Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 2002 december > Minőség és gyakorlat

Minőség és gyakorlat

– Az OKKER Kiadó minőségbiztosítási könyvsorozata –

Több mint egy esztendeje annak, hogy az OKKER Kiadó a közoktatási minőségbiztosítás szakmai kérdéseivel foglalkozó könyvsorozatáról szóló írásomat közreadhattam a szaksajtóban. A 2001-ben bemutatott hat kötet az eltelt idő alatt újabb néggyel gyarapodott (e sorok írásakor már talán készen is van egy újabb, a tizenegyedik), s a tavalyi évben a Hungarodidact 2001 VI. Nemzetközi Oktatástechnikai Szakkiállításon a Magyar Taneszközgyártók, Forgalmazók és Felhasználók Szövetsége Arany-díjfokozatban részesítette a sorozatot. A közeljövőben jelenik meg egy újabb kötet, amely teljes egészében a többcélú intézmények minőségbiztosításával foglalkozik, a tervezőasztalon pedig készül már a sorozat következő – s a sorozatszerkesztő szerint utolsó, a nem comeniusos, mondhatni alternatív programokat bemutató – darabja, amelyről egy dolog már most biztosan elmondható: megjelenésekor, ha be nem is fejezi be, de lezárja azt az ívet, amelyet e tíz-egynéhány kötet a hazai közoktatási minőségbiztosítás eltelt néhány esztendejét követve rajzolt a csírákban való megjelenéstől a diadalmas felemelkedésen át a töprengő hanyatlásig.

Aki az elmúlt néhány esztendőben valamelyest is figyelemmel követte a hazai közoktatást érintő egyik legjelentősebb szakmai innováció, a minőségbiztosítás „történetét”, s netán az említett sorozat köteteit is forgatta, alighanem egyetért velem ebben a megállapításban. Az első kötetek járatlan utakra vezették az érdeklődőt, az iskolai mérés, értékelés, önértékelés, minőségbiztosítás elméleti, még inkább gyakorlati kérdései határozták meg szerkezetüket. Az újabbak viszont – minthogy a bennük szerepelő írások körülbelül egyidősek az akkor már éppen megerősödő, központi forrásokból finanszírozott, a közelmúltban elhunyt Pőcze Gábor szavaival élve „nagy állami projekt”, a Comenius 2000 közoktatási minőségfejlesztési program közel ezer intézményben történő beindításával és kibontakozásával – már adottságként kezelik a pedagógusok alapvető ismereteit a minőségbiztosítás szakmai kérdéseiről, ezért arra építve keresik a továbblépés útjait és módjait, illetve választ a minőségbiztosítás napi gyakorlata során felmerült problémákra. A kényes kérdéseket sem kerülik meg: a többnyire nem egy-egy írást, hanem tanulmánycsokrokat tartalmazó füzetek lapjain gyakran fejtik ki a szerzők a minőségbiztosítás praxisával szembeni kételyeiket.

A sorozat új köteteiben folytatódott az a hagyomány is, mely szerint egyes kiadványok az OKAIM Módszertani Füzetek alcímet viselik. Ennek oka, hogy az első kiadványok témái még szorosan kapcsolódtak az OKKER Kft. minőségbiztosítási munkacsoportja által kidolgozott közoktatási minőségbiztosítási modell, az ún. OKAIM-modell (OKKER Adaptív Intézményi és Intézményfenntartói Minőségbiztosítás) elméleti és gyakorlati kérdéseihez. Bár ez a tendencia a könyvsorozat gazdagodása és témaválasztékának bővülése során valamelyest elvékonyodott, nem szűnt meg, mint azt az újabb füzetek sorában megjelent három, ún. módszertani kötet is bizonyítja.

Ugyancsak a hagyományok szellemében az új kötetek mindegyike tartalmazza annak a közoktatási minőségfejlesztési bibliográfiának hol teljesebb, hol csak az újdonságokra koncentráló változatát, amelyet immár több mint három éve, a sorozat indulása óta Bíró Ferenc készít. A fontosabb újságcikkektől kezdve a különböző könyvkiadók közoktatási minőségbiztosítással foglalkozó könyvein át a minőségmenedzsment legalapvetőbb műveiig sorakoznak a tételek, amelyek mellett a könyvészeti adatokon túl rövid tartalmi ismertetést is találhat a böngésző kedvű érdeklődő.

A sorozat újabb kötetei közül az első (egyébként a Módszertani Füzetek ötödik darabja) a Szervezetfejlesztés és pedagógiai fejlesztés címet viseli. A könyv kifejezetten azokra a speciális intézménytípusokra, valamint minőségbiztosítási rendszerük kiépítése és működtetése során felmerült jellemző kérdésekre reflektál, amelyekre a Comenius program vagy nem tudott, vagy nem akart válaszolni. Bebesiné Turi Katalintól olvashatunk leírást arról, hogy miként építette ki minőségbiztosítási rendszerét az ország legnagyobb közoktatási intézménye, az Apáczai Nevelési Központ, szó esik a művészeti iskolák minőségbiztosításának kérdéseiről (Pechan Zoltán), a „bonyolult” szerkezetű – többcélú – intézményekről, s Trencsényi László tollából egy rövid írás figyelmeztet a központi finanszírozású minőségfejlesztési program megvalósítása (a Comenius-modell kiépítése) során megjelenő bürokratikus megfelelési kényszerre, formalizmusra, amely az egész szakmai fejlesztés létét, értelmét kikezdheti. Érdekesen rímel erre az ugyancsak e kötetben fellelhető Mihály Ottó-tanulmány, amelynek talán legfigyelemfelkeltőbb gondolata, hogy a kibeszéletlen szakmai kérdések (így a minőség fogalmának számtalan jelentésárnyalata) oda vezethetnek, hogy a minőségbiztosítás puszta tautológiává válik: azt nevezzük „a” minőségnek, amit „biztosítani” tudunk (azaz, amit például a Comenius-modell leképez), ami ezen kívül esik, az a „minőségfejlesztési program” által is érintetlen marad. Izgalmas kérdések ezek, továbbgondolásuk az olvasóra vár, egyben persze jelzik a sorozat mindennapok gyakorlatából táplálkozó forrásait.

A Módszertani Füzetek következő darabjának (Fenntartói felelősség – fenntartói értékelés) jelentőségét az adja, hogy a kiadványsorozatban ez az első olyan kötet, amely tankönyv gyanánt a főiskolai képzést is szolgálja. Ám nemcsak főiskolai hallgatók forgathatják haszonnal. A szikár szerkesztésű, egyszerű olvasásra és böngészésre gyakorlatilag alkalmatlan, ám kézikönyvként, segédletként kiválóan hasznosítható kötet az intézményi értékelés „csináld magad” útmutatója, amelynek minden fenntartó polcán, íróasztalán ott a helye. Hiszen az intézmények értékelése, mégpedig minden érintett számára nyilvános, legitim, szakmai szempontok szerint történő értékelése nemcsak fenntartói, de elemi intézményi érdek is. A dr. Makai Katalin és Tóth Géza által írott, illetve szerkesztett anyagok (és a hozzájuk kapcsolódó kérdőívek, egyéb mellékletek) lépésről lépésre vezetik végig az olvasót egy teljesítményértékelési rendszer kialakításán és bevezetésén. A kötet egyéb – igen rövid – írásai is igazodnak a segédletkoncepcióhoz. Fábry Béla tollából találunk egy rövid ismertetőt az OKAIM-modell fenntartói változatáról, valamint Ferencziné Ivicz Ilona rövid összefoglalóját az intézményfenntartói minőségbiztosítás alapkérdéseiről. A kötet egyetlen hiányossága éppen ezen utóbbi két írás rövidsége (márpedig ezt aligha terjedelmi korlátok okozták); ezek az írások a kérdések megfogalmazásán lényegében nem jutnak túl. Kicsit zavaróak a gyakori elírások, és az anyag túlzottan „belterjes” nyelvhasználata (a minőségbiztosítás helyett MB rövidítés).

A módszertani füzetsorozat része Az oktatási minőségbiztosítás grammatikája és lexikája címet viselő kiadvány is. A különös, kissé nyakatekertnek tűnő cím apropója alighanem azonnal szembeszökik az olvasónak, ha a könyvet fellapozza. A kötet ugyanis ezúttal mindössze két írást rejt: az egyik Eszik Zoltánnak az OKAIM-modellről szóló, de bízvást mindegyik – legalábbis az angolszász oktatás demokratizmusában gyökerező – közoktatási modellre is igaznak tekinthető műve (ha úgy tetszik, a minőségbiztosításról való gondolkodás grammatikája), a másik pedig a szó szoros értelmében lexika; egy Oktatási minőségügyi kisszótár. Nem árulunk el műhelytitkot, ha elmondjuk, hogy az a szószedet és szómagyarázat, amely e szótárnak kiindulópontjául szolgált, kezdetben jóval szerényebb terjedelemben és kevésbé lexikális fogalmazásban azt a célt szolgálta, hogy az Okker Kft. minőségbiztosítási munkacsoportjának segédeszközül szolgáljon az OKAIM-modell kifejlesztésének műhelymunkája során. Ahogy aztán a csoport tagjaiban is egyre inkább erősödött az egységes terminológia használatának vágya, úgy kezdett gyökeret verni az a gondolat, hogy meg kellene szólítani ezzel a szótárral a pedagógusokat is. Hiszen végső soron az ő munkájuk lesz a minőségfejlesztés az intézményekben, vélhetőleg ők is szembetalál(hat)ják magukat az egységes minőségbiztosítási nyelv használatának igényével. Hogy e szándékot visszaigazolják-e a pedagógusok, nem tudható, mindenesetre a könyvet azoknak is érdemes kezükbe venniük, akik a közoktatási minőségbiztosítás alapfogalmairól, eredetéről, illetve a hagyományos pedagógiai fogalmakkal (ellenőrzés, mérés, értékelés, hatékonyság stb.) való kapcsolódásaikról szeretnének tájékozódni. (E tájékozódást, fogalmi kapcsolódást elősegítendő járultak hozzá az 1997-es Pedagógiai Lexikon szerkesztői néhány szócikk teljes vagy részleteiben történő átvételéhez.)

A sorozat talán leggazdagabb (tipográfiailag is kétségkívül a legízlésesebb) darabja a Módszertani Füzetek hetedik kötete, A szervezet kultúrája és a kultúra szervezete. Azt gondolnánk – a cím alapján –, hogy a kötet fő témája a szervezeti kultúra, illetve a szervezetfejlesztés. Ez az izgalmas téma, amely a közoktatási intézményekben az utóbbi időben – talán a minőségfejlesztési tevékenységek hatására, talán nem – nagyobb hangsúlyt kapott, valóban megjelenik a kötetben (Serfőző Mónika két nagyszerű tanulmányában), ám a paletta ennél jóval szélesebb. Külön érdemes felhívni a figyelmet Mihály Ottó és Setényi János tanulmányára (mindkettő egy-egy előadás szerkesztett változata), amelyek a minőségbiztosítás kérdéseivel foglalkoznak; előbbi finomra szőtt gondolatokban testet öltő intellektuális anarchizmusát tökéletesen kiegészíti az utóbbi precíz szakmai tökéletessége. (Setényi János előadása egyébként a Comenius 2000 közoktatási minőségfejlesztési program oktatáspolitikai gyökereiről is tartalmaz adalékokat, a téma minden kutatójának ajánlható.) A kötetben a többcélú intézmények, az általános művelődési központok közművelődési feladatellátásával kapcsolatos minisztériumi vizsgálat eredményeiről, tanulságairól, tapasztalatairól számol be Szabó Irma, az NKÖM főtanácsosa. Az általános művelődési központok munkatársai számára kötelező olvasmány, noha a statisztikák, adathalmok elrettenthetik az egyszeri olvasót. Ismét megjelenik az intézményfenntartói minőségbiztosítás, amelyet ezúttal Trencsényi László és Farkas István írásai jelenítenek meg.

Összességében elmondható, hogy a kötetekben a viszonylag szerény külső mögött gazdag belső lapul. Az írások átfogják a pedagógia, a szervezetelmélet, a minőségbiztosítás, a jogalkalmazás széles területeit, az intézmények széles körét szólítják meg, ugyanakkor nem terjengősek, egy-egy kivételtől eltekintve kifejezetten olvasmányosak, s ami talán a legfontosabb, nem zárkóznak el az ellentétes vélemények ütköztetésétől sem. Márpedig ez olyan érték, amely könyvsorozattól és témától függetlenül egyaránt fontos, a pedagógusok és a közoktatási intézmények életét érintő kérdésekben pedig feltétlenül elvárható.1

Tarcsa Zoltán