Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 2004 július-augusztus > Iskolai gyermekvédelem a kilencvenes években

Iskolai gyermekvédelem a kilencvenes években

A gyermekek védelme napjaink egyik legösszetettebb feladatává vált. Sok olyan gyerek él országunkban (persze máshol is), akikről a környezetük nem gondolja, hogy segítségre lenne szükségük, s talán még maguk sem. Ha viszont kiderül, hogy segítség kell, nagyon sokan nem is tudják, hová fordulhatnak. Napjainkban egyre több embert foglalkoztat a családon belüli erőszak, amely a gyermekek veszélyeztetettségének egyik fő oka, ezért jó lenne tudni: mi is a helyzet Magyarországon, mit lehetne tenni ellene. Kinek a feladata a gyermekek védelme? Van-e egyáltalán gyermekvédelem? Makai Éva ezekre és még sok más nagyon fontos kérdésre keresi a választ könyvében.

Világszerte nő a gyermekek veszélyeztetettsége: az elszegényedés, az éhezés, a drogveszély, a bűnözés, a szexuális bántalmazás terjedése mind erre utalnak. A szerző a gyermek- és ifjúságvédelem ezredvégi állapotának feltárására, változásainak bemutatására vállalkozott – különös tekintettel az iskolai tevékenységekre. A megváltozott körülmények között az új kihívásokra adott új válaszokat keresi könyvében. Kutatásai és sokéves szakmai tapasztalata alapján számol be a „gyermekvédelmi kultúráról”.

A közoktatási törvény 1998 szeptembere óta saját készítésű pedagógiai programok kidolgozását írja elő az iskolák számára. Makai Éva az ezen dokumentumokba foglalt gyermekvédelmi tevékenységeket is megpróbálja bemutatni és elemezni. A gyermekvédelmi törvény értelében 1997 óta Gyermekjóléti Szolgálatok működnek. Egy ilyen intézmény tapasztalatait ismerteti meg esettanulmány segítségével az olvasóval. A könyvet összegző fejezet végül modellekben rajzolja meg az iskolai gyermekvédelem lehetséges tevékenységeit.

A cím – mi tagadás – elég rejtélyes. Ezért nagyon jó, hogy utána nem „szakmai” nyelven kezdődik a könyv, hanem Pista és Bea esetét két esszéisztikus írásban ismerhetjük meg. Mindkét történet rendkívül tanulságos és elgondolkodtató. A bemutatott esetek jellemzik az adott kort, az iskola gyermekvédelmi szerepvállalásának esélyeit és határait, a pedagógus gyermekvédelmi ismereteit, hozzáállását. A szerző maga is résztvevő volt mindkét történetben, ettől még hitelesebb a leírás.

Az esettanulmányok után megfogalmazódnak a kutatás és ezáltal a könyv céljai is. A szerző a következő hipotéziseket fogalmazza meg: az ellátórendszerben csökken az állami szerepvállalás; a gyermekvédelem nagy része kikerül az állami ellátórendszerből; a szociális és oktatási szféra közti helyzetre nincs elméleti válasz; a szociális és az oktatási rendszer fejlődése nincs szinkrónban; a gyakorlat megteremtette a differenciálódó intézményrendszert, iskolarendszert, szakértelmet.

A kutatás középpontjában tehát a gyermek- és ifjúságvédelem rendszere, valamint az ezzel kapcsolatos tapasztalatok, problémák, hiányok állnak. A célok bemutatását a kutatás módszerei, illetve eredményei követik. A kilencvenes évek végén lezajlott kutatás a korszakváltás gyermekvédelmével foglalkozott, ahol is az alapvetően erkölcsi szabályozás helyébe a nemzetközi, jogi egyezmények szabályozó ereje lépett. Ilyen értelemben új helyzetet teremtett az 1989-ben megszületett A Gyermek jogairól szóló Egyezmény elfogadása is, amely csakugyan korszakváltó dokumentumnak tekinthető a téma szempontjából.

A szerző szerint a pedagógusok napjainkban veszélyeztetett gyermekek tömegeivel kerülhetnek kapcsolatba. Ezt statisztikai adatokkal is alá tudta támasztani: 1989-től máig megháromszorozódott a gyámhatóságokon nyilvántartott veszélyeztetett kiskorúak száma. Természetesen nem egyforma mértékben érinti a különböző iskolatípusokban tanítókat ez a gond. Éppen ezért nyolc olyan iskolában végezte a vizsgálatot, amelyek megjelenítik a különféle településtípusokat, és egyben sajátos problémacentrumok a kutatás szempontjából. Kérdőíves felmérést végzett a pedagógusok körében, arra keresve a választ, hogyan gondolkodnak a veszélyeztetettség okairól, a saját felkészültségükről, milyen eljárásokat alkalmaznak stb. A vizsgálat végső soron száz osztály 2220 tanulóját érintette. A felmérésből kiderült, hogy az olyan iskolában, ahol átlag alatti a veszélyeztetett tanulók száma, nem bíztak meg gyermekvédelmi felelőst, ahol pedig átlag feletti, ott szakmai csoportok jöttek létre a feladat ellátására. Egy másik kérdőív segítségével a veszélyeztetettség okait kutatta. A lehetséges okok: környezeti ok, a gyermek személyiségében rejlő ok, anyagi ok, egészségügyi ok, egyéb ok. Az eredmények alapján a tanulók többszörös veszélyeztetettsége a leggyakoribb. A veszélyeztető tényezők közül a környezeti okok mindenütt az első helyen szerepelnek, ezért az alaposabb vizsgálat érdekében két részre osztotta, mégpedig családon belüli és családon kívüli környezetre vonatkozókra. A pedagógusválaszokból, adatokból világosan kitűnik, hogy a családot mint veszélyeztető tényezőt rendkívül nagy arányban tartják számon. További kérdőívek alapján kapott eredmények: a pedagógusok közül mindössze 7% tartotta felkészítettnek magát a gyermekvédelmi feladatokra; a veszélyeztetett gyermekeknek mindössze 13%-ával foglalkozott olyan pedagógus, aki felkészítettnek tartja magát; az osztályfőnökök 70%-a kért segítséget gyermekvédelmi munkájához. Szembetűnő, hogy a falusi kisiskolákban alacsonyabb a segítségkérők aránya, az a pedagógus, akit felkészítettek a gyermekvédelmi munkára, egészen biztosan segítséget kér munkájához; az iskolák szinte egyöntetűen tartották veszélyeztető tényezőnek a gyermekek nagy tömegét érintő rohamos és nagymértékű elszegényedést; egyszerre jelentett gondot az elhanyagolás, az érzelmi törődés hiánya és az anyagiakkal történő kompenzálás; megjelenik az erőszak, a zsarolás az iskolában, sokasodnak az iskolai lopások; nyomokban jelen vannak drogproblémák; növekvő mértékű a gyerekek fizikai bántalmazása. Megjelent mint sajátos veszélyeztető tényező a menekültstátus és az etnikai problémák sora.

A kötetben megfogalmazódik a recenzió elején feltett kérdés: kinek a feladata egyáltalán a gyermekek védelme? Melyik szakértelem szükséges leginkább: a nevelési tanácsadóé, az iskolapszichológusé, a családsegítő szolgálaté stb.? Kétségtelen, hogy a szociális és pedagógiai munkának vannak találkozási pontjai, de különbségei is. Az együttműködés kényszere és lehetősége kitágította az iskola határait a hivatalos és partnerszervezetek, valamint a civil és a karitatív szervezetek irányába.

A szerző a pedagógiai programokat is vizsgálta. A programok 50%-ában többoldalnyi volt a gyermek- és ifjúságvédelmi tevékenységről szóló rész. A vállalt feladatok azonban csupán a közoktatási törvény előírásait ismétlik. Az iskolák nagyobb része szerint a gyermek- és ifjúságvédelmi munkát a gyermek- és ifjúságvédelmi felelős koordinálja. A leggyakoribb eljárások: önkormányzati anyagi támogatások kijárása, külön foglalkozás a veszélyeztetett gyerekekkel, családlátogatás, étkezéshez juttatás, megfelelő légkör, odafigyelés, orvos, védőnő segítsége.

Az említett iskolákon kívül a szerző egy fővárosi gyermekjóléti szolgálat munkatársaként összegyűjtötte az iskolai ügyekkel foglalkozó eseteket. Ebben az „ügyben” legérintettebbek a 12–15 év közöttiek. Az esetek 38%-ában a család jelentkezett, a szülő kereste fel a gyermekjóléti szolgálatot. A leggyakoribbak a környezetből, a gyermek személyiségéből, anyagi, egészségügyi és egyéb okokból adódó veszélyeztető tényezők (ahogy ezt már fentebb is láttuk). A vizsgált 99 családban a jelzést adó személyek szerint a környezeti okból eredő veszélyeztetettség a legmagasabb (66%). A második helyen, talán nem meglepő módon, az anyagi okú veszélyeztetettség állt. A környezeti problémák egynegyede volt iskolával kapcsolatos vagy iskolai probléma, de mégis az iskoláknak csak 38%-a vett részt aktívan az esetek megoldásában, 23% passzív maradt, 11% pedig rideg magatartást mutatott. A vizsgálatba vont családok 63%-ában a szülők elváltak, az egyedül nevelő szülők 8%-a megözvegyült.

A könyv utolsó fejezetében modelleket láthatunk, amelyek arra a kérdésre próbálnak alternatívákat adni a gyermek- és ifjúságvédelem szempontjából, hogy milyen irányokban változott-változik az állam és a társadalom viszonya az államszocialista rendszer után. Vázolja a monolitikus szocialista és a posztszocialista korszak gyermek- és ifjúságvédelmének jellemzőit, majd kitekintést ad az ezredforduló posztszocialista világára, végül pedig láthatjuk, mit tükröz a modellekhez képest a gyermek- és ifjúságvédelem magyarországi rendszerének tényleges működése.

A szerző kellő körültekintéssel végezte kutatásait, törekedett minél több oldalról megközelíteni a témát. Jól választotta ki a kérdőívekhez az „alanyokat”, és a valóban legfontosabb kérdésre próbált választ kapni. Az eredmények magukért beszélnek, és bár a helyzet elég súlyos, de talán mégsem reménytelen. A százalékok alacsonyabbak vagy magasabbak annál, mint amilyennek lenniük kellene, ám ezek csak adatok. Azoknak a gyerekeknek viszont, akiknek tudtak segíteni, és – úgymond – meg tudták menteni őket, nagyon sokat jelentett minden egyes segítő kéz. Talán még nincs elég ilyen kéz, vagy ha van is, nem tudunk róla.

Kiderült, hogy a nyolcvanas évek végéig a gyermekvédelem helyzete válságban volt, ami a gyermekvédelmi törvény megalkotásával kezdett megoldódni, de láthatjuk, hogy még mindig messze van a tökéletestől. Még mindig nincs elegendő szakember, aki fel tudná vállalni egy-egy segítségre szoruló gyermek ügyét. Nehéz magas szintű felkészültségről beszélni az egyre kontraszelektálódó pedagógustársadalomban. Ezek alapján belátható az, amit a kötetben hivatkozott Gergely Ferenc fogalmazott meg, miszerint nincs újabb elvesztegethető száz évünk, valamit tenni kell. A változások mindenesetre elkezdődtek, és remélem, napjainkban folytatódnak. Ehhez járul hozzá talán a nemrég elfogadott törvény a családon belüli erőszakról, amelyre már régóta szükség volt, hiszen, mint azt a könyvből is megtudjuk, a családon belüli konfliktusok a legfőbb veszélyeztető tényezők közé tartoznak. Az is beigazolódott, hogy az állam hatékony és sokoldalú közreműködése nélkül, egyedül, ezeket a nagy horderejű feladatokat képtelenség megoldani, de nem hárítható a probléma az államra: a társadalmi megoldások is járhatóak.

Úgy gondolom, a legfőbb gond az iskolai szakemberek tájékozatlansága, valamint az, hogy félnek. A médiában csak akkor hallunk ilyen esetekről, amikor már nagyobb baj történt, pedig ekkor már tényleg nem lehet segíteni. Ezek az esetek talán csak elrettenteni tudnak. A könyvben bemutatott esetekből biztosan nagyon sok van, de az emberek nem ismerik ezeket a történeteket. Pedig ha elolvasnák Pista, Bea vagy Marci történetét, úgy gondolom, sok embert megrendítene.

Kérdéseimre megkaptam a választ. Kiderült, hogy valójában kikhez is lehet fordulni. Abban azonban már nem vagyok biztos, hogy tudnak és akarnak is segíteni. Mint leendő tanár, úgy gondolom, többet kellene foglalkozni tanulmányaink során ezzel a problémával, hiszen az ilyen és hasonló helyzetekre valóban semmilyen felkészítést nem kapunk, és ez is hozzájárul ahhoz, hogy a gyermekvédelem helyzete az iskola világában olyan, amilyen.

A könyvet a szerző nagy érdeklődés mellett mutatta be 2004 telén Veszprémben a Pedagógiai Szakirodalom Napján, melyet először rendezett meg a Veszprémi Akadémiai Bizottság.

Makai Éva: Szétszakadt és meg nem font hálók. Iskolai gyermekvédelem a 90-es években. OKKER, Budapest, 2000, 212 o.

Aros Adrienn