Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 2003 február > Kutatásmódszertanról pdagógusoknak

Kutatásmódszertanról pedagógusoknak

A Műszaki Könyvkiadó gondozásában megjelent Kutatás-módszertani kiskönyvtár széles körű érdeklődésre tarthat számot, hiszen a neveléstudományi kutatás már nem korlátozódik pusztán egyetemekre, erre hivatott kutatóintézetekre. A kutatások jelentős hányada gyakorló pedagógusok közreműködésével, irányításával zajlik. A tanári szakma részévé válnak bizonyos kutatói kompetenciák. Ezt a tendenciát és szándékot kiválóan segíti ez a sorozat. Az eddig megjelent kötetek remekül kiegészítik a Bevezetés a pedagógiai kutatás módszereibe című, Falus Iván szerkesztette könyvet. Mindazonáltal túl is lépnek a Bevezetés adta kereteken, hiszen a kötetek az egyes kutatási módszerekhez kapcsolódóan friss és sokoldalú módszertani tudást vonultatnak fel.

Golnhofer Erzsébetnek az esettanulmányról írt kötete azért is különösen értékes írás, mert ahogyan bevezetőjében írja: „az esettanulmány mindenki számára ismerős műfaj” (7. o.). Ez az „ismerősség” eredményezi, hogy könnyen esettanulmányként jelenhetnek meg egyszeri tapasztalatok is. És bár az esettanulmánynak mint kutatási stratégiának jellemző sajátossága a nyitottság, a rugalmasság, alkalmazását éppen ez teszi veszélyessé. Ezért is jelentős a szerző azon törekvése, hogy pontosan definiálja, mit értünk esettanulmány alatt. A pedagógiai, társadalomtudományi, orvostudományi kutatásokban betöltött szerepét elemezve Golnhofer Erzsébet az esettanulmányt „kutatási stratégiaként”, „sajátos kutatásként” és nem csupán módszerként értelmezi, hiszen nem sorolható be a hagyományos kutatási módszerek közé. Elterjedése a kvalitatív módszerek alkalmazásához köthető, de a szerző mindvégig párhuzamosan utal a kvantitatív kutatásokban felhasznált esettanulmány szerepére, jelentőségére is. Logikus, didaktikus rendben felépített fejezetekben kérdések mentén vezet be az esettanulmány készítésének, felhasználásának módszereibe. A Mikor érdemes esettanulmányt készíteni? kérdésétől indulva bemutatja azokat a szabályokat, követelményeket, melyek elengedhetetlen feltételei annak, hogy a módszer alkalmazása valóban a tudományos kutatást szolgálja. Az esettanulmány típusának kiválasztását több szempontú kérdéssorral segíti a szerző.

Vázolja azokat a kételyeket, melyek annak kapcsán merülnek fel, hogy mennyiben lehet az esettanulmánynál érvényesíteni a hagyományos metodológiai követelményeket. Az írás leginkább ezen követelmények teljesülésének problematikus voltát vázolja. A hagyományos mérésmetodikai kritériumok erőltetése helyett, annak alternatívájaként – a hitelesség biztosítása érdekében – felajánl egy esettanulmányon alkalmazható kritériumlistát.

Lépésről lépésre vezeti olvasóját az adatgyűjtés mozzanataiban, kiemelve a tervezés fontosságát. Az adatok feldolgozását, rögzítését kissé szűkszavúan mutatja be a szerző (csak a naplóvezetés technikáját említi), és az elemzési technikák bővebb kifejtését, bemutatását is igényelné az olvasó.

Az esettanulmány előnyei és hátrányai című fejezet pontokba foglalva mindenki számára könnyen áttekinthető módon és nyelven összegzi az esettanulmánynak mint kutatási módszernek az előnyeit és hátrányait. Olyan módszer használatához nyújt valóban kézzelfogható és követhető segítséget, melyet különösebb külső apparátus, beruházás nélkül alkalmazhat akár a gyakorló pedagógus is.

A felhasználást elősegíti a könyv közérthető stílusa.

Kéri Katalin könyve nem egy módszert vagy stratégiát mutat be az olvasónak. A neveléstudomány egyik klasszikus részdiszciplínájának, a neveléstörténet kutatásának módszereit igyekszik az olvasó elé tárni.

A Mi a neveléstörténet? című – viszonylag hosszúra nyúlt – fejezet kissé meglepi olvasóját. Egyrészt funkcióját (a diszciplína bemutatása) nem egészen érti egy módszertani kiadványban, másrészt érdeklődéssel olvassa a szerző azon törekvését, hogy jelenleg – mikor általánossá válik a jelenségek interdiszciplináris megközelítése – a neveléstörténetet mindenképp besorolja a neveléstudomány (bár ezt a törekvését hamar feladja a szerző), illetve a történelemtudomány résztudományaként. A neveléstörténet kutatásának és tanulmányozásának haszna című fejezetben evidenciákat fogalmaz meg azon olvasó számára, aki módszertani segítséget vár, és nyilvánvalóan rendelkezik már egyfajta elkötelezettséggel a neveléstörténeti kutatás iránt.

A neveléstörténeti kutatásokat a diakrón és szinkrón megközelítés perspektívájából osztályozza. Körvonalaz egy neveléstörténeti periodizálást. És bár elveti a történettudomány által sugallt és hagyományosan megszokott rendszert, a javasolt szakaszok jól tükrözik a diszciplina művelődéstörténetbe ágyazottságát. A szinkrón vizsgálatokon belül megemlíti a problématörténeti, összehasonlító és neveléstörténeti hatáskutatásokat.

A forrásokról szóló fejezetben szisztematikusan mutatja be azokat a forrásokat, melyek a neveléstörténet-írás számára információval szolgálhatnak.

A kutatásban járatlan olvasó számára minden bizonnyal segítséget jelentenek a könyvtári, levéltári eligazító fejezetek.

A szerző szemléletes példákkal illusztrálva végigvezeti olvasóját a neveléstörténeti kutatás folyamatának fő szakaszain, olyan általános kutatás-módszertani kérdéseket érintve, mint a témaválasztás, irodalomgyűjtés, cédulázás. A recenzens örömmel olvassa a forráskritika jelentőségének kiemelését.

Kissé problematikusnak tűnő címet kap (Hermeneutika) a forrás értelmezésének kérdéseit tárgyaló fejezet. Itt hívja fel a figyelmet egy szintén általános kutatás-módszertani elemre: a pontos hivatkozásra. Erénye, hogy már a legfrissebb, internetes forrásokra történő hivatkozási szabályt is ismerteti.

Nyilván népszerűsége miatt szán külön fejezetet a szerző az iskolatörténetnek, számos módszertani fogás bemutatását azonban jogosan hiányolhatja az olvasó.

A tradicionális neveléstörténeti munkák dominánsan fenomenológiai, hermeneutikai módszereket alkalmazva vették munkába vizsgálatuk tárgyát. A huszadik század második felében – mintegy letörölve a port a neveléstudományi kutatásokról – kiterjesztették vizsgálataikat a nevelés hétköznapi és társadalmi beágyazottságára. A neveléstörténet eszköztára ekkor egészült ki statisztikai, demográfiai módszerekkel. Ezek forrásként beemelnek olyan új dokumentumokat, melyek üzenetet hordoznak a neveléstörténet-írás számára is. Sajnálatos, hogy csak egy rövid fejezet foglalkozik ezekkel a megközelítésekkel, módszertani eljárásokkal, annak ellenére, hogy új színt és minden bizonnyal új irányokat is jelentenek a neveléstörténeti kutatásokban.

Figyelemre méltó a könyv jegyzetállománya (megjelöl internetes forrásokat is).

Szabolcs Éva Kvalitatív kutatási metodológia a pedagógiában című munkája valóban jelentős módszertani kiadvány. Ha röviden szeretnénk ismertetni a könyv tartalmát, azt mondhatnánk, áttekinti a kvalitatív szemléletű kutatások sajátosságait, ismeretelméleti, filozófiai hátterét, gyakorlati alkalmazásának vonatkozásait, tudományos beágyazottságát. A sorozat szerkesztője előszavában a következő szándékot fejezi ki: „Mind az elméleti háttér felvázolásával, mind pedig a technikák, eljárások, praktikus fogások bemutatásával szeretnénk hozzájárulni a tudatosabb, szakszerűbb kutatómunkához.” (8. o.) Ezen szándék maradéktalanul megvalósul a kötetben.

A szerző a kvalitatív metodikát egyrészt módszerek összességeként, másrészt tudományos szemléletmódként mutatja be. A kötet a neveléstudomány interdiszciplinaritását kiemelve vázolja a különféle módszertani paradigmák sajátosságait, eloszlatva azt a helytelen elképzelést, hogy csak a pozitivista szemléletmódot képviselő kutatások lehetnek empirikusak.

A feldolgozást kiválóan segíti, hogy kulcsszavak mentén táblázatba rendezi a kvalitatív és kvantitatív kutatási stratégia elemeit, jól összefoglalva a minőségi kutatások lényeges pontjait. Széles körű szakirodalmi bázisra hivatkozva mutatja be a kvalitatív kutatás lehetséges típusait.

Az adatelemzés a kvalitatív kutatásokban című fejezetben a módszertani segédkönyvektől elvárt módon korrekt és követhető lépésekben ad útmutatást az adatok elemzéséhez, melyeket példákkal tesz szemléletesebbé és megfoghatóbbá.

A kvalitatív kutatások előnyei és hátrányai című fejezetben mérlegre teszi a minőségi metodikát. S bár 26–27. oldalakon a konstruktivista megközelítést idézve a kvalitatív-kvantitatív paradigmák szembenállásának, ellentétének megszüntetését, csökkentését szorgalmazza a szerző, ebben a fejezetben – bármilyen kívánatos és lehetséges is a két paradigma ötvözése – a valós gyakorlatban működő kutató döntését segíti rendkívül sokoldalú (a két paradigmát oppozícióba helyező) szempontsorral. Az együttes alkalmazást tehát hipotetikusan feltételezi ugyan az írás, de valójában megjeleníti a kutatói alapállások különbözőségeit. Ontológiai, episztemológiai eltéréseket.

A módszereket – melyek megegyeznek a mennyiségi stratégián belül használt eszközökkel – jól elkülöníti az összehasonlító táblázat.

A minőségi kutatásokhoz kapcsolódó egyik legkritikusabb pontot is érinti a szerző. Kiemeli annak fontosságát, hogy a kvalitatív kutatás során sem kell lemondani a validitás és reliabilitás kritériumairól, ennek megvalósításához konkrét útmutatást mellékel.

A kötetet kutatások leírásával, valamint a minőségi kutatások jelenlegi tudományos értékelésének, megítélésének bemutatásával, összegzésével zárja, ahol a kutatási metodikát ismeretelméleti paradigmák viszonylatában is elhelyezi.

Szabolcs Éva munkája meglehetősen nagy külföldi szakirodalmat sorakoztat fel, és magyar nyelven hiányt pótol. Adekvát, figyelemreméltóan korrekt megfogalmazásával példaértékű.

A Kutatás-módszertani kiskönyvtár olvasását megkönnyíti és egyúttal meg is szépíti a könyv esztétikus megjelenése. A megfelelő betűméret és -típus, a papír színe, az igényes tördelés és borító hozzájárul ahhoz, hogy az olvasó szívesen vegye kezébe a sorozat egyes köteteit.

Ádám Anetta