Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 2003 május > Az oktatási és képzési rendszerek elérhetőségének megkönnyítése - A munkaprogram második stratégiai céljáról

Bernd Wächter

Az oktatási és képzési rendszerek elérhetőségének megkönnyítése mindenki számára

A Munkaprogram második stratégiai céljáról

A szerző előadásában először a Munkaprogram második, az oktatás elérhetőségének szélesítésére vonatkozó célját értelmezte a konferencia résztvevői számára. Szerinte a tanuláshoz való széles társadalmi hozzáférés a tanulási környezet minél nyitottabbá tételével valósítható meg. Az oktatási rendszereket a nyitottság érdekében minél átjárhatóbbá kell tenni az egyes országokon belül, de az egyes országok között is. Wächter fontosnak tartja, hogy a tanulást minél vonzóbbá tegyék mindenki számára, s kapjon elismerést a nem formális képzésben szerzett tudás, képzettség.

Először néhány általános megjegyzést teszek a „Stratégiai célkitűzések” megfogalmazásával kapcsolatos folyamatról. Ezután, mintegy közbevetésként, emlékeztetni fogok fő témám, a második stratégiai cél mögött húzódó legfontosabb törekvésekre és tartalmakra, majd beszámolóm harmadik részében kommentálom ezeket, ezúttal valóban csak a második stratégiai céllal kapcsolatos kérdésekre, nem pedig az egész folyamatra vonatkozóan.

Első, általános jellegű megállapításom az, hogy a Lisszabonban megfogalmazottak egyrészt szükségszerűségként, másrészt pedig rendkívüli mértékű kihívásként értékelendők. Összegyűjtöttem néhány, valószínűleg már nagyon jól ismert idézetet, nem azért, hogy untassam Önöket, hanem hogy még jobban megértessem a gondolataimat. Íme: „Európa váljék a világ legversenyképesebb és legdinamikusabb tudás alapú gazdaságává, amely egyúttal képes a több és jobb munkahely, valamint a szociális kohézió megteremtését eredményező fenntartható gazdasági fejlődésre.” Eszerint ugyanis mindent akarunk; mindenben a legjobbak akarunk lenni, mégpedig mostantól számítva hét éven belül. A második idézet egyértelművé teszi ezt a szándékot: „Az oktatási és képzési rendszereknek olyan magas szintre kell jutniuk, hogy a világ Európát minőségi referenciaként – tehát gyakorlatilag mérceként – és releváns oktatási/képzési rendszerek és intézmények birtokosaként tartsa számon.” Mindezt tehát az oktatással kapcsolatban reméljük, ez az elvárás a következőkben úgy folytatódik, hogy majd az egész világ itt akarjon tanulni, vagyis Európa valóban „a világ más pontjain élő diákok, tudósok és kutatók legkedveltebb célállomásává váljék”.

Mint tudjuk, ezt a lisszaboni programot az Európai Bizottság és az Európa Tanács is ambiciózusnak, ugyanakkor realistának nevezte. Szerintem pedig egyszersmind nagy-nagy kihívás is, és Önök – amikor azt mondom: Önök, mindannyiunkra gondolok, akik Európában oktatással és képzéssel foglalkozunk –, ha nem is ijednek meg tőle, vagy nagyon is odafigyelnek rá, vagy teljesen figyelmen kívül hagyják e kifejezés retorikáját. Hatalmas munkáról van itt szó. Valóban rendkívül fontos a tudás alapú gazdaság terén az előrehaladás; Európa ugyanis világviszonylatban ma még nem áll első helyen a tudás megteremtésében, de a terjesztésében és a felhasználásában sem, és nem áll első helyen a munkahelyteremtésben, a gazdasági fejlődésben sem.

Lássunk egy példát a kutatás területéről (minden területre amúgy sem térhetnék ki)! Létezik egy úgynevezett European Innovation Scoreboard (rövidítve EIS, magyarul: Európai Innovációs Eredménytábla), amelyet az Európai Bizottság hozott létre annak mérésére, mekkora előrehaladás történt a kutatásban a Lisszabonban elhatározott célok elérése terén az adott területen. A 2002-ben megjelent kiadvány szerint az EU-tagállamok innovációs teljesítménye a legjelentősebb globális versenytársaikhoz képest még mindig nagyon alacsony. Tíz mutató adatai alapján Japán nyolc esetben megelőzi az EU-t, míg az Egyesült Államokról ugyanez hét mutató esetében mondható el.

Második megjegyzésem: egyre inkább úgy érzem, fennáll a veszélye annak, hogy mintegy intézményesítjük a „nyilatkozatokon alapuló változás” folyamatát. Európában ugyanis – és ezt már a korábbi előadók is hangsúlyozták – még soha nem adtak ki annyi „policy paper”-t, mint mostanában. Néhányan – én nem tartozom közéjük – már azt is megállapították, hogy ezek a dokumentumok újabban mintha inflálódnának! Mindegyik ilyen nyilatkozat – amint mondtam – valóban ambiciózus célokat tűz ki maga elé; mindegyik valamiféle innováció révén igyekszik hozzájárulni a szükségesnek tartott változáshoz. Szerzőik közül sokan határidőket is kitűznek – mellesleg szólva, mára már szinte divat lett abból, hogy az európai célok elérésének szent éve 2010 legyen. 2010 lesz tehát az az esztendő – jól hallották! –, amikorra a lisszaboni programot meg kell valósítani; 2010 lesz az az év is, amikorra a brugges-i folyamatot véglegesíteni kell. A brugges-i folyamat – tudomásom szerint – újabban egyfajta névváltozáson megy keresztül, és egyre inkább koppenhágai folyamat néven emlegetik a szakoktatás és szakképzés terén érintettek; ez viszont valójában nem más, mint a dolog újracímkézése. 2010 a bolognai folyamat szempontjából is varázserejű dátum.

Az Európai Bizottság pedig azóta is – szinte hetente – új közleményeket és ajánlásokat ad ki. A legújabbak – ezt is hallották már – az oktatásba és képzésbe való hatékony befektetésekről, valamint az egyetemek szerepéről szólnak, hogy csak kettőt említsek közülük.

Mindez természetesen nagyon jó és szükséges, de gondoskodnunk kell arról – és itt az első gondolatomat ismételem meg –, hogy a nyilatkozat csak az első lépés, utána a munkát is el kell végezni. A kemény munkát és a cselekvést nem helyettesíthetjük egyszerűen nyilatkozatokkal. Néha viszont azt látom, hogy fennáll ez a veszély. Európa azonban csak valódi cselekvéssel léphet előre. Néhányan azt állítják – én nem tartozom közéjük –, hogy miközben egyre több nyilatkozatot adunk ki, túl keveset teszünk. Az UNICE, a munkáltatói szervezetek európai ernyőszervezete nemrégiben kijelentette, hogy míg naponta új nyilatkozatok születnek, az ő területükön a valóságban nem sok minden történik. Szerintem ez így általánosságban nem igaz, mégis el kell kerülnünk azt, hogy az előrehaladást csak nyilatkozatokkal mérjük, nem pedig kézzelfogható, mérhető cselekvéssel.

Harmadik megjegyzésem: Lisszabon más szempontokból is előrelépést jelent. Nemcsak a mobilitás és az együttműködés terén folyik közös európai munka, vagyis nem csupán a rendszerek között, illetve a rendszerek perifériáján elhelyezkedő területeken, hanem magukkal a rendszerekkel kapcsolatban is, valamint strukturális kérdésekben és a rendszerinnováció terén. Véleményem szerint – magam pedig köztudottan az európai integráció meggyőződéses híve vagyok – ez jelenti a haladást Európa számára; de – mint az Európai Bizottság képviselője – talán egy kicsit nyersebben is fogalmazhatok, hangot adok annak a véleményemnek, mely szerint bizonyos mértékben a különféle struktúrák harmonizálása is szükséges.

Ezzel elérkeztem gondolatmenetem második fő részéhez, amely az előbbieknél gyakorlatiasabb és földhözragadtabb kérdésekről szól. Már korábban hivatkoztam a második stratégiai cél mögött meghúzódó legfontosabb célokra és tartalmakra. Vegyük számba egyenként ezeket! Az első célkitűzés „A nyitott tanulási környezet megteremtése”. Ez számomra elsősorban azt jelenti, hogy egyszerűbbé és demokratikusabbá tesszük a hozzáférést vagy részvételt – jobban szeretem a részvétel szót –, és javítjuk a rendszerek közötti átjárhatóságot. Már sokat beszéltünk a rendszerek közötti átjárási útvonalakról: ezek vonatkoznak a nemzetközi, határokon keresztüli átjárásra, de az országon belüli átjárásra is; néha a legnehezebben legyőzhető akadályok éppen itt vannak.

A második célkitűzés „A tanulás vonzóvá tétele” annak érdekében, hogy az embereket a formális és informális környezetben való tanulásra ösztönözzük; ez valóságos herkulesi feladat. Könnyű mindezt kimondani, de didaktikai szempontból vajon hogyan ösztönözhetjük azokat az embereket, akik önmaguk esetleg nem érzékelik, hogy ez az ő érdekük? Mert mást jelent az igényt megfogalmazni, és egészen más, hatalmas kihívás megvalósítani azt. E kérdés külön – most nem érintett – vonatkozása a nem formális tanulás elismertetésének megoldása is.

A harmadik célkitűzés, „Az aktív állampolgári szerepvállalás, az esélyegyenlőség és a szociális kohézió” vagy inkább a mögötte meghúzódó tartalom a hátrányos helyzetűeket akadályozó korlátok csökkentését és általánosságban a demokratikus értékek – a méltányosság, a szolidaritás, az egyenlőség – előmozdítását jelenti.

A következőkben átfogó indikátorokat mutatok be, melyekkel az említett három területen az előrelépés mérhető. Ezen indikátorok mindegyike tovább bontható sokkal operatívabb (a végrehajtást szem előtt tartó) jellegű célokra. Mindenesetre a „nyitott tanulási környezet”-ről eredetileg azt mondtuk – eredetileg, jelzem, hiszen ez egy folyamatban lévő vita –, hogy ennek indikátora a 25 és 64 év közötti népesség oktatásban részt vevő aránya. Ez gyakorlatilag a teljes aktív népességet jelenti: a 65 év ugyanis szimbolikusan az az év, amikortól már nem képezzük az embereket, mert arra számítunk, hogy nyugdíjba vonulnak.

„A tanulás vonzóvá tételé”-re vonatkozóan több javasolt indikátor létezik: egyrészt az alkalmazottak által képzéssel eltöltött idő, esetleg még tovább bontva, különböző korcsoportok szerint; aztán a felsőfokú oktatásban való részvétel – erre később még visszatérek; a 18–24 éves korosztályból a csak alsó középfokú oktatással rendelkezők és a képzésben vagy oktatásban már részt nem vevők aránya – ezt az arányt természetesen csökkenteni kell, nem pedig növelni.

Az „Aktív állampolgári szerepvállalás, az esélyegyenlőség és a szociális kohézió” stratégiája szempontjából ismét a 18–24 éves korosztály a célcsoport; s a jelzőszám a csak alsó-középfokú oktatással rendelkezők és képzésben vagy oktatásban már részt nem vevők aránya.

Ezzel elérkeztem mondanivalóm harmadik fő részéhez, a második stratégiai céllal kapcsolatos általános megjegyzésekhez. Első megjegyzésem az európai oktatásban és képzésben való részvételi arányokkal kapcsolatos, amelyeket – ez iránt semmi kétség – növelni kell. Ezt kívánja meg az egyénnel szembeni tisztesség, de – tegyük hozzá – a gazdasági siker is. Csak két példát említenék. Az élethosszig tartó tanulásban való részvétel – korábban talán továbbtanulásról, továbbképzésről beszéltünk volna; s ami engem illet, ezeket a fogalmakat ma is nyugodtan behelyettesíthetik ide – Európában sokkal alacsonyabb szintű, mint néhány olyan országban, ahol legfőbb versenytársaink találhatóak, ahogyan azt Reding főbiztosasszony is hangsúlyozta nemrégiben, amikor az „Oktatási és képzési rendszerek teljesítménymutatói” című dokumentumot bemutatta. Másodszor – ezt is mindannyian tudjuk és folyamatosan olvassuk is az OECD és az UNESCO dokumentumaiban – a felsőfokú (a középfokot követő) oktatásban való részvétel Európában még mindig sokkal alacsonyabb, mint például az Egyesült Államokban. (Ez az eltérés néha magasabb az egyes európai országok között, mint Európa és említett versenytársai között.) Az indikátorok és a statisztikák láttán azt is észrevettem, hogy újabban Európában is egyre inkább fenyeget az Észak és Dél közötti megosztottság veszélye. Önök, a csatlakozó országok – ha megengedik, hogy ezt mondjam – szépen jönnek fel; a problémát inkább Európa déli része okozza.

Második megjegyzésem: a jó oktatás és képzés nem elég. A lisszaboni program mögötti fő cél alapvetően az európai gazdaság – még egyszer mondom, gazdaság! – megerősítése. Ez azért szükséges, mert az európai gazdaságok némelyike ma még nincs igazán versenyformában. (Ezt már előadásom elején is említettem.) Ahhoz viszont, hogy ezen a területen javulást érhessünk el, egyértelműen arra van szükség, hogy még több ember még jobb készségekkel és jobb kompetenciákkal rendelkezzen. A magasabban képzett emberek ugyanis könnyebben foglalkoztathatóak – hogy ezt a divatos kifejezést használjam –, és remélhető, hogy foglalkoztatottsági mutatóik tényleg magasabbak is, mint az alacsonyabban képzetteké. Ez azonban önmagában – erre külön emlékeztetnem kell Önöket! – szintén nem elég. A magasabb szintű oktatás és képzés ugyanis a gazdasági növekedés szükséges, de nem elégséges feltétele! Európának erősebb munkaerőpiacokra is szüksége van. Ezt a lisszaboni stratégia más részeiben is megerősítették, hiszen ez a stratégia – természetesen – nem csak az oktatásról szól. Szó volt erről például az Európai Foglalkoztatási Stratégiában is. Attól tartok azonban, hogy ezen a területen csak a munkaerőpiacok gyökeres liberalizációja és rugalmasságuk növelése révén érhetünk el valamit. Európa sok országában azonban még mindig ennek ellentéte figyelhető meg – többek között Németországban is, ahonnan én származom. Felmerül a kérdés: egyáltalán hogyan fognak bennünket hitelesnek tartani azok a munkanélküliek vagy azok a perifériára szorultak, akiket valamilyen módon sikeresen ösztönöztünk a képzésben való részvételre, ha erőfeszítéseik után azt tapasztalják, hogy nincsenek munkahelyek a piacon. Ezzel is tartozunk nekik.

Harmadik megjegyzésem: a rendszerek közötti átjárási útvonalak és a nem formális tanulás elismerése fontos, de szintén nem elegendő. Korábban is említettem már, hogy az oktatás és képzés önmagában nem elég – bár most ismét csak hangsúlyozni szeretném fontosságukat. Hadd utaljak itt az oktatási rendszer különböző részeit elválasztó korlátok lebontására irányuló munkára, melynek során ún. átjárhatósági útvonalakat kell létrehoznunk (ahogy azt modern kifejezéssel mostanában nevezzük), valamint arra, hogy elismerjük a formális rendszeren kívül szerzett tudást és készségeket. Erre ugyanis nagymértékben szükség van, mivel ez maximalizálja a rendszer hatékonyságát, hatásos eszköze a tudás és a készségek felhasználásának, valamint annak, hogy senkinek az idejét se vesztegessük feleslegesen. Ha ez így túl elvont lenne, világítsuk meg egy konkrét példával: egyszer beszédet tartottam egy német felsőfokú, nem egyetemi oktatási intézményben, ahol mérnököket képeztek. Amikor három és fél év után a hallgatók befejezték a képzést, és egyetemen szerették volna folytatni a tanulmányaikat, azt mondták nekik, esetleg lehet arról szó, hogy az első félévet elismerik, de a többit újra el kell végezniük. Pontosan ez az, amitől meg kell szabadulnunk: ezzel az emberek idejét vesztegetjük; mivel nagyrészt ugyanazt tanulnák újra, a rendszer hatékonysága csökken. Ilyesmire pedig tényleg nincs szükségünk. Ugyanakkor nem hiszem, hogy önmagában ez a megközelítés sem sokat segít rajtunk, mégpedig nagyon egyszerű okból: a létező készségek és tudás elismerése eszköz ugyan a rendszerhatékonyság maximalizálásához, de ez egyetlen európai embert sem tesz okosabbá, senki sem fog ettől többet tudni. Ezért természetesen ezen kívül is növelni kell a tudást, a tudás terjesztését stb.

Negyedik megjegyzés: lehetővé kell tenni a verseny és a befogadó társadalom egyidejű érvényesülését. Mivel sok hasonló európai ország politikájára jellemző ez a megközelítés, a lisszaboni program is két fő célt kíván egyszerre elérni (igazából, persze, sokat, de én most csak erről a kettőről beszélek): egyrészt növelni szeretné az európai versenyképességet, másrészt egy sokkal demokratikusabb eszménykép, az igazságos és a szociálisan gondolkodó társadalom irányában is elkötelezett. Nemes szándék, hogy igyekszünk mindkét célt egyidejűleg elérni, ugyanakkor igencsak nehéznek bizonyulhat. Komolytalannak egyáltalán nem nevezethető emberek állítják, hogy a versenyképesség szükségszerűen maga után vonja a kudarc és a veszteségek lehetőségét. Ezek a kritikusok azt mondják – én csak idézem őket –, hogy a vesztesek nélküli társadalmak összességében kevésbé sikeresek és versenyképesek, ezért végül is előbb-utóbb mindenkit vesztessé tesznek. Én azonban szociálisan gondolkodó ember vagyok, és nagyon remélem, hogy ez nem igaz. A legújabb kutatások is bátorítják azokat, akik osztoznak velem ebben a reményben. (Ezek a vizsgálatok ugyan elismerten nem a gazdasági teljesítményre, hanem a tanulmányi eredményekre irányulnak.) Néhány friss OECD-tanulmányban, közöttük a PISA-tanulmányban is, sok európai ország nem mutatott különösebben jó eredményt. Néhányuk teljesítménye kifejezetten aggasztó volt. Azok az országok viszont, amelyek jól teljesítettek, mint például Finnország vagy Izland, egy jellemzőben hasonlítanak a legsikeresebb Európán kívüli versenytársaikhoz: náluk is magas volt az országon belüli eredményességi átlagszint, és nem mutatkozott jelentős különbség a jól és a rosszul teljesítők között. Ez igaz volt az egyénekre és az intézményekre egyaránt. Talán mindannyiunknak Izlandra kellene mennünk és Finnországba – vagy Kanadába, Koreába és Japánba, mivel ezek a legfőbb külső versenytársak –, hogy megnézzük, hogyan lehet az eredményességet összehangolni a maximális méltányossággal és szociális megközelítéssel.

Utolsó megjegyzésem egy figyelmeztetés: a képzésnek és oktatásnak ugyan a munkához kell elvezetnie, de nem szabad a munka helyébe lépnie. Ezt természetesen egyikünk sem akarja: nem akarja az Európai Unió sem, és nem akarják az egyes tagállamok sem. Egyes európai országok történelmében viszont voltak olyan szakaszok, amikor a magas munkanél-küliség idején a képzést a munkanélküliségi statisztikák javításának eszközeként használták fel. Nagyon remélem, mi nem erre haladunk.

Fordította: Kramliné Szalai Virág