Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 2005 február > Keszler Borbála: Írásjeltan

Keszler Borbála: Írásjeltan

Az Írásjeltan a Nemzeti Tankönyvkiadó felsőoktatási intézmények számára írt tankönyveként jelent meg. Az írásjelhasználat szabályait, történetét, lehetséges változatait ismerteti, és felvillantja annak jövőjét is.

A különösen szép kiállítású kiadványnak mintegy fele illusztráció; az első ábra Tandori Dezső képversét idézi. A későbbiekben időrendben következnek az első agyagtábláktól – Kr. e. III. évezred – Rájnis József 1799-ből való írásáig tartó szövegváltozatok. Ezek mindegyike az írásjelek használatának módszereit illusztrálja, gazdagítva a világ összes nyelvének sajátosságaival.

A könyv első része az írásjelek rendszerével és azok formai jellemzőivel foglalkozik. A tulajdonképpeni írásjelek és a másodlagos írásjelek alkalmazását szépirodalmi, alkalmanként publicisztikai szövegek példáival mutatja meg. G Második nagy fejezete a magyar írásjelek használatának szabályaival foglalkozik. A szerző a helyesírás értelemtükröztető funkcióját hangsúlyozza. „Az egyszerű és az összetett mondat határeseteivel kapcsolatos írásjel-használati problémák” című fejezete a vessző használatának lehetőségeit mutatja be. G A könyv különösen érdekes egysége az, amely a szövegtagolás általános történetének keretében a könyvnyomtatás megjelenésének szerepét tárgyalja az írásjelhasználat kialakulásában. G Amagyar írásjelhasználat történetével foglalkozó részben a latin nyelvű írásbeliség emlékeiben, illetve a szórványemlékekben megjelenő intonációs jeleken keresztül jutunk el a nyelvújítás korához, majd az első magyar helyesírási szabályzat megjelenéséhez. Ezt a részt is végigkísérik az idegen nyelveken használatos írásjelek, színesítve a magyar jelekről szóló ismereteket. Történeti rész lévén az egyes írásjelek korabeli neveit is megismerhetjük, pl.: „A pont elnevezései: pont, végpont, záró pont, böket, szúrat vagy szúrvány.” G A tanulmányok sorát az írásjelek jövőjéről szóló fejezet zárja. Érdekes, hogy különböző nemzetek írói, nyelvészei is hasonlóképpen gondolkodnak egyazon írásjel fontosságáról; például a felkiáltójel használatát nemcsak Ady és több kortársa tartotta a hatáskeltés korszerűtlen eszközének, hanem Olaszországban is akadt híve ennek az elméletnek. Ám többen az intonációs jelek bővítésének szükségességét vallják, ilyenek az interneten használatos úgynevezett mosolykódok alkotói. Ezek szórakoztató, szellemes és nemzetközi jelölések, egy-egy hangulat vagy rövid közlés kifejezését szolgálják. Szerepük ugyanúgy kettős, mint minden ortológus-neológus vitában előforduló nyelvváltozatnak. Igazodva az internetes közlésmód tömörségéhez, gazdagítják a nyelvet, egyúttal teret adnak a képzeletnek, hiszen például a „kacsintó mosoly”: ;-) karaktereit küldő és az azt fogadó személy között érzelmi azonosság keletkezik.

Az írásjelek helyes használata nem pusztán az öncélú helyesírást szolgálja, hanem a tiszta gondolkodás, a gondolatok pontos közvetítésének is eszköze. A könyv bevezetőjében olvashatjuk a Gertrudis királyné elleni összeesküvők levelére válaszoló esztergomi érsek legendás mondatát: „A királynét meggyilkolni nem kell félnetek jó lesz ha mind beleegyeznek én nem ellenzem”. Lássák el, kérem, írásjelekkel! Mit is üzent az érsek?

Keszler Borbála munkája kultúrtörténeti érdekesség, a nyelvtörténet hézagpótló alkotása. Tankönyv, de változatos példáinak és gördülékeny stílusának köszönhetően számot tarthat mindenkinek a figyelmére, aki a nyelv iránt érdeklődik, szereti a nyelvi játékokat, az irodalmat, és szeret szép kiállítású könyveket forgatni.

Keszler Borbála: Írásjeltan. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2004, 276.

Szanda Zsuzsa