Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 2002 szeptember > Az innováció

Dobos Krisztina

Az innováció

Az innováció a tudomány és a gazdaság világában meglehetősen régi fogalom. Két évtizede bevonult az oktatás világába is. A tanulmány kísérletet tesz az innováció fogalmának oktatáson belüli értelmezésére. Az innováció legfontosabb jellemzői az önkéntesség, az intézményi szintű kezdeményezés, az innovátorok tevékenységének hálózattá szerveződése. A tanulmány legérdekesebb része az innováció és a reform tartalmának megkülönböztetése. A szerző fontos megállapítása, hogy a felülről végrehajtott reformok csak akkor számíthatnak sikerre, ha azokat intézményi szinten létező innovációk támogatják.

Néhány előzetes kérdés

Hogyan értelmezzük az innovációt általában és konkrétan az oktatásban?

Hogyan különíthető el az innováció más változásoktól, változtatásoktól?

Az oktatási rendszer melyik szintjéhez társul leginkább az innovációs munka?

Milyen innovatívnak minősülő fejlemények voltak, vannak az oktatási rendszerekben?

Mi kell ahhoz, hogy innovációra épülő mechanizmusról beszéljünk?

Van-e az oktatásnak ún. innovációs politikája?

Melyek az innovációt akadályozó tényezők, illetve milyen támaszai adódnak az oktatási rendszerben?

Milyen kritériumok alapján ítélhető meg, hogy egy innováció sikeres vagy sikertelen?

Vannak-e leírások az oktatásban szétszórtan létező innovatív munkákról, hogyan lehet ezekről tudomást szerezni?

Az oktatási rendszer működtetésében részt vevő intézmények, illetve a közöttük zajló döntési mechanizmus az előírt normatív feladatmeghatározás szintjén tartalmaz-e innovációs elemeket?

Milyen típusú paradigma alapján működik az oktatási rendszer?

Az innovációról gondolkodva ezek lehetnek a legfontosabb kérdések, amelyekkel e szűkre szabott terjedelmű dolgozat során foglalkoznunk kell.

Definíciós próbálkozás általánosan

Az innovációt a szó hétköznapi értelmében általában olyan kontextusban használják, hogy valaki, valami – egyén, rendszer – egy adott helyzethez képest megújul, változtat valamit korábbi gyakorlatán, avagy változik egy korábbi működési mechanizmus.

Ezt az általános felfogását erősíti az értelmező szótár megfogalmazása, mely szerint az innováció jelentése valamilyen változás, változtatás.

Az innováció problematikájának elméleti feldolgozása, ha úgy tetszik, az innováció elméletének kidolgozott formában történő leírása sem a külföldi, sem a hazai szakirodalomban eddig – legalábbis ismereteink szerint – nem történt meg.

Ami ma erről olvasható, az megáll az innováció természetére vonatkozó megállapítások szintjén, pontosabban az innováció lényegét a vele sok tekintetben ellentétpárként felfogott reform kategóriájának boncolgatásával kívánják bemutatni.

A hétköznapi értelmezés szintjén az innováció szűkebb keresztmetszetű, a reform radikális, átfogó jellegű változást, változtatást jelent. A két kategóriában közös a változás, változtatás, az eltérés szubjektív vagy objektív hatóképességükben, szándékirányultságukban lelhető fel.

Mind a hazai, mind a külföldi pedagógiai szakirodalomban sajátos tartalma van az innováció értelmezésének, a probléma kezelésének.

A magyar szaksajtóban 1975-től 2000-ig körülbelül 80 írás jelent meg az innováció témakörében.

Az innováció természetére vonatkozó sajátosságként értelmezhető az, hogy a publikációk „fénykorszaka” 1989–1991 közé esik. Ekkor jelent meg a tanulmányok közel kétharmada. „Ekkor innovált az ország.”

A másik sajátosság, hogy az elmúlt időszakban egyre csökkenő számban és szűkebb terjedelemben (óvodai és nemzetközi elemzések) jelentek meg az innovációt érintő írások. „Az ország már nem innovál.”

A harmadik sajátosság az, hogy az innováció problematikája, értelmezési kontextusa egy bizonyos tantárgyat tanító (nevelő) pedagógusok módszertani megújulási szándékáról, tetteiről tájékoztatja a téma iránt érdeklődőket.

Az innováció nálunk tehát döntően a pedagógus szintjén értelmeződik. Merészebb ívű öszszefüggésben – például rendszerként – nem vetődik fel. Szintén nem jelenik meg az innováció-reform ellentétpár mint értelmezési keret. Leszámítva a „Csak reformot ne!” ma már megállapíthatóan pusztába kiáltott sóhajtást.

A külföldi szakirodalomban ezzel ellentétben döntően az innováció–reform reflexiós kategóriapár természetrajzának árnyalt elemzései olvashatók, ezen belül mutatva be az innovációt.

Egyelőre bizonyítás nélkül leírható az a legfontosabb megállapítás, hogy az innováció, az azon alapuló rendszer, működési mechanizmus viszonylag jól megkülönböztethetően leírható a reform típusú és tartalmú paradigma szerint működő rendszertől.

Definíciós próbálkozás konkrétan

Az innováció kategóriáját úgy lehet konkrétabban meghatározni, ha az innovációt és a reformot együtt értelmezzük.

Az első definíciós összetevő – amely, mint jeleztük, mindkét kategóriának közös eleme – a tényleges vagy vélt valósághoz való viszony. Ez pedig a változás, változtatás különösebb tartalmi jelző nélkül.

A második összetevő, amely szintén közös lehet, a változás, változtatás célja: a fejlesztés. Vagyis az a tudat és szándék, hogy a változtatás pozitív értelemben befolyásolja az éppen fennálló gyakorlatot.

A harmadik, esetleg eltérő összetevő arra ad választ, hogy milyen irányúak, irányultságúak a változások. Az innováció döntően alulról-oldalról induló, fejlesztést indukáló változtatás. Indulhat felülről is, de nem ez a jellemző. A reform ezzel szemben legtöbbször felülről lefelé irányuló, tételezhetően valamilyen fejlesztést célzó változtatás.

A negyedik összetevő a fejlesztő változtatást megfogalmazó intézmény típusa, jellege. Reform esetében dominánsan a hatalmi pozícióban lévők, a vezető adminisztráció fogalmazza meg. Az innovációt ezzel ellentétben inkább a valós folyamatokhoz jóval közelebb álló személyek, szakmai intézmények kezdeményezik.

Az ötödik összetevő a különböző jellegű változtatások befolyásolási szintje. Ez a reform esetében általában a rendszer egésze vagy annak a rendszerszerű működés szempontjából releváns összetevői. Az innováció ezzel ellentétben valamely szakmailag jól megfogható, kellően definiált részterületet, bizonyos meghatározott célcsoportot érintő változtatási szándék vagy konkrét módszertani kérdés körül vetődik fel.

A hatodik összetevő a változtatások „intézményesülése”. A reformparadigma esetén ez a „célkitűzés–hatósági értékelés–bevezetés mozzanatok” egymásutánjaiban szerveződik. Az innováció inkább a felvetődik–kigondolódik–terjed evolúció mentén írható le.

A hetedik, igen lényeges szempont, hogy a két mechanizmusban milyen helyi értéke van a folyamatnak. Az innováció sui generis eleme, ha úgy tetszik, a lelke a folyamat, a terjedés. A reform esetében ez kevésbé lényeges definíciós elem. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a folyamat inkább egy korábbi állapot határozott irányú megváltoztatása.

A nyolcadik összetevő a „hálózat”, vagyis az a közeg, ahol a változtatás hatni kíván. A reform során a folyamathoz hasonlóan ez kevésbé hangsúlyos elem. A hálózat, a célkitűzés által befolyásolni kívánt terület általában a rendszer maga. Innováció és hálózat egymást kölcsönösen feltételező kategóriák. A változtatás létezési formája az innovációt támogató, kipróbáló, terjesztő, fejlesztő egyének, intézmények összessége, vagyis a hálózat.

A kilencedik összetevő a partnerség, az interakció. E nélkül nincs innováció, pontosabban, ami van, az nem az, legfeljebb egy mindenki ellenére – vagy ami talán ennél rosszabb – mindenki feje fölött vagy a többség érdektelenségével kisírt, bevezetett reform.

A tizedik összetevő a kötelezőség. Az innováció esetében a változtatást a sikeresség, a hasznosság, vagyis az eredmény legitimálja, míg a reformot többnyire hatósági, adminisztratív döntés indítja el, és felelősségre vonással történő fenyegetés jár az azonosulás elmaradása esetén.

A tizenegyedik – itt utolsóként említendő – összetevő az értékelés, mely az innováció esetében szinte folyamatosan történik. A fejlesztő alkalmazkodásra jellemző változtatás esetében ez nem is történhet másként. Az innovációt többnyire nem valamilyen „szabványnak” való megfelelés alapján értékelik, hanem az alkalmazó sikerei által, általában egyénileg, de mindig a hálózatba visszacsatoltan.

A reform értékelése általában attól függ, hogy milyen horderejű a változtatás, illetve miként szerveződik meg vele szemben számottevő, politikailag is releváns erő. Ennek tipikus példája az egymást követő kormányok gyakorlata, amely a politikai értékrend változása esetén még látványosabb „értékelő” változtatást von maga után.

Összegezve

Ebből az értelmezésből következtetni lehet az innováció és a reform – különbözősége mellett – sajátos kapcsolatára is. A kapcsolatról egyelőre annyit állíthatunk, hogy egy reform akkor számíthat igazán sikerre, ha bevezetése az innovációs működési mechanizmus jellemzőit alapul véve történik. (Például az oktatás területéről: a minőségbiztosítási rendszer bevezetése önmagában lehetett volna felülről intézményesíteni kívánt innováció. Véleményünk szerint azonban reform típusú döntés volt, illetve az lett. Ez a megállapítás sok szempontból igaz lehet a kerettantervekre is.)

Miért fontos beszélnünk az innovációról?

Innovációról három szempontból is fontos beszélni. Először azért, mert a rá jellemzők globálisan, a társadalmi, gazdasági stb. élet minden területén értelmezhetők. Egy társadalom versenyképessége, a lakosság közállapota ma jelentősen függ attól, hogy a jövőkép megfogalmazása, a mindennapi lét szervezése, szerveződése milyen cél-intézmény-eszközrendszer mentén valósul meg (alulról-oldalról felfelé történő „építkezés”, azonosulás, partnerség, érdekegybeesés, felelősség stb.).

A társadalom egyes funkcionálisan elkülönült, aztán saját logikájuk alapján együttműködő alrendszereinek is e paradigma alapján kellene működniük (lásd a fenti zárójeles megjegyzést).

Az innovációról beszélni másodszor azért is fontos, hogy ezzel változást idézzünk elő az alapvetően a reform paradigmája mentén szerveződő társadalom-, gazdaság-, közigazgatás-politikai döntési mechanizmusban. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ki kell adni a „mindenki innováljon” reform jelszavát, hanem hogy a jellemzően reformtípusú változtatások területe jelentősen visszaszorult, illetve az ilyen szándékú változtatásokat is át kell fordítani az innováció „nyelvezetére”, hogy az elvárt eredmény ne váljon kétségessé.

Harmadszor fontos azért, mert az innováció, az innováción alapuló működési mechanizmus – mondhatni – természetes környezete a közvetlen demokrácia, amelyen átérződik a szabadság „lehelete”. Más esetben viszont a közvetlen demokráciáért folytatott „harc” motorja is lehet.

Ahhoz, hogy egy változás innovációként értékelődjék, arra van szükség, hogy az érdekek és a szándékok meghatározó százaléka egybeessék:

(Mindezek alapján el lehet dönteni, hogy például a hat, illetve nyolc évfolyamos iskolaszerkezet-átalakítás, átalakulás reform vagy innováció volt, esetleg ezek együtt. Milyen irányú változásról volt szó? A fentiek alapján végig lehet elemezni az oktatáspolitika elmúlt húsz évének lényeges döntéseit.)

Reform és innováció külföldön

A témával kapcsolatos külföldi szakirodalmat áttekintve az ezekben megfogalmazott megállapításokat három kérdés köré csoportosítottuk. (1) Mit gondolnak a reformról? (2) Mit gondolnak a pedagógusok külső változásokkal kapcsolatos attitűdjéről? (3) Milyen szempontok mentén tárgyalják az innovációt?

A reformról

A pedagógusi attitűd, az átfordítás

Az innovációról

Reform és innováció a hazai oktatásban

Hazai területre lépve mindenekelőtt megállapíthatjuk, hogy az eddigi magyar szakirodalmat áttekintve nem rendelkezünk olyan vizsgálati anyaggal, elemzéssel, amely megfelelő szisztematikussággal, tudományos igénnyel feldolgozta volna az innováció problematikáját. Így többnyire „elszórt” megjegyzésekből építkezhetünk, illetve az általános érvénnyel leírtakat és a külföldi tapasztalatokat kíséreljük meg alkalmazni a magyar oktatáspolitikára, oktatási rendszerre. Elképzelhető, hogy megállapításaink érvényességét többen megkérdőjelezhetik, még akkor is, ha kellő empíria híján az általánosítás meghatározott szintjén foglalkozunk az innováció problematikájával.

Néhány szükséges, de vitatható, ideáltipikusnak mondható megállapítás

Ezek a megállapítások vitathatóságukon kívül rámutatnak arra, hogy témánk szempontjából nem a kategóriák öncélú értelmezésében rejlik a lényeg, hanem az egymástól eltérő működési mechanizmusokban, ezek intézményesülési logikájában. Másként fogalmazva nem az a legfontosabb, hogy az innováció változtatás, új fejlesztés stb., hanem az, hogy van-e olyan kiépült mechanizmus, amely létezésének természetes velejárója, sui generis eleme, a körülményekhez állandóan igazodó változtatás, ha úgy tetszik, a régi meghaladása.

E megállapítás mögött az a hipotézis húzódik meg, hogy egy döntési, működési, végrehajtási mechanizmus tételezhetően hatékonyabb abban az esetben, ha az innovációra épülő elemeket dominánsabban tartalmazza, mint a reformparadigmáét.

Három példa a fentiekben leírtak érzékeltetésére: a hat és nyolc évfolyamos szerkezetváltási döntés, a NAT-koncepció kiadása, a minőségbiztosítás elrendelése. Az eddig leírtak alapján mindhárom döntés reform típusú magatartásként értékelhető.

Ezek a döntések nem azért állnak ma a végrehajtás szintjén ott, ahol állnak, mert a reformparadigma jeleit viselik, hanem azért, mert differenciáltan tartalmazták/tartalmazzák az innovációs paradigma mozzanatait.

A szerkezetváltó intézmények valós szükségleteket elégítenek ki, vagyis a létrehozásukról szóló döntés egy sor korábban kifejtett innovációs elemet, szempontot tartalmazott. A NAT nagy kísérletként – a politikai és egyéb okokon túl – témánk szempontjából azért bukott meg, mert nem működött az a „közvetítő rendszer”, amely a végrehajtását elősegíthette volna. Kiépüléséhez ugyanis egy sor reformintézkedésre lett volna szükség. A minőségbiztosítás nem fog jól működni, gyakorlatilag lesz „hivatalos-tényleges-elért-rejtett” formája, mint a kerettanterveknek. Lehet majd értékelni, statisztikailag igazolni. Működni csak akkor fog, ha a NAT-nál említett és a minőségbiztosítás szempontjából releváns közvetítő rendszer innovációs elemei ezt elősegítik. A kötelezőség nem jellemzője e kategóriának.

Az innovációval kapcsolatos intézmények

Az innovációval kapcsolatosan az alábbi intézményeket és feladatokat indokolt említeni: minisztérium, ún. háttérintézmények, egyetemek-főiskolák, fenntartók, alapítványok, civil szféra, szakmai szféra, nevelési-oktatási intézmények, pedagógusok, tanulók, a szolgáltatás, a tervezés, a kutatás-fejlesztés, az értékelés-ellenőrzés feladatai.

A felsorolt intézményeknek alapvető szerepük, feladatuk lehet, van abban, hogy az oktatási rendszerben milyen döntések születnek, milyen kutatások indulnak, milyen fejlesztések fogalmazódnak meg.

Témánk szempontjából értelmezve ők a „felelősek” – természetesen differenciáltan – azért, hogy mely paradigma elemei kerülnek túlsúlyos szerepbe, illetve miként alakul ezek kapcsolata.

A problémaérzékelés, igénymegfogalmazás, jövőképalkotás, végrehajtás, egyszóval a változtatás ebben a – leegyszerűsítve – differenciált érdekrendszerű intézményi körben zajlik. Ebben kell a már említett meghatározott százalékú szándék- és érdekegybeesésnek megvalósulnia. A felsorolt intézmények hatás- és feladatkörét jogi rendelkezések körvonalazzák. Úgyszintén ezen a szinten rögzített a közöttük lévő kapcsolat is. Vagyis a különböző kérdések tekintetében elinduló döntési mechanizmus.

A problémaérzékelés, igénymegfogalmazás, jövőképalkotás, minden egyes említett intézmény státusának releváns eleme a neki adekvát szinten, tehát tételezhetően szóba hozható velük kapcsolatban az innováció. A végrehajtás kitüntetett intézményei a fenntartók, a nevelési-oktatási intézmények, pedagógusok, tanulók. A kérdés az, hogy ezen intézményeknek, a döntési mechanizmusnak vannak-e konkrét innovációra utaló szerep- és eljárási elemei. Az elemzésben meg fogjuk különböztetni a helyi, intézményi, a területi-térségi és az országos szinteket, illetve kitérünk a közöttük lévő kapcsolatra is.

A normativitás szintje

A „mi a helyzet” kérdés megválaszolásához a legkézenfekvőbb megoldás az, ha elővesszük a törvényi szöveget.

Magabiztosan állítható az, hogy az intézményi, helyi szintet illetően a magyar oktatási rendszer alapjaiban innovatív rendszerként íródik le. Ez azt jelenti, hogy az iskola és a pedagógusok alapvető feladata a hozzájuk bekerülő gyerekek, tanulók „képességeinek kibontakoztatása, érdeklődésük kielégítése, személyiségük fejlesztése”. Ha egy idegen számba veszi a törvény szavait, és azt is tudja, hogy nincs „átlaggyerek”, akkor joggal vélheti, hogy az iskolában a különböző gyerekekhez való állandó alkalmazkodás, fejlesztés történik.

Mi ez, ha nem permanens innováció, amelynek kiindulási és végpontja a pedagógus, az intézmény? Mindez jól körülírt diák- és szülői részvétel megfogalmazásával párosul.

Területi, térségi szinten találkozhat az érdeklődő a szakmai szolgáltatás, tanácsadás igen bőségesen kifejtett feladatrendszerével. Ez egyrészt azt jelenti, hogy az intézmények fent innovatívnak minősített tevékenységét mindenféle szolgáltatások segítik, másrészt azt, hogy az intézmények munkája állandóan értékelődik, és ezek, valamint más szakmai újdonságok rendszeresen visszacsatolódnak, táplálják és ezzel „izgalomban” tartják a rendszert. Ezen a szinten működnek a különböző közalapítványok, melyek alapvetően a magyar oktatás katasztrofális eszközellátottságát javítják. Az ezen felül kifejtett tevékenységük értékelés hiányában nem csatolódik vissza a rendszerbe.

Az országos szintet olvasva az elemzés, értékelés rendszerszintű feladatai igen szépen megfogalmazottak. Mindaz, aminek helyi szinten kellene történnie, csak egy kerettanterv keretein belül történhet, ráadásul egy meghatározott, egymással „kommunikációs” kapcsolatba nem igazán kerülő iskolaszerkezet falain belül. A fogyasztói szakmai érdekképviselet intézményes formában ezen a szinten is jelen van. Jogosítványai lényegében megegyeznek a helyi szintű szervezetekéivel, amelyekkel igen korlátozott a kapcsolatuk, igaz, a hatáskörük sem széles. Véleményeznek.

Ezen a szinten kell megemlíteni a tanárképzést, a kutatást-fejlesztést. Az e feladatokkal megbízott intézmények alapító rendelkezéseik szerint az állandó és folyamatos fejlesztés komoly bástyái, oszlopai.

A három szint között a normativitás tekintetében nincs kapcsolat. Az országos és az intézményi szint közötti kapcsolatot a kerettanterven kívül lényegében más nem közvetíti.

A reálfolyamatok szintje

Ha egybevetjük az előírásokat és mindazt, ami ezekből megvalósul, akkor – nyilvánvalóan vitathatóan – a rendszer értékelhetően leginnovatívabb eleme, szintje az egyes nevelési-oktatási intézmény. Innovativitásának legpregnánsabb mérője az, ha összehasonlítjuk a hatvanas és a kilencvenes évek iskolaszerkezetét, belső tartalmát és az iskolák által nyújtott szolgáltatások mennyiségét, minőségét. Az igen látványos választékbővülés döntően az elit- és felsőoktatási képzési utak differenciált kínálatát jelenti. Sokkal kevésbé vonatkozik ez az „átlag” útra, míg ennél valamivel jobban a „lemaradók-kiszorulók” útjára. E dominánsan felső és kevésbé alsó választékbővülés azonban a fogyasztóknak értékelhető nagyságrendű pénzébe kerül. Viszont jó keresetkiegészítés az egyébként alulfizetett pedagógusoknak.

A fentiek alapján különösebb kockázat nélkül megállapítható, hogy mi az, ami az innováció szempontjából alapvető, azonban alapvetően és jellemzően nincs jelen a rendszer reálfolyamataiban.

Mit lehet tenni, javasolni?

A dolgozatban megfogalmazott kérdéseket alapul véve, tekintettel az innováció természetére is, „innovációkonform” módon azt mondhatjuk, hogy „dinamizálni” kell a rendszert, de természetesen nem magát a nagyrendszert és nem az egészet. A mit és hogyan dinamizáljunk kérdés megoldására való az innovációs politika, amely a problémákat gyűjti csokorba, és e problémák mögött húzódó okokat tárja fel, és megfogalmazza azokat a megoldási javaslatokat, amelyek növelik a rendszer eredményességét és javítják hatékonyságát. Jól látható, hogy az innovációs politika végső célját tekintve nem különbözik egy reformpolitika tételezett céljától. Másban különbözik.

Az első és minden kockázat nélkül elvégezhető feladat megvizsgálni, hogy a normativitás szintjén megfogalmazottak miért nem annak megfelelően működnek a gyakorlatban. Ez az elemzés már egy sor tapasztalattal járhat, az innovációs politikának egyik eleme lehet.

A normativitás szintjén elvégezhető második feladat annak feltárása, miért nincs a szintek, szervezetek, intézmények között kapcsolat, kommunikáció, visszacsatolás. Ez az elemzés lehet az innovációs politika következő eleme.

A harmadik, immár komplexebb feladat „problématérkép” készítése, amely egyúttal okokat is tartalmaz a tekintetben, hogy melyek a rendszer eredményességét, hatékonyságát gyengítő, csökkentő tényezők. Ezt követően készülhet el az innovációs politika, amely együtt láttatja, értékelteti a különböző területeken megtett lépéseket.

Egy ilyen innovációs politika – nem fontossági sorrendben – körülbelül a következő feladatokat, megoldásokat tartalmazhatja.

A normatív szint két feladata, valamint egy lehetséges innovációs politika felsorolt elemei úgy dinamizálhatják a rendszert, hogy elősegítik az együttműködéseket, a hálózatszerű működést, bővíthetik az érintettek bevonását, ezzel vélhetően növelik a rendszer eredményességét és javítják hatékonyságát. Mindez azonban pénzbe kerül, alkalmas intézmények szükségesek hozzá, és – ami talán a legfontosabb – olyan megközelítést, attitűdöt igényel, amely hisz a kis lépések folyamatokat involváló erejében, és nlgy évnél sokkal hosszabb távlatban kezeli az időt.