Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 2005 február > „Földet kaptunk az országban, párnát…” – Emlékezés egy népi kollégiumra

Földet kaptunk az országban, párnát…

Emlékezés egy népi kollégiumra

„1946 kora nyarán egy különös mozgalom bontott szárnyat hazánkban: a népi kollégiumok mozgalma, a Nékosz. Bár a háborút követő években a kelet-európai országokra mihamar ráborult a jaltai alku árnya, s közös sors jutott osztályrészükül, érdekes módon egyetlen más »népi demokratikus« országban sem támadt hasonló ifjúsági vállalkozás. A népi kollégiumok eszméjét a magyar valóság feszültségei – mindenekelőtt a népi mozgalom radikális reformtörekvései – hordták ki. Az iskolázás egyenlő, mindenki számára hozzáférhető esélyének megteremtése s a »népi értelmiség« felnevelése állott e reformtörekvés középpontjában.” E gondolatokkal kezdi méltató-értékelő beköszöntőjét a szentesi születésű, a mozgalom életre hívásában úttörő szerepet játszó Győrffy István Kollégium hajdani növendéke, az 1990-től akadémikus Pataki Ferenc a szentesi Táncsics Mihály népi kollégiumra vonatkozó sajtódokumentumokat és visszaemlékezéseket 2004-ben közreadó könyvecskében.

A szerény formátumú, de nagyon is igényes szerkesztésű, figyelmet érdemlően gazdag tartalmú kötet főhajtás a mozgalom országos és helyi szervezői előtt, emlékezés a támogatókra, a mentorokra és az ellenlábasokra, a földet és párnát, azaz: meleget, megtartó erőt, tanulási-művelődési lehetőséget adó második otthonra, a konfliktusok jellemet edző, együttélést elősegítő módozataira, a magas és sokrétű (szellemi, kulturális, etikai, fizikai), egyéni és kollektív (iskolai és kollégiumi) követelményekre, a hittel és ambícióval teli derűs pillanatokra, az eszméltető olvasás örömére, a felnőtt irányítás nélkülözhetetlen minimumával nevelkedés biztató stációira, a sajátos népi kollégiumi státusra, mozgalmi önállóságra, progresszív szerepre, a friss, de 1948-tól egyre inkább testidegen hajtás (a népi kollégiumi mozgalom) felszámolásának megdöbbentő, szorongó hírére. De jelentős helyet és teret szentel a kötet számvetésre is: annak mérlegelésére, hogy a szentesi kollégista csoport (1948-ra országosan tízezernyi népi kollégista) honnan jött, hová, merre tartott, s mivé lett felnőtt életében, és hogy a kollégiumi tradíció mennyire leleményes és becses öröksége a magyar nevelésügynek.

Ezt a számvetést már 1948-ban elvégezte egy szentesi népi kollégista, Virágos Kis István, akinek sokan ismerhetik keserves, mégis imponáló életútját, s aki – a gyűjtő-szerkesztő munkát végző népi kollégista múlttal rendelkező Fenyvesi István szerint „…sohasem az apró tettek, hanem a sorskérdések megoldásának embere volt”, amikor azt írta: „Kollektív életformában nőttünk fel. Éreztük annak minden szépségét, melegét és odaadását. Ezt az örömet tovább akarjuk adni. Életünk szentjánosbogár-szerep, állandóan világítunk. Akármilyen pályát futunk is be, az Édesanya bennünk nem veszíti el szerető fiát, falunk akácai mindig hazahívnak a poros utcákba. Azért tanulunk, hogy otthon áldhassuk meg népünk asztalát, ne fogyjon el róla soha az étel, a béke, és ne vesszen ki a lelkekből a testvériség és a szabadságszeretet.”1

Cseppet sem filozofikus, elmélkedő kérdés: a Nékosz mint „…feltétlenül modellértékű pedagógiai mozgalom…”2 betölti-e ma, ha igen, mennyire a fentebb említett szentjánosbogár-szerepet, amikor „…javarész ismét eldugultak azok a hajszálcsövek, amelyek a legszegényebbekhez a művelődés forrásvizét eljuttatnák”.3

Ismerünk néhány újabb keletű „kárenyhítő” akciót (a kollégiumok feladatkörének törvénybe foglalt kibővítése; a Kollégiumi nevelés országos alapprogramjának kiadása; a Tessedik Sámuel-díj megalapítása; a Nemzeti Kollégiumi Közalapítvány működése; a kollégiumi normatíva reálértékének növelése; az Arany János Tehetséggondozó Program),4 mégis: sok tapasztalat és kulturális eredmény szerint a kollégium sok helyen manapság is „hátsó udvar”, miközben a benne elhelyezett tanulók körében közel kétszeres a hátrányos helyzetű (munkanélküliség; szociális, kulturális környezet; családi jogállás stb.) családokból érkezők aránya.5 De talán az iskola enyhíti a kulturális tőke hiányát? Átfogó jelleggel semmiképp sem, hiszen a jó minőségű oktatáshoz való hozzájutásban nagy, egyre nagyobb a különbség, amit csak tetéz, hogy az iskola elsősorban a középrétegek cselekvés- és gondolkodásmódját részesíti előnyben.6

Az előbbiekben említett s röviden jellemzett modellértékű pedagógiai mozgalomnak a versenytársadalom kegyetlen körülményei közt is aktuális és becses hagyatéka a közoktatás minden szintjén a demokratikus közösségekben szervezett, önkormányzásra épülő élet; a sokféle egyéni hajlam és érdeklődés kielégítésre alkalmas, társadalmilag is mérlegelt gazdag programkínálat és tevékenységrendszer; a pozitív emberi minőséget jelentő értékek cselekvő elsajátítása, mint amilyen a kommunikáció és kooperáció, a valóság megismerésére és megértésére való törekvés; a gyakorlatiasság, a kreativitás és innovativitás, az önállóság, a felelősségtudat és -vállalás, az önbizalom, becsvágy, önismeret, jövőkép tudatos formálása; az önálló ismeretszerzés képességének szisztematikus fejlesztése.

Csak így lehet a szentjánosbogár-metaforából valóságos nemzeti tehetséggazdálkodás: az ország egészének tehetségkészletével történő, a mainál különb sáfárkodás.7

A szentesi Táncsics Mihály népi kollégium történetéhez, 1946–1949. Összeállította és szerkesztette: Fenyvesi István. Bába Kiadó, Szeged, 2004.

Bernáth József