Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 2002 március > Az Olvasás éve és a funkcionális analfabetizmus

Csoma Gyula – Lada László

Az olvasás éve és a funkcionális analfabetizmus

Az olvasás évében fókuszba került az olvasásnak a szocializációban betöltött szerepe. A szerzőpáros tanulmányában az olvasási képesség árnyoldaláról, a funkcionális analfabetizmus terjedéséről ír, megvilágítva ennek kulturális, munkaerő-piaci és szociális összefüggéseit. A tanulmány felhívja a figyelmet arra, hogy milyen szoros összefüggés van az olvasni tudás szintje és az életminőség között. Ezért is nyugtalanítóak a magyar felnőtt lakosság rossz szövegértési képességeire utaló nemzetközi összehasonlító adatok.

Vajon mikor kezdődött?

Mikor vált az olvasás társadalmasodása idült problémává?

Amióta az emberiség így vagy úgy írni és olvasni tud, évezredekig jól megvolt azokkal a felkent kevesekkel, akik az írás-olvasás tudományát birtokolták, és nem volt gondja arra, hogy az írás és az olvasás társadalmilag kiterjedt tudássá váljék. A mi görög–latin betűs kultúránk is úgy sorjázta az évszázadokat, hogy az uralkodók analfabetizmusa sem volt szégyellni való, hát még az „egyszerű népé”.

A nyomtatott betű, majd a reformáció – nagyjából fél évezrede – indította el a változást. A nyomtatott betű a sokszorosítható és elterjeszthető olvasnivalót, a nyomtatott könyvet, újságot adta az emberiség kezébe, vagyis a gondolatok, az ismeretek sokszorosítását, terjesztését. A technika – ha nem is túl gyorsan – egyre inkább képessé vált az olvasnivalók tömegesebb méretű gyártására. A reformáció pedig könyvet akart adni mindenki kezébe. A legfontosabb könyvet: a Bibliát, mindenkinek az anyanyelvén. Ahhoz, hogy mindenki maga tanulmányozhassa a Bibliát, írni nem feltétlenül, de olvasni kellett tudni.

A reformáció kihívására a katolicizmusnak válaszolnia kellett. Már nemcsak a reformációnak, hanem az ellenreformációnak is fontos érdekei fűződtek az olvasáshoz.

Megindult hát az olvasás társadalmasodása.

Aztán más tényezők is közbeléptek.

A felvilágosodás nagy hatású eszmeáramlata úgy kétszáz évvel a reformáció évszázada után az értelem világát és a tudományokat kezdte terjeszteni a jobb s talán boldogabb élet feltételeként a betű hatalma által is. („Tudománnyal a népért!” – ma is ez a jelmondat olvasható az 1841-ben alakult Tudományos Ismeretterjesztő Társulat jelvényén.) S a felvilágosító törekvésekkel szinte párhuzamosan az iparosodás és a merkantilizálódó társadalom szükségleteiből fakadó információs korszakváltás kényszerűen igényelte az olvasni tudás társadalmasodását. Mindezekkel együtt valószínűen kimutatható a polgárság ún. magaskultúrájának hatása is. Ebben a folyamatban az olvasási kultúra társadalmilag egyre inkább többrétegűvé vált.

És megmaradtak az olvasási kultúrából kiszorítottak tömegei.

A rétegzettség az olvasási funkciók használatának mértékében, művelődési szerepében, illetve a műveltségi értékrendben, az „olvasási érték” rangjában – ezek különbségeiben – nyilvánult meg. Ezekben a tartományokban nemcsak azt a kérdést lehetett feltenni, hogy a társadalom tagjai milyen színvonalon olvasnak, hanem azt is, hogy mit olvasnak. Az olvasási kultúrából kiszorultakkal kapcsolatban a kérdés az volt, hogy vajon analfabéták vagy csupán félanalfabéták.

Analfabéta az a személy, aki nem tud írni-olvasni. A félanalfabéta legfeljebb a neve leírására képes, és töredékes olvasni tudása néhány gyakori szókép felismerésére, a nagybetűk döcögő összeolvasására alkalmas csupán. Az analfabetizmus és tulajdonképpen a félanalfabetizmus is – a kettő együtt – valódi, technikai analfabetizmus. Az olvasás társadalmasodása hosszú ideig az olvasási kultúrából kiszoruló társadalmi rétegek – az analfabéták – albafetizációja volt, ami nem járt feltétlenül együtt az olvasási funkciók használatának, művelődési szerepének és műveltségi értékének a növekedésével. Azt a kérdést alig-alig lehetett feltenni, hogy mit olvasnak az olvasási kultúrába frissen bevont társadalmi rétegek, hiszen az nem tartozott olvasási kultúrájuk konvencionális minőségéhez. Bizonyosan lehet úgy gondolkodni az olvasás társadalmasodásának történetéről, hogy a társadalmasodás problémái a reformáció és az ellenreformáció korában kezdődtek, s folyamatban voltak akkor is, amikor menetrendjét a felvilágosodás eszméinek látásmódjával avagy az iparosodás és a merkantilizáció információs igényeinek szemszögéből ítélték meg. Valahogyan minden időben nehézkesen, lassan haladt, lemaradva az érzékelhető szükségletektől. S a társadalom az így keletkező feszültséget meg is szenvedte, amit a társadalom, a gazdálkodás és a művelődés értelmiségi felelősei minden időben tényként rögzítettek is. Nem a kultúra színvonalának módosítása, értékének növelése jelentett problémát az olvasási kultúra birtokosai számára, hanem a kint rekedtek beemelése.

Az alfabetizáció ügye elég lassan haladt előre. Magyarországon 1777-ben, majd 1806-ban, a két Ratio Educationisszal iskolarendszert kap a népoktatás, majd száz évvel később, 1868-ban megszületik a kötelező alapiskoláztatást előíró népoktatási törvény. Ezzel együtt például 1867-ben az ország 6–12 éves korú népességének 61 százaléka nem járt iskolába, majd hét évtized múltán ez az arány ebben a korosztályban 8 százalékra zsugorodott. Az analfabéták (a félanalfabétákkal együtt) azokból kerültek ki, akik nem járták ki az alapiskolát. Ezek az adatok a felnövekvő nemzedékek egy korcsoportját mutatják. De ott vannak még a náluk idősebbek, akik körében az analfabetizmus (és a félanalfabetizmus) nyilván halmozódott. Egy másik felosztás szerint 1920-ban Magyarországon a 10 éven felüli népességből analfabéta 13 százalék, 1970-ben 1,9 százalék és 1990-ben 1,0 százalék körüli. (A technikai analfabetizmus, illetve a félanalfabetizmus egyre nehezebben érhető tetten a statisztika által. Amolyan titkos kulturális betegség. A statisztika különféle becslések alapján számol.)

Új jelenség viszont, hogy az 1990-es években az analfabéták és félanalfabéták aránya emelkedést mutat. Mindez csupán illusztrációja annak, hogy az olvasás társadalmasodása az alfabetizációs dimenzióban meglehetősem időigényes folyamat. Gondoljuk meg: ehhez az egy százalékhoz a reformációtól számítva több mint 400 év, a második Ratio Educationistól számítva 184 év, a népoktatási törvénytől számítva 122 év kellett. Ez utóbbi határponttól is majdnem négy generáció életét fogja át az alfabetizáció egy százalékba torkolló expanziója.

Ráadásul: mintha a tendencia megfordulni látszana. Elkezdődött az analfabetizmus bővülő újratermelése (1992-ben 1,2 százalék, 1997-ben már 2 százalék).

Az olvasás társadalmasodásának másik vonulata – összefonódva az előbb vázolt alfabetizáló vonulattal – a többrétegű olvasási kultúra birtokosainak körében e kultúra színvonalának átalakulása, értékrendjeinek módosulása, illetve intézményesült törekvés a színvonal növelésére, az értékrendek gazdagítására a frissen befogadott társadalmi rétegekben is. A mennyiségi expanzióval együtt tehát kibontakozik valamilyen minőségi expanzió is a művelődés objektív folyamataiban, valamint az intézményes társadalomművelés programjaiban. Bár rétegenként másként, de változnak a válaszok arra a kérdésre, hogy mit érdemes olvasni, és a művelődés aktivistái – ilyen vagy olyan eszmék elkötelezettjeiként – egyre fontosabbnak tartják a válaszok befolyásolását.

Nálunk 1907-ben a Pécsett ülésező Szabad Tanítás Kongresszusa jól láthatóan együtt kezelte ezt a két vonulatot. Kimondta az alfabetizáció társadalmasodásának szükségességét: meg kell tanítani írni-olvasni minden hatodik életévét betöltött gyermeket, ami a „kötött” tanítás (az iskola) feladata, és minden ifjút és felnőttet, aki analfabéta, ami a „szabad” tanítás tennivalója. Másrészt a „szabad” tanítás ügye az olyan olvasási kultúra felnevelése, amely a tudományok, a kereskedelem, az ipar, a mezőgazdálkodás, valamint az egészséges élet korszerű ismeretei felé orientálódik.

Klasszikusnak tekinthető az olvasókörök rendszere, amelynek kezdetei nálunk a 18. század végére nyúlnak vissza, de még a 20. század első felében is behálózták az országot. Az olvasókör mindenütt az irodalombarátok és a könyvbarátok szervezett öntevékeny csoportja volt. Célja a szépirodalmi alkotások elemzése, könyvek beszerzése, egymás közti cseréje volt. A legkülönbözőbb szervezetek, intézmények és mozgalmak keretében szinte minden társadalmi réteg életében jelen volt. Működtek egyházi, szakszervezeti, polgári, falusi stb. olvasókörök.

Az olvasómozgalmak a virágkorukat az 1950-es, 1960-as években élték. Jellegzetes példájuk volt az 1955-ben meghirdetett József Attila-olvasómozgalom, amelyet 1959-ben megújítottak. Eleinte ajánlott könyvek jegyzékéből választható olvasmányok beszámolói alapján adták ki a mozgalom arany, ezüst és bronz fokozatú jelvényeit. Később a részvételt könyvtári tagsághoz kötötték, s a résztvevők számára irodalmi esteket, ankétokat, szellemi fejtörőket rendeztek.

1961-ben indult útjára a könyvbarátmozgalom. Az olvasási igények fejlesztésén túl a szervezők arra törekedtek, hogy ráirányítsák a figyelmet a könyvtárak fontosságára: javítsák a könyvtárak elhelyezését, berendezését, fejlesszék könyvállományát. Az ún. könyvbarátnapokon könyvkiállításokat, író-olvasó találkozókat, irodalmi esteket rendeztek. Míg a József Attila-olvasómozgalom elsősorban az ifjúságot, addig a könyvbarátmozgalom a nőket és a falusi lakosokat igyekezett aktivizálni.

A legtöbb figyelmet az 1968-ban induló olvasó népért mozgalom kapta. Ez idő tájt derült ki ugyanis, hogy az ország felnőtt lakosságának csupán egynegyede olvas rendszeresen, töredéke alkalomszerűen, s 55 százaléka egyáltalán nem olvas. A mozgalom összefogásra szólította fel azokat, akik felelősséget éreznek a könyvkultúra, az olvasás ügyéért, és igyekezett könyveket eljuttatni a nem olvasó rétegekhez, fejleszteni a már olvasó emberek olvasási igényét, ízlését. Ennek érdekében megpróbálta átfogni a társadalom minden rétegét mozgósítani minden intézményét. Látható, hogy az olvasás társadalmasításának generális szándékú mozgalma volt.

1972-ben indult az olvasótábori mozgalom, amely az iskolai oktatáshoz kapcsolódva, azt kiegészítve az ifjúság különböző rétegeinek és korosztályainak olvasóvá nevelését kívánta előkészíteni. Főleg a nyári szünetben tartottak irodalmi, művészeti, közéleti táborokat. (Az olvasótábori mozgalom meghirdette az iskolák pedagógiai működésének kritikáját is, a társadalmi és a pedagógiai demokrácia „iskolájaként” határozta meg önmagát. Szervezési formái és eljárásai – az olvasótáborok közösségi autonómiáinak kialakítása, a neveltek és nevelőik közötti viszonyok új, az iskolaiétól eltérő minőségének működtetése – az olvasóvá nevelést komplex pedagógiai rendszer keretei közé helyezték.) Mindez már a múlté. Az olvasómozgalmak, legalábbis különféle központokból indítva, elvesztették aktualitásukat.

Elég korán szerepet kaptak még a különféle könyvkiadási mozgalmak. Színvonalas, értékes szépirodalmat és ismeretterjesztő irodalmat olcsón eladni – ez volt a céljuk. Nemes ponyvaként, népkönyvekként, könyvbarátok hálózataként, olcsókönyvtárként stb. jelentek meg a könyvpiacon.

Mennyi erőfeszítés! A tennivaló mindig az olvasás társadalmasítása. Egyik vonulataként az alfabetizáció kiterjesztése, másik vonulataként az olvasni tudók olvasóvá tétele, olvasási kultúrájuk fejlesztése. S az erőfeszítések arról szólnak, hogy valami sosincs rendben az olvasás társadalmasodása körül. Mintha minden időben másra, többre lenne szükség, mint amit és amennyit az olvasás társadalmi struktúrái éppen mutatnak, illetve amit és amennyit a társadalom önmagából éppen képes kihozni. Aztán az erőfeszítések a funkcionális analfabetizmusba torkollottak.

A funkcionális analfabetizmus olyan műveltségi állapot, amelyben az írás-olvasás képességének a szintje egyre kevésbé teszi lehetővé az új információk befogadását és közlését, az új tudás megszerzését, feldolgozását és kezelését, a személyközi interakciók lebonyolítását. Az elnevezés az írás-olvasás funkcionális ellehetetlenülésére utal. Nem ezen képességeknek, még csak nem is az írás-olvasás használatának a teljes hiányára, hanem arra, hogy az írás-olvasás színvonala, vagyis ami általa felfogható és megérthető, ahogyan felfogható és megérthető, illetve ami általa kifejezhető és ahogyan kifejezhető, egyre kevésbé alkalmas arra, hogy használható legyen a személyes fejlődés előmozdítására és a közösség javára.

Mégpedig azért nem, mert nem elegendő az újabb és újabb feladatoknak az ellátására és a hozzájuk rendelt tudásnak a megszerzésére, amelyeknek a szükséglete újra és újra megjelenik a munkában és az élet más területein. Az írni-olvasni tudás tehát kifejez valamilyen minőséget, csakhogy az élet közben újabb minőségeket igényel, s az írás-olvasás képességei lemaradnak, az újabb igényekkel nem tudnak lépést tartani. Ezért a funkcionális analfabéták nem képesek felmérni és megoldani problémáikat olyan szinten, mint azok, akik a megfelelő szintű kommunikatív képességek birtokában vannak. Ily módon a funkcionális analfabéták képtelenek megvalósítani mindazokat a célokat, amelyekhez pedig velük született adottságaik vannak, mert ezeket nem képesek mozgósítani, fejleszteni, adott lehetőségeiket nem tudják kihasználni.

A funkcionális analfabetizmus „felfedezése” az 1970-es évekre esik, olyan műveltségi állapot leírásaként, amelyre a művelődés, a tanulás alapképességeinek mozgósítási képtelensége a jellemző. Ebben az összefüggésben találtak rá az írni-olvasni tudás működési elégtelenségére. A jelenséget először a fejlett ipari országokban észlelték, de elég gyorsan ráismertek Európa és Észak-Amerika valamennyi nemzeti olvasási kultúrájában. Felmerült annak lehetősége is, hogy a funkcionális analfabetizmus nemcsak a hátrányos műveltségű rétegek körében jelentkezik (mint a művelődés, a tanulás alapképességeinek mozgósítási képtelensége), hanem egyelőre még pontosan körül nem határolható társadalmi rétegekben a kulturális adaptáció általános problémájaként is, a különböző kommunikációs kompetenciák területén. Ennek hátterében valószínűleg a kulturális szimbólumrendszer átalakulása, az informatikai forradalom, illetve a műveltség és a művelődés szerkezetének érzékelhető átalakulása húzódik.

Magyarországon az 1990-es években éleződött ki a probléma. A rendkívül gyors társadalmi, gazdasági, politikai, kulturális változások sok társadalmi csoportban devalválták a korábban szerzett szakmai és kulturális tudást és értékeket, és az alapképességek hiánya lehetetlenné tette az új helyzethez való alkalmazkodást. Az 1990-es népszámlálás iskolázottsági adatai már szinte előre jelezték, hogy ezen a területen komoly nehézségekkel kell számolnunk. Eszerint ugyanis a magyar felnőtt lakosság 20,6 százaléka nem végezte el a nyolcosztályos általános iskolát, és 36,8 százalékának csak nyolcosztályos iskolai végzettsége volt. Jól érzékelhető műveltségi törésvonal húzódott az 57,4 százalék aluliskolázott és a 42,6 százalék szakmunkás, középiskolai és felsőfokú végzettségű társadalmi réteg között.

A változások természetesen az aluliskolázottakat érintették először. Ők lettek először munkanélküliek, majd tartósan, végül regisztrálatlan munkanélküliek. Ők az átalakulás első vesztesei, akiken nem tudott segíteni az átképzések, továbbképzések kialakuló intézményrendszere sem, mert a legfontosabb bemeneti követelménnyel, a tanulási képességgel nem rendelkeztek. Az érintetteket valószínűleg csak az alfabetizációs alapképességek reanimálása után lehetett volna bevonni valamilyen képzésbe, oktatásba. A 2000-ben publikált „Literacy”-kutatás adatai alapján a felnőtt magyar lakosság 80 százaléka az olvasási feladatokban rosszul vagy gyengén teljesítők közé tartozik.

Az 1986 óta végzett monitorvizsgálatok eredményei alapján nem lehetünk nagyon elégedettek a felnövekvő generációk olvasási teljesítményével sem, hiszen az eredmények azt mutatják, hogy a fiatalok körében folyamatosan újratermelődik az olvasással kapcsolatos negatív viszony, és ezt nem lehet egyedül csak az elektronikus eszközök megjelenésére visszavezetni.

Fontos lépés volt 2001-ben meghirdetni az olvasás évét, tennivalók azonban maradnak még az alfabetizálás területén, és még nem jutottunk el az olvasás minősége javításának időszakába.