Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 2005 február > A testnevelés tantárgy értékelési dilemmái

Berkes Péter

A testnevelés tantárgy értékelési dilemmái

A tanulmány célja, hogy objektív áttekintést nyújtson a testnevelés értékelésével kapcsolatos – az osztályzás eltörlését érintő – problémakörről. A szerző elsősorban szakmai érvek bemutatásával elemzi az oktatási kormányzat indulatokat keltett bejelentését, miszerint 2005 szeptemberétől megszűnne az iskolai testnevelés tantárgy érdemjeggyel történő értékelése. A szerző az osztályzás melletti és elleni érvek tárgyilagos, logikus ismertetésére, ütköztetésére, valamint pedagógiai célú interpretálására törekszik. Egyrészt tényközlő, dokumentatív, másrészt szubjektív szemszögből mutatja be a jelenkori, honi iskolai testnevelés értékelési rendszerét érintő drámai változásokat. Kutatási módszeréül a beavatkozásmentes – tartalomelemzéses – vizsgálatot tekinti mérvadónak, mert elsősorban a tények ismertetésére vállalkozik. A végső konklúzió megfogalmazását az ismertetett szakmai érvek birtokában az olvasóra bízza.

„...szükségesnek tartom, hogy a testgyakorlás minden tanulóra kötelezőleg a tanév egész folyamata alatt alkalmaztassék.”

Eötvös József

Mérlegen a valóság, avagy veszélyben a népiskolai hagyaték

A téma: nemzeti értékvesztés

A sport és a testnevelés sokoldalúsága, gazdag ismeretanyaga révén az egyetemes kultúra és a modern kor műveltségeszményének is szerves alkotórésze (Takács 1971, 1972, 1989; Csepela 2000; Bíróné 2004; Berkes 2004). Büszkék lehetünk arra, hogy Európában az elsők között, 1868-ban Magyarországon törvény szentesítette a kötelező érvényű iskolai testnevelést (Gallov 2003).

A 6–18 év közötti korosztály mintegy másfél millióra tehető. Az ifjúság egészségének, életvitelének orvosi vizsgálatokon nyugvó elemzése évek óta vészhelyzetet jelez. E tények ismeretében méltán lehet indulatkeltő a testkultúra szereplői számára a testnevelés tantárgy osztályzását megszüntetni kívánó javaslat. E tudományos munka elsődleges célja tehát a törvényi keretfeltételeket megalkotó oktatási kormányzat, valamint a testkultúra területe iránt mélyebb elkötelezettséget érző szakemberek álláspontjainak, elsősorban szakmai érveinek az ütköztetése.

A kutatás módszere

Amint azt a bevezetőben említettem, a legadekvátabb kutatási módszernek a tartalomelemzés bizonyult, szem előtt tartva érvényességbeli és megbízhatósági korlátait. E módszer alkalmas a rögzített emberi kommunikáció tanulmányozására.

A tartalomelemzés elsősorban közlések, publikációk elemzésére alkalmas, és arra, hogy választ adjon a kommunikációkutatás klasszikus kérdéseire: „Ki, mit, kinek, miért, hogyan és milyen hatással?” (Babbie 1998)

A kutatás elemzési egységeit a kutatott témával kapcsolatos eltérő politikai orientációjú napilapokban megjelent publikációk, a regnáló oktatási kormányzat álláspontja, valamint a testkulturális szakmai-tudományos fórumokon elhangzott információk képezik.

Érvek és ellenérvek az iskolai testnevelés értékelésének szempontjairól

Az Oktatási Minisztérium érvelése szerint a jelenlegi osztályozós rendszer gyakran arra kényszeríti a testnevelő tanárokat, hogy az általános teljesítménykényszer miatt háttérbe szorítsák a rendszeres testmozgás megszerettetését: „nem azzal kell stresszelni a gyereket, hogy fel tud-e mászni a kötélre, a testnevelésórának valódi kikapcsolódásnak kell lennie”. A jelenlegi oktatási kormányzat azt szeretné elérni, hogy a gyerekek, amikor elhagyják az iskolát, természetesnek tartsák a napi testmozgást. Ehhez pedig az kell, hogy az iskolai testnevelésórán elsősorban a mozgás örömét éljék át. A szülők félévkor és év végén nem jegyeket találnának majd a bizonyítványokban, hanem gyermekük állóképességéről, fizikai fejlődéséről kapnának tájékoztatást.

Az oktatási tárca további érvei: „A tanuló önmagához képest fejlődjön, ez továbbra is cél, de ne az osztályzatért kelljen tanulnia. Évekig az volt a divat, hogy a tanulók az osztályzatokért tanuljanak, de mit értünk el vele? Nem értük el, hogy megszeressék a mozgást.”

Általános érvként fogalmazódik meg továbbá, hogy a testnevelés tantárgy csupán a motorikus dimenzióban értékeli a gyerekeket, s e területen meglehetősen jelentős a differencia közöttük, továbbá abban különbözik a többi tantárgytól, hogy azokban osztályozható tudáselemek vannak.

Ez az állítás könnyen cáfolható, hiszen e tantárgy nem csupán motorikus irányban fejleszti a gyermekek személyiségét: testi, pszichomotoros, kognitív és végül affektív út vezet a tantárgy iránti érzelmi pozitivitás kialakulásához. E tény tudományos igényű alátámasztására Hamar (1998) véleménye szerint a testnevelés legfontosabb operacionalizált céljai, „domain”-jei a következők:

Világos tehát, hogy az oktatási kormányzat által felvonultatott érvek nem szakmai érvek, hanem ideológiai alapot próbálnak teremteni a testnevelés módszeres ellehetetlenítéséhez. Ezek az érvek a formálódó 2005-ös költségvetési törvényjavaslatban tett értékűen öltöttek testet.

Csupán a testkulturális műveltségterület iránti mélyen elkötelezett és elhivatott szakmai grémium megalapozott érveinek köszönhető, hogy végül is az elfogadott törvény már nem tartalmazza az idézendő passzust. A jövőt illetően azonban érdemes lehet a mögöttes tartalom több szempontú vizsgálata.

Indoklásképpen tekintsük át a T/11700. számú törvényjavaslat a Magyar Köztársaság 2005. évi költségvetéséről 70. § (3) bekezdését és a 2003. évi LXI. törvény, a közoktatásról szóló 1993. évi LXXIX. törvény módosítása, 70. §-ának vonatkozó passzusait.

A közoktatási tv. 70. § (3) bekezdése a következő rendelkezéssel egészülhet ki:

„Az iskolának testnevelés tantárgyból – félévkor és év végén – a tanuló fizikai állapotáról kell a szülőt és a tanulót értesítenie, anélkül, hogy a tanuló teljesítményét és előmenetelét értékelné, illetve minősítené. E rendelkezést nem kell alkalmazni, ha a testnevelésórákat emelt szintű oktatás keretében tartják, továbbá a tizenegyedik évfolyamtól kezdődően, ha a tanuló kéri, hogy az iskola értékelje, illetve minősítse testnevelési tantárgyból.” [T/11700. számú Törvényjavaslat a Magyar Köztársaság 2005. évi költségvetéséről, 70. § (3)]

Az 1993. évi LXXIX. törvény a közoktatásról vonatkozó passzusai:

70. § (1) A pedagógus – a (3) bekezdésben meghatározott kivétellel – a tanuló teljesítményét, előmenetelét tanítási év közben rendszeresen érdemjeggyel értékeli, félévkor és a tanítási év végén osztályzattal minősíti.

(3) Az első–harmadik évfolyamon – félévkor és év végén, továbbá a negyedik évfolyamon félévkor – szöveges minősítéssel kell kifejezni, hogy a tanuló kiválóan, jól vagy megfelelően teljesített, illetve felzárkóztatásra szorul. Ha a tanuló „felzárkóztatásra szorul” minősítést kap, az iskolának a szülő bevonásával értékelni kell a tanuló teljesítményét, fel kell tárni a tanuló fejlődését, haladását akadályozó tényezőket, és javaslatot kell tenni az azok megszüntetéséhez szükséges intézkedésekre.

Az iskola pedagógiai programja, az évközi érdemjegyek, a félévi és az év végi osztályzatok helyett a tanuló teljesítményének, szorgalmának, magatartásának értékelésére, minősítésére a (2) bekezdésben meghatározottaktól eltérő jelölés, illetőleg szöveges értékelés alkalmazását is előírhatja. Ha az iskola nem alkalmazza az (1)–(2) bekezdésben meghatározottakat, de arra iskolaváltás vagy továbbtanulás miatt szükség van, köteles a félévi és az év végi minősítést osztályzattal is elvégezni. Az iskola által alkalmazott jelölés, értékelés érdemjegyre, osztályzatra való átváltásának szabályait a helyi tantervben kell meghatározni.

Az iskola pedagógiai programja meghatározhatja azokat a tananyagokat, tantárgyakat, amelyekből a tanuló teljesítményét, előmenetelét nem kell értékelni, illetve minősíteni, továbbá eltekinthet a magatartás és szorgalom értékelésétől és minősítésétől. Nem mellőzhető azonban a tanuló teljesítményének, előmenetelének értékelése és minősítése azokból a tantárgyakból, amelyek követelményeiből állami vizsgát kell, illetve lehet tenni. A szakiskola pedagógiai teljesítményének, szorgalmának értékelésekor, minősítésekor nem lehet fegyelmezési eszköz. [A 2003. évi LXI. törvény, a közoktatásról szóló 1993. évi LXXIX. törvény módosítása, 70. §]

A testkultúra szakmai-tudományos álláspontja szerint a tervezett módosítás a testnevelést mint tantárgyat leértékeli, sérti a presztízsét, továbbá durván megsérti a pedagógusok és az iskolák szakmai autonómiáját. Az idézett passzus értelmében az iskolák számára biztosított demokratikus szakmai szabadságjogokat a minisztérium központi direktívákkal kívánta volna csorbítani! A testnevelést – mint választható érettségi tantárgyat – annullálja.

Ahol a szakmailag jól átgondolt, élettanilag és pedagógiailag megalapozott, tervszerű és szervezett testnevelési órát az „örömszerző mozgás” váltja fel, ott nem csupán az osztályzat szűnik meg, hanem a közoktatásban feleslegessé válik a jól felkészült, szakmailag elhivatott testnevelő tanár is. Az oktatási tárca javaslata szerint 2005 szeptemberétől nem kaptak volna osztályzatokat testnevelésből a diákok, kivéve, ha azt a középiskola utolsó két évében maguk kérik, vagy ha sporttagozatos osztályról van szó: ez esetben az iskola dönthetne az értékelés módjáról.

„Nem értek egyet azzal, hogy a testnevelés célja »a valódi kikapcsolódás«. A testnevelés tantárgy elsődleges célja a testi nevelés, természetesen, ha lehet, élvezetes formában. Világos azonban, hogy a tudás, a képességek, a készségek megszerzése nem mindig, sőt általában nem élvezetes. Tudják, Apáczai is utal rá, hogy a tudomány gyökere keserű, gyümölcse pedig gyönyörűséges... Hiszek abban, hogy létszükség a mindennapos fizikai aktivitás, a sport a tanulók, a hallgatók életében. Legalább annyira, mint a különböző tudományterületekkel való foglalkozás. Ma Magyarországon ezt kevesen gondolják így. Az elitista kultúrgőg, a cigarettafüstbe burkolódzó intellektuális sznobizmus – gyakran komplexusok ellensúlyozásaként – azt diktálja, hogy a testnevelés, a sport az »izomagyúak«, a »szűk látókörűek« területe, mely messze esik az igazán nagy dolgoktól, tudományoktól.” (Ábrahám 2004)

A szakmai oldal véleménye szerint az említett terv realizálása további adalékul szolgál a testnevelés módszeres tönkretételéhez, ellehetetlenítéséhez, mely intenzív és látványos. Ha célfilozófiai értelemben vizsgálódunk, megállapíthatjuk, hogy a tudásban, tanulásban való előrehaladást minden kultúrterület iskolai reprezentációjában mérni, értékelni kell. Ha a diákok nem tanulják meg, hogy meg kell dolgozni valamiért, például egy győzelemért a sportpályán vagy egy jó osztályzatért a testnevelésórán, akkor az életben sem tudnak versenyezni.

Ha nincs követelmény, nincs teljesítmény! Ha nincs visszaigazolás, nincs értékelés – úgynevezett feedback mechanizmus –, akkor nincs átgondolt, szakszerű pedagógiai folyamat sem! Nem igaz, hogy a testnevelésórán frusztrálnák a gyerekeket: nem azt osztályozzák, hány métert ugranak vagy milyen gyorsan futnak, hanem önmagukhoz mért fejlődésüket ítélik meg. Az országos átlag testnevelésből egyébként négyes fölött van. Miért akarják elvenni a diákoktól a sikerélményt? Miért diszkriminálják a tervezett módosítással azokat a diákokat, akik ebben a tantárgyban kiemelkedőek?

A pedagógiai értékelés (amelynek egyik világszerte bevált eszköze az osztályozás) pedagógiai módszertani kérdés. Jogszabállyal előírni, hogy a pedagógusok melyik eszközt alkalmazzák, annyit jelent, hogy a jogalkotó semmibe veszi szakmaiságukat, mintha nem volna képesítésük a tanári munkára. Az osztályzás köztudottan jobb teljesítményre sarkallja a gyerekeket. Nem ismeri a fiatal korosztályt az, aki ezt a motiváló erőt kiiktatandónak és kiiktathatónak tartja. A jobb teljesítmény nyilvánvalóan nem érhető el erőfeszítések nélkül. Erre pedig épp a testnevelésórákon van égetően szüksége a fiataloknak, akiknek egészségi állapota aggasztóvá vált az utóbbi években.

Az osztályozásban esetleg elkövetett pedagógiai hibák ellen – amely tág teret kap a tervezett intézkedés melletti érvelésben – nem az osztályozás megszüntetésével, hanem a pedagógusképzés és -továbbképzés javításával, valamint a szakmai munka ellenőrzésével kell fellépni.

A sport egészségfejlesztő hatásán túlmutató értékei

A sport, a mozgás s az ennek következtében kialakuló mozgásgazdag életmód, egészségtudatos magatartás olyan igény az ember számára, amelyet élete során sajátít el. Alapvető tényező a szocializáció, minthogy értékorientációjával a sport, a mozgásos életmód iránti igényt a család és az iskola mint szocializációs ágensek teremthetik meg, vagy legalábbis modellként szolgálhatnak a felnövekvő generáció számára. Az iskolában a szakmailag jól felkészült testnevelő tanár kimagasló eredményeket érhet el még a kevésbé tehetséges gyerekekkel is, ha a sport játékosságát, a verseny élvezetét adja át a gyerekeknek.

Csepela (2000) állítása szerint a testnevelők feladata, hogy tudatosítsák a tanulókban a sportoláson keresztül megszerzett és megszilárdult személyiségvonások jelentőségét, hiszen ezáltal befolyásolható a gyermekek teljes viselkedésrepertoárja.

A Központi Statisztikai Hivatal időmérlegadatai (amelyek általában 10 000 megkérdezettől kapott információkat jelentenek, és a 15–79 éves népességet reprezentálják) azt mutatják, hogy a népességnek mintegy 10%-a áll valamilyen kapcsolatban a sporttal, a rendszeresen sportolók száma azonban alig 500 000-re tehető (Hoffmann 2000).

A kapitalista világban, ahol mindig a jobb, az erősebb, a kitartóbb, a versenyképesebb marad fenn, nehezen érvényesül egy olyan ember, aki nem tud küzdeni. A sport nevel, csapatjátékra tanít, a fair play szellemére ösztönöz, szocializál, jellemnevelő, akaratfejlesztő és kedvező élettani változásokat vált ki. A testnevelést lealacsonyítani, a leendő tanárok szerint is, nemzettudatunk szempontjából veszélyes.

„Azokban a társadalmakban, amelyekben a verseny, a kemény munka, a fegyelem jelentős értékmeghatározó, értékalkotó, ott a sport kiemelkedő szerepet tölt be. A versenyorientált társadalmakban éppen a sportok nyújtják azt a gyakorlóeszközt, amely az élettel együtt járó állandó kihívásokra adható és kapható reakciókra felkészíthet.” (Hoffmann 2000, 96.)

Mullin (2000) szerint az értékorientációban a mozgás, a sport szempontjából meghatározó:

A vázolt, rendkívül fontos értékek további generációkra történő átszármaztatása érdekében indokolt a társadalomban a sport, a mozgásgazdag életmód, az egészségtudatos magatartás beépítése a hétköznapok értékrendjébe, mert az idő során ennek megfelelő automatizmusok alakulnak ki, és az egymást követő generációknak csak az újat kell a hagyományoshoz hozzáadniuk.

A versenyorientált társadalmakban éppen a sportok nyújtják azt a gyakorlóeszközt, amely felkészíthet az élettel együtt járó állandó kihívásokra adható és kapható reakciókra (Hoffmann 2000).

Az Egészségügyi Minisztérium főtanácsosa 2002. június 3-án nyilatkozott a témáról: „A WHO (Egészségügyi Világszervezet) már 1997-ben leszögezte: minden gyermeknek legalább napi egy óra aktív mozgásra van szüksége. Bizonyított tény, hogy a korai halálozáshoz, valamint a munkaképesség csökkenéséhez vezető civilizációs népbetegségek megelőzhetőek, és ennek a megelőzésnek az egyik fontos eleme a gyermekkorban elkezdett rendszeres mozgás.” (Gallov 2003)

A hazánkban fellelhető stratégiai dokumentumok (Népegészségügyi Program – Johan Béla-program, Nemzeti Fejlesztési Terv, Nemzeti Sportstratégia, A magyar sport fejlesztési terve) tükrözik azt a konszenzusos állapotot, mely a pozitív cél – egészségtudatosabb nemzet – elérése érdekében fogalmazódott meg. A probléma nem a célok kijelölésében rejlik, hanem abban, hogy a megvalósítás, a célokhoz rendelt források és politikai eszközök nincsenek összhangban a kijelölt stratégiai célokkal.

Epilógus

A jövőben szükséges annak eldöntése, hogy az Európai Unióba történő integrációnk egy egészségtudatosabb nemzetképpel párosul-e, vagy tovább engedjük erodálódni társadalmunkat. Egy nemzet egészségi állapotát jelző alapvető mutató a születéskor várható élettartam, mely Magyarországon a férfiak esetében 68,2 év, míg a nőknél 76,5 év, szemben például Japánnal, ahol 80 év.

A sport s a széles értelemben vett testkulturális tevékenység elsősorban nem küzdelem, hanem életöröm és életforma! Fel kívánunk-e zárkózni a fejlett demokráciák testkultúrájához? A kérdés már-már szónoki. A válasz eldönti a teendőket! A tét a nemzet értékvesztése lehet!

Magyarország sportnagyhatalom! Azt kívánom, sportoló nagyhatalommá is váljon. Ehhez pedig a testkultúra három jól elkülöníthető szegmensét (professzionális versenysport, élsport; iskolai testnevelés, diáksport; szabadidősport) egyformán támogatni, fejleszteni szükséges. Egy nemzet testkulturális fejlettsége nem értékelhető csupán ezek valamelyikének eredményessége tükrében.

Zárásképpen két ismert sportteoretikus vízióját idézem. Bízom abban, hogy az általuk megfogalmazott sorok eligazítást jelenthetnek számunkra. „…szeretnénk nyomatékosan emlékeztetni arra, hogy a sport ugyan politikamentes maradéktalanul talán soha nem lehet, ám ezt elismerve is kifejezetten nemzeti ügyünk. Olyan, melynek ápolása, méltó fejlesztése mindannyiunk érdeke, egy olyan békés és semleges pálya, ahol a különböző pártok parlamenti, önkormányzati képviselői és egyéb tagjai sportszerűen versenghetnek a testkultúra mind hatékonyabb előbbre segítésében, bízvást egyetérthetnek a nemes és közös célokban, hogy őszintén együttműködhessenek a sikerekhez vezető út kijelölésében, majd annak megépítésében is.” (Frenkl–Gallov 2002)

Irodalom

Ábrahám Attila (2004): A test, a nevelés és a kultúrgőg. Népszabadaság, 2004. november 4.

Babbie, E. (1998): A társadalomtudományi kutatás gyakorlata. Balassi Kiadó, Budapest.

Báthori Béla (1994): A testnevelés elmélete és módszertana. Budapest, 61.

Berkes Péter (2004): A kultúra és a testkultúra értelmezési dimenzióinak tudományági perspektívái. Új Pedagógiai Szemle, 51–58. o.

Bíróné Nagy Edit (1994): Sportpedagógia. Sportkiadó, Budapest.

Csepela Yvette (2000): „Örömtestnevelés?” – Gondolatok a testnevelésről, a sportról a 21. század küszöbén. Új Pedagógiai Szemle, 10. sz.

Frenkl Róbert – Gallov Rezső (2002): Fehér könyv. Helyzetkép a magyar sportról 2002. Budapest.

Gallov Rezső (2003): Nem fontos a testnevelés. Sportgazdaság Online. www.sportgazdasag.hu

Hamar Pál (1998): A testnevelés tartalmi korszerűsítésének nemzetközi trendjei a közoktatásban. Új Pedagógiai Szemle, 4. sz.

Hoffmann Istvánné (2000): Sportmarketing. Bagolyvár Kiadó, Budapest, 88–96.

Mullin, B. J. – Hardy, S. – Sutton, W. A. (2000): Sport Marketing. Human Kinetics Publisher, Canada.

Takács Ferenc (1971): Tudományelméleti konferencia. TF Tudományos Közlemények, 130–132.

Takács Ferenc (1972): A testkultúra fogalma és néhány tudományelméleti problémája. TF Közlemények, 95–100.

Takács Ferenc (1989): TF Közlemények, 1989/3. melléklete.

T/11700. számú Törvényjavaslat a Magyar Köztársaság 2005. évi költségvetéséről, 70. § (3)

A 2003. évi LXI. törvény, a közoktatásról szóló 1993. évi LXXIX. törvény módosítása, 70. §