Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 2005 február > „A közoktatási rendszerben nem lehet jelentős változásokat elérni a tudomány hozzájárulása nélkül”

„A közoktatási rendszerben nem lehet jelentős változásokat elérni a tudomány hozzájárulása nélkül”

Interjú az Országos Neveléstudományi Konferencia szerepéről Csapó Benővel

2004 októberében negyedik alkalommal rendezte meg az MTA Pedagógiai Bizottsága a 4. Országos Neveléstudományi Konferenciát. A Csapó Benő egyetemi tanárral készült interjú a konferenciának a neveléstudományban, illetve a tudományos szakmai nyilvánosság fejlesztésében betöltött szerepéről, a tudomány és a gyakorlat kapcsolatáról szól. A konferencia ürügyén szó esik a tudomány és az oktatáspolitika viszonyáról, továbbá a tudományos eredmények gyakorlati hasznosításában jelentkező hazai problémákról is.

Miért határozta el az MTA Pedagógiai Bizottsága néhány évvel ezelőtt ennek a konferenciasorozatnak az elindítását?

Minden tudományos közösség létezésének egyik alapformája a rendszeres személyes találkozó. A nemzeti vagy nemzetközi tudományos szervezetek konferenciái a szakmai tájékozódás és kapcsolatépítés legfontosabb fórumai. Számos európai országban szerveznek évenként vagy kétévenként pedagógiai konferenciákat, a legnagyobb hatása talán a Német Neveléstudományi Társaság1 konferenciáinak van. Az európai tudományos konferenciák egyébként viszonylag későn indultak, a ma már legrangosabbnak számító európai konferenciát gondozó EARLI2 például csak 1985-ben alakult meg. A mi tudományterületünkön a legtöbb résztvevőt az AERA3 évenkénti konferenciái vonzzák, gyakran tízezernél is több kutató jön össze ezeken a találkozókon, közülük sok a nem amerikai. Azt mondhatnám tehát, hogy az igény szinte a „levegőben volt”, régóta érlelődött már a gondolat. Volt is néhány kezdeményezés különböző felolvasóülések, rövidebb tematikus konferenciák formájában. Végül az ezredforduló körüli értékelő, önértékelő beszélgetések hozták újra felszínre, hogy a pedagógiai kutatás szervezeti keretei közül hiányzik még egy évenkénti tudományos találkozó. Talán ez adta meg a döntő impulzust, hogy valóban elindítsuk az első Országos Neveléstudományi Konferencia megszervezését.

Miért rád esett a választás, hogy a konferencia kereteit kidolgozd és az első konferenciát megszervezd?

Talán én mondtam a legtöbbször és a leghangosabban, hogy szükség lenne valami ilyesmire, és ahogy az ilyenkor lenni szokott, rajtam maradt a feladat. Egyébként a kereteken nem volt túl sok kidolgoznivaló, hiszen azzal, hogy a Pedagógiai Bizottság eldöntötte, lektorált tudományos konferenciasorozatot indítunk, szinte minden lényeges kérdést megoldott. Ez ugyanis egy nagyon kötött műfaj, a világon szinte mindenütt hasonló módon, azonos elemekből építkezve, ugyanolyan elvek alapján szerveződnek a tudományos konferenciák. Lényegében csak ezeket a normákat kellett értelmezni és a magyarországi viszonyokra alkalmazni. Nemcsak én vállaltam el az első ONK megszervezését, hanem Kárpáti Andrea és Kozma Tamás is, pontosabban bennünket egyszerre kért fel a Pedagógiai Bizottság az első három konferencia elnöki teendőinek ellátására. Így mindjárt három találkozó tervezéséhez foghattunk hozzá. Akkor láttuk ugyanis értelmét, hogy belevágjunk, ha biztosak lehettünk abban, hogy nem egyszeri alkalomról van szó, ezért igyekeztünk minden lehető módon garanciát teremteni a folytatásra.

Mindhárman elég hosszú ideig dolgoztatok külföldön. Volt a nemzetközi tapasztalatoknak valami szerepe abban, hogy ilyen jól indult ez a sorozat?

Igen, azt hiszem, ennek köszönhető, hogy egyformán gondolkoztunk a konferencia fontosságáról, és elég sok ilyen rendezvényen vettünk részt ahhoz, hogy hasonlóan ítéljük meg a tennivalókat. Szerencsére a következő konferenciák elnöki teendőit is széles körű nemzetközi tapasztalatokkal rendelkező kollégák vállalták el. Nikolov Marianne sikeresen lebonyolította a negyedik találkozót, Falus Iván csapata már dolgozik az ötödik előkészítésén, Nagy Mária pedig a hatodik konferencia kijelölt elnöke. A konferencia egyik kimondott célja a nemzetközi kutatási normák, tudományos kommunikációs formák erősítése. A külföldi konferenciákra még mindig aránytalanul kevés magyar kutató jut el, így különösen a fiatal kutatók számára nagy jelentőségű, hogy rutint szerezzenek a konferenciaszereplésben. Ugyancsak a nemzetközi kommunikációba való bekapcsolódást segíti a külföldi plenáris előadók meghívása is.

Hogyan fogadta a Tudományos Akadémia, illetve a pedagógiai kutatók közössége a konferenciát?

Az MTA vezetői nagyon pozitívan fogadták a kezdeményezést, és minden támogatást megadtak a munkánkhoz. A Filozófiai és Történettudományi Osztály – idetartozik a pedagógia – akkori és mostani elnöke, Pataki Ferenc és Ormos Mária akadémikusok egyaránt pártfogásukba vették törekvéseinket. Az Akadémia térítésmentesen bocsátja rendelkezésünkre impozáns előadótermeit, az első négy konferencia szervezési sikere pedig nem kis részben az MTA Nemzetközi Együttműködési Iroda vezetőjének, Pusztai Jánosnak és munkatársainak köszönhető. Nagyon fontosnak tartjuk, hogy a konferenciasorozattal terjesszük és erősítsük az akadémiai értékeket saját sorainkban, ezért szimbolikus jelentősége is van annak, hogy a neveléstudományi kutatást ne csak szellemi értelemben, hanem fizikailag is bevigyük az Akadémiára. A konferenciára előadással jelentkezők száma pedig azt jelzi, milyen nagy igény van egy ilyen összejövetelre.

Ki a célközönsége a konferenciáknak? Mennyire a tudományos közösség belügye, mennyire szól a szélesebb szakmai nyilvánosságnak?

Az, hogy a konferencia programját a tudományosság értékei határozzák meg, távolról sem jelent valami akadémikus bezárkózást, sőt éppen ezeknek az értékeknek a megmutatása a cél. Az ilyen konferenciák mindenekelőtt a tudományos közösség szakmai kommunikációjának és önszervező tevékenységének a színterei, de mindez egyben a lehető legszélesebb szakmai nyilvánosság előtt történik. A konferencia alapvető célja új tudományos eredmények bemutatása és megvitatása. A húszperces előadások mindenekelőtt a hasonló témában dolgozó kollégáknak szólnak, az előadók tőlük várnak visszajelzést, kritikai értékelést, javaslatot. Itt nem lehet cél az ismeretterjesztés vagy a tanítás, arra az ONK keretei alkalmatlanok. Azt hiszem, mostani helyzetünkben nagyon is nagy szükség van arra, hogy a kutatók egymás közötti, kutatásról, tudományról és persze főképpen az eredményekről szóló párbeszédének több fórumot teremtsünk. Az elmúlt másfél évtizedben túl sok figyelmet és energiát vont el a tudományos munkától a különböző változások menedzselése, esetleg a gyakorlati fejlesztő munka. Mára azonban már nagyrészt kimerültek a fejlesztés tudományos forrásai, a kutatás infrastruktúrájának fejődése, a kutatói kapacitás bővülése nem tartott lépést a felmerülő igényekkel. A sokat emlegetett tudás alapú társadalom megteremtésében bizony a neveléstudománynak sokkal nagyobb részt kell vállalnia.

Ugyanakkor szeretném a közvetett és szélesebb körű hatásokra is felhívni a figyelmet, és ebből a szempontból az ONK már messze nem a kutatói közösség belügye. Ha ugyanis a konferencián érdekes témákkal foglalkozunk, és az eredmények, amelyeket a kutatók egymás között megvitatnak, valóban jelentősek, arra a szélesebb szakmai közösség is odafigyel. Egy tudományos konferencián nagyon sokat lehet tanulni. A jól bejáratott neveléstudományi konferenciákon ott vannak a hallgatóság soraiban az alapkutatás eredményeire figyelő alkalmazott kutatók és fejlesztők, a tankönyvírók, taneszközfejlesztők, pedagógiai programok kidolgozói. A kutató-utánpótlás és a szakmai szocializáció szempontjából igen nagy jelentősége van annak, hogy a kezdő kutatók, doktori programok hallgatói „élőben” látják az eredmények megszületését és megvitatását. A konferencia nemcsak a belső, hanem a külső kapcsolattartás fóruma is. Szerencsés esetben a konferencia nagyobb nyilvánosságot kap a médiumokban, a sajtó képviselői itt együtt láthatják az „éves termést”, kérdéseket tehetnek fel a jelentősebb kutatási programok vezetőinek.

Az eddigi konferenciákat mindig más és más kutatói műhely rendezte. Van-e ennek valamilyen, az egyes konferenciák tartalmát meghatározó jelentősége?

A Pedagógiai Bizottság személyeket és nem kutatócsoportokat vagy intézményeket kér fel az egyes konferenciák elnöki teendőinek ellátására, akik hét főből álló tudományos programbizottság élén végzik feladatukat. Tartalmi vagy kutatási terület szerinti szűrés nincs, a munka jelentősége, tudományos színvonala alapján dől el, hogy a jelentkező bekerül-e a programba. Mindamellett a konferencia elnöke kiemelt témát választhat, ami a konferencia alcímeként szerepel, és ez ráirányítja a figyelmet egy-egy kutatási területre. Ezek a prioritások érvényesülhetnek a külföldi plenáris előadók megválasztásában is.

Mennyire ad lehetőség ez a fajta konferenciaforma a tudományos közösségek, a fejlesztőműhelyek és a gyakorlat közötti párbeszédre?

A konferenciák programjait áttekintve többtucatnyi olyan kutatási programról szóló beszámolóval találkozunk, amelyek középpontjában nagyon aktuális gyakorlati kérdések állnak. Nem vállalkozom ezek felsorolására, hiszen az meghaladná egy folyóirat-interjú kereteit. Elég fellapozni az eddigi négy konferencia előadás-összefoglalóit tartalmazó vaskos köteteket, ezek szinte katalógusszerűen tartalmazzák az év eredményeit. Jól illusztrálja az oktatási gyakorlattal való kapcsolatot az ONK kiemelt témáinak felsorolása is. Az értelem kiművelése, a tudás alapú társadalom pedagógiája, az európai tanulási tér és a kommunikáció szerepeltek kiemelt témaként az előző konferenciák programjában, az ötödik pedig majd a pedagógusképzést állítja reflektorfénybe. Talán ezek a kulcsszavak is jelzik, hogy a megvitatott kérdések nagyon is aktuálisak, és a konferenciáknak a gyakorlat számára szóló üzenetei elég explicit formában fogalmazódnak meg.

Egy tudományos közösség évenkénti reprezentatív rendezvényének azonban nem ez az alapvető funkciója. Magyarországon egy évben több száz szakmai konferenciát rendeznek, amelyeknek a fő feladata a gyakorlat támogatása. Talán elég, ha a nagy sikerű lillafüredi konferenciasorozatot említem, ahol a közoktatás fejlesztésének aktuális problémái köré rendeződnek az előadások. Az ONK nem ezek számát szaporítja, és nem is kívánja átvállalni feladatukat. Jó esetben persze a kutatások olyan eredményeket hoznak, amelyek segítik a közoktatás problémáinak megoldását, és a konferencia eredményességének az egyik mutatója éppen az lehet, hogy mennyiben inspirálja az ilyen eredmények elérését.

A párbeszéd kapcsán hadd hívjam fel a figyelmet a szakmai műhelyek, a kutatók egymás közötti személyes párbeszédének jelentőségére is. Jó, hogy van alkalom, amikor megrázhatom a kezét annak a kollégának, akinek a könyvéhez e-mailben már gratuláltam, vagy be tudom azonosítani arcra is azt a számomra eddig ismeretlen szerzőt, akinek a cikkére felfigyeltem valamelyik folyóiratban. Vagy beszéljünk az előadások után a folyosókon folytatódó viták, a kávészünetek és a fogadások jelentőségéről, az új ismerősökről, a rituális névjegycserékről (vagy az azt lassan felváltó kölcsönös mobilszámbeírásokról), szakmai barátságok kialakulásáról. Mindezeknek a személyes mozzanatoknak az elektronikus kommunikáció világában is megmarad a jelentőségük. Ahhoz persze, hogy ezekkel a lehetőségekkel igazán élni tudjuk, és a konferencia résztvevőinek többsége e személyes jelenlétből származó erőforrásokat is hasznosítsa, hosszabb időre van szükség, otthonossá kell tenni, be kell lakni ezt az intézményesített találkozási formát.

Mennyire figyel oda az oktatáspolitika a konferenciákon megfogalmazódó, az oktatás fejlesztésében hasznosítható új tudományos eredményekre, fejlesztést támogató javaslatokra, az esetleg megfogalmazódó tudományos szempontú kritikai észrevételekre?

Nem panaszkodhatunk. Az ONK élvezi az oktatáspolitikusok, az oktatási miniszterek kitüntető figyelmét. Az első konferenciát Pálinkás József miniszter úr nyitotta meg, a negyediken Magyar Bálint miniszter úr tartott előadást. A közbülső konferenciákon is legalább államtitkárokkal képviseltette magát az Oktatási Minisztérium, és a szervezéshez is minden alkalommal jelentős anyagi támogatást nyújtott. Az eredmények hasznosítása már bonyolultabb kérdés, és nem csak a jó szándékon vagy az odafigyelésen múlik. Az alapvető problémát abban látom, hogy nálunk még nem épült ki a tudományos eredményeken alapuló oktatás-fejlesztés infrastruktúrája. Egy másfajta szemléletmódra és sokkal több, a kutatási eredményeket alkalmazni tudó fejlesztő szakemberre van szükség. A skandináv vagy az angolszász országokhoz viszonyítva ebben a tekintetben évtizedes lemaradásaink vannak.

A politikához való viszony megint csak nem egyszerű kérdés. A tudományos munkának ugyanis megvannak a maga játékszabályai, és az a jó, ha azok szerint működik, távol tartva magát a politika aktuális igényeitől és preferenciáitól. Ebben a tekintetben a nyugodt, független kutatómunkához, az új tudás létrehozásához bizony szükség van a távolságtartásra. Ugyanakkor a kutatók által közszemlére tett eredményeknek, a társadalmi folyamatokat, az oktatás hatékonyságát leíró, az összefüggéseket feltáró munkáknak komoly társadalomkritikai súlyuk van. Azt hiszem, az ilyen jellegű eredményekre előbb-utóbb odafigyel az oktatáspolitika, még akkor is, ha a felszínre hozott problémák megoldásában korlátozottak a lehetőségei.

Hogyan értékeled az előző négy konferenciát? Betöltik-e szerepüket? Megfelelnek-e a tudományos közösség elvárásainak?

Ez ismét egy fogas kérdés. Valószínűleg a „félig üres vagy félig tele” dilemmájával állunk szemben. Azt hiszem, mindannyian, akik részt vettünk ezeken a konferenciákon, tömérdek problémát tudnánk említeni. Különösképpen sok gondot sorolhatnának azok, akik a szervezésben is tevékenyen részt vettek, szóval rengeteg még a javítanivaló. Ezeket nem is sorolnám, inkább dolgozzunk a problémák megoldásán. Hosszú időszak lemaradásait kell pótolni mindenféle téren. A konferenciákat is érintik a magyar tudomány fejlődését általában gátló tényezők. Megfelelő finanszírozás nélkül nehéz kiemelkedő eredményt elérni, és a neveléstudomány e tekintetben még más diszciplínáknál is nehezebb helyzetben van.

De ha a másik oldalt nézzük, nagyon sok pozitívumot, jelentős fejlődést is látok. Az utóbbi konferenciákon sok új arc tűnik fel, egyre több olyan fiatallal találkozunk, akik már a nyugati típusú, szervezett tudományos képzés keretében készülhettek a kutatói pályára. Sokat javult az előadások minősége, szervezettsége is. Az utóbbi konferencián például nagyon sok jól szerkesztett, számítógépes kivetítővel illusztrált, tartalmas előadást lehetett hallani, látni. Azt hiszem, ebben a tekintetben nagyon inspirálóan hatnak egymásra az előadók, átveszik egymás prezentációs megoldásait. Sokat javult a poszterek színvonala is. Előfordul, hogy valaki elsőre gyengébb anyaggal jelentkezik, de aztán tapasztalatokat szerezve a következő alkalommal alaposabb munkát mutat be. Jelentős szerepük lehet az opponenseknek, és azt hiszem, a legutóbbi konferencia újításának, a posztereket értékelő tematikus vitáknak is lesz fejlesztő hatásuk.

Hogyan ítéled meg a neveléstudományi konferenciák jövőjét? Beépül-e ez a hazai neveléstudomány működésébe, van-e esély arra, hogy ez az esemény a tudományos közösség kommunikációjának egyik meghatározó fóruma legyen?

Van rá esély, és az, hogy már az ötödik konferenciát készítjük elő, optimistává tesz. A „szakma” színe-java az ONK elkötelezett támogatója. Én hiszek abban, hogy a neveléstudomány, az oktatás kutatása jelentős szerepet vállalhat a társadalmi-gazdasági fejlődés előmozdításában. A világ legfejlettebb országaiban ezekben az években zajlik az oktatás fejlesztésének tudományos alapokra helyezése, ezek a folyamatok előbb-utóbb bennünket is elérnek. Mindinkább világossá válik, hogy a közoktatási rendszerben nem lehet jelentős változásokat elérni a tudomány hozzájárulása nélkül. Erre pedig csak akkor van lehetőség, ha a tanítás és tanulás kutatásával foglalkozó tudományos közösség erős és produktív, ehhez pedig szükség van jól működő szervezeti keretekre, szakmai fórumokra, kommunikációs lehetőségekre.

Az interjút Schüttler Tamás készítette.