keretében zajló felvételi előkészítő során hangsúlyt kell fektetni az egyetemi-főiskolai jelentkezéssel kapcsolatos adminisztráció segítésében. Általánosságban elmondható, hogy a jelentkezés és a felvételizés minden mozzanatát részletesen és sokat ismételve kell ismertetni a diákokkal. Fontos, hogy amennyiben tudják, mi fog történni velük az írásbeli és a szóbeli vizsgákon, tisztában vannak azzal, hogy mihez van joguk, nagyobb esély nyílik a sikerre.

Kreatív írás

A korábbiakban írtuk, hogy az egyetemen tanult ismeretek egymástól elszigetelten élnek a hallgató fejében, sok esetben nem tudja globalizálni azokat, azaz képtelen őket összekötni a klasszikusnak mondott (zenei, irodalmi, képzőművészeti, politikai és társadalmi) ismeretekkel. A mentorpedagógia lényeges eleme az úgynevezett kreatív írás, mely olyan neves szakemberek vezetésével történik, akik személye önmagában is garancia és vonzó a fiatalok számára. A kreatív írás kurzusok szigorúan az egyetem falain kívül zajlanak (ideális erre a kávéház vagy más szimbolikus városi helyszín). A kurzusok zenéről, építészetről, a filozófia legfontosabb kérdéseiről szólnak, szigorúan nem iskolai nyelvezettel és nem a számonkérés, a mérhetőség céljából.

A kurzus utolsó szakaszában a hallgatóknak olyan összefoglaló esszét kell készíteniük, mely egyszerre kapcsolódik a kurzus témájához és tanult szakmájukhoz, így teremtve kapcsolatot a konkrét szaktudás és a szélesebb filozófiai keretek között. A hallgatók egymás esszéjét értékelik és elemzik, segítve ezzel egymást (és önmagukat) az esszéírás, a megértés és a kritikai gondolkodás fejlesztésének terén.

Kutatóműhely

A mentorpedagógia lehetővé teszi a hallgatóknak, hogy empirikus kutatásokban vegyenek részt. Az egyetemek képtelenek jelenlegi anyagi kereteikből finanszírozni az összes hallgató kutatásokban való aktív részvételét. Ugyanakkor elképzelhetetlen az, hogy főleg társadalomtudományi szakot elvégző hallgatók ne készítsenek interjúkat, ne vegyenek részt kérdőíves vizsgálatokban, ne dolgozzanak mint résztvevők megfigyeléses kutatásokban.

A hallgatók azon túl, hogy sokat tanulnak egy vizsgálat során, nagyon élvezik a személyes részvételt, s az egyes évfolyamok diákjai között kiváló ismerkedési lehetőség nyílik a többnapos vidéki adatfelvétel vagy a kutatószemináriumokon való együttdolgozás során. Lényeges, hogy mód nyílik különböző diszciplínák (bölcsész, jogász, műszaki) hallgatói között a kapcsolatteremtésre, s egymás módszereinek megismerésére a kutatóműhelyek keretében. Emellett a mentori program résztvevői komoly mennyiségű és életre szóló társadalmi ismeretet gyűjtenek magukba.

A mentori program keretében nyári kutatóműhelyek szervezhetők, melyek bár táborjelleggel eltöltött nyári heteket jelentenek, nem nyaralásról, hanem kutatással eltöltött időről van szó. Az ilyen kutatóhetek növelik az évfolyamokon belüli és közötti szolidaritást is.

Klub

A mentorprogram keretei között úgynevezett mentori klub szervezhető, mely különféle, a résztvevőket érdeklő (és a közbeszédben megjelenő) témák feldolgozásának szakmai és interaktív jellegű terepe. A kötetlen hangvételű klubestéken egy vagy két – a téma szempontjából releváns – meghívott vendég tart rövidebb-hosszabb előadást, melyet követően beszélgetésre, vitára, érvelésre nyílik lehetőség.

A beszélgetéseket a program résztvevői közül (a megfelelő mélységű felkészítés után) mindig más moderálja, belekóstolva ezzel a moderátori munkába. A klubeseményeket hangban, képben, mozgóképben rögzítik.

Nem utolsósorban a meghívott előadók is tájékozódhatnak a mentori programról, hírét vihetik, mely indirekt módon a program fenntarthatóságát is segítheti.

Weboldal

Mindezek – a tananyag, a felvételi előkészítő, a klub, a kutatóműhely – folyamatosan felkerülnek egy, a mentori program résztvevői által működtetett honlapra. Voltaképpen e honlap a középpontja és az alapja a mentori munkának. A honlap munkatársai maguk a mentori programban részt vevő fiatalok, a megfelelő felelősségi körökkel, feladatokkal, kompetenciákkal.

Segédlet a leendő mentorok felkészüléséhez

A következőkben arról ejtünk szót, miként készül fel a mentor arra, hogy a hátrányos helyzetű egyetemistát közelebb vigye a középosztálybeli, értelmiségi léthez.

Ösztöndíj helyett vállalkozói díj

A hátrányos helyzetű hallgatók gyakorta ösztöndíjban részesülnek. Az ösztöndíj sok esetben nem éri el a kívánt hatást. A kimagasló színvonalú tanulmányi munka honoráriuma helyett általában valamiféle szociális járadék, amelyet néha olyan körülmények között adnak át, ami újrateremti a fölé-alárendelt viszonyokat, kényelmetlen, egyenlőtlen helyzetek sorát produkálja.

Az ösztöndíjak esetenként nem azért járnak az egyetemistának, mert kimagasló teljesítményt nyújt, hanem mert például roma származású vagy fogyatékkal élő. Bár célul szokták kitűzni egyes ösztöndíjat nyújtó programok a cigány identitás megerősítését, tapasztalataink szerint több hallgató esetében ez feloldhatatlan belső feszültséget szül: a hallgató szeretne megfelelni a sokszor pontosan ki sem fejtett, inkább éreztetett elvárásoknak, ugyanakkor szeretne saját roma voltával kapcsolatban is tisztába kerülni. Tapasztalat, hogy sok – különösen első évfolyamos – hallgató rendkívül rossz anyagi helyzetben van, szegénynek mondható. Ezeken a fiatalokon nem tud a család segíteni, sok esetben éppen ők kénytelenek ösztöndíjuk, pótlékaik jelentős részét hazautalni. Nemegyszer az egyik gyermek továbbtanulása e családokban az anyagiakat messzemenően érintő helyzetet teremt, valamint az intergenerációs mobilitás okozta személyközi feszültségeket szül.

A mentorpedagógia mindenekelőtt a felek közötti szerződéses, partneri viszonyon alapszik. A felek előre megállapodnak azokban a keretekben, melyek között tevékenységük zajlik, ilyen módon a különböző helyzetekben való cselekvés, a konfliktusok megoldása nem a hatalmi pozíciókon vagy a tekintélyen, nem is a pillanatnyi hangulaton, hanem a közösen megalkotott szabályokon múlik. Ez egyben a mentorált fiatalok (és mentoraik) demokratikus szocializációja is.

A programban részt vevő diákokkal minden esetben szerződést kell kötni, partneri és nem alá-fölérendeltségi keretek között zajlik a képzés. Lényeges, hogy tisztázottak legyenek a keretek. A szerződéskötés mozzanata segít az autonómiára nevelés, valamint a döntéshozatali kompetenciára fejlesztése során.

Végül: fontos, hogy a mentorok maguk is tudatában legyenek annak, hogy legalább annyit tanulnak mentori munkájuk során, mint a gondjaikra bízott hátrányos helyzetű fiatalok. S nem mellékes az sem, hogy a későbbi mentorok éppen a korábbi mentoráltak soraiból kerülnek ki.

Demokratikus szerveződés

A mentori program nem hierarchiamentes. Ez azt jelenti, hogy nem áll fenn ellentét a demokratikus csoportszerveződés és a hierarchikus viszonyok között.

A mentori program résztvevői munkájukért anyagi ellenszolgáltatásban részesülnek. Az anyagi ellenszolgáltatás az előre megkötött szerződés alapján jár. A mentor, az adott program vagy alprogram vezetője mintegy igazolja a teljesítést. A program résztvevője nem ösztöndíjat, hanem munkabért vagy vállalkozói díjat kap. Ez nemcsak számviteli, hanem szocializációs kérdés. A mentori programban részt vevő fiatal ugyanis munkát végez, annak eredménye, haszna van. Ez nagyon fontos a munkaerő-piaci integráció szempontjából.

A mentori program önszerveződő. Annak működése jogilag nem függ és nem is függhet össze a formális felsőoktatási munkával. Az önszerveződő módon létrejövő közösségeknek maguknak kell kiválasztaniuk a vezetőket, a programvezetőket, a felelősöket. A kiválasztás a jelentkezők/jelöltek bemutatkozása és részletesen kidolgozott programtervük bemutatása mellett történik titkos szavazással. A vezetők leválthatók, beszámolnak tevékenységükről, a mentori munkát ők szervezik meg.

Rekrutáció, kiválasztás

Hogyan kerülnek bele a résztvevők a mentori programba? Kik lesznek a mentorok? Kik lesznek a mentoráltak? Lényeges, hogy a mentori program résztvevői között egyaránt megtalálhatónak kell lenniük hátrányos helyzetű és középosztálybeli fiataloknak, romáknak és nem romáknak, mozgáskorlátozottaknak és épeknek, fiúknak és lányoknak. Kerülendő a stigmatizáció, jelentős szocializációs ereje, üzenete van annak, ha nem polarizálódnak a különböző társadalmi csoportok mentén a mentoráltak.

A részvétel önkéntes, s ténye nem lehet stigmatizáló. Ez tehát azt jelenti, hogy nem szabad valakit csak azért belekényszeríteni a mentori programban való részvételbe, mert roma, netán „romának néz ki”. Nem szabad, hogy bármiféle hátrány érje azt a fiatalt, aki visszautasítja a programban való részvételt, s a programot a gyakorlatban feltétlenül úgy kell megvalósítani, hogy annak résztvevői ne legyenek a „mentorált = másodrendű” vagy a „mentorált = kivételezett” címkével ellátva.

Éppen ezért a felsőoktatási intézményben oktató és a hallgatók előrehaladását értékelő tanároknak kívül kell maradniuk e programból. Nem képzelhető el az, hogy egyik vagy másik tanár behatóan megismerve a hallgatók anyagi, szociális, életkörülményeit, azok munkáját értékelje, a formális képzésben tanítsa.

A későbbi mentorok – mint említettük – a korábbi mentoráltak soraiból kerülnek ki. Ezért a mentori program nemcsak szakmai, munkaerő-piaci felkészítés, hanem a mentori program továbbműködtetésére való szocializáció is. A program sok éven áthúzódó tevékenységláncolatként képzelendő el. Ez ad rangot, súlyt, bizonyos értelemben tekintélyt és vonzerőt a külvilág (és természetesen a majdani új résztvevők) számára is.

A résztvevők vegyes csoportban dolgoznak, ez azt jelenti, hogy a munkavégzés során testközelben találkoznak egymással roma és nem roma, hátrányos helyzetű és középosztálybeli, mozgáskorlátozott és ép, fővárosi és falusi, magyar és külföldi fiatalok. Kutatások sora (Hann 1979; Sherif 1980) bizonyítja, hogy a közös munka, a problémák partneri viszonyban való, kölcsönösségen alapuló megoldása nagyban hozzájárul a másik elfogadásához, a tolerancia növekedéséhez. A különböző társadalmi csoportokhoz tartozó diákok közötti szolidaritást lehet növelni azzal, hogy kölcsönös függőségi helyzetbe hozza őket a mentori program.

Kommunikáció, határidő, kompetenciák

A munkaerő-piaci integráció szempontjából legfontosabb képességek kialakításakor döntő jelentőségű a munka tárgyát képező weboldal közös megtervezése, építése, működtetése. Szükséges a résztvevők közötti felelősségkörök és kompetenciák megfelelő elosztása, valamint a megfelelő kommunikáció. A résztvevőknek látniuk kell, hogy saját területükért felelnek, azonban munkájuk elvégzése nem ér véget saját területük kitöltésével, hiszen mindannyian résztevékenységet végeznek: szükségük van az egymás közötti érdemi és hatékony kommunikációra is.

A mentorpedagógia a résztvevők közötti rendszeres és aktív kommunikációra épül, mely informális és formális keretek között zajlik. A formális kommunikáció egyik módja a rendszeres stábmegbeszélés, mely kellemes körülmények között, alkotásra és együttműködésre inspiráló hangvételben zajlik (tea, kávé, sütemény), azonban rendszerességével, kötelező jellegével, csoportformájával a munka hatékonyságát növeli, a program komoly voltát, munkajellegét hangsúlyozza.

Lényeges a határidők betartása és betartatása. Ez olyan neuralgikus pontja a magyar és kelet-közép-európai munkakultúrának (valamint a felsőoktatásnak), hogy ha másról nem is szólna a mentorpedagógia, mint a határidő-tervezés és -tartás megtanításáról, akkor is kerek egészről beszélhetnénk.

Értékelés, visszajelzés

A mentorok meghatározott időközönként értékelik a munkát, rendszeres és érdemi visszajelzést adnak a mentorált fiataloknak. Szocializációs szempontból lényeges annak hangsúlyozása, hogy ez – a szervezeti hierarchiát megtartva – az emberi méltóság tiszteletben tartásával történik.

A program- és alprogramvezetők feladata a munkák értékelése, díjazása, valamint az esetlegesen előforduló nem kívánt magatartásmódok kiküszöbölése – lehetőleg azok megelőzésével. Lényeges azonban, hogy minden értékelés alapja a szerződés, a résztvevők között létrejövő szóbeli vagy írásbeli megállapodás. Ennek alapján tehát a határidők be nem tartását nem azért szankcionálja esetenként egyik vagy másik programvezető, mert számára antipatikus valaki, hanem azért, mert a szerződésben korábban egészen konkrétan rögzítve lett az adott határidő, s annak be nem tartása a közös munkatevékenységnek árt.

E logikát követve: a mentori programban való részvétel nem feltétlenül életre szóló. Abból – végső esetben – kizárható valaki, de szigorúan csak a demokratikusan meghozott szabályok szerint. Hozzá kell tenni, hogy a közösen meghozott szabályoknak meg kell felelniük a magyar és az uniós jogszabályoknak.

Mentális fejlesztés

Feladat a reális önkép kialakítása: ez befolyásolja a jelentkezést és a továbbtanulás helyéül szolgáló felsőoktatási intézmény kiválasztását, az ottani sikeres részvételt. A diákoknak érezniük és tudniuk kell azt, hogy képesek bejutni az egyetemre, a túljelentkezés mértéke, illetve az egyes szakokhoz kapcsolódó ponthatár nem lehet meghatározó abban a tekintetben, hogy melyik felsőoktatási intézményben kívánnak tanulni. Tudniuk kell azt, hogy képesek elvégezni a választott főiskolát-egyetemet, s sikerrel kezdenek hozzá (már az egyetemi évek során) a munkahelykeresésnek.

Fenntarthatóság

Hogyan válik a program modellértékűvé és fenntarthatóvá? A résztvevők – munkájukból következően – maguk végzik a marketingmunkát (ez része a programnak). A projekt ismertsége formális és informális csatornákon keresztül hatványozottan nő a hónapok elteltével. Az internetes megjelenés további – a posztmodern korra jellemző – ismertséget hoz a kezdeményezésnek.

A program értékelése szükséges: olyan – a projekt szempontjából független – szakemberek végzik a program értékelését és hatékonyságának mérését, akik rendszeres időközönként megmérik különböző dimenziókban megfogalmazott konkrét indikátorok mentén a program hatékonyságát, s javaslatokat tesznek az esetleges változtatásokra.

A projekt léte a résztvevők gazdasági és szakmai érdeke. Ezért maguk a résztvevők azok, akik a fenntartásért elkövetnek mindent. A program egy gazdasági vállalkozás. Fenntarthatósága a benne dolgozók érdeke, illetve tevékenységének eredménye. Mint civil kezdeményezés és mint állampolgári ismereteket oktató program annak célcsoportja nem feltétlenül egyezik meg azokkal, akik finanszírozzák a programot. Ez megnöveli a bizonytalanságot, ám a programon belüli demokratikus hierarchia (választott vezetők, kontrollált döntések, aktív és nyílt szervezeten belüli kommunikáció) méltó alapja lehet a fenntarthatóságnak.

Nehézségek, veszélyek

A megfelelő motiváltság hiánya • Az érintett életkori csoport jellegéből és státusából (egyetemista lét) következően igen rapszodikus lehet a részvétel, nagy fluktuáció jellemezheti a munkacsoportot. A kezdeti lelkesedést gyorsan követheti a résztvevők lemorzsolódása, elszivárgása, valamint a program leértékelődése. Ennek megelőzésére lehet garancia a megfelelő többlépcsős kiválasztási és beavatási rendszer.

A megfelelő koordináció hiánya • A résztvevők maguk választanak vezetőt, akinek a felelősségi köre (jogok és kötelességek), beszámolása, kompetenciái és szabadságfokai pontosan szabályozottak. A csoport az idők során önkormányzóvá válik, a vezetőket a fentiekben részletezett módon választják ki, ez pedig olyan lélektani helyzetet eredményez, mely a megfelelő koordinációra kötelez.

A továbbélés, a fenntarthatóság problémája • Civil kezdeményezés révén úgy tűnhet, hogy a közvetlen anyagi források elapadásával, a pályázati ciklus(ok) lezárásával megszűnik a program. A módszer lényege az, hogy a résztvevők maguk akarják fenntartani a munkacsoportot.

Ajánlott és felhasznált irodalom

1993. évi LXXIX. törvény a közoktatásról.

Bourdieu, Pierre: A társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődése. Gondolat Kiadó, Budapest, 1978.

Fellegi Borbála – Ligeti György: Hátrányos helyzetűek a közoktatásban. Az Oktatási Jogok Biztosának Hivatala számára készült országos vizsgálat. Oktatási Minisztérium, Budapest, 2003. (Teljes terjedelmében elérhető a http://www.oktbiztos.hu oldalon.)

Hann Endre: A cigányság meghatározása és jellemzői. In Hann–Tomka–Pártos: A közvélemény a cigányokról. Tömegkommunikációs Kutatóközpont, Budapest, 1979. 7–24.

Ligeti György: Verebek és pacsirták. Magyar Hírlap, 2004. január 8.

Lin, Nan: Social Resources and Social Mobility. In Breiger, R. L. [ed.]: Social Mobility and Social Structure. Harvard University Press, Cambridge, 1990.

R. Andróczi Orsolya: Academic Writing: Csak a szöveg. Magyar Narancs, 2004. november 11. 4–5.

Sherif, Muzafer – Sherif, Carolyn W.: Csoporton belüli és csoportközi viszonyok: kísérleti kutatás. In Csepeli György (szerk.): Előítéletek és csoportközi viszonyok. Gondolat Kiadó, Budapest, 1980. 347–391.