Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 2003 november > A szexuális nevelés nálunk és másutt

Szilágyi Vilmos

A szexuális nevelés nálunk és másutt

A szerző visszatekint a szexuális nevelés történetére, majd ismertet egy német kezdeményezést, amely irányelveket fogalmaz meg az iskolák szexuális felvilágosító tevékenysége számára. Az irányelvekből kirajzolódik, hogy a szexuális nevelés nem korlátozódhat a nemi működés és a védekezés technikáinak megtanítására, hanem szerepet kell vállalnia a társas kapcsolatok és az érzelmi kultúra pozitív alakításában is.

A szexuális nevelés helyzete hazánkban elég ellentmondásosan alakult az utóbbi évtizedekben. A kommunista diktatúra első évtizedeiben (1949–1969) jóformán szóba sem kerülhetett. 1970 körül azonban egyre több cikk és adat jelent meg az ún. „családi életre nevelés” (s benne a szexuális nevelés) szükségességéről, főleg a népesség fogyása, a gyermekvállalási kedv csökkenése és a sok válás, családbomlás miatt.

Mindezek hatására 1973-ban született egy népesedéspolitikai kormányhatározat, amely többek közt előírta a családi életre nevelés bevezetését „az állami oktatás minden szintjén”, vagyis az általános iskoláktól a középiskolákon át a főiskolákig. Ez a határozat teret nyithatott volna a szexuális nevelés számára, megvalósításáról azonban az államapparátus nem gondoskodott. Az Oktatásügyi Minisztérium ugyan kiküldött az iskolákba egy frázisokkal teli brosúrát, s elrendelte, hogy az 5. osztálytól kezdve évente három-négy osztályfőnöki órán foglalkozni kell a családi életre neveléssel, de a tanárokat nem készítették fel erre, s nem is ellenőrizték, hogy mit tesznek a családi életre nevelés érdekében.

Ami engem illet, 1969–1970-ben kezdtem adatokat gyűjteni az ifjúság szexuális problémáiról, s ennek, valamint a nyugati szexuálpedagógiai szakirodalom tanulmányozása alapján írtam egy könyvet Bevezetés a szexuálpedagógiába (1973) címmel. Mint ifjúságvédelemmel foglalkozó pszichológus, felismertem az ún. pszichoszexuális fejlődést elősegítő nevelésnek a jelentőségét. A könyv terjesztését a politikai vezetés eleve korlátozta, csak a tanárképző főiskolák jegyzeteként jelenhetett meg. Nagy nehezen sikerült elérnem, hogy ezeken a főiskolákon a könyvem alapján fakultatív szexuálpedagógiai speciálkollégiumokat indítottak, amelyekre igen sok hallgató jelentkezett. Vizsgázni azonban sehol sem kellett belőle, s egyes javasolt olvasmányokon kívül fix tananyagot sem kaptak, így nem vették túl komolyan. S minthogy a főiskolai vezetők többnyire idegenkedtek tőle, néhány év alatt ezek a speciálkollégiumok mindenütt megszűntek, nem épültek be a leendő pedagógusok tananyagába. Sajnos, azóta sem történt semmilyen központi intézkedés a hivatásos nevelők szexuálpedagógiai képzése vagy továbbképzése érdekében.

Az iskolai (vagy más, intézményes) szexuális nevelés néhány szűk körű és rövid lejáratú egyéni kezdeményezéstől eltekintve a magyar iskolákban egészen napjainkig hiányzik. Hellyel-közzel ugyan meghívnak egy orvost vagy más egészségügyi szakembert, hogy tartson felvilágosító előadást a tanulóknak. Ez azonban nyilvánvalóan nem elegendő, s nem képes ellensúlyozni azokat a kedvezőtlen hatásokat, amelyekkel a fiatalok naponta találkoznak, például a kereskedelmi tévék olyan sorozataiban, mint a „Big Brother” vagy a „Való világ”, nem szólva a pornográf lapok és filmek áradatáról.

Tény, hogy az 1960-as és 1970-es évektől kezdve egyre több szexuális felvilágosító könyv jelent meg elég nagy példányszámban, s ezek gyorsan elfogytak. De az is jelezte a szexuális nevelés iránti igényt, hogy a heti- és havilapokban megjelentek „Az orvos válaszol” vagy „A pszichológus válaszol” rovatok, amelyek vezetőihez rengeteg segítséget és tájékoztatást kérő levél érkezett. 1980 körül én is évekig vezettem ilyen rovatot egy ifjúsági folyóiratban, s az ilyen levelek és válaszok anyagából állítottam össze A pszichológus válaszol – szerelemről, szexről (1984) című könyvemet (amely közel százezres példányszámban, hónapok alatt elfogyott). Még nagyobb volt a kereslet a Szerelmi kultúránk. Képeskönyv a szexről (1988) című, magyarul és eszperantóul megjelent könyvem iránt, melyet aztán a lengyelek és a litvánok is átvettek, sőt bolgárul és oroszul is megjelent. (A házasság jövője című 1979-es könyvemet pedig a magyar és bolgár kiadás után németre is lefordították, s a lipcsei Urania Verlag 1981-ben, öt kedvező szakvélemény alapján kiadta volna, de a keletnémet pártvezetés letiltotta.)

Minthogy a szexuális nevelést nem sikerült intézményesíteni, az 1980-as években a szexológia és szexuálterápia meghonosításával próbálkoztunk. 1983-ban a Magyar Pszichiátriai Társaságon belül a társaság egyik vezetőjével, dr. Buda Bélával – akinek A szexualitás modern elmélete című, nagy hatású könyve már 1971-ben megjelent – létrehoztunk egy szexológiai munkacsoportot, amelyhez rögtön kb. kétszáz orvos, pszichológus és más szakember csatlakozott. Havonta tartottunk tájékoztató előadásokat és vitákat, 1985-ben pedig sikerült megszervezni az első magyar Szexológiai Konferenciát, amelynek előadásait könyv alakban, önköltségi áron megkaphatták az érdeklődők. Ebben több előadás szól a szexuális nevelésről.

A konferencia után a felmerült igények figyelembevételével dr. Buda Béla és én 70 órás szexuálterápiai kiképző kurzusokat indítottunk néhány 10-15 főnyi szakembercsoportnak: orvosoknak és pszichológusoknak. Sajnos, ezek a képzések nem kaptak állami elismerést. A résztvevők így csak mellékesen, főfoglalkozásuk keretében vagy szabad idejükben foglalkozhattak szexuális tanácsadással és terápiával (amit szakmailag senki sem ellenőrzött, mert szupervízió sem működött).

A konferencia után a munkacsoportot külső támadások érték, amelyek nagyon megnehezítették a munkát. Az előadások és a viták megritkultak, s a munkacsoport vezetése is megváltozott. 1989-ben a Szexológiai Munkacsoportból (amelyben vezetésváltás folytán már nem vettünk részt) megalakult a Magyar Szexológiai Társaság. Feladatkörébe tartozott volna a szexuális nevelés propagálása és intézményesítése is, ám tíz-egynéhány főre csökkent taglétszámával az azóta eltelt 14 évben sem tudott elérni semmit ezen a téren. Tagjai túlnyomórészt pszichológusok, akik magukat „szexuálpszichológusnak” nevezik, és szexuálterápiás magánrendeléseket folytatnak (bár legtöbben nem végezték el az említett kiképző tanfolyamot).

A politikai rendszerváltás óta a szexuális nevelés helyzete alig javult. Különböző kezdeményezések ugyan történtek az 1990-es évek során a családi életre nevelés (dr. Czeizel Endre vagy Komlósi Sándor könyvet is írt erről) vagy a kulturált magánéletre nevelés érdekében, de ezek csak szűk körben és átmenetileg javítottak a helyzeten. Erős ellenállás mutatkozott ugyanis a konzervatív körök, egyes egyházak és pártok részéről. Magam is csaknem hiába hoztam létre 1998-ban a Magánéleti kultúra, korszerű életvezetés Alapítványt, amely négy éven keresztül kiadta a Magyar Szexológiai Szemle című, negyedévenként megjelenő szakfolyóiratot, s egyik fő céljának tekintette a szexuális nevelés beépítését a köznevelés rendszerébe; ezt a célt mindmáig nem sikerült elérnünk.

A néhány éve életbe lépett Nemzeti alaptanterv és annak újabb változatai ugyan előírják az általános iskolák számára az egészséges életmódra nevelést, s ezen belül többek közt a nemiséggel kapcsolatos anatómiai és biológiai ismeretek oktatását, de a direkt szexuális felvilágosítás (vagy éppen a nemi nevelés) jelentéktelen szerepet kap. A nevelők változatlanul felkészületlenek, idejük sincs ezzel foglalkozni, s nem állnak rendelkezésre a szükséges tankönyvek vagy segédkönyvek sem. Az előző kormány konzervatív, represszív nemi nevelést igyekezett propagálni, például abban az Oktatási Minisztérium által megrendelt videofilm-sorozatban, amelyet középiskolai bemutatásra és megbeszélésre készítettek. Ezekben a házasság előtti szüzességet, a nemi absztinenciát ajánlották.

Ugyanakkor a Minisztérium képviselői ígéretük ellenére nem hívták fel az iskolák figyelmét a Magyar Szexológiai Szemle 2000-ben megjelent különszámára, amelynek címe: Vezérfonal az intézményes szexuális neveléshez. Ez a Vezérfonal azóta sem jutott el az iskolákhoz, pedig nagyon megkönnyíthetné az oktatók felkészülését erre az alapvető jelentőségű nevelési feladatra. A kiadvány ismerteti például a S.I.E.C.U.S-nak, vagyis az USA Szexuális Nevelési Bizottságának oktatási programjavaslatát, amelynél átfogóbbat és korszerűbbet nem ismerek. Az iskolák így semmilyen érdemleges, adekvát segítséget nem kaptak eddig ehhez a munkához.

Összegezve tehát: pillanatnyilag mind a szexuális kultúra terjesztése, mind pedig a nemi nevelés terén inkább regresszió, mint fejlődés mutatkozik Magyarországon, legalábbis az intézményes nevelés vonalán. Tény azonban, hogy egyre újabb, korszerű szexuális felvilágosító könyvek jelennek meg, s az interneten is egyre több magyar nyelvű website vállalkozik a szexuális kultúra terjesztésére. A sokoldalú, témaorientált portálokból is legalább tíz van (köztük a saját, „Szexológia Magyarországon” című website-om: www.extra.hu/szexologia). A www.szexualitas.lap.hu portál például közel száz, szexuális vonatkozású magyar website-ot ismertet, amelyek között azonban jó néhány tudományosan megalapozatlan vagy pornográf jellegű is akad. A Mi, mi? című portál (www.mimi.hu) pedig kb. ötszáz, szexualitással kapcsolatos fogalomra próbál közérthető magyarázatot adni, bár nem mindig sikeresen.

Mindez rendkívül megnehezíti a fiatalok eligazodását a szexuális „script”-ek útvesztőiben, és sürgetővé teszi a nevelők szexológiai képzését, valamint az átfogó, korszerű szexuális nevelés intézményesítését. Ezen a téren követhetjük például a Német Szexuálpedagógiai Társaság példáját, s a szexuális nevelés német irányelveit. A német Egészségügyi Felvilágosítás Központja ugyanis 1994-ben kiadta a tartományokkal egyeztetett irányelveket az intézményes szexuális neveléshez. Ők ugyan akkor még „felvilágosításról” beszéltek, de hangsúlyozták, hogy ez nemcsak információnyújtást jelent a biológiai tényekről és a fogamzásgátlás módjáról, hanem annál lényegesen többet: motiválást és készségfejlesztést is – vagyis nevelést.

Az irányelvek nyolc rövid fejezetből állnak. Az első az alapelveket és a kiindulási helyzetet foglalja össze. Megállapítja, hogy a szexualitás az életmód fontos eleme, amelyet különbözőképpen lehet átélni, mert különböző normák és értékrendek hálózatába ágyazódik. Ezeket figyelembe kell venni, s úgy alakítani, hogy az egészséges életmódot lehetővé tegyék. A kielégítő nemi életet ezért az egészség integráns részének kell tekinteni, így az egészségnevelés fontos feladatának, amelyről nyíltan kell beszélni.

Ez utóbbi sokak számára még nehéz, és tájékozottságuk is hiányos. Ennek ellenére az iskolák sem foglalkoznak vele kellő mértékben, a szülők pedig még kevésbé. Holott az AIDS és egyéb, nemi úton terjedő betegségek megelőzése nem lehet sikeres szexuális felvilágosítás és nevelés nélkül. A második fejezet a törvény által előírt feladatokat ismerteti. A német törvényhozás 1992-ben elrendelte, hogy az Egészségügyi Felvilágosítás Központja minden korosztály vonatkozásában dolgozza ki a szexuális felvilágosítás irányelveit, s az ezzel kapcsolatos tananyagot ingyenesen bocsássa az iskolák és más nevelőintézmények részére. A német alkotmánybíróság kiegészítő kommentárjai (1993) szerint a törvény végrehajtása megkívánja szexuális tanácsadók kiképzését is.

A harmadik fejezet a célkitűzéseket ismerteti. Hangsúlyozzák, hogy olyan társadalmi klímát kell teremteni, amely elfogadja a különböző szexuális beállítottságokat, ezek nyílt megvitatását, és támogatja az átfogó szexuális nevelést. Ebben a szakemberek együttműködésére van szükség. A nevelés három fő vonala:

Információnyújtás

Motiválás

Készségfejlesztés

Az irányelvek további részei megnevezik az iskolai szexuális nevelés kooperációs partnereiként a nevelési tanácsadókat, a különböző intézményeket és egyesületeket. Célpopulációként pedig a gyerekek és fiatalok mellett a szülőket és nevelőket, sőt a nyomtatott és audiovizuális médiát is.

Hét fő témakört sorolnak fel: a már említetteken kívül ezek között szerepel a szexuális visszaélések és erőszak megelőzése, az üzleti szex és a pornográfia témája is. Végül az eszközök és módszerek kapcsán a médián kívül megemlítik a beszélgetést és a vitát, a különböző segédeszközöket (például illusztrációk, filmek stb.) és a szakirányú továbbképzés lehetőségeit.

Mindez egybecseng a Magyar Szexológiai Szemle „Vezérfonal az intézményes szexuális neveléshez” című különszámának tartalmával.