Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 2002 február > Tanulmányok a megújuló történelemtanításról

Tanulmányok a megújuló történelemtanításról

Új nemzedéktől kap új szemléletet és problémamegoldási javaslatokat a történelemtanítás. S a tantárgypedagógusok új nemzedéke – amint a tanulmányok előszavából és az ajánlásból kitűnik – elődeit nem feledve, munkásságuk tanulságait feldolgozva, de az új idők sodrában bizonyosan meghaladva őket alkot elméletet és gyakorlatot a mindig megújulást igénylő történelemtanítás számára. A nemzedékváltó folytatás szimbólumának is tekinthetjük ezt a könyvet, amely immár tragikusan a gyászé, de a vigasztalásé is, mint amely a személyes életet túlélő szakmai szellemiségre hagyatkozhat.

Szerzői a könyvet Szebenyi Péternek, „a pedagógia szegedi professzorának, a történelemtanítás elkötelezett megújítójának” ajánlották. Ő még kézbe vehette, olvashatta; ma már az ajánlás, az elődök és az utódok összekapcsolódásának emblémájaként csak az emlékét idézi. A tanulmányokat áttekintve nyilvánvalóvá válik, hogy az embléma a folyamatosan megújuló gondolkodás, az intellektuális konfliktusok vállalása, a rendszereket látó, de a rendszerekből bátran kitekintő szemlélet, és semmiképpen nem a kanonizált tételek, a vitathatatlan szabályok követése.

A könyvben tizenkilenc tanulmány szól a történelemtanításról, egy szakmai csoport, tizenegy szerző tollából. A szerzők: Bacskay Bea, Bihari Péter, Farkas Zoltán, Foki Tamás, Gönczöl Enikő, Jakab György, Kádek István, Knausz Imre, Lőrincz László, Mendly Lajos és Stefány Judit. A kötet szerkesztője és a tanulmányokat összekapcsoló történelemtanítási koncepció kifejtője Knausz Imre. Az általa kialakított egységes gondolatrendszer szinte teljes tantárgy-pedagógiai teóriát hoz létre, vagy legalábbis hamar meggyőzheti önmagát az olvasó arról, hogy amit itt talál, az teljes körű tantárgy-pedagógiai elméletként értelmezhető még akkor is, ha Knausz Imre tiltakozna is a minősítés ellen. Hiszen – mint írja – „A tanítás normális látásmódja az ezredfordulón a vívódás és kísérletezés. Könyvünket a vívódó történelemtanároknak írtuk, akik meg akarják őrizni érzékenységüket a valóság kihívásai iránt.” Ez a törekvés valóban feltöri a teoretikus rendszer falait. A problémákként rendbe szedett tantárgy-pedagógiai témák ebben a történelemtanítási koncepcióban tantárgy-pedagógiai teljességre mutatnak. Mindaz, amit a szerzői csoport a teória és a praxis összhangjára ügyelve feldolgoz, az mostanában már a történelemtanítás tartalmi és metodikai alapjait jelenti. Éppen ez, a problémák által megszerezhető mozgékonyság és nyitottság valósíthatja meg a történelemtanítás tantárgy-pedagógiai teljességét. Kiutat mutat a múlt és a jelen gondolkodási kalodáiból, inspirál az elődök meghaladására is, de mindenekelőtt biztosítékot nyújt arra, hogy az utódok tantárgy-pedagógiai gondolkodása az idők sodrával előrehaladjon.

Igaz, ebben a tanulmánykötetben a történelemtanárok egyik szakmai csoportja fejti ki gondolatait, azok, akiket közös eszmék, együttes látásmód kapcsol össze, s – amint maguk is megjegyzik – „részben talán nemzedéki alapon is” társultak egymáshoz. Általános pedagógiai törekvéseiket tekintve egyetértenek abban, hogy az iskolai nevelés, tanítás alapkérdése: „...mit tehetünk annak érdekében, hogy pedagógiai látószögünk lehetőleg az összes tanulót átfogja?” (Ne csupán a tanulók egy részét, azokat, akik szívesen alkalmazkodnak tanítási eljárásainkhoz, illetve akikhez tanítási eljárásainkkal szívesen alkalmazkodunk.) És közös a válasz is: a feladat a differenciálás pedagógiájának kidolgozása. Egyetértenek abban is, hogy szükség van a művelődés- és életmódtörténet erősítésére a politikatörténet rovására, a jelenismeret hangsúlyozására a múltismeret mellett, a mélységelvű tananyag-elrendezés megjelenítésére a hagyományos szélességelvű-kronologikus tananyag-elrendezés mellett avagy helyett, és szükség van a tanulói tevékenységre, a forráselemzésre épülő képességfejlesztés előtérbe helyezésére a tanári narráció, az ismeretátadás egyeduralmával szemben. Mindezek – a múltra és a jelenre tekintve egyaránt – az elődök és az utódok egyik-másik szakmai csoportjának meggyőződéseként valószínűleg nem számíthatnak egyetemes fogadtatásra. A történelemről, a történelemtanításról való plurális gondolkodás egyik irányzatát képviselik. Így van rendjén. De miért ne képzelhetnénk el termékeny párbeszédet e krédók és más hitek között?

A szakmai csoport együttes látásmódja Knausz Imre négy tanulmányából bontakozik ki. A Miért tanítunk történelmet?, Kiknek tanítunk történelmet?, A tananyag újragondolása és A tanulói teljesítmények értékelése című tanulmányok nem hagynak kétséget afelől, hogy a kötet a történelemtanítás tantárgy-pedagógiáját tárgyalja.

Világos logika és szép stílus teszi magától értetődően természetessé Knausz tanulmányaiban, hogy a történelemtanítás lehetséges funkcióit az „identitások hálójában” érdemes keresnünk, különös tekintettel az identitás nemzeti, közép-európai és európai dimenzióira és mostanában már a globalitás korszakváltó folyamataira is. Hogy a történelem valóban az élet tanítómesterévé válhat, és a történelemtanításnak ez a szerepe a történelmi tudat és a jelenelvűség szempontjainak tüzetes feldolgozását kívánja; hogy a történelemtanítás a képességfejlesztés és az értékközvetítés, valamint a problémamegoldó gondolkodás iskolája lehet, s ezzel együtt a képzelőerő fejlesztője, az empátia és az affektivitás élesztője stb. Kétségtelenné válik az is, hogy – kilépve az életkori sajátosságokról szóló felületes közhelyekből – hozzá lehet, sőt hozzá kell illeszteni a történelemtanítás speciális tanítási-tanulási folyamataihoz az életkori sajátosságok sokrétű pszichológiáját. Össze lehet foglalni és a történelemtanítás számára értelmezni lehet a reá vonatkozó pszichológiai tudásrendszert. A történelemtanítás feltételeinek vizsgálatához hozzá lehet rendelni a netgenerációnak elnevezett ezredfordulós ifjúság azon tulajdonságainak vizsgálatát, amelyek bizonyítottan befolyásolják a történelemtanítást. És ezen az úton el lehet jutni a differenciálás pedagógiájának részletezőbb kidolgozásáig a történelemtanítás tantárgy-pedagógiájában. Meggyőződhetünk arról, hogy a tananyag újragondolása olyan szempontok szerint végezhető el eredményesen, amelyek megfelelnek a történelemtanítás kifejtett funkcióinak és a tanítványok differenciált karakterének. Ráhangolódhatunk arra a felfogásra is, amellyel Knausz Imre a történelemtanítás értékelési problémáit kezeli, bár elképzelhető, hogy szokásaink, pedagógiai kultúránk hagyományai a legerősebb ellenállást ebben az ügyben fejtik majd ki.

A Knausz-tanulmányok tehát meggyőzőek, átfogóan befolyásolhatják a „vívódó történelemtanárok” nézeteit. Ezért aztán, bár egyetlen szakmai csoport felfogását rendszerezik, várható hatásukról többet tételezhetünk fel annál, mint hogy a történelemtanításról életben lévő felfogások közötti párbeszédre inspirálnak. És – elfogultságát nem titkolva – a recenzens örül ennek a lehetőségnek. A továbbiak még inkább feljogosítják erre.

A koncipiáló írások után a tanulmányok hosszú sora következik: Bacskay Bea és Knausz Imre: A csoportmunka; Mendly Lajos: A projekt (a projektmódszerről); Bacskay Bea és Knausz Imre: Dramatikus módszerek; Bihari Péter, Foki Tamás, Jakab György és Knausz Imre: Forráselemzés; Farkas Zoltán: A számítógép használata; Foki Tamás: Történelmi séták, múzeumok; Bacskay Bea és Knausz Imre: Kézművesség és rajz; Bihari Péter: A tankönyv; Jakab György: Társadalomismeret – társadalmi ismeretek; Gönczöl Enikő: Állampolgári ismeretek; Gönczöl Enikő: Emberismeret; Kádek István: Gazdasági ismeretek; Stefány Judit és Lőrinc László: Néprajz és életmódtörténet; Foki Tamás: Helyismeret, helytörténet; Jakab György: Médiapedagógia.

Ezek a tanulmányok a részletekről szólnak. Mindegyik a vállalt történelemtanítási krédók, a kifejtett koncepció egy-egy megvalósítási szegmentumát írja le, együttesük pedig egy teljes és koherens történelemtanítási stratégiát mutat be. Nem szükséges különösképpen hangsúlyozni, hogy a feldolgozott témák – a csoportmunka, a projektmódszer, a dramatikus módszerek – a pedagógiai eljárások tárházának viszonylag friss (és nálunk többé-kevésbé még mindig elterjesztésre váró) tartozékai. Nem véletlenül kerültek be a történelemtanítás megújításának eszközei közé. Ilyenek a történelemtanítás vizuális vonulatai (a Kézművesség és rajz című tanulmányban), az informatikai kultúra történelemtanítási alkalmazásának tárgyalása (A számítógép használata című tanulmányban), valamint a társadalmi ismeretek, az emberismeret, a helytörténet, amelyek magától értetődően találnak elidegeníthetetlen helyet ebben a történelemtanítási stratégiában. Valamiképpen minden írás a történelemtanítás funkcióiról, a tanítványokról, a tananyag újragondolásáról szól, az értékelésről megfogalmazott elveket bontja ki. Így kerül a tanulmánykötetben minden mindennel összhangba. Így válik levezethetővé egymásból az elmélet és a gyakorlat.

Knausz Imre (szerk.): Az évszámokon innen és túl... Megújuló történelemtanítás. Budapest, 2001, Műszaki Könyvkiadó.

Csoma Gyula