Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 2004 április-május > Egy módszer, amely szétfeszíti az iskola merev kereteit - M. Nádasi Mária: Projektoktatás című könyvéről

Egy módszer, amely szétfeszíti az iskola merev kereteit

M. Nádasi Mária: Projektoktatás című könyvéről

A Gondolat Kiadói Kör Oktatás-módszertani kiskönyvtár sorozatában jelent meg M. Nádasi Mária figyelemre méltó könyve a projektoktatásról. Az ELTE Neveléstudományi Intézete mellett működő kiadó tudatos törekvése, hogy összefoglaló, de a gyakorló pedagógusok olvasási szokásaihoz illeszkedő kötetekben ismertessék azokat a zömében reformpedagógiai irányzatokból eredő módszereket, amelyek szélesebb körű elterjedése esélyt jelenthet az oktatás merev kereteinek fellazítására. Ennek a törekvésnek a jegyében jelent meg a projektoktatás fogalmi kereteit, gyakorlati megvalósításának feltételrendszerét s – ami nagyon lényeges – a konkrét alkalmazás lehetőségeit, tapasztalatait összegző kötet.

A könyv talán legnagyobb értéke, hogy röviden, tömören vázolja fel a projektmódszer nevelésfilozófiai, didaktikai és – tegyük hozzá – fejlődés- és nevelés-lélektani hátterét. Azért érzem fontosnak ezt az elméleti alapvetést, mivel nálunk gyakorta kísért annak a veszélye, hogy az alternatív vagy reformpedagógiák alkalmazására vállalkozók nincsenek igazán tisztában azzal, hogy az adott módszer mögött milyen elméleti megfontolások állnak. Sokan persze – a hol rejtetten, hol nyíltan megnyilvánuló elméletellenesség hatásaként – úgy vélik, egy-egy módszernél nem a teoretikus háttér, hanem a konkrét alkalmazás a lényeg. Ugyanakkor a gyakorlat arra utal, hogy a megfelelő elméleti alapok ismerete nélkül egy-egy reformpedagógiai gyökerű módszer alkalmazásával – a legjobb szándékok ellenére – nem érhető el a kívánt személyiségfejlesztő hatás, nem történik igazi változás a tanulási-tanítási folyamatban.

A projektmódszer lényege az egyéni vagy a csoportmunkán alapuló, önálló, a pedagógus által rejtetten irányított tevékenység, amelynek az értéke épp az, hogy a tanulók munkájában a tervezéstől a projekt tárgyában szereplő munka előkészítésén, végrehajtásán át egészen az eredmény prezentációjáig érvényesül a spontaneitás, a sokféle rögtönzés, de ezzel együtt a tervszerűség, az előre kalkuláltság is.

Sok olyan projektmunkával találkozhattunk az iskolai gyakorlatban, amikor a pedagógus a projektmódszert az „ölbe tett kéz” vagy „a nekem semmi dolgom” attitűdjével közelítette meg, s a program anarchiába, eredménytelenségbe csapott át. Ugyanakkor láthattunk jó néhány projektnek nevezett eljárást, amely nem volt más, mint a tanulók által erős tanári kontroll mellett végzett csoportmunka, amelyben az egyetlen „értékes” elem a kooperáció valamilyen szintjének a gyakorlása volt. A könyvben Nádasi Mária megpróbálja megéreztetni azt a kényes egyensúlyt, amely a teljes irányítatlanság, azaz anarchia és a lépésről lépésre kontrollált frontális tanításra emlékeztető módszer között húzódik. A kötet egyik legértékesebb gondolatsora a projektmódszer kritériumainak leírása. Ilyen kritériumként említhető, hogy amennyire csak lehet, a projekt problémafelvetése a tanulók kérdéséből, akaratából eredjen, azaz az egyik legfontosabb követelmény, hogy a gyerekek találják ki a projektmunka tárgyát, ők akarjanak megismerni egy erdőt, megszervezni egy kirándulást, ők akarjanak tornapályát építeni. Ehhez kapcsolódik a szerző által nagyon hangsúlyos követelmény, hogy a munka folyamatának megtervezésébe is be kell vonni mindazokat, akik majd a konkrét tevékenységek részeseivé válnak. Ugyanígy a projekt lényegi kritériuma a valósághoz kötöttség, azaz valóságos problémahelyzetekhez valóságos megoldási tevékenységek sora kapcsolódjon. A projekt ugyanis akkor éri el a kívánt hatást, a személyiség konstruktivitásának, problémamegoldó képességének fejlesztését, ha olyan célok megoldására irányul, amelyek túlmutatnak az iskola zárt világán, ha a problémahelyzeteket nem a pedagógus szimulálja, hanem a gyerekek fedezik fel azokat, és megoldásukat ők érzik szükségesnek. Ugyanis ha nem a „való világban” gyökerezik a probléma, ha azt a pedagógus kreálja, elvész az iskolán kívülre tekintés lehetőségének hatalmas motiváló ereje, az élettel való találkozás megtapasztalásának revelatív élménye.

A kötet nagyon jól bemutatja, hogy egyrészt a projektmódszer szervezeti keretei milyen módon térnek el az iskola hagyományos és sokak által nagyon régóta széttörni szándékolt merev, az ismeretszerzésnek sok mindenben nem kedvező kereteitől, másrészt a projekt sajátos szervezete – egyéni és csoportmunka, iskolán kívüli gazdag tevékenységrendszer, magas szintű kooperáció – miként illeszthető be az iskola bizonyos tanulási fázisokban szükséges hagyományos kereteibe. Ennek hangsúlyozása azért lényeges, mert a reformpedagógia által kidolgozott módszerektől való idegenkedés egyik fő érve a tanuláshoz szükséges rend, az ellenőrzés, az értékelés ellehetetlenülésének veszélye. A könyvből világosan kiderül, hogy mindezek az elemek korántsem idegenek a projektmódszertől, sőt annak fontos kritériumai.

A könyvben a szerző megpróbál eloszlatni számos ehhez hasonló tévhitet is, amelyek a projektmódszer alkalmazásának ma még jelentős korlátját jelentik. Ilyen tévhit például, hogy a kisiskolások esetében életkori sajátosságaikból adódóan nem lehet projektmunkát szervezni, mivel a gyerekek nem képesek önálló tevékenységre. Nádasi Mária megpróbál szembeszállni ezzel az érveléssel, s kifejti, hogy az önállóságnak nem az önállótlanság az előállapota. A projektmódszer ugyanis kitűnően alkalmas a kisiskolások önállóságának, kooperációs készségének fejlesztésére.

Néhány évvel ezelőtt az alternatív pedagógiák hazai fogadtatásáról beszélgetve az egyik igazgató kifejtette, hogy a projekt és a hozzá hasonló, a tanári szerep háttérbe szorulását jelentő módszereket azok a pedagógusok kedvelik, akik nem szeretnek dolgozni, akik nem szeretik a tanítási órára való készülést, az órák előkészítését. A projektmunka módszereit leíró fejezet alaposan megcáfolja ezt s az ehhez hasonló vélekedéseket. Az igazán jó projektekben a pedagógusnak jóval nagyobb és sokoldalúbb munkát kell végeznie, mint a hagyományos frontális óravezetés, ismeretközvetítés során, s itt korántsem csak a szervezésről van szó. Érdemes végigkövetni, milyen kemény munkával jár például a projekt során alkalmazott eszközök, munkakártyák előkészítése, milyen sokféle tevékenységet követel a kiterjedt, differenciált értékelés.

Mindezeknél is meggyőzőbb a kötetnek az a része, amely gyakorlati példákkal mutatja be a projektmódszer sokoldalú alkalmazhatóságát a különböző életkorokban és iskolatípusokban. Ajánlom az olvasó figyelmébe, hogy olvassa el annak a projektnek a történetét, amelyet Győrújbarátban egy általános iskola felső tagozatán vittek végig tanárok és diákok, s amelynek témája a második világháború története, illetve a tanulók családja által megélt háborús emlékek feldolgozása volt. A példa mint cseppben a tenger mutatja meg a projektmódszer lényegét, értelmét, hasznát, tanulókban elindított fejlődési folyamatait.

A PISA-2000 vizsgálat egyik, magyar szempontból figyelemre méltó eredménye az volt, hogy a 32 ország tanulói közül talán a magyar gyerekek között vannak a legtöbben, akik nem szeretik az iskolát, pontosabban akik azt mondják, hogy az iskola unalmas hely, kevés érdekes dolgot lehet ott csinálni. Megnéztem a PISA idevonatkozó eredményeit, s azt tapasztaltam, hogy azokban az országokban, amelyeknek nemzetközi példáira hivatkozik a szerző, ez a mutató sokkal pozitívabb értékű, mint nálunk. Valószínű, hogy ahol elterjedt a projektmódszer, ott az iskola érdekesebb hely, mint ott, ahol sokat kell ülni az órán, és szinte kizárólag a tanári magyarázat révén kell elsajátítani a megtanulandókat. Ahol az iskola merev kereteit feltöri a projektoktatás pezsdítő „rendetlensége”, ott minden bizonnyal több élményt jelent a tanulás.

Azoknak ajánlom Nádasi Mária könyvét, akik ilyen iskolát szeretnének teremteni.

M. Nádasi Mária: Projektoktatás. Gondolat Kiadói Kör, Budapest, 2003. (Oktatás-módszertani kiskönyvtár.)

Schüttler Tamás