Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 2003 december > Önismereti sarkpontok

Önismereti sarokpontok

Ahhoz, hogy másokat rádöbbentsünk arra, mennyire elengedhetetlen a boldog élethez az, hogy tisztában legyünk egyéniségünk korlátaival, valóban ismernünk kell magunkat. Több módszerből itt csupán ötleteket kapunk, a receptet mindenkinek önállóan kell elkészítenie.

A szerzők tanító- és tanárjelölteknek ajánlják a kötetet. Belepillantva feleslegessé válik a kategorizálás, mert a téma minden pedagógus számára tartogat érdekességeket. Már a bevezető is úgy fogalmaz, hogy természetesen gyakorló tanárok is gazdagodhatnak a mű által. A dolgozatok címéből kiderül, hogy 10–18 éves tanulók kerülnek a középpontba. A hivatkozott tanítók – és jelöltek –, akik 6–10 évesekkel foglalkoznak, akár csalódottan le is tehetnék a könyvet, hisz a lényeget tekintve ők nem érintettek.

A könyv dr. Koncz István Videós önismeret-fejlesztés és dr. Kovács József A 10–14 éves korú tanulók önismeretének fejlődése pedagógiai nézőpontból című kandidátusi disszertációiból áll össze. A megfogalmazásból kitűnik, hogy nem egymás után jelenik meg a két dolgozat. A könyvet ugyanis nem lehet kettészakítani, ha esetleg valakit csak az egyik szerző műve érdekelne, mert dr. Simon Katalin jó érzékkel szerkesztette egybe a két értekezést, témánként csoportosítva, összehangolva az információkat. Az egységes gondolatmenet a szerkesztő munkáját dicséri.

A kötet gondolatmenete könnyen követhető, az viszont kissé zavaró, hogy a két kutató szinte azonos elképzelések alapján állította össze dolgozatát. A könyv végén található irodalomjegyzékben az érdeklődő azonban megtalálja a két szerző munkájának – az indexszámok alapján történő – felosztását, mellettük a dolgozatok oldalszámaival. Ezekből kiderül, hogy nem minden oldal szerepel a kötetben. Erre egy példa: Koncz István az önismereti igény alakulásával kezdte munkáját – végjegyzet –, míg Kovács József a célkitűzéseket – III. fejezet – részesítette előnyben. Természetesen ebben az utóbbi témakörben kollégájának is volt mondanivalója, amit a szerkesztő meg is jelenít.

Az egyén fejlődésével foglalkozó fejezet kuszára sikeredett, mert a két dolgozat szinte széjjelválaszthatatlan. A szerkesztő munkája révén azonban új egész keletkezett. Az indexszámnál elkülönítették, ki mely korosztállyal foglalkozik, itt viszont egészen az újszülöttektől indul a fejtegetés, a korcsoportok előre haladtával pedig összefoglalóan a serdülőkről, a tizenévesekről van szó. Így a két részre választás lehetetlen művelet; nem lehet tudni, melyik kutatót illeti az egyes szakaszok megfogalmazása.

A kutatási eredményekről szóló fejezetből kitűnik, hogy az életkori sajátosságok mennyi kreativitást, odafigyelést követelnek az önismeret fejlődésének a megfigyelésére, vizsgálatára, fejlesztésére vállalkozó pedagógusoktól.

Szükséges, hogy a két dolgozatról külön is szó essék.

Kovács József a 10–14 éves korosztállyal foglalkozik. Kutatásaiban hat módszert alkalmazott egyidejűleg: önjellemzés és a társak jellemzése; milyennek ismered magad? – önismereti kérdéssor; önleképezés 12 tulajdonság alapján; tulajdonságlista; Radnai-féle rangsorolási eljárás; Raven-teszt. Megállapítja, hogy a kor előre haladtával árnyaltabbá válnak a gyerekek leírásai, megfogalmazásai. A nemek érési eltérését összekapcsolja az önkép kialakulásának megszilárdulásával is. Kiemeli az iskola és a család együttes működését, feladatait, hiszen ahogy nőnek a gyerekek, egyre több bennük a bizonytalanság – a kezdeti túlértékelés fokozatosan aláértékeléssé válhat –, s azokról a helyekről várnak konstruktív visszajelzéseket, melyek kitöltik életüket. A pedagógusok feladatáról szólva a szerző kiemeli, hogy a tanárnak saját magával kell először tisztáznia, milyen is ő, milyenné akar válni. Csakis ezután nyújthat segítséget növendékeinek. A szerző több használható módszert is megoszt az érdeklődőkkel, melyek könnyebbé tehetik az előrelépést. Ezek a megfigyelési, összehasonlítási módszerek megkövetelik, hogy a pedagógus hosszú távon gondolkodjon saját jövőjét illetően is.

Koncz István eredményei egy 1986-os és egy 1996–97-es vizsgálaton alapulnak. Felhasznált fejlesztő módszereket (önismereti készség növelésére irányuló kamera előtti játékvariációk, 36. o.) és vizsgáló-értékelési módszereket (például önmegfigyelésen alapuló eljárások), verbális közlekedésnél pedig a megfigyelés és az elemzés módszerét. Általánosságban megállapítja, hogy a fiatalok önismereti szintje alacsony, szorongásaik nagy része a felnőttkapcsolatokból – szülő, tanár –, a meg nem felelés félelméből származik. Ebből kifolyólag a felnőtt társadalom által preferált tulajdonságukat tekintik pozitívnak, a negatívokat pedig gyerekesnek. Az önismereti ítélet tárgyilagossága és az önkontroll képessége szinte teljesen hiányzik. Az eredmények egyértelműen mutatják, hogy a videó pozitívan hat a serdülőkre, számos lehetőséget rejt, amelyeket a szerző tíz pontban sorol fel. Tizenöt pontban foglalja össze az eddigi kutatások, szakirodalmak által nem közölt eredményeket, például: a videó lehetővé teszi az én-közlések, reakciók kívülről való szemlélését (2.); fejleszti a diákok szociális helyzetismeretét, problémafelismerő és -kezelő készségeiket (10., 57–58. o.).

A szerző a továbbiakban módszereket, módszeregyütteseket javasol, melyeket a problémák megoldására videós fejlesztő eljárásokban sikerrel lehet alkalmazni. Ebben a helyzetben is felmerül az idő kérdése. Míg az egyik módszer az itt javasoltak közül tábori keretek között alkalmazható – ahogy a kutató meg is tette –, problémát jelenthet iskolai keretekben. Havonta néhány alkalommal megvalósítható, de a létszám így is kötött. Tény, ez nehéz feladat elé állítja a pedagógust, aki vállalkozik arra, hogy fejlessze a fiatalokat saját maguk megismerésében.

Korosztálytól, helyzettől, módszertől függetlenül a legfontosabb a bizalom kiépítése és megtartása. E nélkül nem lehet semmilyen eredményt elérni. Vannak azonban képzetlen oktatók, akik esetleg többet ártanak, mint használnak. Ennek ellenére nem sok főiskolán, egyetemen választják a leendő pedagógusok az önismeret tárgyat, pedig szükség lenne rá.

Nem szabad megfeledkezni a tanárok felelősségéről. Kétséges, hogy egy tanárjelölt mennyit tud és mer alkalmazni a könyvben olvasottakból, de az biztos, ha valaki meggyőződésből alkalmazza, még nem feltétlen a legoptimálisabb oldaláról közelíti meg a problémát.

A leghelyesebb az lenne, ha gyakorló pedagógusok olvasnák a könyvet, akik tapasztalataikat kiegészítenék e gondolat- és módszermozaikokkal, így még hatékonyabban tudnák megmozgatni, fejlődésre serkenteni, fejleszteni az ő felügyeletükre és nevelésükre bízott fiatalokat, kihozva belőlük a legtöbbet úgy, hogy közben nem formálják őket egyformára, hanem értékként kezelik a különbségeket.

Dr. Simon Katalin (szerk.): Önismereti sarokpontok tanító- és tanárjelölteknek. Berzsenyi Dániel Főiskola és a Kölcsey Ferenc Református Főiskola, 2000.

Tóth Eugénia