Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 2002 szeptember > Pőcze Gábor (1955-2002)

Pőcze Gábor

1955–2002

Élt köztünk egy szeretetreméltó, kedves ember, akiről eszünkbe sem jutott, hogy jóval elmúlt negyven. Harmincévesen is kamaszos fiúnak látszott, és így éreztünk akkor is, amikor negyvenévesen egy időre az OKI megbízott főigazgatójaként dolgozott. Erről a szorgalmas, szívós munkabírású emberről senki sem gondolta, hogy egy sikeres életút csúcsához közeledve, fiatalon, tragikus hirtelenséggel elmegy közülünk.

Halála előtt néhány héttel végre jóízűt beszélgettünk, nyugodtnak, energikusnak látszott, egy tanulmány terve foglalkoztatta éppen, amelyben összegezni kívánta a hazai magáncégeknek a közoktatási minőségbiztosításban szerzett tapasztalatait. Szenvedélyesen beszélt a cégek és az iskolák problémáról. A tekintetéből kiolvasható volt, hogy most éppen ez a problémavilág tölti be a gondolatait, szinte a személyisége egészét.

Ilyen volt mindig. Akkor is, amikor a középfokú szociálismunkás-képzés terveinek kidolgozásával foglalkozott valamikor a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején. Hasonló szenvedélyességgel dolgozott akkor is, amikor a kilencvenes évek közepén egyik irányítója lett a NAT-implementáció folyamatának. Jól emlékszem arra a minisztériumi vitára, amelyen okosan és elegánsan érvelt egy viszonylag lassított ütemű implementációs program mellett. Érdemes kézbe venni azt a tanulmányát*, amelyet erre a vitára készített, s amelyben megpróbálta összegezni a NAT bevezetésével együtt járó tennivalókat. Az a fajta szívós következetesség jellemezte minden munkáját, amely ebben a terjedelmes szövegben is olyan jól tetten érthető.

Pőcze Gábor a szó klasszikus értelmében nem volt „jó” kutató, mivel nem állt rá igazán egy témára, persze helyesebb úgy fogalmazni: nem tapadt meg egy témán. Vonzották az aktualitások, ha egy téma kidolgozását a maga részéről befejezettnek tekintette, új területbe kezdett, szorgalmasan beletanult, és kitartó szívóssággal végigment az adott problémán addig a mélységig, amely mélységig a gyakorlat azt szükségessé tette. Talán ezért is volt olyan termékeny, s ezért is hívták olyan gyakran előadónak pedagógus-továbbképzésekre, mert a saját és mások kutatómunkájának eredményeit olyan világosan és érthetően tudta bemutatni, értelmezni. A kutatások eredményeinek átvitele a gyakorlatba volt az egyik legnagyobb erőssége. Kutatóként a „terepen” mozgott a legotthonosabban. Hihetetlen érzéke volt ahhoz, hogy viszonylag rövid idő alatt a legapróbb részletekig megismerjen, megértsen egy oktatási intézményt, átlássa az ott kialakult viszonyrendszereket, megérezze a pedagógusok egyedi problémáit. Minden bizonnyal ez a képessége tette keresett tanácsadóvá, sikeres oktatási vállalkozóvá.

Itt a szerkesztőségben, amelynek éveken át belső munkatársa volt, azért szerettük, mert mindig tele volt ötlettel. Kiterjedt kapcsolataira építve be tudta hozni a „terepet”, a gyakorlatot. Kitűnő kommunikációs képességei révén jó interjúkat, kerekasztalvitákat készített. Neki köszönhetjük, hogy a kilencvenes évek első felében az akkoriban bontakozó alternatív iskolaszféra képviselői megjelentek a Szemlében. Szerkesztőként szerettem azt a stílust, ahogyan kézben tartotta egy-egy érdekes, szerteágazó, s egyszersmind szétesni akaró vita menetét. Nem véletlen, hogy a közösen vezetett kerekasztal-beszélgetéseinkből rádiós változatokat tudtunk készíteni. Nem a számítógép előtt alakította ki a szöveget, annak belső dramaturgiáját, hanem ezt is a „terepen”, beszélgetőpartnereit moderálva a szerkesztőségi szoba dohányzóasztala körül.

Az 1997-es Pedagógiai Lexikon róla szóló szócikke szerint már akkor több mint hatvan publikációja volt. S csak ezt követően jelent meg a sokak által olvasott és használt NAT-TAN sorozat, amely másokkal együtt az ő nevéhez is fűződik. Ezek a könyvek mindig világos, jól megírt, megszerkesztett szövegekből álltak. Pőcze azonban több volt a pedagógia szorgalmas íródeákjánál, szerkesztőjénél. Írástudó, érzékeny értelmiségi lény volt. Ez különösen recenzióiban csillant meg. Máig elevenen hat az a mindössze három oldalnyi recenziója, amelyet Erich Fromm: Birtokolni vagy létezni? és Carl Rogers: A Tanulás szabadsága a nyolcvanas években című könyvéről írt 1995-ben. Ebben a kis írásban nagyon szemléletesen mutatta be a két nagy öreg 20. századi gondolkodó apokalipszisra vonatkozó forgatókönyveit, majd hozzáillesztett a szöveghez két bekezdést, amelyben saját véleményét írta meg finom tollal, bölcsen, okosan.

„Az irodalomban sokféle megfogalmazása van a végítéletnek. Fertelmes csontvázruházatba öltözött kaszás tombol őrült módjára a középkori városok főterén; hatalmas haltestű, emberértelmű szörny nyeli el az újkor hajnalának felfedező tengerészét és kalandorát; tömeggyűlések tébolytól tajtékzó diktátora fanatizálja ölésre a modern kor nyájemberét, lángoló olajtengerben fuldokló sirály tépdesi sötétre színeződő tollazatát az elkövetkező korok apokaliptikus látomásában.

A valódi apokalipszis azonban nem más, mint az emberek közötti kapcsolatok érdektelensége. Az apokalipszis az a pillanat, amikor a társas lénynek teremtett ember nem látja tovább értelmét a társaival való együttműködésnek, így elveszti az előtte tornyosuló akadályok megoldásának reményét.”

Ha igaz az, hogy az írástudó mindig önmagát írja, akkor ezekben a sorokban olyan ember szólalt meg, aki noha látta mások reményvesztését, ő maga sohasem vesztette el a reményt arra, hogy képes lesz megoldani az előtte tornyosuló akadályokat.

A hirtelen jött kór leküzdhetetlen akadályt állított számára. Félbeszakadt egy sikeres életút, eltávozott egy kedves, okos, szorgalmas ember, barát, kolléga.

Az előtte eddig tornyosult problémákat talán majd megoldja más. Hiánya azonban sokáig fájó marad azokban, akik ismerték, akik tudták értékeit, akik szerették.

Schüttler Tamás