Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 2002 április > A környezetére érzékenyen reagáló iskola

A környezetére érzékenyen reagáló iskola

Tóth Tiborné – Sárköziné Kollárits Edit: Nevelési rendszerfejlesztés

Magyarországon még nagyon ritka, hogy egy kisvárosi középiskolában kutató-fejlesztő műhely működjék. A mosonmagyaróvári Kossuth Gimnázium egy évtized leforgása alatt szinte észrevétlenül az egyik legjelentősebb ilyen műhellyé vált. Külön örvendetes, hogy az itt folyó sokoldalú szervezet- és rendszerfejlesztés – egy K+F szervezethez illően – az érdeklődők számára megismerhetővé válik a neveléstudományi könyvek sorozatában is. Mindez az iskola igazgatójának és a kutató-fejlesztő tevékenységhez minden szempontból felnőtt tantestületnek az érdeme.

A minőségfejlesztéssel, nevelési rendszerfejlesztéssel kapcsolatos tevékenységekről szóló, a gyakorlati visszaigazoltság okán hiteles könyvek sorában a közelmúltban látott napvilágot Tóth Tiborné és Sárköziné Kollárits Edit Nevelési rendszerfejlesztés – Szociálpedagógia a nevelésközpontú minőségbiztosított iskoláért című munkája, amely minden bizonnyal a hazai pedagógiai szakirodalom egyik fontos műve lesz.

A könyv azért jelentős az oktatás rendszerváltás utáni folyamatait leíró művek sorában, mert nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy a hazai pedagógiában egy-másfél évtized alatt lejátszódott folyamatok történetébe ágyazottan bemutassa, miként teremtődött meg egy iskola világában az a szervezeti kultúra, amely képes felmutatni mindazokat a sajátosságokat, amelyek egy modern, 21. századi oktatási intézménytől elvárhatók.

A kötet tehát egyszerre vállalkozik azoknak az intézményi folyamatoknak a leírására, amelyek következtében a mosonmagyaróvári Kossuth Gimnázium az ország egyik legjobban működő intézményévé vált, és kísérletet tesznek a szerzők arra is, hogy a fejlődéstörténetet pedagógiai kézikönyvvé, a folyamatok értelmezéséhez szükséges fogalmak leírását tartalmazó elemzésgyűjteménnyé tegyék.

A pedagógia világában régóta kettéválik ez a kétfajta elemzés. Az iskolai szervezetfejlesztők, a nagy innovátor pedagógusok, igazgatók végzik a dolgukat és kifejlesztik a modellt, megteremtik a környezet igényeire érzékenyen reflektáló, a tanulók differenciált fejlesztésének sokféle lehetőségét nyújtó, új tananyagokat, módszereket fejlesztő, a minőséget tudatosan biztosító intézményi rendszert, ennek neveléstudományi, szociológiai, szervezettudományi értékelését, a fejlesztési folyamatokból levonható általánosítások megtételét azonban rendszerint rábízzák a tudós kutatókra.

Ez a könyv arról tanúskodik, hogy Mosonmagyaróváron más történt. Itt a fejlesztési folyamatok és azok „episztemológiája” nem vált el élesen egymástól. Ha létezik sajátos „kossuthos” nevelési rendszermodell – márpedig a könyv és a valóság egyaránt bizonyítja, hogy nagyon is létezik –, akkor annak egyik fontos eleme ennek a fejlesztői és elemzői szerepnek az egysége.

A szerzők a gyakorló neveléstudományi kutatók biztonságával írják le azt a közoktatási környezetet, amelyben a Kossuth Gimnázium modellje létrejött, s ebben a közoktatás-politikai elemzésben a pedagógiai tevékenységek egész sorát értelmezik fogalmi szinten, impozáns szakirodalmi tájékozottságról téve tanúbizonyságot.

A kötet neveléstudományi szempontból legértékesebb része a modell elméleti magvát jelentő szociálpedagógia-centrikus iskolaértelmezés elméleti kifejtése. Ebben az elméleti koncepcióban az iskola szocializációs funkciójának lényegi mozzanatait fogalmazzák meg a szerzők az ezzel kapcsolatos hazai és nemzetközi szakirodalmi értelmezések szintézisére alapozva. S ez az elméleti koncepció azért válik karakterisztikussá, mert a szervezeti modell különböző elemeinek leírásában, működési mechanizmusainak ismertetésében, mindenütt visszatér a rá való hivatkozás. Hasonló leírási és elemzési technika érezhető az elmúlt évtizedben meghonosodott fogalmak esetében is, mint például a nevelési hatékonyság, a pedagógiai hozzáadott érték. A kötetnek az elméleti részleteket tárgyaló fejezetében jól érzékelhető, hogy a fogalomértelmezéseket olyan pedagógiai írástudók készítették, akik a szó legteljesebb értelmében induktív úton, az iskola mindennapi valóságát a saját bőrükön tapasztalva jutottak el ezekhez a fogalomértelmezésekhez.

Úgy akartak fogalmazni, hogy ez a sokrétű elméleti tapasztalat kollégáikban is meghallgatásra találjon. Ebben a tudatos szándékban jelentős szerepet játszik az, hogy a Kossuth Gimnázium modelljének szerves része a terjesztést szolgáló továbbképzés. Divatos kifejezéssel nevezhetnénk ezt disszeminációnak is, ami a produktum terjesztésének komplex megközelítését jelenti, s ebben az értelemben több, mint a továbbképzéssel jelölt tevékenység. A modell kooperatív terjesztése olyan tevékenység, amely a követő intézményeket nemcsak megtanítja a fejlesztési eredmények alkalmazására, adaptálására, hanem egyszersmind bevonja a fejlesztési folyamatokba. Mosonmagyaróváron már hosszú ideje kidolgozták a térségi együttműködés modelljét. Ezért írták meg a szerzők könyvük elméleti és gyakorlati tartalmakat leíró fejezeteit úgy, hogy világos tartalmakat adjanak át azoknak a pedagógusoknak, akik részesei akarnak lenni a Kossuth Gimnázium modellkiterjesztésének.

A rendszermodellt leíró terjedelmes fejezetek számos gyakorlati példával, módszertárral ötvözve mutatják be, miként teremtette meg az iskolavezetés azt a pedagógiai környezetet, alakította ki azt a tartalmat, s hozta létre azt a személyi és tárgyi feltételrendszert, amely a modell működőképességének kulcsa. Különösen értékes a nevelési rendszer leírása, a tervezési modellek bemutatása. Magyar nyelven kevesen írtak gyakorló pedagógusok számára ilyen közérthetően a tervezési metodikáról. Érdekes a különböző tagozatok sajátos nevelési-oktatási funkcióinak, a hozzájuk rendelt oktatási tartalmaknak a bemutatása. Számomra szellemi izgalmat jelentett, ahogyan a sokféle – szervezetelméleti, vezetési, tantervelméleti, didaktikai, nevelésfilozófiai – tudást rendkívül gyakorlatiasan, egy konkrét rendszer programjába illesztve közvetítik a szerzők. Oly ritka a hazai pedagógiai szakirodalomban az, hogy kutató-fejlesztő szakemberek ilyen magától értetődően közvetítsenek modern tudományos ismereteket, s az még ritkább, hogy mindez egy adaptálható programba ágyazottan történjék.

Hasonlóan izgalmas fejezet a szociálpedagógus szervezeten belüli szerepének a leírása, továbbá az iskolai segítők sokoldalú funkcióinak bemutatása. Aligha van ma aktuálisabb iskolai kérdés, mint az, hogyan lehet kezelni az iskolán belül az életmód, a szociális környezet változásaiból, a mentális épség megőrzését veszélyeztető tényezők megszaporodásából eredő problémákat. Úgy tűnik, vannak életképes válaszok. A szociálpedagógiai funkciók, a segítő szakmák iskolai alkalmazásának ismertetése azért jelentős, mert ez a fejezet rámutat, miként lehet ezeket a nélkülözhetetlen szerepeket szervesen beépíteni egy iskola működésébe.

Tóth Tiborné és Sárköziné Kollárits Edit könyvét végigolvasva minden értő olvasó számára világossá válik az, hogy a minőségbiztosítás, a minőségi iskola bonyolult szervezetfejlesztési folyamatok eredményeként alakul ki. A részletek minőségének kampányszerű „biztosítása” csak ideig-óráig működő látszateredményeket hoz. Az iskolában valódi minőséget csak a szervezet minden elemére kiterjedő lassú és korántsem látványos fejlesztéstől várhatunk.

Ajánlom ezt a könyvet mindazoknak, akik valóban szeretnék megérteni, hogy mit jelent a szűkebb és tágabb környezetére reflektálni képes iskola, továbbá azoknak, akik saját iskolavezetési tevékenységükben olyan iskolamodellt akarnak kialakítani és működtetni, amely a szociálpedagógiára, a mai ifjúság problémáinak sokoldalú iskolai kezelésére építve elvezet a minőségi oktatáshoz, ép személyiségű fiatalok neveléséhez, ezen keresztül egy egészségesebb és teljesítményképesebb társadalomhoz.

Tóth Tiborné és Sárköziné Kollárits Edit könyve igazolja azt, hogy az iskola mindennapi világa sem feltétlenül gályapad, laboratóriummá, szellemi műhellyé is tehető, ha vannak egyéniségek, akik számára mindez fontos, akik csak úgy tudnak létezni, hogy episztemológiai, metapedagógiai attitűddel élnek, reflektálva önmaguk mindennapi tevékenységére.

Ennek a könyvnek számomra és remélem, sokak számra talán ez a legfőbb üzenete.

Schüttler Tamás