Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 2003 december > Egy szintézisteremtő pedagógiai gondolkodó az iskolakérdésről – Gáspár László posztumusz könyvéről

Egy szintézisteremtő pedagógiai gondolkodó az iskolakérdésről

Gáspár László posztumusz könyvéről

Gáspár László, a tragikusan korán elhunyt pedagógiai gondolkodó éppen 10 esztendővel ezelőtt írt egy elemzést, amelyben a tudástőke növelésének hazai esélyeit vette számba. Aki ismeri Gáspár életművét, az korántsem lepődik meg azon, hogy ez a sokszor nagyon is gyakorlatias szemléletű, iskolakísérletekkel, rendszermodellekkel foglalkozó innovátor letette a maga „nagy teoretikus művét” az asztalra. Gáspár ugyanis minden gyakorlati innovációs lépése előtt jelentős teret szentelt a projekt elméleti megalapozásának. Ennek talán legjobb példája a szentlőrinci iskolakísérletet megalapozó elméleti kutatásairól szóló, a maga idejében úttörő jelentőségű kötet, amely a hetvenes-nyolcvanas évekbeli magyar neveléselméleti szakirodalom egyik legjelentősebb teljesítménye.

Az iskolakérdés című posztumusz kötet – amely szándékától függetlenül az életmű lezáró darabja lett – némileg eltér a korábbi, teoretikus Gáspár-művektől. A könyv értelmezési kísérlet, amely a rendszerváltás körüli időszak tapasztalataira alapozva próbálja felvázolni az oktatás társadalmi-gazdasági szerepét, fejlesztésének lehetőségeit. Gáspárt alapvetően az izgatta, hogy miként alakul a piacgazdaságban az oktatás társadalmi funkciója, milyen változtatásokra van szükség ahhoz, hogy az oktatás valóban betölthesse tudástőkét gyarapító, gazdasági értelemben is értéktermelő funkcióját.

Az eszmeileg elkötelezett, az esélyegyenlőséget alapvető értékként tekintő Gáspár egy olyan diagnózis készítését tekintette céljának, amelyben elsősorban önmaga számára próbálta meg összegezni azokat a társadalmi-gazdasági feltételeket, amelyek a rendszerváltás körüli időszakban erőteljesen meghatározták az iskola, az oktatás lehetőségeit.

A könyv olvasása közben felidéződnek azok a viták, amelyek valójában 1985-től kezdődtek a hazai pedagógiai közéletben, majd kiszélesedve folytatódtak 1989 után is. Olyan kérdések ezek, mint az iskola pártossága vagy pártsemlegessége, az iskolaszerkezet egységes vagy plurális jellege, értéksemlegessége vagy egy meghatározott értékrend melletti elköteleződése, centralizált vagy a helyi igényekhez alkalmazkodó legyen az irányítás, a tartalmi szabályozás. Sorolhatnánk tovább azokat a témákat, amelyeket Gáspár a kilencvenes évek elejének oktatási környezetében elemzésének tárgyává tesz. Az ilyen dilemmákra adott válaszai azt mutatják, hogy modern, sőt helyenként liberális szemlélettel figyelte az őt körülvevő, formálódó valóság történéseit. Gondolkodásmódja jól példázza, hogy világnézeti, filozófiai elkötelezettsége – sokak sematizáló értékítéletével ellentétben – korántsem tette őt baloldali konzervatívvá, az ortodoxia foglyává. Liberális szemlélete, a decentralizáció melletti elköteleződése különösen jól tetten érhető elemzésének azokban a részleteiben, amelyekben az iskola kívánatos funkcióit veti egybe a tényleges iskolai működéssel, a megvalósuló funkciórendszerrel. Gáspár elemzése nyilvánvalóvá tette: ahhoz, hogy az iskola képes legyen egy sokféle módon tagolt társadalom sokféle igényét kielégíteni, a társadalom életébe bevezetni a felnövekvő embereket és a társadalomban felhalmozódott tudáskészletet releváns módon átadni számukra, szükség van az iskola autonómiájára, és annak helyi megítélésére, hogy a különböző adottságokkal, szocializációs előfeltételekkel rendelkező csoportok számára valójában milyen iskolára, milyen tartalmakra van szükség.

Gáspárnak ez a könyve az adott korszakban felvetődő dilemmák értelmezésére és megválaszolására tett kísérlet szándékával íródott. Különösen érezhető ez az Innováció és reform címet viselő fejezetben, ahol megpróbálja önmaga számára tisztázni, hogy miért fulladt kudarcba a társadalomban, illetve ezzel együtt természetszerűleg az iskolában az a reform, amely a diktatórikus szocializmust átvezette (átvezethette?) volna a demokratikus szocializmusba, s ezzel analóg módon a tekintélyelvű, diktatórikus iskolát a demokrácia tanulásának terepéül szolgáló iskolába. Gáspár szerint a társadalom, a gazdaság, az iskola modernizációjára lett volna szükség, de a reform önmagában nem alkalmas a modernizáció megvalósítására; ehhez többre, másra, innovációra van szükség. Ez nem szakadásszerű változtatást, hanem folyamatos fejlesztést jelent, amely lassan – de a reformnál jóval nagyobb biztonsággal – vezet el a szükséges jobb működéshez, minőséghez. A reformok elkötelezettjeként megismert, a reformokba többször belebukott, az innováció és az új minőség szoros kapcsolatát pontosan látó Gáspár László 1993-ban, a rendszerváltó magyar társadalomnak és iskolájának elemzése alapján szükségét érezte annak, hogy a reform és az innováció egymást szembeállító felemás logikája helyett megkeresse e két fogalom előremutató szintézisét. „A szerves fejlődés, a közmegegyezéses modernizáció természet adta és mesterségesen emelt akadályait, korlátait csak az innovációt segítő reform képes lebontani… A reform és az innováció egymás nélkül semmire sem mennek… Amíg az innováció a mikorszféra (az intézményi szint) modernizálásának, addig a reform a makroszféra (jelen esetben az egész iskolarendszer, az intézményközi kapcsolatok) modernizálásának eszköze.” Az általa felvázolt szintézis képes kezelni a politika által kezdeményezett reformok és az intézményi szinten kialakuló változtatási igények sokszor egymásnak ellentmondó, egymás ellenében ható törekvéseit. A szintézisteremtés szükségessége ma is éppoly aktuális, mint egy évtizeddel korábban. Ezért is hatnak egy évtizeddel korábbi gondolatai olyan elevenen ma is.

A könyvben leírt elemzés számos egyéb eleme is aktuálisnak, frissnek tűnik, ráadásul mindmáig megoldatlan problémákban törekszik az egyensúlyok, a konszenzusok megtalálására. Elég példaként idézni a pedagógiai célmeghatározásban, a tartalmi szabályozásban működő lehetséges orientációs pontok keresésével kapcsolatos gondolatokat. Amint az ismert, a pedagógia egyik régi, megoldatlan kérdése, hogy a társadalmi szükségletek vagy a gyermeki igények legyenek-e dominánsak a célrendszer meghatározásában. A társadalom- és a gyermekközpontúság egymásnak feszülése a determinisztikus gúzsbakötöttség és a személyiség kiteljesedését egyedül biztosító szabadság ellentétpárjaként ivódott be a pedagógiai gondolkodásba. Gáspár gyönyörű – s ezt szó szerint kell értenünk! – elemzésben írja meg a kétorientációs szemlélet dialektikáját, szerves egységét, megvilágítva, hogy a gyermekközpontúságban kiteljesedő szabadság teszi alkalmassá az egyént a társadalmi szükségleteknek való megfelelésre. S idézhetnénk tovább e jelentős pedagógiai gondolkodó utolsó könyvéből.

Letéve a könyvet, óhatatlanul is arra kellett gondolnom, hogy e kötet megírása óta mennyit pragmatizálódott a pedagógia. Milyen kevesen vannak, akik képesek a bennünket körülvevő szűkebb és tágabb pedagógiai, társadalmi valóságot olyan szinten elemezni, amely elvezet az egymással viaskodó elméleti irányok, orientációk szintézisének megtalálásához, a látszólag ellentmondó nézetrendszerek dialektikus kapcsolatának felfedezéséhez, illetve ezen keresztül a problémák megoldására is lehetőséget adó elméletek, értelmezések kidolgozásához. Mintha még mindig kísértetiesen hatna a nyolcvanas évek posztmodern jelszava: vége a nagy elbeszélések korának, az elméletalkotás, a szintézisteremtés korszakának, mivel a töredezett, bonyolult kapcsolatrendszereket magába záró valóság nem írható le általános magyarázó elvekkel.

Gáspár posztumusz könyve a cáfolat erre a posztmodern blöffre. Igenis lehet és kell korunk történéseit valamilyen rendező elvek mentén leírni, elemezni, mert csak így találhatóak meg azok az eszközök, amelyekkel „megvalósul gyönyörű képességünk a rend”, a tudatos jövőbelátás.

Gáspár jól látta, hogy a tudástőke növelése milyen szintéziseket igényel a pedagógiai gondolkodásban, az oktatáspolitikában, az innovációk katalizálásában. Érdemes tehát elolvasni, sok ponton vitatkozni gondolataival, hiszen ezért írta ezt a könyvet.

Köszönet érte az OKKER Kiadónak, illetve annak a sok támogatónak, aki lehetővé tette, hogy megjelenjen.

Gáspár László: Az isklakérdés. A tudástőke növelésének hazai esélyei. Okker Kiadó, Budapest, 2003.

Schüttler Tamás