„Jól tudjuk, hogy a művek „önmagukért” beszélnek, hogy az elemzés eleve vagy végső soron hiú vállalkozás” – írja könyvének az előszavában a szerző, majd az irodalom szerepének, az írásművek hatásának vizsgálataként klasszikusok sorát idézi a gondolat igazolására. És mint azok, akikre hivatkozik, önmaga is elemzések sokaságát vonultatja fel.
A Nemzeti Tankönyvkiadó kiadványaként megjelent tanulmánykötet felsőoktatási tankönyv. Műfajelmélettel foglalkozó bevezető fejezete a műnemek, műfajok világába kalauzol. Szép stílusban írt szubjektív tanulmány a művészetek születéséről, egymáshoz kapcsolódásáról. A szerző némiképp eltér az általánosan elfogadott műfajelméleti felosztástól, amennyiben az epikai műfajként nyilvántartott balladát a lírához sorolja, zárójelben megjelölve, hogy „átmeneti”. Vélhetően arra utal, hogy a ballada nem más, mint „tragédia dalban elbeszélve”. A műalkotások elemzését nagyon nehéz objektív módon megítélni. Az állatmese, tanítómese fejezetben a szerző Rousseau-t idézi, és a felvilágosodás nagy szentimentális írójával vallja, hogy a gyermek félelmei és dilemmái a felnőttek azonos érzelmeit tükrözik. Ez a meggyőződés több értelmezésben is visszatér.
A könyv első része világirodalmi alkotások elemzéseit tartalmazza. 27 műről olvashatunk hosszabb-rövidebb értelmezéseket a Don Quijotétól a Harry Potterig. Érdekes, gyakran szenvedélyes elemzések ezek, melyek a tankönyv olvasóját vitára késztethetik. A sokat tapasztalt, az életben megkeseredett felnőtt olvassa Cooper indiánkönyveit, Milne Micimackóját, E. Kästner több művét. Ám egy másik felnőtt, egy gyerek nem gondolja, hogy a Micimackó figuráit „negatív domináns jegyek” különböztetik meg egymástól, és nem képzeli azt sem, hogy „Mindannyiuk (ti. a szereplők) közös vonása a mérhetetlen butaság, viszont épp az ész dolgában a legnagyképűbbek…”. Nem, azt érezzük, hogy a Csekélyértelmű Medvebocsnak arany szíve van, hogy Malacka kedves és szeretetre méltó, hogy Nyuszi másokért mozgósítja rokonait és üzletfeleit. Hogy a Micimackó nélkül nem lehet jóságos és erős felnőtté válni. Az lenne szerencsés, ha ezt a felsőoktatási intézményből kikerülő hallgatók is így gondolnák.
Az igazi irodalom mindig vitára késztet – és ez így jól is van. Erről ír Babits irodalomtörténetében, ezt vallja Weöres Sándor is.
A szerző nem kedveli E. Kästnert, ezt három művének elemzésével is bizonyítja. Kár, mert a tizenévesek jót nevetnek, izgulnak Emil és a detektívek kalandjain, A két Lotti viszontagságain és a Május 35. című regényen is. Mark Twain regényei és a Timur és csapata mindannyiunk kedvence.
A világirodalom utolsó képviselője a nagy világsiker: Rowling Harry Potter című regényfolyama. Bognár Tas ezt írja róla: „Nagyon szomorúak volnánk, ha az ilyen könyvek valóságos szellemi-lelki izgalmakat tudnának kelteni a gyermekekben.” Egyetértünk. Csak én úgy gondolom, az a gyerek, aki ezt a könyvet szívesen olvassa, megismerte már a betűt, kiegészül számára a készen kapott képi világ a képzeletet megmozgató könyv világával. Ha a könyvkiadás is úgy akarja, olvasni fog Tom Sawyerről, a Csudálatos Maryről. Hiszen minden elolvasott könyv gazdagítja a személyiséget, minden jó műalkotás emlékezetessé teszi hőseit, a jó stílus, az izgalmas mese beépül személyiségünkbe. A többi betű elvész a felejtés ködében.
A magyar irodalmat 24 regény képviseli Jókai A nagyenyedi két fűzfa című regényétől Lázár Ervin Berzsián és Didekijéig. Az Egri csillagok, A Pál utcai fiúk, a Kincskereső kisködmön, a Légy jó mindhalálig ma is kötelező olvasmány; Tatay Sándor és Szabó Magda könyvei nem kötelezőként képviselik a színvonalas irodalmat.
Ennek az egységnek a legszebb, legszívhezszólóbb elemzése Lázár Ervin Bikfi-bukfenc-bukferenc című könyvéről készült. Ez a tanulmány némi elégtételt szolgáltat a világirodalom-részben elemzett Micimackónak is.
A könyvet gazdag ajánlóbibliográfia és szakirodalom-jegyzék egészíti ki.